Reggel
| tévetegen vonszolja magát |
| pillérek horgászok között |
|
| holott kikötőbakokra leroskad |
| de végül is vonszolja magát |
| fenyegető világosság felé |
|
| lesz éjszakai heveny lázból |
| izzadt párnák hideggé mint a kő |
| földbe temetett arca lesznek |
| álmok képletes és szó szerinti |
| mint nadrág szára beakadnak |
| alattomos és hirtelen szögébe |
|
| Reggeledik a halálos fakó |
| ég akár holt szerelmem szürke arca |
| ismerősség bocsánat nélküli |
|
| A közérzeten lehet segíteni |
| elemészti az éj caput mortuumát |
| A villamoslépcső ellenszelével |
| az írógéppel (amely felidéz egykorú |
| ágyúkat autókarosszériákat) |
| ellensúlyozhatom az éjszakát |
| valóságos jelentőségére fokozhatom le |
| az ihletet mely néhány tömör képbe |
| koncentrálni kiküszöbölhetni |
| a szétszűrődő vagy csipkés határokat |
|
| szabadítja föl a költészetet? |
|
| az éj efemér fegyvereivel? |
|
| kisfiától A gyereknek még |
| egyébként még (mutatja is) |
| egészen jó a lába a gyerek |
| mellette áll a tekintetek mellett |
| melyek (a még egészen jó) |
| láb körül gomolyognak és tévelyegnek |
|
| eléktelenített antropomorf Nap |
|
| lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor |
| rokon a reggel még üres szemével |
|
| lábánál héjjal és szeméttel |
| rakodva Nem olyan mint egy királynő? |
| „Te állat” – mondaná vagy semmit |
|
| mint egy átlagos nemiszerv |
| néhány rossz rándulás után |
|
| A sivatagban ezer lépés annyi |
| mert ott az embert körbeviszi lába |
|
| s véget nem ér a doboz a dobozban |
| Az undok tökéletesség így |
| módokkal menekvésre-cselekvésre |
| kizárva az eleve-áthárítást |
|
| friss reggelbe márthatja orrát |
| Kibékülhet a horgászokkal |
| készségek bölcsője felnevelője |
| akár a szarvasles gerillaharc ivászat) |
| Kibékülni a horgászokkal bizony |
| helyükre tenni az illúziókat |
|
| piszkálja fel a költészetet? |
| az éj lüktető sebüregével |
| a folyó szennyes rohanása |
| egy bűnbánat-lila harisnya |
| sejtelme romló lábikráknak |
| közé metafizikai harisnya |
| amely egy trampli édes lábat |
| áhítatosan költői sejtésnek |
| s egyúttal a kontárul gyors kívánás |
|
| túl gyors volt és túl perzselő |
| Bocsánatod most úgy kívánom |
| mint vigaszt csúfos nászi ágyon |
| mikor nem lettél asszonyom |
|
| A csömör és az értelem marása |
| járatokat e veszedelmes építészet |
| közé szivárog savóvá lett ünnep |
|
| A szavak újabb szavakhoz vezetnek |
| melyekben mind jelenetek feszülnek |
| (vagy csipkés) határokhoz vezetve |
| egyszerre elősegítve és elnapolva |
|
| A világ közben továbbment |
| émelyítően más értelmezést |
| nyert kelletekorán ébredt fejekben |
|
| az éj hűtelen metamorfózisát |
| mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú |
| egyetemes kételyt ébreszt bennünk |
| tuladjon létünk miléte iránt |
|
| De nem mondom mert ilyet nem hiszek |
| mit nappalok és ünnepek iránt |
| támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása – |
| ez a tűnődés ez a szomorúság |
| Elég az idő amit öregedtünk |
| e hümmögések kurta idejében |
|
|
Reggel szoktál jönni
| Gyakran úgy ébredek, mint halálom után. |
|
| Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása |
| annak, amit a hétköznapi nyelv |
| úgy mond: Valósággal újjászülettem. |
|
| Keskeny derengés ujjnyi bor felett, |
| kétséges élfény egy távoli fémtárgyon: |
|
| mindez artikulált – mint egy mondat, |
| noha csupán egy mondat benyomása. |
| Felirattöredék egy likacsos kövön, |
| melyet bizonnyal elhengeríteni kéne. |
|
| Véget nem érő reggelben próbálok |
| következtetni a körülvevő |
| dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek |
| ténykedésre késztetnek, persze: |
| ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek. |
| S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar, |
