Demi sec

 

 

 

 

Reggel

Miért az éjszaka?
A semleges szomoruság
ez a révedő szürke
tévetegen vonszolja magát
pillérek horgászok között
holott kikötőbakokra leroskad
holott sajgó lábakban
vészterhes visszerekben
ejtőzik talán rejtezik
de végül is vonszolja magát
fenyegető világosság felé
ahol elferdült ajak
lesz éjszakai heveny lázból
izzadt párnák hideggé mint a kő
földbe temetett arca lesznek
álmok képletes és szó szerinti
értelemben vett álmok
mint nadrág szára beakadnak
a világosság
alattomos és hirtelen szögébe
*
Reggeledik a halálos fakó
ég akár holt szerelmem szürke arca
ismerősség bocsánat nélküli
Mint mosatlan száj íze
itt az ünnep
A közérzeten lehet segíteni
a fogkrém-kukac
elemészti az éj caput mortuumát
A villamoslépcső ellenszelével
üres kávéval
az írógéppel (amely felidéz egykorú
ágyúkat autókarosszériákat)
ellensúlyozhatom az éjszakát
valóságos jelentőségére fokozhatom le
az ihletet mely néhány tömör képbe
koncentrálni kiküszöbölhetni
vélte a világot
negligálhatni
a szétszűrődő vagy csipkés határokat
Miért az éjszaka
szabadítja föl a költészetet?
Pedig hát itt az ünnep
Hogy vívjak ellene
az éj efemér fegyvereivel?
Hitszegően hajnalodik!
Igen az éjszaka
itthagyott itt vagyok
az ünnep hullamerev
állkapcsában
*
Egy pénztárosnő búcsuzik
a sörözőben
kisfiától A gyereknek még
kaland a kora reggel
A pénztárosnő negyvenes
egyébként még (mutatja is)
egészen jó a lába a gyerek
mellette áll a tekintetek mellett
melyek (a még egészen jó)
láb körül gomolyognak és tévelyegnek
*
Itt nem lesz ünnep
Kirakhatják az ezerarcot
mely annyi csak mint
szem- száj- és orral
eléktelenített antropomorf Nap
gyermeki csúfsága
s a betelt szem
visszaokádja rángva
*
A kis kurva ott ült
lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor
kiürült szeme
rokon a reggel még üres szemével
Ha megszólítanám
Folyó rohan
lábánál héjjal és szeméttel
rakodva Nem olyan mint egy királynő?
„Te állat” – mondaná vagy semmit
Az éjszaka úgy ernyed el
mint egy átlagos nemiszerv
néhány rossz rándulás után
*
A sivatagban ezer lépés annyi
mint egy
mert ott az embert körbeviszi lába
*
Csinálhatsz amit akarsz
akarásod is ők csinálták
Mint kínai ördöggolyó
tökéletes
s véget nem ér a doboz a dobozban
Persze néhol meglátszik
a kispórolás a hanyagság
Az undok tökéletesség így
hálisten résekkel teli
módokkal menekvésre-cselekvésre
kizárva az eleve-áthárítást
*
A folyó szürke de folyik
fölötte az örök légáram
Éji fulladó
friss reggelbe márthatja orrát
Kibékülhet a horgászokkal
(a horgászat életforma
készségek bölcsője felnevelője
akár a szarvasles gerillaharc ivászat)
Kibékülni a horgászokkal bizony
helyükre tenni az illúziókat
*
Miért az éjszaka
piszkálja fel a költészetet?
Mihez fog a nappal
az éj lüktető sebüregével
melyből mint vér buzog
a folyó szennyes rohanása
egy bűnbánat-lila harisnya
durva semmit-hivés durva
sejtelme romló lábikráknak
érzékiség és érzelem
közé metafizikai harisnya
amely egy trampli édes lábat
kihangsúlyozott az
áhítatosan költői sejtésnek
s egyúttal a kontárul gyors kívánás
rövidzárlatának
Szerelmem nem jutott idő
túl gyors volt és túl perzselő
Bocsánatod most úgy kívánom
mint vigaszt csúfos nászi ágyon
mikor nem lettél asszonyom
*
A csömör és az értelem marása
utakat nyitott bennem
mészkőben a víz
járatokat e veszedelmes építészet
Hártya-mennyezetek
pálcika-oszlopok
közt kanyarog a reggel
közé szivárog savóvá lett ünnep
*
A szavak újabb szavakhoz vezetnek
Merő kockázat
megeleveníteni a képeket
melyekben mind jelenetek feszülnek
szóbeszéd
újfent a szétszűrődő
(vagy csipkés) határokhoz vezetve
Lények tárgyak
kagylózúgása
akar szavakká alakulni
egyszerre elősegítve és elnapolva
mit adnom kell
a magyarázatot
*
A világ közben továbbment
az ünnep reggel-arca
émelyítően más értelmezést
nyert kelletekorán ébredt fejekben
A reggel továbbment
dél lett belőle
megismételte
az éj hűtelen metamorfózisát
mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú
isten életünk közege ura
egyetemes kételyt ébreszt bennünk
tuladjon létünk miléte iránt
De nem mondom mert ilyet nem hiszek
és mert elég
mit nappalok és ünnepek iránt
támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása –
ez a tűnődés ez a szomorúság
Elég az idő amit öregedtünk
e hümmögések kurta idejében

