Magyarázatok M. számára

(1971)

 

 

 

 

Demi sec

 

 

 

 

Reggel

Miért az éjszaka?
A semleges szomoruság
ez a révedő szürke
tévetegen vonszolja magát
pillérek horgászok között
holott kikötőbakokra leroskad
holott sajgó lábakban
vészterhes visszerekben
ejtőzik talán rejtezik
de végül is vonszolja magát
fenyegető világosság felé
ahol elferdült ajak
lesz éjszakai heveny lázból
izzadt párnák hideggé mint a kő
földbe temetett arca lesznek
álmok képletes és szó szerinti
értelemben vett álmok
mint nadrág szára beakadnak
a világosság
alattomos és hirtelen szögébe
*
Reggeledik a halálos fakó
ég akár holt szerelmem szürke arca
ismerősség bocsánat nélküli
Mint mosatlan száj íze
itt az ünnep
A közérzeten lehet segíteni
a fogkrém-kukac
elemészti az éj caput mortuumát
A villamoslépcső ellenszelével
üres kávéval
az írógéppel (amely felidéz egykorú
ágyúkat autókarosszériákat)
ellensúlyozhatom az éjszakát
valóságos jelentőségére fokozhatom le
az ihletet mely néhány tömör képbe
koncentrálni kiküszöbölhetni
vélte a világot
negligálhatni
a szétszűrődő vagy csipkés határokat
Miért az éjszaka
szabadítja föl a költészetet?
Pedig hát itt az ünnep
Hogy vívjak ellene
az éj efemér fegyvereivel?
Hitszegően hajnalodik!
Igen az éjszaka
itthagyott itt vagyok
az ünnep hullamerev
állkapcsában
*
Egy pénztárosnő búcsuzik
a sörözőben
kisfiától A gyereknek még
kaland a kora reggel
A pénztárosnő negyvenes
egyébként még (mutatja is)
egészen jó a lába a gyerek
mellette áll a tekintetek mellett
melyek (a még egészen jó)
láb körül gomolyognak és tévelyegnek
*
Itt nem lesz ünnep
Kirakhatják az ezerarcot
mely annyi csak mint
szem- száj- és orral
eléktelenített antropomorf Nap
gyermeki csúfsága
s a betelt szem
visszaokádja rángva
*
A kis kurva ott ült
lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor
kiürült szeme
rokon a reggel még üres szemével
Ha megszólítanám
Folyó rohan
lábánál héjjal és szeméttel
rakodva Nem olyan mint egy királynő?
„Te állat” – mondaná vagy semmit
Az éjszaka úgy ernyed el
mint egy átlagos nemiszerv
néhány rossz rándulás után
*
A sivatagban ezer lépés annyi
mint egy
mert ott az embert körbeviszi lába
*
Csinálhatsz amit akarsz
akarásod is ők csinálták
Mint kínai ördöggolyó
tökéletes
s véget nem ér a doboz a dobozban
Persze néhol meglátszik
a kispórolás a hanyagság
Az undok tökéletesség így
hálisten résekkel teli
módokkal menekvésre-cselekvésre
kizárva az eleve-áthárítást
*
A folyó szürke de folyik
fölötte az örök légáram
Éji fulladó
friss reggelbe márthatja orrát
Kibékülhet a horgászokkal
(a horgászat életforma
készségek bölcsője felnevelője
akár a szarvasles gerillaharc ivászat)
Kibékülni a horgászokkal bizony
helyükre tenni az illúziókat
*
Miért az éjszaka
piszkálja fel a költészetet?
Mihez fog a nappal
az éj lüktető sebüregével
melyből mint vér buzog
a folyó szennyes rohanása
egy bűnbánat-lila harisnya
durva semmit-hivés durva
sejtelme romló lábikráknak
érzékiség és érzelem
közé metafizikai harisnya
amely egy trampli édes lábat
kihangsúlyozott az
áhítatosan költői sejtésnek
s egyúttal a kontárul gyors kívánás
rövidzárlatának
Szerelmem nem jutott idő
túl gyors volt és túl perzselő
Bocsánatod most úgy kívánom
mint vigaszt csúfos nászi ágyon
mikor nem lettél asszonyom
*
A csömör és az értelem marása
utakat nyitott bennem
mészkőben a víz
járatokat e veszedelmes építészet
Hártya-mennyezetek
pálcika-oszlopok
közt kanyarog a reggel
közé szivárog savóvá lett ünnep
*
A szavak újabb szavakhoz vezetnek
Merő kockázat
megeleveníteni a képeket
melyekben mind jelenetek feszülnek
szóbeszéd
újfent a szétszűrődő
(vagy csipkés) határokhoz vezetve
Lények tárgyak
kagylózúgása
akar szavakká alakulni
egyszerre elősegítve és elnapolva
mit adnom kell
a magyarázatot
*
A világ közben továbbment
az ünnep reggel-arca
émelyítően más értelmezést
nyert kelletekorán ébredt fejekben
A reggel továbbment
dél lett belőle
megismételte
az éj hűtelen metamorfózisát
mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú
isten életünk közege ura
egyetemes kételyt ébreszt bennünk
tuladjon létünk miléte iránt
De nem mondom mert ilyet nem hiszek
és mert elég
mit nappalok és ünnepek iránt
támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása –
ez a tűnődés ez a szomorúság
Elég az idő amit öregedtünk
e hümmögések kurta idejében

 

 

 

Reggel szoktál jönni

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.
Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása
annak, amit a hétköznapi nyelv
úgy mond: Valósággal újjászülettem.
Keskeny derengés ujjnyi bor felett,
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:
mindez artikulált – mint egy mondat,
noha csupán egy mondat benyomása.
Felirattöredék egy likacsos kövön,
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.
Véget nem érő reggelben próbálok
következtetni a körülvevő
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek
ténykedésre késztetnek, persze:
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);
a kusza jelek, amit egy papíron
találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul
tudó személytől származik (de ez még
nem igazít el a helyet illetően).
Aztán csöngetnek és – megérkezel.
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom
a kérdés végleges, megnyugtató
tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok
(hiszen valaki, nemde, biztosan),
ösztöneimre bízva
magam, odateszem a kávét,
s megkérdezem: Mi van?
Bár, tudom, erre se lehet felelni.

 

 

 

Az álmatlanság dalaiból

Arnold Schönberg emlékének

 

1

Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor
a teljes Hold ellenfényében
feketéllnek,
azt gondolja: medencék e házak,
a Hold fénygyűjtői,
s ha megérinti ujja hegyével
a falat, érzi: holdnyirok.
Ha tovább képzelődik, vélheti:
kihalt uszodaváros ez.
Használaton kívüli
hold-bazének.
(Az árnyak fürdője lehetne,
ha járna erre valaki.)
S álmából – mint folyóból –
majd vízgyöngyösen s dideregve
lép ki.
 

2

Félszavak
Félmondatok
Kiáltás
Jajgatás mely
A fül irdatlan termeit betölti
Véget nem érő magyarázatok
Egyetlen értelmes szó
Mely az említett termekben eltéved
 

3

A párkányon hó világít
függönyökben a füst mögöttük
felfordult székek tetszhalálban
hová jut még aki idáig
hová jut még aki idáig
felfordult székek tetszhalálban
függönyökben a füst mögöttük
a párkányon hó világít
a párkányon hó világít
– és így tovább
 

4

Ebben az éjben, ahol utcahosszat
a szél zavart beszéde kavarog,
ebben az éjben,
mint végzetes szó, villanyfény zuhan
vetetlen ágyra dúlt szobára:
egyetlen ablak megvilágosul.

 

 

 

Délelőtt

Szeretem ezt a szürke szoknyád.
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha
velem találkozol. Rokonszenves
a szabása, az enyhe trapézvonal is.
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal
többet bíz viselőjére. És a színe!
– szabadban, amikor rásüt a nap.
Este nem hat. De amióta lehetőleg
délelőtt találkozunk, már-már személyes
hálafélét érzek iránta. Részt vesz
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja
az érett derűt otthonossá válni.
Pár hete volt, egy városszéli parkban
napoztunk, kora tavaszi
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem
combodhoz szorítottam, a szövetből
kettős meleg nyugodt biztatása üzent.
Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor
az estékre elfecsérelt időnket,
a szoba szűk terének késztetését
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett
szándékos zajt ütve szívünkben, mert
únta jókedvünk. Eközben a
Nap az égi egyenlítőre ért.
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam
a táskádat, s a kezed néztem,
amint a beidegzett mozdulattal
lesimítottad, igazítottad a szoknyád.