| előnyei is vannak. Egy fogkefe segít |
| körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal); |
| a kusza jelek, amit egy papíron |
| találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor: |
| nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően, |
| hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció |
| jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul |
| tudó személytől származik (de ez még |
| nem igazít el a helyet illetően). |
| Aztán csöngetnek és – megérkezel. |
| S én, tehetnék-e mást, elhalasztom |
| a kérdés végleges, megnyugtató |
| tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok |
| (hiszen valaki, nemde, biztosan), |
| magam, odateszem a kávét, |
| Bár, tudom, erre se lehet felelni. |
|
|
Az álmatlanság dalaiból
|
Arnold Schönberg emlékének
| Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor |
| a teljes Hold ellenfényében |
| azt gondolja: medencék e házak, |
| s ha megérinti ujja hegyével |
| a falat, érzi: holdnyirok. |
|
| Ha tovább képzelődik, vélheti: |
| (Az árnyak fürdője lehetne, |
|
| S álmából – mint folyóból – |
| majd vízgyöngyösen s dideregve |
|
|
| A fül irdatlan termeit betölti |
| Véget nem érő magyarázatok |
|
| Mely az említett termekben eltéved |
|
|
| függönyökben a füst mögöttük |
| felfordult székek tetszhalálban |
|
| felfordult székek tetszhalálban |
| függönyökben a füst mögöttük |
|
|
| Ebben az éjben, ahol utcahosszat |
| a szél zavart beszéde kavarog, |
|
| mint végzetes szó, villanyfény zuhan |
| vetetlen ágyra dúlt szobára: |
|
| egyetlen ablak megvilágosul. |
|
|
|
Délelőtt
| Szeretem ezt a szürke szoknyád. |
| Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha |
| velem találkozol. Rokonszenves |
| a szabása, az enyhe trapézvonal is. |
| Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”. |
| Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal |
| többet bíz viselőjére. És a színe! |
| – szabadban, amikor rásüt a nap. |
| Este nem hat. De amióta lehetőleg |
| délelőtt találkozunk, már-már személyes |
| hálafélét érzek iránta. Részt vesz |
| – nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja |
| az érett derűt otthonossá válni. |
|
| Pár hete volt, egy városszéli parkban |
| hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak) |
| a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed. |
| S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem |
| combodhoz szorítottam, a szövetből |
| kettős meleg nyugodt biztatása üzent. |
| Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor |
| az estékre elfecsérelt időnket, |
| a szoba szűk terének késztetését |
| az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját. |
| Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal |
| mulatva a csalódott vágy bosszankodásán, |
| s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett |
| szándékos zajt ütve szívünkben, mert |
| únta jókedvünk. Eközben a |
| Nap az égi egyenlítőre ért. |
| Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva |
| a meszesedő izületeket. Aztán tartottam |
| a táskádat, s a kezed néztem, |
| amint a beidegzett mozdulattal |
| lesimítottad, igazítottad a szoknyád. |
|
|
A vékony lánnyal
| A vékony lánnyal ölelkeztem |
| álmomban gyerekes szerelemmel |
| kicsi melle mint feszes paradicsom |
| simult gömbölyödött tenyerembe |
| Nem izzadtunk ki nem csapzott hajunk |
| sikamos vergődő szerelemben |
|
| Gerince zsengén izesült nádszál |
| félve becézték kényes ujjbegyeim |
| a váll a lapocka ficánkolt |
| fogékony tarkó sejtetett majdani nőt |
| de elfogulatlan nyúlt még a fiús comb |
| a sovány szár soksebü földizü térd |
| Nem kicsapó hővel csak a védett |
| öböl szelíd melegével érzett az öl |
| világos rajzu a domb még szőke pihével |
| És mégis Nem voltunk gyerekek |
| sem pásztori lények Nem fűvön esett |