 

 

 

Reggel szoktál jönni

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.
Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.
Keskeny derengés ujjnyi bor felett,
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:
mindez artikulált – mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.
Véget nem érő reggelben próbálok
következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetnek, persze:
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
nem igazít el a helyet illetően).
Aztán csöngetnek és – megérkezel.
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok
(hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
Bár, tudom, erre se lehet felelni.

 

 

 

Az álmatlanság dalaiból

Arnold Schönberg emlékének

 

1

Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor
a teljes Hold ellenfényében
feketéllnek,
azt gondolja: medencék e házak,
a Hold fénygyűjtői,
s ha megérinti ujja hegyével
a falat, érzi: holdnyirok.
Ha tovább képzelődik, vélheti:
kihalt uszodaváros ez.
Használaton kívüli
hold-bazének.
(Az árnyak fürdője lehetne,
ha járna erre valaki.)
S álmából – mint folyóból –
majd vízgyöngyösen s dideregve
lép ki.
 

2

Félszavak
Félmondatok
Kiáltás
Jajgatás mely
A fül irdatlan termeit betölti
Véget nem érő magyarázatok
Egyetlen értelmes szó
Mely az említett termekben eltéved
 

3

A párkányon hó világít
függönyökben a füst mögöttük
felfordult székek tetszhalálban
hová jut még aki idáig
hová jut még aki idáig
felfordult székek tetszhalálban
függönyökben a füst mögöttük
a párkányon hó világít
a párkányon hó világít
– és így tovább
 

4

Ebben az éjben, ahol utcahosszat
a szél zavart beszéde kavarog,
ebben az éjben,
mint végzetes szó, villanyfény zuhan
vetetlen ágyra dúlt szobára:
egyetlen ablak megvilágosul.

 

 

 

Délelőtt

Szeretem ezt a szürke szoknyád.
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha
velem találkozol. Rokonszenves
a szabása, az enyhe trapézvonal is.
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal
többet bíz viselőjére. És a színe!
– szabadban, amikor rásüt a nap.
Este nem hat. De amióta lehetőleg
délelőtt találkozunk, már-már személyes
hálafélét érzek iránta. Részt vesz
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja
az érett derűt otthonossá válni.
Pár hete volt, egy városszéli parkban
napoztunk, kora tavaszi
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem
combodhoz szorítottam, a szövetből
kettős meleg nyugodt biztatása üzent.
Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor
az estékre elfecsérelt időnket,
a szoba szűk terének késztetését
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett
szándékos zajt ütve szívünkben, mert
únta jókedvünk. Eközben a
Nap az égi egyenlítőre ért.
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam
a táskádat, s a kezed néztem,
amint a beidegzett mozdulattal
lesimítottad, igazítottad a szoknyád.