 

 

 

A vékony lánnyal

A vékony lánnyal ölelkeztem
álmomban gyerekes szerelemmel
kicsi melle mint feszes paradicsom
simult gömbölyödött tenyerembe
Nem izzadtunk ki nem csapzott hajunk
sikamos vergődő szerelemben
Gerince zsengén izesült nádszál
félve becézték kényes ujjbegyeim
a váll a lapocka ficánkolt
fogékony tarkó sejtetett majdani nőt
de elfogulatlan nyúlt még a fiús comb
a sovány szár soksebü földizü térd
Nem kicsapó hővel csak a védett
öböl szelíd melegével érzett az öl
világos rajzu a domb még szőke pihével
És mégis Nem voltunk gyerekek
sem pásztori lények Nem fűvön esett
könnyű szerelmünk A szobám volt az a hely
csak szebb nagyobb és sokablakú
mind a folyóra melynek vize lassan
szinesült születő hajnali órán
És egymás karján nyugtatva fejünk
cigarettáztunk bámultuk a mennyezetet
boldogan és fáradtan mintha utána
volnánk És a széljárta gömbben
vonultak úszva lebegve fehér felhők
elúsztak az ablak bal sarka felé
de újak jöttek visszaterelve
a kék rónán széledező tekintetet
szűkebb térségre Szótlanul így beteltünk
a váltakozó néznivalóval És elaludtunk
Álmodtam alvásunk aludtam álmunk
Felettünk mint levált fehér köröm
hullott alá a hold Beszivárgott
fenyegetően emelkedett a fény
Ilyentájt csúsztatják küszöb alá
a hírlapot szakadnak fel dörögve
redőnyök robajlanak át az
üres hűvösségen a teherautók
Süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok
Tea forr szelnek a szikkadt kenyérből
Csobogás és robogás ideje Takarítónők
ébredő visszérfájdalma Székek tetszhalálban
Szódáscsap felhörög a söntéspulton
kopasztott csirkefej feltámadása
Zöldesen mint Lázár de folytat mindent
ahol abbahagyta mert nem tud mást a város
Kiszabadítod óvatosan zsibbadt
kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól
Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel
Akkor már minden jóvátehetetlen

 

 

 

Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,
maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még
ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,
de számításaink jóformán sohase válnak be.
A kapcsolatok lépten-nyomon
tele bonyodalommal.
– Ő késik valamiért, én viszont
csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,
amikor érkezik.
 
Szerelem félálomban,
hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.
Mikor az egymás után szívott cigaretták
áramlásba hozzák végtére a megalvadt
tettrekészséget,
 
már délután felé lejt
ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt
gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.
(Csak most el ne hangozzék az a
„Szeretsz?”!)
Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,
a fogásokat megfelezve. Erre,
meg utána a drága borozóra
egy heti pénzünk rámegy,
de a bor jó, és jók a hosszú
amerikai cigaretták.
 
Ezt tudjuk:
zökkenőmentesen együttműködni
ízek, szeszek meg a füst élvezetében.
Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,
a haszontalan, de igényes csevegés
– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni
másképpen, mint a szellemet munkára fogva,
kedélytelen komolysággal, s lemondani
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek
cserélődését olykor.
Ilyen körülmények között a társasélet, persze,
elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél
is a legutóbb, ahogy háromnapos,
beszáradt szendvicseket
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.
Aztán és végre: egyedül.
Most már egy körúti, olcsó sörözőben.
Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?
Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,
aki nem akadályoz semmiben, és igazán
soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta
a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.
Miért kell folyvást tudakolnom:
Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?
Vele vagy nélküle: nem maradna
minden egyéb változatlan?
Mintha más dolgok függése valamitől
igazolná azt a valamit.
– Süllyedő léghajón
kérdezik így mindenről:
„Kell?”
De mihez? – A kényelemhez?
A létezéshez?
Szilárd padló van itt
meg bútorok; és én
időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.
Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,
ha tetszik, nyitva hagyom
eljöhető esélynek –
Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,
amelyben egy zöldpaprika husa
a fogam alatt deszkaként recseg,
és fülsértőn süvít egy szál gyufa,
nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”
Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,
ebben az üres szobában efféle kérdésnek
képtelen dolog volna elhangzania.

 

 

 

Improvizáció

Lágy szürke csillogás
eső-dorombolás
a költői elem
mély s mélyebb értelem
Egy lehetséges nő
egy lehetséges férfi
megy az esőben
megáll az esőben
És ennek az esőnek
dióhéj-ropogása
talán a búcsúlárma
talán a moccanó
új szándék bizalmasa
Vannak oly kicsi bisztrók
kerítő keskeny utcák
ilyesmi előfordul
Lehetett volna
de nem így történt
A lehetséges férfi
a lehetséges nővel
egy kirakat előtt
egy templomtéren
Az esőben galambok
ahol sorvadó lombok
Tükör testük kinyújtja
összegyűri
egy autóorr
lassú elfordulása
Ilyen délután ilyen
allegretto esőben
amikor minden szürke csillog
akármi megtörténhet
Efféle ősz lágy
leves szövetében
úgy rejtőzik a költői elem
mint körtében a kukac
Talán talán talán
talán egy sál lilája
lobogtat teutánad
a városi esőben
ázott fura kalandot
ahol sorvadó lombok
ahol az esőlárma
Lehetett volna
de nem így történt
lehetett volna Semmi
fogódzó semmi
kapaszkodó az észnek
Tekintsd végső dolognak
nincsen rá magyarázat
Semmi fogódzó semmi
szempont támpont
az észnek.

 

 

 

Kivagy, Catullusom

Kivagy, Catullusom, kőnehéz koponyával
ébredsz, a lábaid két feszes, vízzel telt tömlő.
Tükrödbe: nem nézni jobb. Sápadt, renyhe
bőrödre kevés volna Róma minden rafinált balzsama.
S fogaid, egykor oly vakító fogaid!
– lerontott városfal maradéka enyészik így.
Hol van már, hol a „készülj egyvégtében kilenc ölelkezésre”?
Elhasznált tested, az ásító, néma összeg,
az eredményhez, nem adja ki, mennyivel járult
a szenvedély, a nagy, a századokra példás,
s mennyivel a szünetlen, mindenevő mohóság.
– Mennyivel a finom, érdemes lakomák mérge,
s a méltatlan csapszékek ciszterna-löttye ugyancsak.

 

 

 

Három rövid vers

 

Február

Február, a felengedő tetem,
a dörgő, langyos ár szinére billen.
Megrohadt jegen, édes légben
morzsák, sirályok.
morzsák, sirályok. Egy napon átmelegszik
az ablak közé tett bor.
Kiteleltünk.
 

Portükör

az ablakon a por lágyítva tükörarcod
az ablakon a por elmázolt csillogása
tükörarc ráncain megülve fényfogó por
redőin ráncain megül elmaszatolt fény
áttetsző ráncai redőző fényredőnyként
áteresztik kiszűrik az utcatöredékek
mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát
 

1969

A telefonvicc a levélhecc
virágkora április elseje
több évre prolongálva
új karbonkorszak kezdete
figyeljük
hogy lesz ligetből lignit
– talán gyémánt:
idővel s kellő nyomás alatt

 

 

 

Levélminta

„S hadd nevezzem e búcsuformulában
(némi játékosan-fenyegető utalással)
– Mathilde-nak. Tehát:
Kedves, kedves Mathilde,
fontolja meg jól a választ, de mégse
fontolja tűrhetetlenül soká.
Az Ön D.-je”
Vagy: „S hadd nevezzelek”,
a zárójelben levők maradnak, csak kiegészíteni:
„(…s egyúttal vakmerően áttérve
a tegezésre; szabad volt-e megtennem?)”
Folytatás változatlanul, de a második
„fontolja” fontolgasd-ra cserélendő:
ez egy fokkal még bizalmasabb,
s jobban is hangzik. Használhatnám esetleg,
ha már Mathilde, a Sorel aláírást.
De akkor mégis inkább a magázás:
„Az Ön Sorelje”, „Az Ön J. Sorelje”.
– „Soreled” – ez hülyén hangzik.
Vagy: – egyszerűen: „Juliened”? Na de:
„ölel”?, „csókol”?, „gondolj a te”?
Lehet a puszta név. Vagy csak két kezdőbetű? Talán.
Akkor hogy is? „…nevezzelek…” – igen,
„…játékosan fenyegető… Mathilde-nak”.
Tehát: „…” Nem jó. Ne feledjük: már tegeződünk!
Ez a „kedves, kedves” amolyan alamuszi melizma,
amit könnyűszerrel vehet a hang szándéktalan megsikamlásaként,
anélkül, hogy sikamlós zöngéje célhoz érne.
Viszont milyen szó volna kellő?
Merész, de óvatos, amely közel lopódzik,
s helyét, hol van, birtokolja valóban.
Csak lépésről lépésre. Mert az ugrás
a legyőzött távolságot máris eszébe
idézi dobajával.
idézi dobajával. Tehát: mit írjunk?