| könnyű szerelmünk A szobám volt az a hely |
| csak szebb nagyobb és sokablakú |
| mind a folyóra melynek vize lassan |
| szinesült születő hajnali órán |
|
| És egymás karján nyugtatva fejünk |
| cigarettáztunk bámultuk a mennyezetet |
| boldogan és fáradtan mintha utána |
| volnánk És a széljárta gömbben |
| vonultak úszva lebegve fehér felhők |
| elúsztak az ablak bal sarka felé |
| de újak jöttek visszaterelve |
| a kék rónán széledező tekintetet |
| szűkebb térségre Szótlanul így beteltünk |
| a váltakozó néznivalóval És elaludtunk |
|
| Álmodtam alvásunk aludtam álmunk |
| Felettünk mint levált fehér köröm |
| hullott alá a hold Beszivárgott |
| fenyegetően emelkedett a fény |
| Ilyentájt csúsztatják küszöb alá |
| a hírlapot szakadnak fel dörögve |
| redőnyök robajlanak át az |
| üres hűvösségen a teherautók |
| Süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok |
| Tea forr szelnek a szikkadt kenyérből |
| Csobogás és robogás ideje Takarítónők |
| ébredő visszérfájdalma Székek tetszhalálban |
| Szódáscsap felhörög a söntéspulton |
| kopasztott csirkefej feltámadása |
| Zöldesen mint Lázár de folytat mindent |
| ahol abbahagyta mert nem tud mást a város |
| Kiszabadítod óvatosan zsibbadt |
| kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól |
| Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel |
| Akkor már minden jóvátehetetlen |
|
|
Demi sec
| Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig, |
| maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még |
| ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük, |
| de számításaink jóformán sohase válnak be. |
| A kapcsolatok lépten-nyomon |
| – Ő késik valamiért, én viszont |
| csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le, |
| hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása. |
| Mikor az egymás után szívott cigaretták |
| áramlásba hozzák végtére a megalvadt |
| ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt |
| gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv. |
| (Csak most el ne hangozzék az a |
|
| Az ebéd jó. Háromfélét eszünk, |
| a fogásokat megfelezve. Erre, |
| meg utána a drága borozóra |
| de a bor jó, és jók a hosszú |
|
| zökkenőmentesen együttműködni |
| ízek, szeszek meg a füst élvezetében. |
| Ilyenkor könnyen esik a beszéd is, |
| a haszontalan, de igényes csevegés |
| – jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni |
| másképpen, mint a szellemet munkára fogva, |
| kedélytelen komolysággal, s lemondani |
| játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek, |
| nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek |
| Ilyen körülmények között a társasélet, persze, |
| elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél |
| is a legutóbb, ahogy háromnapos, |
| tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú |
| presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk. |
|
| Most már egy körúti, olcsó sörözőben. |
| Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle? |
| Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer, |
| aki nem akadályoz semmiben, és igazán |
| soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta |
| a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban. |
| Miért kell folyvást tudakolnom: |
| Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre? |
| Vele vagy nélküle: nem maradna |
| minden egyéb változatlan? |
|
| Mintha más dolgok függése valamitől |
|
| De mihez? – A kényelemhez? |
| időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll. |
| Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem, |
| ha tetszik, nyitva hagyom |
|
| Ez a csend itt, éjfél s hajnal között, |
| amelyben egy zöldpaprika husa |
| a fogam alatt deszkaként recseg, |
| és fülsértőn süvít egy szál gyufa, |
| nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?” |
| Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni, |
| ebben az üres szobában efféle kérdésnek |
| képtelen dolog volna elhangzania. |
|
|
Improvizáció
| Vannak oly kicsi bisztrók |
|
| amikor minden szürke csillog |
|
| úgy rejtőzik a költői elem |
|
|
Kivagy, Catullusom
| Kivagy, Catullusom, kőnehéz koponyával |
| ébredsz, a lábaid két feszes, vízzel telt tömlő. |
| Tükrödbe: nem nézni jobb. Sápadt, renyhe |
| bőrödre kevés volna Róma minden rafinált balzsama. |
| S fogaid, egykor oly vakító fogaid! |
| – lerontott városfal maradéka enyészik így. |
| Hol van már, hol a „készülj egyvégtében kilenc ölelkezésre”? |
| Elhasznált tested, az ásító, néma összeg, |
| az eredményhez, nem adja ki, mennyivel járult |
| a szenvedély, a nagy, a századokra példás, |
| s mennyivel a szünetlen, mindenevő mohóság. |
| – Mennyivel a finom, érdemes lakomák mérge, |
| s a méltatlan csapszékek ciszterna-löttye ugyancsak. |
|
Három rövid vers
| Február, a felengedő tetem, |
| a dörgő, langyos ár szinére billen. |
| Megrohadt jegen, édes légben |
| morzsák, sirályok. |
Egy napon átmelegszik |
|
| az ablakon a por lágyítva tükörarcod |
| az ablakon a por elmázolt csillogása |
| tükörarc ráncain megülve fényfogó por |
| redőin ráncain megül elmaszatolt fény |
| áttetsző ráncai redőző fényredőnyként |
| áteresztik kiszűrik az utcatöredékek |
| mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát |
|
| A telefonvicc a levélhecc |
| hogy lesz ligetből lignit |
| idővel s kellő nyomás alatt |
|
|
Levélminta
| „S hadd nevezzem e búcsuformulában |
| (némi játékosan-fenyegető utalással) |
| fontolja meg jól a választ, de mégse |
| fontolja tűrhetetlenül soká. |
| Vagy: „S hadd nevezzelek”, |
| a zárójelben levők maradnak, csak kiegészíteni: |
| „(…s egyúttal vakmerően áttérve |
| a tegezésre; szabad volt-e megtennem?)” |
| Folytatás változatlanul, de a második |
| „fontolja” fontolgasd-ra cserélendő: |
| ez egy fokkal még bizalmasabb, |
| s jobban is hangzik. Használhatnám esetleg, |
| ha már Mathilde, a Sorel aláírást. |
| De akkor mégis inkább a magázás: |
| „Az Ön Sorelje”, „Az Ön J. Sorelje”. |
| – „Soreled” – ez hülyén hangzik. |
| Vagy: – egyszerűen: „Juliened”? Na de: |
| „ölel”?, „csókol”?, „gondolj a te”? |
| Lehet a puszta név. Vagy csak két kezdőbetű? Talán. |
| Akkor hogy is? „…nevezzelek…” – igen, |
| „…játékosan fenyegető… Mathilde-nak”. |
| Tehát: „…” Nem jó. Ne feledjük: már tegeződünk! |
| Ez a „kedves, kedves” amolyan alamuszi melizma, |
| amit könnyűszerrel vehet a hang szándéktalan megsikamlásaként, |
| anélkül, hogy sikamlós zöngéje célhoz érne. |
| Viszont milyen szó volna kellő? |
| Merész, de óvatos, amely közel lopódzik, |
| s helyét, hol van, birtokolja valóban. |
| Csak lépésről lépésre. Mert az ugrás |
| a legyőzött távolságot máris eszébe |
| idézi dobajával. |
Tehát: mit írjunk? |
|
Ekképp jeleztem
| és kezemet némi súllyal, anélkül, hogy teherként, |
| hatolt a pupillába egyenest. |
|
|
Történet
| Körülményekkel mindig lehet győzni |
| az önigazolást, mentegetőzést. |
| Mégis, mint vékony füst a hó fölött, |
| a támadó hótündöklés fölött, |
| füst a gonosz hókáprázat fölött |
| foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt, |
| amelyre immár árnyékot se vethet. |
|
| Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek. |
|
| neked, magamnak, a baráti figyelemnek, |
| mely inogásunkban megtartott, |
| széthullásunkban körülvett. |
|
| De ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges |
| feltételek irdatlan hátteréből: |
| a magyarázat – többé nem magyarázat. |
|
| délről támadást nyit a szél. |
| Az évszakok e harcában én, |
| sajnos, nem vagyok érdekelve. |
| Tegnap még veled álltam itt, |
| ma egyedül megyek keresztül. |
|
| Ha változásaimra gondolok, |