 

 

 

A vékony lánnyal

A vékony lánnyal ölelkeztem
álmomban gyerekes szerelemmel
kicsi melle mint feszes paradicsom
simult gömbölyödött tenyerembe
Nem izzadtunk ki nem csapzott hajunk
sikamos vergődő szerelemben
Gerince zsengén izesült nádszál
félve becézték kényes ujjbegyeim
a váll a lapocka ficánkolt
fogékony tarkó sejtetett majdani nőt
de elfogulatlan nyúlt még a fiús comb
a sovány szár soksebü földizü térd
Nem kicsapó hővel csak a védett
öböl szelíd melegével érzett az öl
világos rajzu a domb még szőke pihével
És mégis Nem voltunk gyerekek
sem pásztori lények Nem fűvön esett
könnyű szerelmünk A szobám volt az a hely
csak szebb nagyobb és sokablakú
mind a folyóra melynek vize lassan
szinesült születő hajnali órán
És egymás karján nyugtatva fejünk
cigarettáztunk bámultuk a mennyezetet
boldogan és fáradtan mintha utána
volnánk És a széljárta gömbben
vonultak úszva lebegve fehér felhők
elúsztak az ablak bal sarka felé
de újak jöttek visszaterelve
a kék rónán széledező tekintetet
szűkebb térségre Szótlanul így beteltünk
a váltakozó néznivalóval És elaludtunk
Álmodtam alvásunk aludtam álmunk
Felettünk mint levált fehér köröm
hullott alá a hold Beszivárgott
fenyegetően emelkedett a fény
Ilyentájt csúsztatják küszöb alá
a hírlapot szakadnak fel dörögve
redőnyök robajlanak át az
üres hűvösségen a teherautók
Süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok
Tea forr szelnek a szikkadt kenyérből
Csobogás és robogás ideje Takarítónők
ébredő visszérfájdalma Székek tetszhalálban
Szódáscsap felhörög a söntéspulton
kopasztott csirkefej feltámadása
Zöldesen mint Lázár de folytat mindent
ahol abbahagyta mert nem tud mást a város
Kiszabadítod óvatosan zsibbadt
kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól
Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel
Akkor már minden jóvátehetetlen

 

 

 

Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,
maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még
ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,
de számításaink jóformán sohase válnak be.
A kapcsolatok lépten-nyomon
tele bonyodalommal.
– Ő késik valamiért, én viszont
csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,
amikor érkezik.
 
Szerelem félálomban,
hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.
Mikor az egymás után szívott cigaretták
áramlásba hozzák végtére a megalvadt
tettrekészséget,
 
már délután felé lejt
ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt
gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.
(Csak most el ne hangozzék az a
„Szeretsz?”!)
Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,
a fogásokat megfelezve. Erre,
meg utána a drága borozóra
egy heti pénzünk rámegy,
de a bor jó, és jók a hosszú
amerikai cigaretták.
 
Ezt tudjuk:
zökkenőmentesen együttműködni
ízek, szeszek meg a füst élvezetében.
Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,
a haszontalan, de igényes csevegés
– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni
másképpen, mint a szellemet munkára fogva,
kedélytelen komolysággal, s lemondani
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek
cserélődését olykor.
Ilyen körülmények között a társasélet, persze,
elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél
is a legutóbb, ahogy háromnapos,
beszáradt szendvicseket
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.
Aztán és végre: egyedül.
Most már egy körúti, olcsó sörözőben.
Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?
Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,
aki nem akadályoz semmiben, és igazán
soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta
a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.
Miért kell folyvást tudakolnom:
Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?
Vele vagy nélküle: nem maradna
minden egyéb változatlan?
Mintha más dolgok függése valamitől
igazolná azt a valamit.
– Süllyedő léghajón
kérdezik így mindenről:
„Kell?”
De mihez? – A kényelemhez?
A létezéshez?
Szilárd padló van itt
meg bútorok; és én
időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.
Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,
ha tetszik, nyitva hagyom
eljöhető esélynek –
Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,
amelyben egy zöldpaprika husa
a fogam alatt deszkaként recseg,
és fülsértőn süvít egy szál gyufa,
nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”
Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,
ebben az üres szobában efféle kérdésnek
képtelen dolog volna elhangzania.