 

 

 

Ekképp jeleztem

Mivelhogy
sírt,
és mivelhogy
el akart rohanni,
és néztek is bennünket
már mindenfelől:
sietve felemelkedtem,
és kezemet némi súllyal, anélkül, hogy teherként,
az alkarjára helyeztem,
miközben tekintetem
remegve, de szilárdan
hatolt a pupillába egyenest.
S ő küzködve, de végül
megadóan:
visszaernyedt a székre.
– Ekképp jeleztem
udvarias készségemet
a meghitt beszélgetésre.

 

 

 

Történet

 

1

Körülményekkel mindig lehet győzni
az önigazolást, mentegetőzést.
Mégis, mint vékony füst a hó fölött,
a támadó hótündöklés fölött,
mégis most elvesző
füst a gonosz hókáprázat fölött
szerelmünk,
foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt,
amelyre immár árnyékot se vethet.
Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek.
Magyarázkodni kéne,
neked, magamnak, a baráti figyelemnek,
mely inogásunkban megtartott,
széthullásunkban körülvett.
De ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges
feltételek irdatlan hátteréből:
a magyarázat – többé nem magyarázat.
A vízköpőkben még a hó.
Forgolódik a téli város:
délről támadást nyit a szél.
Az évszakok e harcában én,
sajnos, nem vagyok érdekelve.
Tegnap még veled álltam itt,
ma egyedül megyek keresztül.
Ha változásaimra gondolok,
nem tudom megmondani, hogy épp e
változások miben is álltak.
Többé nem tettem bizonyos dolgokat,
immár minden további nélkül másokat,
mik elképzelhetetlenek voltak korábban.
Valami hirtelen többé nem hiányzott.
Kapcsolatok megszűntek
– node maguk a változások?
A lelkiéletet mi egykor otthagytuk
a kicsi asztalok, ott az olcsó
hamutálak, beszáradt kávéscsészék között,
a kínos asztaloknál. Befontad a
gépi csipke terítők rojtjait,
midőn folytak a szép beszélgetések.
De ha mindez nem megbeszélhető?
amíg folyik a té s a tova
már itt van a tohonya gyilkos
nincs visszaút halottainkhoz
saját végeddel kérdelek
amíg folyik a té s tova
saját végeddel kérdelek
már itt van a tohonya gyilkos
felzabálják a reggelek
rozsdahalállal fenyeget
felzabálja reggeli nyirkos
buszmegállók éghajlata
szétszedik szorgos csipeszek
termeszrajzásu reggelek
érszűkületes ébredések
ha nem a világ így ér véget
hát szerelmünk pillanata
amíg folyik a té s tova
majd elfelejtesz bizonyos
megszorításokkal soha
hisz szorítottalak noha
minden halálra megtanít
már itt van itt van itt van itt
az idő a tohonya gyilkos
 

2

Egy pillanatra
a gonosz város hókáprázatában
úgy láttalak, mintha holt kedvesemet
hunyorogni a rosszhiszemű fényben.
(De ez már régen történt.
A holtnak hitt: halott.)
Az évek lassan összehordják
élettörténetünket,
hogy mi magunk
a lezúduló következmények alól
úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel –
mint járókelő a háztetőről alá-
csuszamló dermedt hótömeg alól
(váltig állítja majd utólag:
figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre).
Élettörténetünk megvilágítja
életünket,
mint a rendőrségi autó reflektora
az áldozatot.
S mindez lehetne másképp
– de nincs másképp.
Hadd háborogjon még megokoltabban
bennünk a jóakarat s értelem.
De azért folyik rendes medriben
minden, mert – hál’istennek – meder, az van.
És különben is: szabad-e
a mindennapi életet
nem-mindennapi szemmel nézni?
 

3

A párkányon álltak,
kivilágított boltívek alatt.
A zene kitódult az éj terébe,
sötét folyam, üres hidak fölé,
ahol jégtáblák önkéntes halálát
szoktam figyelni
a tompán remegő hídláb fölött.
Hersegve széthasad egy és a többi,
vak csordaként, fékezni tehetetlen,
rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk
elévülhetetlen szabályai szerint.
Egy lány könnyű és boldog
arca szemben a lámpákkal
sokat igérő előzetes egy filmből.
Most egyedül táncol.
Felemelt keze az ütemre integet
– de legyint is.
Mulattatja boldogsága és könnyűsége.
Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra.
A lány a fiú vállát öleli.
tornyos hullámain az estnek
bocsánatot és nyugtot esdek
s a könnyü testnek
mely hozzám hajolt
mikor az óra volt
egy sötét felleg
szorításából a hold
az aranyló kerek mell kibomolt
a könnyü testnek álmot
holdsütést
kitakart takarót
 

4

Egyedül kéne élnem.
Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam.
Bor és – főleg! – szivar mellett
(mert a cigaretta a kapkodásnak
kedvez, sok rövideljáratu tervnek)
lassan fürkészni ki
amit múltamnak
– éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos
volna regénybe fogni.

 

 

 

Nagyon szerettem ezt a nőt

K. P. Kavafisz emlékének

 
Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom
hősnőjét (barátom feleségét)
nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában,
s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva,
mint mikor először láttam és belészerettem
tizenhétévesen az uszodában
(Mióta nem járunk sem én sem a barátom
abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt
éltes jellemszínészeket a rossz alakításért,
s büntetésből vízfecskendéssel
kínoztunk némely önhitt tenoristát) –
Tíz év hagyta rajtunk azóta,
ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól.
Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért
tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá?
– Amióta csókolóztunk
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában –
néha nem tudom, szeretlek-e még.
Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött
így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még
komoly szemmel ama kínokra visszanézni?
Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét.
S olcsó presszókban és albérleti szobám
rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv,
négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s
13 éves kori fölényes fotóarca
társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban.

 

 

 

A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok
szép szemeidről? Annyiszor csodált
tekintetedet elfordítanád e
költemény tükrétől? Ó, nézz belé!
Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,
s így eljövendő, nemsejtett korokkal
válthatsz baráti pillantást, míg ők
felismerik, hogy szemükkel rokon
szemednek időmélyi bársonya,
a szivárványhártyák korallmezője,
az üreges és barlangos vidék, a
rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,
zöldektől áttört szürkéskék derengés
a titokzatos pupillák körül.
Az élő anyag elrejti magát.
Csak késnek enged, csak lencsék alatt
mutatkozik rejtelmes rendszere
csatornáival, járataival,
hol a belső, titkos sürgés folyik,
hírekkel és parancsokkal loholnak.
Mint ostromlott vár: néma kifelé.
Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör
mag. Egyedül a szem mutatja,
miből vagyunk. E félig víznemű
gömbbe ágyazott porózus telep
a test nyilvános anatómiája.
Ezért utal némiképp a halálra.
Ezért, hogy csak a
szerelmesek mernek egymásra nézni,
kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –
a halál mindenképpen mást jelent,
mivel érzésük ismerős vele.
Feltűnt már? Legrégibb barátok is,
véletlenül egymás szemébe néztek,
zavartan fordítják fejüket el.
A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.
Néma – mint a feltárult rejtelem.
Mint a megdöbbenés. A rémület.
Mert egyszerre tárul fel benne minden.
Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni
egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.
Tőlük vezet ösvény,
a szárak ívén, a térd dombjain,
a hasnak pasztorális rónaságán.
Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,
a köldök kútkáváján megpihen.
Mindez elérhető házastársak között.
De ha a levegőn át, mit kipusztít
két eggyélobbant tekintet tüze,
tehát az űrön át
mered egymásra két szem – csillagokként –,
súlyuk vadul növekszik, és egyetlen
végzetes ponttá csődül össze minden
szükségük,
és bennük nincs hely többé semminek,
s átszakítva pályájuk kordonát
önpusztítóan egyesíti őket
kölcsönös, rémült gravitáció…
Ó, nézz szemembe!
Szerelmem!
 
Értelmiségi vagyok. Így hát
d’une manière profonde tudok csak
à l’allemande néked udvarolni,
értelmiségi módra. Mentségemre
szolgáljon: te is az vagy.
 
A szád már korareggel
keserű cigarettaízű,
széthagyod a harisnyákat szobádban,
teáscsészék környomával
adod vissza a könyveimet.
– Nekem pedig nadrágom fényes
sok üléstől, mint régi érmek.
 
Egy értelmiségi! E kétes
elem a tudományosan
felszeletelt tortában úgy
bujdokol, mintha íze lenne.
S mert hűtlen, izgága,
azt hiszi,
a lázmérőben ő a higany.
 
Meghúzódott a köztisztelet
rezervátumában hajdan,
ő adta meg gyerekeinknek
az általános műveltséget,
metafizikai tekintélyt
az érettségi tételeknek.
 