| nem tudom megmondani, hogy épp e |
| változások miben is álltak. |
| Többé nem tettem bizonyos dolgokat, |
| immár minden további nélkül másokat, |
| mik elképzelhetetlenek voltak korábban. |
| Valami hirtelen többé nem hiányzott. |
|
| – node maguk a változások? |
|
| A lelkiéletet mi egykor otthagytuk |
| a kicsi asztalok, ott az olcsó |
| hamutálak, beszáradt kávéscsészék között, |
| a kínos asztaloknál. Befontad a |
| gépi csipke terítők rojtjait, |
| midőn folytak a szép beszélgetések. |
|
| De ha mindez nem megbeszélhető? |
|
| amíg folyik a té s a tova |
| már itt van a tohonya gyilkos |
| nincs visszaút halottainkhoz |
| már itt van a tohonya gyilkos |
| felzabálja reggeli nyirkos |
| szétszedik szorgos csipeszek |
|
| ha nem a világ így ér véget |
| majd elfelejtesz bizonyos |
| már itt van itt van itt van itt |
|
|
| a gonosz város hókáprázatában |
| úgy láttalak, mintha holt kedvesemet |
| hunyorogni a rosszhiszemű fényben. |
| (De ez már régen történt. |
|
| Az évek lassan összehordják |
| a lezúduló következmények alól |
| úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel – |
| mint járókelő a háztetőről alá- |
| csuszamló dermedt hótömeg alól |
| (váltig állítja majd utólag: |
| figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre). |
|
| Élettörténetünk megvilágítja |
| mint a rendőrségi autó reflektora |
|
| Hadd háborogjon még megokoltabban |
| bennünk a jóakarat s értelem. |
|
| De azért folyik rendes medriben |
| minden, mert – hál’istennek – meder, az van. |
|
| nem-mindennapi szemmel nézni? |
|
|
| kivilágított boltívek alatt. |
| A zene kitódult az éj terébe, |
| sötét folyam, üres hidak fölé, |
| ahol jégtáblák önkéntes halálát |
| a tompán remegő hídláb fölött. |
| Hersegve széthasad egy és a többi, |
| vak csordaként, fékezni tehetetlen, |
| rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk |
| elévülhetetlen szabályai szerint. |
|
| Egy lány könnyű és boldog |
| sokat igérő előzetes egy filmből. |
| Felemelt keze az ütemre integet |
| Mulattatja boldogsága és könnyűsége. |
|
| Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra. |
|
| A lány a fiú vállát öleli. |
|
| tornyos hullámain az estnek |
| bocsánatot és nyugtot esdek |
| az aranyló kerek mell kibomolt |
|
|
| Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam. |
| Bor és – főleg! – szivar mellett |
| (mert a cigaretta a kapkodásnak |
| kedvez, sok rövideljáratu tervnek) |
| – éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos |
|
|
|
Nagyon szerettem ezt a nőt
|
K. P. Kavafisz emlékének
| Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom |
| hősnőjét (barátom feleségét) |
| nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk |
| az élére-perdült-gyufásdoboz szobában, |
| s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva, |
| mint mikor először láttam és belészerettem |
| tizenhétévesen az uszodában |
| (Mióta nem járunk sem én sem a barátom |
| abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt |
| éltes jellemszínészeket a rossz alakításért, |
| s büntetésből vízfecskendéssel |
| kínoztunk némely önhitt tenoristát) – |
| Tíz év hagyta rajtunk azóta, |
| ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól. |
| Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért |
| tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá? |
| az élére-perdült-gyufásdoboz szobában – |
| néha nem tudom, szeretlek-e még. |
|
| Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött |
| így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még |
| komoly szemmel ama kínokra visszanézni? |
|
| Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét. |
| S olcsó presszókban és albérleti szobám |
| rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv, |
| négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s |