 

 

 

Improvizáció

Lágy szürke csillogás
eső-dorombolás
a költői elem
mély s mélyebb értelem
Egy lehetséges nő
egy lehetséges férfi
megy az esőben
megáll az esőben
És ennek az esőnek
dióhéj-ropogása
talán a búcsúlárma
talán a moccanó
új szándék bizalmasa
Vannak oly kicsi bisztrók
kerítő keskeny utcák
ilyesmi előfordul
Lehetett volna
de nem így történt
A lehetséges férfi
a lehetséges nővel
egy kirakat előtt
egy templomtéren
Az esőben galambok
ahol sorvadó lombok
Tükör testük kinyújtja
összegyűri
egy autóorr
lassú elfordulása
Ilyen délután ilyen
allegretto esőben
amikor minden szürke csillog
akármi megtörténhet
Efféle ősz lágy
leves szövetében
úgy rejtőzik a költői elem
mint körtében a kukac
Talán talán talán
talán egy sál lilája
lobogtat teutánad
a városi esőben
ázott fura kalandot
ahol sorvadó lombok
ahol az esőlárma
Lehetett volna
de nem így történt
lehetett volna Semmi
fogódzó semmi
kapaszkodó az észnek
Tekintsd végső dolognak
nincsen rá magyarázat
Semmi fogódzó semmi
szempont támpont
az észnek.

 

 

 

Kivagy, Catullusom

Kivagy, Catullusom, kőnehéz koponyával
ébredsz, a lábaid két feszes, vízzel telt tömlő.
Tükrödbe: nem nézni jobb. Sápadt, renyhe
bőrödre kevés volna Róma minden rafinált balzsama.
S fogaid, egykor oly vakító fogaid!
– lerontott városfal maradéka enyészik így.
Hol van már, hol a „készülj egyvégtében kilenc ölelkezésre”?
Elhasznált tested, az ásító, néma összeg,
az eredményhez, nem adja ki, mennyivel járult
a szenvedély, a nagy, a századokra példás,
s mennyivel a szünetlen, mindenevő mohóság.
– Mennyivel a finom, érdemes lakomák mérge,
s a méltatlan csapszékek ciszterna-löttye ugyancsak.

 

 

 

Három rövid vers

 

Február

Február, a felengedő tetem,
a dörgő, langyos ár szinére billen.
Megrohadt jegen, édes légben
morzsák, sirályok.
morzsák, sirályok. Egy napon átmelegszik
az ablak közé tett bor.
Kiteleltünk.
 

Portükör

az ablakon a por lágyítva tükörarcod
az ablakon a por elmázolt csillogása
tükörarc ráncain megülve fényfogó por
redőin ráncain megül elmaszatolt fény
áttetsző ráncai redőző fényredőnyként
áteresztik kiszűrik az utcatöredékek
mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát
 

1969

A telefonvicc a levélhecc
virágkora április elseje
több évre prolongálva
új karbonkorszak kezdete
figyeljük
hogy lesz ligetből lignit
– talán gyémánt:
idővel s kellő nyomás alatt

 

 

 