De nem. Nekem akkor gyanús volt
már, amikor: Saxa loquntur
– kezdett fecsegni, noha tudjuk
jól, hogy a kövek nem beszélnek.
 
Már a szerénységük gyanús volt.
Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de
– ami a császáré – hangsúlyozták.
S végül kitalálták a történelmet,
 
hogy a császárt is kétségbevonhassák.
Gyávaságuk mélye merő pimaszság.
Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.
 
Most előbújtak az antikváriumból,
s mint barbárok közt római fogoly,
közpénzen sétáltatják orrunk előtt
előkelő szomoruságukat.
Mért nem lehettem régi költő?
Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.
Csak neked volna jogod nem szeretni,
hallgatnád öntetszelgőn
hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból
esetleg kifecsegném: csapodár vagy.
De fődolgom a mérnöki munka volna:
megmérni, milyen hatalmas szerelmem,
minő magasba csap föl szenvedélyem,
hány mérföld messzeségből még imádlak,
hány kínos napot morzsoltam le már
hűségem olvasóján? Hogy számosabbak
szépségeid a Föld csodáinál.
Szerelmünk program, nem probléma volna.
Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?
A bolond hiszi, hogy a szerelem
megoldja kínjaink, de a bolondnak
orvos kell, és a szerelem nem orvos.
Abélard-t kiherélték. Kedvese
szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,
könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,
aztán szárazon, mint a rőzse, égett
a megszégyenült testűért tovább.
Vad szerelmük
kormaként maradt miránk
a szentimentális nyavalygás?
Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget
a szerelem, ha már nem tiszta tett,
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.
Ha üledéke van, mit felzavar
az első olyan pillanat, amelyben
már nem tudunk békésen egyesülni
valami egyszerűben,
mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás
az eső szines fénypocsolyáiban.
A szerelem nem tűri
az alapok bonyolultságát.
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.
E látszólag rideg
valókat könnyen hatalmába ejti
az érzelem, elváltoztatja őket,
akár a levegő. Rejtelmesen forr
érintkezésük, az arany kizöldell,
a körvonalakat rozsdával kikezdi,
végül bensejükig rág s az egész
illanó por lesz, rebbenő penész,
mely bársonyosan csillámlik a fényben.
A szerelmesek is
áthasonulnak. Egyanyaguvá
lesznek e fénybeszőtt
porral. A világ fénybeszőtt porával.

 

 

 

Strófák ***-hoz

Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged,
csak téged: s nem a hozzádtartozókat?
Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar.
Dehogyis akarom feléleszteni a…
Egyszóval azt a régmúlt téves érzést,
az abból támadt zűrzavart, hogy
félreértettem magunkat. Csak annyit kérek:
tudd ilyenkor jövetelem okát.
Csodálkozol e hangon?
A szeles ifjú hogy elcsendesült!
De nem túl hamar-e? Ideje van
mindennek. Hirtelen megjavulása
nem a hirtelenség álarca újfent?
Nem. Ne hidd, hogy játszom.
Javulásom való – bár kénytelen.
Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom
zeném a körülmények hangszerére.
Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját.
– A világ nem hajlik kebelemre.
És művészetem is! Lehet, Téged
mulattatnak az aenigmatikus
versek: csupa célzás valamire.
De igazi fegyvert nem foghatok
ellenségeim ellen. És így
szeretnem sem lehet. (Hiszen én
nem szerettelek eléggé, mégha
sóhajtozásaim bepárázták is
akkor látásod tiszta üvegét.)
S mivel nem tudok
e szűk jelen kanyargós folyosóin
szépen evickélni (falnak verődöm):
életem s szabadságom érdekében
döntöttem: magamat bővíteni
a lehetőségek kísértetcsarnokává.
Mert a bensőnkben van hely!
Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka
semmi; gyávaságunk szépneve;
a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz
– halotti címerünk.
Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő,
mit intézett el itt a becsület!
De csönd. Hogy elragadtattam magam
– a képzelet! Nem illő
így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély
különbségtenni nem tud. Az izgága diák
és a szent köteléket tipró szerelmes:
egy foganat. Lüktető koponyámra
borogatásul hűljön alkonyi séta.
Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is
a nap hunyó aranyát tükrözi.
A falakon a fény már estébe halkult.
Öregségtől így csak ifjak borzonganak,
este, mikor a szél
fázékony lényükhöz hidegedik.
Az estharang a megtartásra int.
Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének
aggastyán ezerráncú mosolya,
előttem is e Treuga Dei
határnapja. Én tartóztatnám
– nézni akarlak még – a végkifejletet.
Veled: jól érzem magam. Az első jót
idézi ez a jó. Kuporgatom időm.
Szeretnélek
megtartani.

 

 

 

Most újból

Most újból a magányos uszodák.
A faágyak. A napzápor a fáradt
testre, testhosszú vízfolt
utánam, amit felkapkod a szél.
A zuhany. Hő és pára
önkívülete.
Nyakszirtemen dörögve
széttört sugár.

 

 

 

Csak egy személy

Ha lehetnék Neked
csak egy személy.
Végérvényes, bár esetleges,
mint rozsdás, görbe szeg
a meleg porban.
Mint árnyékfedte lépcső tetején
egyetlen villogó él.
Csak egy személy
szándéktalan fürdése az időben.
Ha lehetnék Neked
megállás eltünőben.
Kietlen birtokod:
egyetlen pillanatra!
Ha lehetnék Neked
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér
és elporlad a szeg,
csak egy személy.

 

 

 

Belső beszéd

 

 

 

 

Dal

nem többre vágyom
gazdaságos és finom
formáira palacknak és pohárnak
én
már nem siratok senkit
vigye korrupt kegyét a bánat
korunk üres
harmóniát keres
a célt kegyes jövőbe mentik
kultúravégi kultúraelőtti
időnkben oly jó volna kergetőzni
veled egy napsütött fürdő füvén

 

 

 

Belső beszéd

Ketten mennek az utcán.
Alattuk aszfalt sávja siklik,
ha lenéznek rá: áramló pórusok
özöne, olykor: villámló szemét.
Ketten mennek az utcán.
Szemmel jeleznek: „Nézd,
satnya fák bádogszínű lombja;
nézd, izzadság ragyog az őr homlokán,
vaskapu ontja rá a hőt.”
Szótlan olvasnak egy plakátot,
és felvonják szemöldökük.
Ketten mennek az utcán.
Valahol voltak: egy lépcsőházban
rájuk hűlt az ing,
talán egy liftben
szagolták a linópadló szagát.
Egy ajtót kerestek, kopogtak,
köszöntek, valamit morogtak,
a széket nyikorgatták, bólogattak.
Ketten mennek az utcán,
a madárzajos fák alatt.
A nőket nézi egyikük,
lágy képlékeny tekintete
könnyen körülvesz keblet, combot,
elvész szoknyaráncban és mellfodorban.
Levegőért kapkod a másik,
szürke hőben üveg sört képzel,
és üreseket nyel, mert szólna:
– Most mondjam el, hogy nem áll össze
szellemem; roncsok nemzenek
roncsot agyamban, temetőnyi
üzekvő tetem szaporítja egymást,
robbanásig telítve
a memória raktárhiányát?
Hogy itt már csak én ismerem ki
az esetleges járatokban magam,
én tudom, mikor kell
félrelépni egy lerobajló
romköteg alól? A gyalázatos
otthonosságról most beszéljek,
mellyel zűrzavaromban járok?
Hogy nem szégyelltem kiismerni
romhegyem ingó statikáját,
biztos pontokat megjegyezni,
próbálgatni, mert semmi elv
nem működik?
nem működik? Feladtam
az egység utáni sóvár vágyamat:
milyen gyalázat érhet még?
Fürgén iramlok itt, mint a patkány
vagy tolvaj, s még a hasznát
is tudom mindennek, ahol
ember lépést se tudna tenni,
és vége annak, ki a járást itt megtanulta.
– Ezeket mondta volna, de
hely és idő alkalmatlan.
Beletörődik, visszatér
az élet szokottabb képeihez,
és csak int: „Nézd, milyen komikus,
ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik
a csontos háton a melltartó pántja.
Ez a szigorú lány siet
feddhetetlen célok felé,
de kiizzad, míg így üget,
és kosztümjén már ott a folt
a titkolt hónaljak alatt.
Illetéktelen szemek nézik
kebeltartója pántjait,
idegen férfiak tűnődnek:
retiküljében tart-e Desodort,
s a fiókjában apró
tablettát celofánlevélben.”

 

 

 

Nyaralás

Ha beszereztél konzerveket, teát,
pár csomag kétszersültet, cigarettát,
egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót:
ereszd le a redőnyt.
Hagyd megállni az órát.
Gyakorta megszólal a
telefon. Milyen
makacs emberek vannak. Csöngetés; folt
várakozik a recésüvegen;
a levélnyílás fedele becsattan.
– Kukucskált. De bent homály.
Aztán: se telefon több, se látogató.
S a lábtörlő
ajtódnak támasztva napok óta.