| 13 éves kori fölényes fotóarca |
| társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban. |
|
|
A szerelmi költészet nehézségeiről
| szép szemeidről? Annyiszor csodált |
| tekintetedet elfordítanád e |
| költemény tükrétől? Ó, nézz belé! |
| Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi, |
| s így eljövendő, nemsejtett korokkal |
| válthatsz baráti pillantást, míg ők |
| felismerik, hogy szemükkel rokon |
| szemednek időmélyi bársonya, |
| a szivárványhártyák korallmezője, |
| az üreges és barlangos vidék, a |
| rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet, |
| zöldektől áttört szürkéskék derengés |
| a titokzatos pupillák körül. |
|
| Az élő anyag elrejti magát. |
| Csak késnek enged, csak lencsék alatt |
| mutatkozik rejtelmes rendszere |
| csatornáival, járataival, |
| hol a belső, titkos sürgés folyik, |
| hírekkel és parancsokkal loholnak. |
| Mint ostromlott vár: néma kifelé. |
| Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör |
| mag. Egyedül a szem mutatja, |
| miből vagyunk. E félig víznemű |
| gömbbe ágyazott porózus telep |
| a test nyilvános anatómiája. |
| Ezért utal némiképp a halálra. |
| szerelmesek mernek egymásra nézni, |
| kiknek – többet vagy kevesebbet-e? – |
| a halál mindenképpen mást jelent, |
| mivel érzésük ismerős vele. |
| Feltűnt már? Legrégibb barátok is, |
| véletlenül egymás szemébe néztek, |
| zavartan fordítják fejüket el. |
| A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz. |
| Néma – mint a feltárult rejtelem. |
| Mint a megdöbbenés. A rémület. |
| Mert egyszerre tárul fel benne minden. |
| Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni |
| egy kecses lábról, gömbölyű kebelről. |
| a szárak ívén, a térd dombjain, |
| a hasnak pasztorális rónaságán. |
| Végigsiklik a kéz fénylő pihéken, |
| a köldök kútkáváján megpihen. |
| Mindez elérhető házastársak között. |
|
| De ha a levegőn át, mit kipusztít |
| két eggyélobbant tekintet tüze, |
| mered egymásra két szem – csillagokként –, |
| súlyuk vadul növekszik, és egyetlen |
| végzetes ponttá csődül össze minden |
| és bennük nincs hely többé semminek, |
| s átszakítva pályájuk kordonát |
| önpusztítóan egyesíti őket |
| kölcsönös, rémült gravitáció… |
|
| |
| Értelmiségi vagyok. Így hát |
| d’une manière profonde tudok csak |
| à l’allemande néked udvarolni, |
| értelmiségi módra. Mentségemre |
| szolgáljon: te is az vagy. |
|
| |
| széthagyod a harisnyákat szobádban, |
| adod vissza a könyveimet. |
| – Nekem pedig nadrágom fényes |
| sok üléstől, mint régi érmek. |
|
| |
| felszeletelt tortában úgy |
| bujdokol, mintha íze lenne. |
|
| |
| Meghúzódott a köztisztelet |
| az általános műveltséget, |
|
| |
| De nem. Nekem akkor gyanús volt |
| már, amikor: Saxa loquntur |
| – kezdett fecsegni, noha tudjuk |
| jól, hogy a kövek nem beszélnek. |
|
| |
| Már a szerénységük gyanús volt. |
| Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de |
| – ami a császáré – hangsúlyozták. |
| S végül kitalálták a történelmet, |
|
| |
| hogy a császárt is kétségbevonhassák. |
| Gyávaságuk mélye merő pimaszság. |
| Félrehúzódásuk még sunyi vád volt. |
|
| |
| Most előbújtak az antikváriumból, |
| s mint barbárok közt római fogoly, |
| közpénzen sétáltatják orrunk előtt |
|
| Mért nem lehettem régi költő? |
| Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e. |
| Csak neked volna jogod nem szeretni, |
| hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból |
| esetleg kifecsegném: csapodár vagy. |
| De fődolgom a mérnöki munka volna: |
| megmérni, milyen hatalmas szerelmem, |
| minő magasba csap föl szenvedélyem, |
| hány mérföld messzeségből még imádlak, |
| hány kínos napot morzsoltam le már |
| hűségem olvasóján? Hogy számosabbak |
| szépségeid a Föld csodáinál. |
| Szerelmünk program, nem probléma volna. |