Levélminta

„S hadd nevezzem e búcsuformulában
(némi játékosan-fenyegető utalással)
– Mathilde-nak. Tehát:
Kedves, kedves Mathilde,
fontolja meg jól a választ, de mégse
fontolja tűrhetetlenül soká.
Az Ön D.-je”
Vagy: „S hadd nevezzelek”,
a zárójelben levők maradnak, csak kiegészíteni:
„(…s egyúttal vakmerően áttérve
a tegezésre; szabad volt-e megtennem?)”
Folytatás változatlanul, de a második
„fontolja” fontolgasd-ra cserélendő:
ez egy fokkal még bizalmasabb,
s jobban is hangzik. Használhatnám esetleg,
ha már Mathilde, a Sorel aláírást.
De akkor mégis inkább a magázás:
„Az Ön Sorelje”, „Az Ön J. Sorelje”.
– „Soreled” – ez hülyén hangzik.
Vagy: – egyszerűen: „Juliened”? Na de:
„ölel”?, „csókol”?, „gondolj a te”?
Lehet a puszta név. Vagy csak két kezdőbetű? Talán.
Akkor hogy is? „…nevezzelek…” – igen,
„…játékosan fenyegető… Mathilde-nak”.
Tehát: „…” Nem jó. Ne feledjük: már tegeződünk!
Ez a „kedves, kedves” amolyan alamuszi melizma,
amit könnyűszerrel vehet a hang szándéktalan megsikamlásaként,
anélkül, hogy sikamlós zöngéje célhoz érne.
Viszont milyen szó volna kellő?
Merész, de óvatos, amely közel lopódzik,
s helyét, hol van, birtokolja valóban.
Csak lépésről lépésre. Mert az ugrás
a legyőzött távolságot máris eszébe
idézi dobajával.
idézi dobajával. Tehát: mit írjunk?

 

 

 

Ekképp jeleztem

Mivelhogy
sírt,
és mivelhogy
el akart rohanni,
és néztek is bennünket
már mindenfelől:
sietve felemelkedtem,
és kezemet némi súllyal, anélkül, hogy teherként,
az alkarjára helyeztem,
miközben tekintetem
remegve, de szilárdan
hatolt a pupillába egyenest.
S ő küzködve, de végül
megadóan:
visszaernyedt a székre.
– Ekképp jeleztem
udvarias készségemet
a meghitt beszélgetésre.

 

 

 

Történet

 

1

Körülményekkel mindig lehet győzni
az önigazolást, mentegetőzést.
Mégis, mint vékony füst a hó fölött,
a támadó hótündöklés fölött,
mégis most elvesző
füst a gonosz hókáprázat fölött
szerelmünk,
foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt,
amelyre immár árnyékot se vethet.
Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek.
Magyarázkodni kéne,
neked, magamnak, a baráti figyelemnek,
mely inogásunkban megtartott,
széthullásunkban körülvett.
De ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges
feltételek irdatlan hátteréből:
a magyarázat – többé nem magyarázat.
A vízköpőkben még a hó.
Forgolódik a téli város:
délről támadást nyit a szél.
Az évszakok e harcában én,
sajnos, nem vagyok érdekelve.
Tegnap még veled álltam itt,
ma egyedül megyek keresztül.
Ha változásaimra gondolok,
nem tudom megmondani, hogy épp e
változások miben is álltak.
Többé nem tettem bizonyos dolgokat,
immár minden további nélkül másokat,
mik elképzelhetetlenek voltak korábban.
Valami hirtelen többé nem hiányzott.
Kapcsolatok megszűntek
– node maguk a változások?
A lelkiéletet mi egykor otthagytuk
a kicsi asztalok, ott az olcsó
hamutálak, beszáradt kávéscsészék között,
a kínos asztaloknál. Befontad a
gépi csipke terítők rojtjait,
midőn folytak a szép beszélgetések.
De ha mindez nem megbeszélhető?
amíg folyik a té s a tova
már itt van a tohonya gyilkos
nincs visszaút halottainkhoz
saját végeddel kérdelek
amíg folyik a té s tova
saját végeddel kérdelek
már itt van a tohonya gyilkos
felzabálják a reggelek
rozsdahalállal fenyeget
felzabálja reggeli nyirkos
buszmegállók éghajlata
szétszedik szorgos csipeszek
termeszrajzásu reggelek
érszűkületes ébredések
ha nem a világ így ér véget
hát szerelmünk pillanata
amíg folyik a té s tova
majd elfelejtesz bizonyos
megszorításokkal soha
hisz szorítottalak noha
minden halálra megtanít
már itt van itt van itt van itt
az idő a tohonya gyilkos
 