 

 

 

Naenia

Ellátva neveddel s gondosan el
kéznél levő anekdotikus lommal.
Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak
lappangott, sunyi konzekvenciák.
Hogy e versek rosszak – mert rosszak:
a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak
a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb,
barátnőm! –, az a kisebbik baj.
– Cipruslombok!
– Cipruslombok! Hiába
sütött kedves lényed miránk.

 

 

 

Egy emlék

„Jó rendező voltam.”
Ezt mondta nem sokkal halála előtt.
(A körülmények ismeretesek.)
Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így
mondta. Ennyi érzelgés
az adott helyzetben megengedhető volt.
Nehézkesen felállt,
s míg súlyától szabadultan
a szék kopott bársonya kidomborult,
és ülés közben összegyűrt nadrágja
kezdett kisimulni: a fentieket mondta.
Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont.
Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében
bizonyos lelkierő kellett
az – épp ilyen – manírhoz.
És a mondat időzítése, íve
– hibátlan. Sőt: pompás!

 

 

 

Egy erényes hölgyhöz

A nadrág kétségtelen haladás,
vívmány: valami szellemi.
A nadrág megnemesíti
a méltókat és választottakat.
Kategorikus és imperatív
száraival a tisztaságnak mintegy
történelmi előfeltétele.
S habár olykor balgán levetni véljük:
csak az evilági textilburok,
ami földre hull:
a nadrág virtuálisan levethetetlen.
De mert párzó és fajtalan fajunk
a morált, mórest csak tunyán tanulja,
s barbár szokásra vágyón visszasandít:
a nadrág vasfegyelmét enyhítendő,
átmenetileg, megengedjük a
szerelmi líra diszkrét hasítékát.
Ne többet erről. Hölgyem: a kezed!
Tedd homlokomra! Tán csillapodom.
Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes.
De szemet húnyva apróbb lazaságok
fölött: megmented a disciplinát.
Segíts, és együtt felemelkedünk
talán a subtilis iróniáig,
a bölcséig, kit kuncogásra késztet
némely óvatlan
érintés – mert csiklándozta a szellem
tengerimalac-érzékeny bőrét.

 

 

 

Séta egy ház körül

És még egyszer körül
e holdsütötte geometriát
házfalak ismeretlen raszterét
öt fénylő négyzet
kimondhatatlan elrendeződését
vak négyzetek sorában
nekünk nem felelet
nem érthetjük
hiába forgatják órajárás szerint
változtatván a konstellációt
illetéktelen szemekkel figyeljük
de megütközve a jelentés
ilyen erős sugallatától.
Maradjunk hát a geometriánál
azaz hatoljunk be inkább
hová a holdfény már nem ér
bolyongjunk asztrál-mód
e néma tömb terében
míg áthat majd kettőnket
e tagoltság amely
szeszély és szabály keveréke
amely nyugodt mivel
minden utalást kizár magából
emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek –
amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme
s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága
a szinteket ő egyesíti
közelítsd óvatosan (jól tudom
nagy a vonzása) de vigyázz
mert egyneműségével megsemmisít.
Most lakásokban járunk.
Ez inkább játék.
Esetleges és átrendezhető.
Próbáld megtestesíteni a
negatív testet
melyet a sokféle bútor kimetsz
s ha hozzá még magadba-érezed
a rejtett bővítéseket
melyek a fiókokban rejtőznek főleg
de az ajtók nyitásában is
akkor íme te vagy
szabadságuk és lehetőségük is
te vagy a hely
sokféle ténykedésük színtere
amelyről ugyan alig vesznek tudomást.

 

 

 

Zátony

 

1

Becsület ideje.
Bűnbánat s pusztulásé.
Idő – a te időd.
Amelyben megtaláltad.
A gáz ideje, amely kisüvítsen,
a ház ideje, hogy összeomoljon,
hogy tetejét úgy lökje el magáról,
mint már-már élvező szűz
a büdös szájú, bamba katonát.
Az összenyomott rugó ideje,
a ravaszul és kísérleti célból
kénsavba rakott rugó ideje:
hogy szétrepessze az üveg falát.
Az idő ideje!
Hogy üvöltsön és szétvesse magát.
Idő, a te időd.
A pusztulásé. – A bűnbánaté.
Idő. A te időd:
megtalálni
az ajtót, amely innen kifelé.
 

2

Ez nem ideje semminek.
Az állott tócsa idejében van idő,
hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon.
Az alvadt vérnek idejében van idő
tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van!
Az üres órán van idő,
hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn.
A kunyerálás idején az idő eljön,
mikor elég már, s az ajtót bevágod.
Az idő pereme, az még idő,
mikor mint megállóban a tömeg,
toporogsz; de egyre hallhatóbban
morogsz és végül fölkélsz – magad ellen.
De ez nem ideje semminek.
Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz,
itt zümmöghet az éj, de te nem alszol,
itt készülődsz, de nem mégy sehová,
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus.
Mert ez nem ideje semminek.
 

3

Fordul
a Föld.
Mint kotrócsillesor
emelkedik fel új s új nap remegve
terhétől, mit növő halomra ont.
Már két tavasz csúfolta meg halálod,
már két tavasz. Megállok
a feslett virulásban –
mint szines, buja rongy:
hasadozik, burjánzik.
Az ember csak szipog, fújtat, beszél –
Eszébe jut-e, ami hiányzik?
Gyűrött újságlapot zörget a szél.
Pulóvert kötnek, látod? Félnek:
a villamos előtt megállnak.
Megszámolják a visszajárót,
új patront tesznek a szifonba,
örülnek, mikor igazuk van.
Bizonytalankodnak soká,
mikor szombatig kölcsönkérnek.
Mit gondolok én, hogy még élek?

 

 

 

A büntetés

Mi lesz velem, itt
 
a halál őrlőfogán,
 
e ragyás szirten?
Eszelős, bosszúálló
 
mosollyá gyűrődnek
 
a Föld ráncai.
Milyen némán,
 
hirtelen érik meg a
 
büntetésre a bűn.

 

 

 

Háborús jelenet

Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás:
nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben;
susog, mered a borotvált bokorfal.
A főtiszt lova idegesen hányta
a farát, történelmi patanyomokat
hagyva a fű közt,
amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi
esők, összegezve mindent a sárban,
talán épp avégett, hogy az utódnak
módjában álljon bárhol meghatódni,
s elveszett apja sírját
tetszőleges vakondtúrásban feltalálja.
Az adjutáns mindig számolt tizet,
aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek.
A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott.
Minden a legjobb úton haladt,
hogy példát statuáljanak.
Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat.
Az egyik észrevehetően előreszámolt.
Amikor ráböktek, csodálkozott,
de aztán újraszámolt, visszafelé,
a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett.
Fegyelemsértés nem történt.
Parasztok voltak. Ezek
hallgatnak, fejüket leszegik,
s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.”
ezt felelik.
A megtizedelést a közfelfogás
vérlázítónak találja.
Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik.
Ritka büntetésnek van pedig
ilyen világos logikája.
A megtizedelés a mulasztott óra
kötelező pótlása, hol a harci cselekményt
egyszerűen modellezik.
A megtizedelés teszi értelmetlenné,
hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk
a dolgok természetes menetét.
De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat
– amint ezt gyakran ellene vetik –
miért nem az egész alakulatot büntetik?
Nemcsak ökonómiai
szempontok szólnak ellene!
Veszendőbe menne a háború szelleme.
Bár az egész
a vétkes, mégsem érheti az
egészet a büntetés.
Mert az egészet megbüntetni nem:
csak megszüntetni lehet
(módosulna, persze, az eset,
ha fogalmakra lőni lehetne).
Maradnak az egyesek.
S a megtizedelés:
biztosítékul,
hogy ne legyenek egyénileg
hatálytalaníthatók a feltételek.
Menekvés nincs.
Legföljebb győzni lehet.

 

 

 

Egy fénykép alá

A kamaszkor dorbézolásai
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt
éveim. Paplelkű pszichológusok
megértése nem nyálazhatja be.
A sárgaképű kölyök tréningfelsőben,
amint deres kökényt reggelizik,
mohón szívja egy szurdok ködszagát,
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,
házitöltésű cigarettáit szíva,
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin
– a nők utáni dühödt kullogás,
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,
az éretlen rosszkedv felhőiben.