| Hiszen mit ér a szerelem, ha gond? |
| A bolond hiszi, hogy a szerelem |
| megoldja kínjaink, de a bolondnak |
| orvos kell, és a szerelem nem orvos. |
| Abélard-t kiherélték. Kedvese |
| szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében, |
| könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit, |
| aztán szárazon, mint a rőzse, égett |
| a megszégyenült testűért tovább. |
| a szentimentális nyavalygás? |
|
| Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget |
| a szerelem, ha már nem tiszta tett, |
| áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás. |
| Ha üledéke van, mit felzavar |
| az első olyan pillanat, amelyben |
| már nem tudunk békésen egyesülni |
| mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás |
| az eső szines fénypocsolyáiban. |
| az alapok bonyolultságát. |
| Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul. |
| valókat könnyen hatalmába ejti |
| az érzelem, elváltoztatja őket, |
| akár a levegő. Rejtelmesen forr |
| érintkezésük, az arany kizöldell, |
| a körvonalakat rozsdával kikezdi, |
| végül bensejükig rág s az egész |
| illanó por lesz, rebbenő penész, |
| mely bársonyosan csillámlik a fényben. |
| áthasonulnak. Egyanyaguvá |
| porral. A világ fénybeszőtt porával. |
|
|
Strófák ***-hoz
| Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged, |
| csak téged: s nem a hozzádtartozókat? |
| Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar. |
| Dehogyis akarom feléleszteni a… |
| Egyszóval azt a régmúlt téves érzést, |
| az abból támadt zűrzavart, hogy |
| félreértettem magunkat. Csak annyit kérek: |
| tudd ilyenkor jövetelem okát. |
|
| A szeles ifjú hogy elcsendesült! |
| De nem túl hamar-e? Ideje van |
| mindennek. Hirtelen megjavulása |
| nem a hirtelenség álarca újfent? |
| Nem. Ne hidd, hogy játszom. |
| Javulásom való – bár kénytelen. |
|
| Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom |
| zeném a körülmények hangszerére. |
| Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját. |
| – A világ nem hajlik kebelemre. |
| És művészetem is! Lehet, Téged |
| mulattatnak az aenigmatikus |
| versek: csupa célzás valamire. |
| De igazi fegyvert nem foghatok |
| ellenségeim ellen. És így |
| szeretnem sem lehet. (Hiszen én |
| nem szerettelek eléggé, mégha |
| sóhajtozásaim bepárázták is |
| akkor látásod tiszta üvegét.) |
| e szűk jelen kanyargós folyosóin |
| szépen evickélni (falnak verődöm): |
|
| életem s szabadságom érdekében |
| döntöttem: magamat bővíteni |
| a lehetőségek kísértetcsarnokává. |
| Mert a bensőnkben van hely! |
| Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka |
| semmi; gyávaságunk szépneve; |
| a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz |
|
| Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő, |
| mit intézett el itt a becsület! |
| De csönd. Hogy elragadtattam magam |
| így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély |
| különbségtenni nem tud. Az izgága diák |
| és a szent köteléket tipró szerelmes: |
| egy foganat. Lüktető koponyámra |
| borogatásul hűljön alkonyi séta. |
|
| Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is |
| a nap hunyó aranyát tükrözi. |
| A falakon a fény már estébe halkult. |
| Öregségtől így csak ifjak borzonganak, |
| fázékony lényükhöz hidegedik. |
| Az estharang a megtartásra int. |
|
| Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének |
| aggastyán ezerráncú mosolya, |
| határnapja. Én tartóztatnám |
| – nézni akarlak még – a végkifejletet. |
| Veled: jól érzem magam. Az első jót |
| idézi ez a jó. Kuporgatom időm. |
|
|
Most újból
| Most újból a magányos uszodák. |
| A faágyak. A napzápor a fáradt |
| testre, testhosszú vízfolt |
| utánam, amit felkapkod a szél. |
|
Csak egy személy
| Végérvényes, bár esetleges, |
| Mint árnyékfedte lépcső tetején |