2

Egy pillanatra
a gonosz város hókáprázatában
úgy láttalak, mintha holt kedvesemet
hunyorogni a rosszhiszemű fényben.
(De ez már régen történt.
A holtnak hitt: halott.)
Az évek lassan összehordják
élettörténetünket,
hogy mi magunk
a lezúduló következmények alól
úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel –
mint járókelő a háztetőről alá-
csuszamló dermedt hótömeg alól
(váltig állítja majd utólag:
figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre).
Élettörténetünk megvilágítja
életünket,
mint a rendőrségi autó reflektora
az áldozatot.
S mindez lehetne másképp
– de nincs másképp.
Hadd háborogjon még megokoltabban
bennünk a jóakarat s értelem.
De azért folyik rendes medriben
minden, mert – hál’istennek – meder, az van.
És különben is: szabad-e
a mindennapi életet
nem-mindennapi szemmel nézni?
 

3

A párkányon álltak,
kivilágított boltívek alatt.
A zene kitódult az éj terébe,
sötét folyam, üres hidak fölé,
ahol jégtáblák önkéntes halálát
szoktam figyelni
a tompán remegő hídláb fölött.
Hersegve széthasad egy és a többi,
vak csordaként, fékezni tehetetlen,
rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk
elévülhetetlen szabályai szerint.
Egy lány könnyű és boldog
arca szemben a lámpákkal
sokat igérő előzetes egy filmből.
Most egyedül táncol.
Felemelt keze az ütemre integet
– de legyint is.
Mulattatja boldogsága és könnyűsége.
Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra.
A lány a fiú vállát öleli.
tornyos hullámain az estnek
bocsánatot és nyugtot esdek
s a könnyü testnek
mely hozzám hajolt
mikor az óra volt
egy sötét felleg
szorításából a hold
az aranyló kerek mell kibomolt
a könnyü testnek álmot
holdsütést
kitakart takarót
 

4

Egyedül kéne élnem.
Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam.
Bor és – főleg! – szivar mellett
(mert a cigaretta a kapkodásnak
kedvez, sok rövideljáratu tervnek)
lassan fürkészni ki
amit múltamnak
– éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos
volna regénybe fogni.

 

 

 

Nagyon szerettem ezt a nőt

K. P. Kavafisz emlékének

 
Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom
hősnőjét (barátom feleségét)
nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában,
s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva,
mint mikor először láttam és belészerettem
tizenhétévesen az uszodában
(Mióta nem járunk sem én sem a barátom
abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt
éltes jellemszínészeket a rossz alakításért,
s büntetésből vízfecskendéssel
kínoztunk némely önhitt tenoristát) –
Tíz év hagyta rajtunk azóta,
ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól.
Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért
tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá?
– Amióta csókolóztunk
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában –
néha nem tudom, szeretlek-e még.
Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött
így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még
komoly szemmel ama kínokra visszanézni?
Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét.
S olcsó presszókban és albérleti szobám
rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv,
négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s
13 éves kori fölényes fotóarca
társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban.