 

 

 

Lélektan-óra

H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből.
Tanult testalkattant és grafológiát,
analízist és chiromantiát,
szörnyrömit és projektív teszteket,
ind és bizánci teozófiát,
Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát.
Járás és nevetés előtte fölfedik
(asztrológia, hipnózis segít)
a lélek nyirkos mélyrétegeit.
Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak
fordulnak érdes, mély sóhajjal el.
Mérőónnal megmérhetetlen kutak
legperemén
állítja meg rejtelmes ösztöne.
Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott
rosszemlékű ház pincéiben, hol felette
gyanús dolgok eshettek hajdanában.
S az elágazó járatok mind újabb
pincékhez, föld alatti termekhez vezettek,
már egy egész várost feltételeztek.
Fény olykor és csak felülről derengett.
Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ
meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt.
Egyébként csak madárszeme világított:
zöld sáv irizált varázsgyűrüként
a szembogár körött.
 
Szeme gyűrüfordulás
Szava varázskondulás
Érintése: vad delej
Csalhorog méregkehely
Hangja magnetismus és
Aki hallja éri kettős
Fura átlényegülés
Egymásra torlott
bástyák és tornyok.
Átnyíló padlások, összenőtt
támfalak és tetők.
Felül
elkülönül.
Önhitten kiválik a tömb.
Önkívületben felszökik a csúcs.
Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér,
húzott bennünk a kürtők vad szele,
lobogtatva, mint lángot, a sötétet.
S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a
gödörben álló kőtérdekig, -bokákig
érzett vissza a kúszó nedv, hideg:
lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem,
a békátlan, halat nem úsztató,
nád nem övezte, kietlen vízig,
mely a vízzáró rétegből szivárog:
kifogyhatatlan készlet,
beváltandó fenyegetés.
Visszavarázsoltattunk.
Visszavarázsoltattunk. Nem ment egykönnyen.
A megbántott Metaforák szörnyű haragra
gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék,
ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték.
Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba,
enyészni testtelenné. A lélekbúvár
minden varázsművészete kellett, hétszerte hét
ízben rótt idézőjeleket a küszöbre,
míg sikerült foglyul ejteni őket.
De végül, némi rheumaticus közérzet,
ízületekben terjengő hidegség árán,
megszabadultunk e kétes társaságtól.

 

 

 

Fiatal haldokló

In memoriam Ernst Koplenig

 
Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban:
tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát
ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh.
Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak,
most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét
végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat,
minek teljesülése nem utal
túlra zsugorodó ittlétemen?
Amennyire figyelmetekből s leleményetekből
futja: tartsátok távol tőlem nem-lett
alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár
szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira,
se az aggra kíváncsi nem vagyok már,
s az apára s a szeretőre sem.
És legfőképp az alkotóra nem,
akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem,
s akinek talányos alakjáról – nem létezik! –
ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést:
esendő művem.

 

 

 

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok
világosan egymásra utalnak,
de anélkül, hogy vissza lehetne
vezetni egyiket a másikára:
s ha szó sincs
következtetésről, se szükségszerűségről,
mint fák a gyökerükre
mégis úgy utal
egyik a másikára
– megfoghatatlanul:
akkor a költészet elérte célját.

 

 

 

Három dal

Kepes Sára emlékére

 

1

Mint éji csendbe
ajtónyikorgás végtelenje,
mint a gondolat,
mely téged gondol:
a vasrózsákból süvített a gáz.
 

2

Sárikám, halálodon,
mint hó a kabátodon,
dermedt, kristályos fájdalom:
szikrázik, játszik a napon –
 

3

 
Valami füst
 
itt leng beivódik
 
szélbe falba párnába
egy kötőjel maradt
nem énekelhetek
a porzó sírköveknek
halotti csönd fölött
halotti csönd fölött a
dühödt fioriturák

 

 

 

Varázs

rozsdás vaskapu csikorog
ólálkodó fejfájás hangján
a porra por száll
amit a porba ejtenek
arra is mint a porra por száll
ha majd engem felejtenek
itt akkor is még az a por száll
elszabadult zöld gyomok
között a rozsdás kapu csikorog

 

 

 

Air

a világ fénylik
mint egy halott gyík
mint egy mézcsöpp
a világ fénylik
mint rózsafa bútor
mint öregember keze
a világ fénylik
mint kép fölött
az üveg

 

 

 

Persephoneia hízelgései

Styxi réven elvesztegel,
lapjába les Persephoneia,
a kárhozottak királynéja:
„Mire tavasz, te fű leszel,
mindent tudón lengedezel,
jövendő boldogtalanok
bőrébe mintálsz kusza rajzot,
kiknek rajtad röppen felajzott
nyiláról kósza gyönyör el.
Ismertem otromba szived
sziklarobajlásait, éppen
ezért kell, hogy kisarjadozz
pattanó magok gyönyörében.
Még van lapod, ne kornyadozz!
Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre
reménységgel arra a nőre,
s azt se feledd, hogy az egyetlen
vagy – mióta! – akit kegyembe
fogadtam e méretlen éjben.
Féltékeny ugyan nem vagyok,
csupán az ízlésed csodálom,
nem félted a csatorna-rácson
naponta átgyömködni érte
sugárzó patkány-alakod.
Hogy ennyire hív kerek térde,
mely annyi nőéhez hasonló,
a mell, a talán majd kibomló
– itt segíteni nem tudok:
nincs fehérbőrű nőn hatalmam!
De már az idő közeleg,
hogy néked saját testem adjam,
a sötétség legyen veled,
szép áruló, s most még: eredj.
Az utat tudod – egy lépés se.
(És ne reszkess, hagyok időt
még egy-két ugrásra, esésre.)”

 

 

 

Barokk elégia

Hitetlen ujjal kockát pörgetünk
eljátszva tétován egy nő hajával –
vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt
kövön lesikló víz zuhatagát
osztanánk öt ficánkoló nyalábra,
nyugtalan ujjainkat
bontatlan áramába ártva?
Hogy szikrázott fel páros képletünk?
Mint eshetett, hogy bámész mosolyával
a mozdulatlan nyüzsgésből kivált,
mozdulatlanul helyére talált?
Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára?
Hogy lesz sok néma, szétszórt
pontból beszédes csillag-ábra?
S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk,
fülelve tudós homlokráncolással,
mint betegnek zörejlő mellkasát,
önszivünkben az idegen világ
ismeretlen értelmű morajára,
– nem mintha szólna szó, nem
mint hívek a harang szavára.

 

 

 

A napon

nap röntgenezi a platánok
leveleit fokozatosan elrákosodnak
zöld üveglegyezőik
a fénybe ártott
gyanútlan kezecskék
*
mészhéj ingben
karsztosodom a fehér
déli napon
mélyemben
csobogás
*
a kényszeredett kéjért
korhadt uszodaszagban
a régi fürdőház
iszamos deszkáin
megoldod fürdőruhád
*
körtehullából buggyant
mézcseppen dongó lakmározik
taréjos ezüstsisak
villog
a víz

 

 

 

A felismerés fokozatai

 

 

 

 

Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből

Kifakul,
Kifakul, mint a két zászló, melyet,
évre év, a kapu fölé gipszelt
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,
fakul, veszti színét a világ.
Hol vannak az ünnepek?
Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.
Eltűnt a menet.
Átváltozott ordítássá
és elszéledt a széllel.
Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket,
kerge port mond és vibráló hőt
a betontér felett.
Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.
Áttüzesedett
kohók, megfeszült kötelek
kora felett
tétova jelen
– alásüllyedő por – lebeg.
Félbemaradt épületek:
birodalmi szédelgések felett.
Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
Pattogzik
szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.

 

 

 

Angyal

jeladás:
a Gyűlölet Csillaga hirtelen
megjelenik a nappali egen
elintézendő:
a Ne-jöjj-utánam hídon
papírjaimat elhajítom
búcsú:
házak holdfénybe fagyva tündökölnek
kiterjeszti szárnyát a Denevér
és elhagyja a menthetetlen Földet

 

 

 

Összeomlás

Nem, nem volt robbanás,
csak összeomlás.
A belülről megőrölt,
a magát csalva másokat csaló,
a látszattal terrorizáló
hang nélkül szétomolt.
Gondolhatunk-e még –
a kétség által kezdettől kikezdett,
kétségnek jogát is feladó,
a megposhadt fürdővíz hülye őre,
a vízé,
melyben volt-e csecsemő –
gondolhat-e a felszabadulásra?
Képzelhet-e ilyesmit, aki látta
szétomlani hang nélkül,
szétválni lágyabban,
mint szeretkezés után
a testek, lágyabban mint husunk
foszlik le csontjainkról egyszer?
Csak szétcsúszott egy hang nélkül,
szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán,
téglák márgaként vagy hamuzsírként,
porózus száraz szerkezetüket
feladták, mint a züllött kötelék,
amikor mi értelme ellenállni –
verik a földet pergőtűz és aknák,
nevetséges fölény
veri az üres levegőt,
mint az eső, az eső, az eső.
Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás.
Csak soká, nagyon soká,
tolongva üledt le
a nyirkos, sűrü por.
Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás?
A nedves, duzzadó tülekedés?
Szétesése az épített világnak.

 

 

 

Hölderlin-parafrázis

Szomjazom vakulok
 
A jövő
 
porsivatagából ide
 
szabaduló szél
 
betömi szemem
 
szám Nem lehetsz
 
e világon italom
 
fényességem

 

 

 

Vörösmarty

.............................................
omló káprázatok, felsült remények –
Meddig győzi az ép ész televénye
emészteni a rideg törmeléket?

 

 

 

Kép

Egy világvégi busz
bemászik a szemhatár
zárt ajtaja alá
kínlódó pléhbogár
berreg a lengő porban
oldalra dől megáll
lágy bensejét kiontja

 

 

 

E tér…

E tér micsoda rengés-bőgés!
Egyhelyben járó motorok,
hebegő tükrök torturája.
Egy villamosperon bűzében,
nyárdélutáni nap száraz hevében,
a vásárcsarnok előtt csirkeszar
üldöző, lerázhatatlan szagában
ítélet nélkül internálva állok
egy vadul vert dob belsejében.
Cinkos lehetőségek intenek:
nyakkendőm fulladásig rántani,
egy söröskorsó falát szétharapni:
a dolgok illegetik magukat.
S mihelyst szándékuk megértem,
saját szándékom hazárdjára bíznak.
Messziről mosolyognak.

 

 

 

A nap vége

Végére értünk!
Hordószemetes fény úszkál a nappal alján.
Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap
kurta, világos végét, meg a leszálló estét.
Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés,
megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk
a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz
– aztán már szabadon…

 

 

 

Anziksz

… úszkálunk a hináros
beltengerben, kortyoljuk a világos
sörkülönlegességet, szokunk hozzá
megszokott kedveseink napszagú
bőrétől boldog
érzékekkel bolyongani a rózsatúltengésben
szenvedő parkban este…

 

 

 

Éjszaka

 

1

Hal szájpadlásába horog
a házmester álmába beakad
hirtelen csengő Így virrad
közös ma rám s e vaksi lényre
felránt a lift
míg a tükörben révedek
kétes fényben zúg a lépcsőház
 

2

Kérlel mint kielégítetlen
nő az éjszaka magához von
szemérmetlen belepi testem
a sertéssé varázsló asszony
elharapódzik bőrömön
a pezsgő esztelen öröm
csalánmarásként viszkető vágy
Kapkod részletekért az ész
mellért vállért a szem a kéz
Hőként áthullámló egész
töröl emléktelen felületté

 

 

 

Egy öngyilkos naplója1

 

1

… csak belebonyolódom mindenbe,
mert e senkiföldjén
nem lehetek se boldog, se kegyetlen.
Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm,
végsőkig magamba inni egy velemtünő lény
közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt.
Látásom oly tisztán hatotta át
a formák testét, hogy olykor, mint a csókban,
már nem tudtam testem határait.
Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly
erőfeszítéssel lehet, mi létünk
kereteit feszíti. De az emberi
csúfot űzött velem…
… kérünk, e gyáva bút – mondták –
s higgyél! – De akkor meg kell tennem,
ha hiszem. –
S nem értették. És én éltem közöttük,
szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor,
maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem.
S én arcomra vettem a Töprengő álarcát,
szomorúság vont hályogot szememre. De láttam:
tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ
– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem.
… Egy végleges gondolat megszűnik
gondolat lenni. Merő készenlét…
 

2

… a világ szüntelen kínálkozik,
megannyi hívás – egy széles, kerek kő
mint dajka térde hív maradni, megpihenni.
Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem,
hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré
gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt
mert odaültek délutáni árnyért.
Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden
kőhöz lehajolnál. Annyi mindent
művelnek emberek, amivel
kívánatos hellyé teszik a földet.
Kikalapálják pajzsként az emberi világot,
egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed
és elbeszéli a voltat…
… a serény órák szigorúan figyelnek,
homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai.
Nem az én órám a munkáé, szereteté.
Senki javára nem lehettem – így fajult el
erényem e kietlen időben,
ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra,
gyenge kioltani túlzott képzeletem.
Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat.
Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét
mondott ama nagyokos is, és igaza volt.
Én azonban, aki épp elszokóban ittlét
és hatnitudás nyájas szép szokásától,
ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes
kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket,
kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott
főtől, a szürke dülledt szemtől a
nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól,
mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához…
… valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte,
kell megválnia életétől,
nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja,
s embervolta feltolul,
öklendezve, mint az emésztetlen étel,
és legörnyed
és haláláig nem jut el…
 

3

… Életünk nevetséges.
… Életünk nevetséges. Az akarat egészvoltát
megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak
járkálnak a szépséges óriáslány előtt,
gúnyosan feltekintenek reá,
s bókolva lengnek el.
Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés
eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset –
a képtelen tájékozódás testemen
szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés –
Így nézni végig testemen,
amely ma még elalszik, holnap … iszonyú!
Szégyen!
Ó, miért kell mindent kimondanom?
.................................

 

 

 

Töredék

Én, aki nem játszhatom a szerelmest
(mindig fokozódni
kész szívdobogás; felragyogni,
bepárásodni kész szem, bűntudatlan ravaszság;
csel és tánc, felejtés, lejtés; merő
magátólértetődés), sem a hőst
(ténye fegyvertény; körülménye akarata),
sem a bölcset (emlékezetté
desztillálni szándékot), sem a teremtményt
(hálálkodni, csalódni – és remélni),
sem fonákját: öngyilkost (sértett
szívvel távozni társaságukból), és végül:
sem a nézőt (a senki földjén
sanyargó elfajult lényt, fogadatlan
kémet, lopott kéjben parázslót),
sem a misztikust (nemlátó fény;
fel nem szabaduló hő; senki
gondolatává lenni nem lehető valóság)
..................................

 

 

 

Kizsarolt nevetséges életünket

Kizsarolt
nevetséges életünket
a szégyennel szomszédos életünket
a De profundist tócsányi mélyből
barátság visszájára fordulását
a pimaszul kész szöveget az áruláshoz
a senki földjét hitetlenség és értelem közt
az estéket teli palack és üres palack közt
ha mindezt megröviditeni nincs mód
ha önkezünk ily menekvésre gyáva
ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk
ha a tetszelgő vágy egy antik kádra
ha az elvtelen remény
ravasz kecsegtetés
ismerős test közelsége emléke
tán a mezítlen kiváncsiság
mely az ész makacs
sóvárgása a tény után
megújra korrumpálja a kétségbeesést
ha az esendő idetartozás
alváshoz ébredéshez szívveréshez
ha a hétköznap türelme ismét
enyhíti a tragikus eltökélést
mely ha felnövekedhet nem érti többé
a közemberi érzést
mely harag és kimagyarázás összegeződése
meglódulás és megtorpanás elegye
ha el nem jöhet a pillanat
felizzása
melyben elhamvad a holnap jövőhét
ha szemhatárnyi világunk felett
nem vet fehér lángot a tűzitélet
akkor a harc
akkor a tapodtat se
akkor a hátrálás lépésenként
de soha az önámító visszacsúszás
soha az elmosódás
a hallgatás és
a hallgatólagos tudomásulvétel között
tehetetlenség és belenyugvás között
akkor a csendünk
el nem fordult tekintet
akkor jelenlétünk
és döntsék el
mit tehetnek velünk

 

 

 

Történet és elmélkedés

 
Fölösleges
mozdulatok erőpocsékolás nélkül
igyekszem a megfelelő helyre találni
mint ki rossz ágyon elalvásra készül
 
Merő
figyelem semmi várakozás
az előkészület vége hajhullás kezdete
közti időzónában
 
Kurta kijelölt
időköz térköz
elmulasztani a szerelmet
abbahagyni a testvériséget
 
Lefolyt
odaszáradt kátrány a kávéfőző falán
ujjnyi csillanó boron por ül
naptól átfülledt elhagyott szobában Fény
egy lepedő megkövült ráncaiban
 
Alvó
kéz lecsüngött soká az ágyról
a leszállt nedvtől szinte felfuvódott
kínokat költött ki a koponyából a hő
fémízet rejt a száj
A szellő megüti igézi
 
A márüres a mégüres
pillanat senkiföldje lesz
aki azt gondolja éppen
ami már éppen nem kimondható
Torkának szegezett
kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben
Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető
múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni
késő már De kávét inni akárhol lehet
s utána a sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva
Narancs falakon már az este készül
mire kiér a folyópartra
lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó
nadrágok lépcsőire Halszag
fölött hirtelen lámpasor
 