 

 

 

A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok
szép szemeidről? Annyiszor csodált
tekintetedet elfordítanád e
költemény tükrétől? Ó, nézz belé!
Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,
s így eljövendő, nemsejtett korokkal
válthatsz baráti pillantást, míg ők
felismerik, hogy szemükkel rokon
szemednek időmélyi bársonya,
a szivárványhártyák korallmezője,
az üreges és barlangos vidék, a
rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,
zöldektől áttört szürkéskék derengés
a titokzatos pupillák körül.
Az élő anyag elrejti magát.
Csak késnek enged, csak lencsék alatt
mutatkozik rejtelmes rendszere
csatornáival, járataival,
hol a belső, titkos sürgés folyik,
hírekkel és parancsokkal loholnak.
Mint ostromlott vár: néma kifelé.
Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör
mag. Egyedül a szem mutatja,
miből vagyunk. E félig víznemű
gömbbe ágyazott porózus telep
a test nyilvános anatómiája.
Ezért utal némiképp a halálra.
Ezért, hogy csak a
szerelmesek mernek egymásra nézni,
kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –
a halál mindenképpen mást jelent,
mivel érzésük ismerős vele.
Feltűnt már? Legrégibb barátok is,
véletlenül egymás szemébe néztek,
zavartan fordítják fejüket el.
A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.
Néma – mint a feltárult rejtelem.
Mint a megdöbbenés. A rémület.
Mert egyszerre tárul fel benne minden.
Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni
egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.
Tőlük vezet ösvény,
a szárak ívén, a térd dombjain,
a hasnak pasztorális rónaságán.
Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,
a köldök kútkáváján megpihen.
Mindez elérhető házastársak között.
De ha a levegőn át, mit kipusztít
két eggyélobbant tekintet tüze,
tehát az űrön át
mered egymásra két szem – csillagokként –,
súlyuk vadul növekszik, és egyetlen
végzetes ponttá csődül össze minden
szükségük,
és bennük nincs hely többé semminek,
s átszakítva pályájuk kordonát
önpusztítóan egyesíti őket
kölcsönös, rémült gravitáció…
Ó, nézz szemembe!
Szerelmem!
 
Értelmiségi vagyok. Így hát
d’une manière profonde tudok csak
à l’allemande néked udvarolni,
értelmiségi módra. Mentségemre
szolgáljon: te is az vagy.
 
A szád már korareggel
keserű cigarettaízű,
széthagyod a harisnyákat szobádban,
teáscsészék környomával
adod vissza a könyveimet.
– Nekem pedig nadrágom fényes
sok üléstől, mint régi érmek.
 
Egy értelmiségi! E kétes
elem a tudományosan
felszeletelt tortában úgy
bujdokol, mintha íze lenne.
S mert hűtlen, izgága,
azt hiszi,
a lázmérőben ő a higany.
 
Meghúzódott a köztisztelet
rezervátumában hajdan,
ő adta meg gyerekeinknek
az általános műveltséget,
metafizikai tekintélyt
az érettségi tételeknek.
 
De nem. Nekem akkor gyanús volt
már, amikor: Saxa loquntur
– kezdett fecsegni, noha tudjuk
jól, hogy a kövek nem beszélnek.
 
Már a szerénységük gyanús volt.
Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de
– ami a császáré – hangsúlyozták.
S végül kitalálták a történelmet,
 
hogy a császárt is kétségbevonhassák.
Gyávaságuk mélye merő pimaszság.
Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.
 
Most előbújtak az antikváriumból,
s mint barbárok közt római fogoly,
közpénzen sétáltatják orrunk előtt
előkelő szomoruságukat.
Mért nem lehettem régi költő?
Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.
Csak neked volna jogod nem szeretni,
hallgatnád öntetszelgőn
hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból
esetleg kifecsegném: csapodár vagy.
De fődolgom a mérnöki munka volna:
megmérni, milyen hatalmas szerelmem,
minő magasba csap föl szenvedélyem,
hány mérföld messzeségből még imádlak,
hány kínos napot morzsoltam le már
hűségem olvasóján? Hogy számosabbak
szépségeid a Föld csodáinál.
Szerelmünk program, nem probléma volna.
Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?
A bolond hiszi, hogy a szerelem
megoldja kínjaink, de a bolondnak
orvos kell, és a szerelem nem orvos.
Abélard-t kiherélték. Kedvese
szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,
könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,
aztán szárazon, mint a rőzse, égett
a megszégyenült testűért tovább.
Vad szerelmük
kormaként maradt miránk
a szentimentális nyavalygás?
Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget
a szerelem, ha már nem tiszta tett,
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.
Ha üledéke van, mit felzavar
az első olyan pillanat, amelyben
már nem tudunk békésen egyesülni
valami egyszerűben,
mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás
az eső szines fénypocsolyáiban.
A szerelem nem tűri
az alapok bonyolultságát.
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.
E látszólag rideg
valókat könnyen hatalmába ejti
az érzelem, elváltoztatja őket,
akár a levegő. Rejtelmesen forr
érintkezésük, az arany kizöldell,
a körvonalakat rozsdával kikezdi,
végül bensejükig rág s az egész
illanó por lesz, rebbenő penész,
mely bársonyosan csillámlik a fényben.
A szerelmesek is
áthasonulnak. Egyanyaguvá
lesznek e fénybeszőtt
porral. A világ fénybeszőtt porával.

 

 

 

Strófák ***-hoz

Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged,
csak téged: s nem a hozzádtartozókat?
Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar.
Dehogyis akarom feléleszteni a…
Egyszóval azt a régmúlt téves érzést,
az abból támadt zűrzavart, hogy
félreértettem magunkat. Csak annyit kérek:
tudd ilyenkor jövetelem okát.
Csodálkozol e hangon?
A szeles ifjú hogy elcsendesült!
De nem túl hamar-e? Ideje van
mindennek. Hirtelen megjavulása
nem a hirtelenség álarca újfent?
Nem. Ne hidd, hogy játszom.
Javulásom való – bár kénytelen.
Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom
zeném a körülmények hangszerére.
Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját.
– A világ nem hajlik kebelemre.
És művészetem is! Lehet, Téged
mulattatnak az aenigmatikus
versek: csupa célzás valamire.
De igazi fegyvert nem foghatok
ellenségeim ellen. És így
szeretnem sem lehet. (Hiszen én
nem szerettelek eléggé, mégha
sóhajtozásaim bepárázták is
akkor látásod tiszta üvegét.)
S mivel nem tudok
e szűk jelen kanyargós folyosóin
szépen evickélni (falnak verődöm):
életem s szabadságom érdekében
döntöttem: magamat bővíteni
a lehetőségek kísértetcsarnokává.
Mert a bensőnkben van hely!
Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka
semmi; gyávaságunk szépneve;
a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz
– halotti címerünk.
Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő,
mit intézett el itt a becsület!
De csönd. Hogy elragadtattam magam
– a képzelet! Nem illő
így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély
különbségtenni nem tud. Az izgága diák
és a szent köteléket tipró szerelmes:
egy foganat. Lüktető koponyámra
borogatásul hűljön alkonyi séta.
Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is
a nap hunyó aranyát tükrözi.
A falakon a fény már estébe halkult.
Öregségtől így csak ifjak borzonganak,
este, mikor a szél
fázékony lényükhöz hidegedik.
Az estharang a megtartásra int.
Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének
aggastyán ezerráncú mosolya,
előttem is e Treuga Dei
határnapja. Én tartóztatnám
– nézni akarlak még – a végkifejletet.
Veled: jól érzem magam. Az első jót
idézi ez a jó. Kuporgatom időm.
Szeretnélek
megtartani.

 

 

 

Most újból

Most újból a magányos uszodák.
A faágyak. A napzápor a fáradt
testre, testhosszú vízfolt
utánam, amit felkapkod a szél.
A zuhany. Hő és pára
önkívülete.
Nyakszirtemen dörögve
széttört sugár.

 

 

 

Csak egy személy

Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.
Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.
Ha lehetnék Neked
megállás eltünőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,
csak egy személy.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]