Merő fenntartás Semmi
 
Kőből derengés Lenni
 
az ami nem
Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái
Nem ez nem az az est
a folyam olajos izmaival
uszályok világos ablakaival
nem az az est
plexiüveg lengőajtóival
ez az est
hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről
söntéseivel rosszfogú kurváival
nem az egyszer sem az
bor melletti baráti sakkpartival
a sorsát ismétlő királygyaloggal
az ismétlődő beszélgetések túl sok éve
ismerőseinek úntig megismerése
barátnők feleségek új ruhái
kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége
untság és ismerősség mily finom
mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke
lassan harminc felé e twentyagerek
kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni
ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket Hegynyi
mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen
tudják a különbséget a munka és a cselekvés között
 
Terméketlen
tükörmás ablakon túl sehol
fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka
marad velünk
éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk
 
A márüres a mégüres
pillanat senkiföldje lesz
aki azt gondolja éppen
ami már éppen nem kimondható
Puszta következmény
Puszta következmény Felébredni két emelet között
Alant az utcazaj hálóul kifeszítve
alant a tülkölés a tülekedés a tűrés
hamar és következetlen megbocsájtása
mindannak ami megbocsáthatatlan
Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi
Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek
Börleszk
nem halál
 
Utánozza a történést
 
így fáraszt az idő
Aranyörvények a szélben
Tavasz híg bocsánatát
esdekeltem s tettenértél
Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra
az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban
a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott
nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban
bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem
Elkotródtam kisomfordáltam némán
az egyenruhások közül
Szüntelen összefüggés
az ő végleges arca
a mi kétértelmű arcunk
a gyalázat és a tisztesség között
 
és mégis csak utánozza
 
mégis csupán fáraszt
 
módszeresen mint a sínhajlítógép
 
Megőrölt
kő töretlen kőre visszaszáll
A megtörtént de ki nem mondott porként szitál
a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál
A szó talán de inkább biztosan nem
A könny nedvesség mint a nyál
Szemünk okosan csillog de ez minden
Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll
 
A hídfő
oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké
s ez oly tudás olyan garancia
minél többet remélni már mohóság
 
Dagad
halálosan mint elkötött láb
az utolsó az utolsó utáni
beszélhetetlen beszéd

 

 

 

A felismerés fokozatai

 
„…in dieser Zeitlichkeit wird nie
der heisse Durst gestillet.”

 

 

„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”

(Novalis)

 

1

Nincsenek szokásaink. Se formák.
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.
Senki arcára formált lények,
élünk, s kísérletezünk arccal,
egy világban, mely időtlen időkig
képes tengődni az ideiglenességben.
Másra se képes. De homlokzatot, azt igen,
a legnemtelenebb anyagokból
a felvonulási barakokra.
És téglarakásokat bevakolni. Azt igen.
Elménk csírázik,
mint ehetetlen burgonyák egy pince
nehéz porában.
 

2

Nincsenek szokásaink. Se formák.
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.
Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak
hevenyészett életünk hivogató házzal nem int.
Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások
élethosszú, szerves növekedése.
Sem az elmúlás régi nemessége:
használatban-kopás, elvékonyodni
egyenletesen. Érintkezésünk
nem termel patinát, amely alatt
ép és tömör maradnánk.
 

3

Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok.
Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség,
mellyel koruk figyelték.
És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van
rokonérzésre mind az epés moralisták iránt,
a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt.
 

4

Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi
könyvet írni a forradalom ellen.
Node mit tudunk mi (azon túl,
hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket;
okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat;
látunk még egy parányi lehetőséget,
vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk;
úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni,
vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni),
mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább,
és nem vagyunk hajlandók nem képzelni,
azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is:
„Ti tényleg azt képzelitek…?”
Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ
nem a tudásban végződik?
Mit tud az, akiben az utolsó
kérdés burjánzik, a már nem kérdés
– amire felelet nincs, csak megoldás?
 

5

E korban
nem enyhülhet meg szomjuságod.
Őrzöd: utcák szagát, a délutánok
jellegét egykori lakásaidban.
Ott ház volt legutóbb, most
eső áztatja szekrények helyét
– helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb
ezer akad. Vedd hozzá még a nők
tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb
hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára.
Egy-két zajos esemény
tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat.
Mindez töredék. Évekig tartott,
amíg kiláboltál a hazugságból.
Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad.
De végül számonkérted, visszakérted.
Mint levélköteget megutált szeretődtől.
Tiéd – eldobhatod. Megtanultál
elfogulatlan élni. Eredj, járj.
Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot,
ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még
tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy.

 

 

 

Hatvannyolc tele

Ennyi mitológiával a háta mögött,
csalhatósága tudatában
az ember otthon ül s röhög
ostoba, régi könyveken,
könyvtára különc kincseit
veszi elő, mint féltve őrzött,
magányos estékre eltett,
erős italt, s aprókat kortyol,
mígnem fejébe száll, s vidám lesz.
Utcára vásárolni megy csak,
ha barátja jön, nem csevegnek,
szótlan sakkoznak éjszakáig.
Közben dolgozik is, sietség
nélküli laza szorgalommal.
Valamit ír. Pihenésképpen
rántottát készít. A kávét
az ablak elé ülve issza,
fölrakja lábát a fűtőtestre,
rágyújt, aztán kinéz – s örül
ha kívül vastag köd gomolyog
ablakáig sűrűn, fehéren.

 

 

 

Metaforák helyzetünkre

Bizonytalan
minden.
Hol vagyok attól az
ifjútól, aki hittem a
világot – kesztyűként! – kezemre húzni.
Ujjaimat mozgatva könnyedén
érezni: igen, illik, rámszabott.
E kesztyű – harci kesztyű,
tenyéroldalt finom sodronyszövésű,
a perceken csillog vasalt fonákja
– vagy léha, másféle kesztyű,
selymes, kikészített bőr,
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve
használatlan hordják, hanyag diszül.
Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –
mit a remény! – bármi véghezvitel
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?
Munka: igen – fáradságán lemérve
mindenesetre az. A szellem befogva
– malomba szél – és őröl.
– malomba szél – és őröl. Hol vagyok?
Műhelyemben, egynehányadmagammal.
Minden bizonytalan. De ez nem.
Valami kijön a hihetetlen türelmű
újraőrlésből. Talán egyetemes
lisztté emésztjük az alakra, súlyra
még oly egyenetlen gondolatokat.
Hogy ehető lesz-e?
De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –
szövők vagyunk, és újraszőjük a
világ gubancos szőttjét. Persze az
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán
viselhető ruhává testesül.
Mindenesetre múlatjuk magunk,
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni.
Olykor felhagyunk
minden foglalatosságunkkal hirtelen:
megbolydulunk szertelen izgalom áramától
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör,
s ez elkedvetlenít egymástól minket.
Olykor felhagyunk –
Olykor felhagyunk – és ilyenkor
az izgalom, éppenúgy a közöny
mélyén csillan tompán a félelem:
nem mindenkorra-e?
nem mindenkorra-e? Nem verődik el
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el,
ahol már semmi nincs?
És visszakullog mind, mivelhogy fél:
hisz odaki hang nem hallatszik el,
s érvényüket vesztik a szavak ott,
ahol már semmi nincs.
Folytatják szégyenülten
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák
az erődben (megszakadt minden összeköttetés),
katonák, akik nem tudják, katonák-e még.
Végzik köteles teendőik tovább.
És mindenikben néma korholás,
mind a másikát vádolja, amiért azon
egy pillanattal előbb ütköztek ki
a pánik jelei.
Az odakinn, ahol már semmi nincs,
az üres hívás elzsibbad fülemben
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor:
mennyi időnk lehet, mennyi időnk,
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,
míg semmivé likacsosít az
önutálat
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?

 

 

 

Megvilágosul

Kín városa, te,
helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés!
te megtervezett boldogtalanság,
beléd ölt
életünket, ha fölszíthatnánk is
még egyszer –
Nem a remény megalvadt
vére minden köved?
– Örök vagy!
– kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten:
Örök vagy.
Most mi történt velem? Aki már a halálra is
csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek
kezem ügyéből.
Miféle
boldog rettegés
szorítja szívem, szűkölő öröm?
szorítja szívem, szűkölő öröm? Nézd!
Megvilágosul! Derű remeg át
életemen, a megsemmisülőn:
tektónikus mosoly
kőzeteken a földrengés előtt.

 

 

 

Horgodra tűztél, uram.
Huszonhat éve
kunkorodok, tekergek
csábosan, mégsem
feszült ki a zsinór.
Nyilvánvaló,
hogy a folyódban nincs hal.
Ha mégis remélsz,
válassz más kukacot.
Szép volt
kiválasztottnak lenni.
De most már szeretnék
szárítkozni, mászkálni a napon.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]