|
| szándéktalan fürdése az időben. |
|
| míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér |
|
|
Dal
| formáira palacknak és pohárnak |
|
| vigye korrupt kegyét a bánat |
|
| a célt kegyes jövőbe mentik |
|
| kultúravégi kultúraelőtti |
| időnkben oly jó volna kergetőzni |
| veled egy napsütött fürdő füvén |
|
|
Belső beszéd
| Alattuk aszfalt sávja siklik, |
| ha lenéznek rá: áramló pórusok |
| özöne, olykor: villámló szemét. |
|
| satnya fák bádogszínű lombja; |
| nézd, izzadság ragyog az őr homlokán, |
| Szótlan olvasnak egy plakátot, |
| és felvonják szemöldökük. |
|
| Valahol voltak: egy lépcsőházban |
| szagolták a linópadló szagát. |
| Egy ajtót kerestek, kopogtak, |
| köszöntek, valamit morogtak, |
| a széket nyikorgatták, bólogattak. |
|
| könnyen körülvesz keblet, combot, |
| elvész szoknyaráncban és mellfodorban. |
| Levegőért kapkod a másik, |
| szürke hőben üveg sört képzel, |
| és üreseket nyel, mert szólna: |
|
| – Most mondjam el, hogy nem áll össze |
| szellemem; roncsok nemzenek |
| roncsot agyamban, temetőnyi |
| üzekvő tetem szaporítja egymást, |
| Hogy itt már csak én ismerem ki |
| az esetleges járatokban magam, |
| romköteg alól? A gyalázatos |
| otthonosságról most beszéljek, |
| mellyel zűrzavaromban járok? |
| Hogy nem szégyelltem kiismerni |
| romhegyem ingó statikáját, |
| biztos pontokat megjegyezni, |
|
próbálgatni, mert semmi elv |
| az egység utáni sóvár vágyamat: |
| milyen gyalázat érhet még? |
| Fürgén iramlok itt, mint a patkány |
| vagy tolvaj, s még a hasznát |
| ember lépést se tudna tenni, |
| és vége annak, ki a járást itt megtanulta. |
| – Ezeket mondta volna, de |
| az élet szokottabb képeihez, |
| és csak int: „Nézd, milyen komikus, |
| ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik |
| a csontos háton a melltartó pántja. |
| de kiizzad, míg így üget, |
| és kosztümjén már ott a folt |
| a titkolt hónaljak alatt. |
| Illetéktelen szemek nézik |
| retiküljében tart-e Desodort, |
| tablettát celofánlevélben.” |
|
|
Nyaralás
| Ha beszereztél konzerveket, teát, |
| pár csomag kétszersültet, cigarettát, |
| egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót: |
|
| makacs emberek vannak. Csöngetés; folt |
|
| a levélnyílás fedele becsattan. |
| – Kukucskált. De bent homály. |
| Aztán: se telefon több, se látogató. |
|
| ajtódnak támasztva napok óta. |
|
|
Naenia
| Ellátva neveddel s gondosan el |
| kéznél levő anekdotikus lommal. |
| Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak |
| lappangott, sunyi konzekvenciák. |
|
| Hogy e versek rosszak – mert rosszak: |
| a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak |
| a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb, |
| barátnőm! –, az a kisebbik baj. |
|
| sütött kedves lényed miránk. |
|
|
Egy emlék
| Ezt mondta nem sokkal halála előtt. |
| (A körülmények ismeretesek.) |
| Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így |
| az adott helyzetben megengedhető volt. |
| s míg súlyától szabadultan |
| a szék kopott bársonya kidomborult, |
| és ülés közben összegyűrt nadrágja |
| kezdett kisimulni: a fentieket mondta. |
| Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont. |
| Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében |
| bizonyos lelkierő kellett |
| az – épp ilyen – manírhoz. |
| És a mondat időzítése, íve |
|
Egy erényes hölgyhöz
| A nadrág kétségtelen haladás, |
| vívmány: valami szellemi. |
| a méltókat és választottakat. |
| száraival a tisztaságnak mintegy |
| S habár olykor balgán levetni véljük: |
| csak az evilági textilburok, |
| a nadrág virtuálisan levethetetlen. |
|
| De mert párzó és fajtalan fajunk |
| a morált, mórest csak tunyán tanulja, |
| s barbár szokásra vágyón visszasandít: |
| a nadrág vasfegyelmét enyhítendő, |
| átmenetileg, megengedjük a |
| szerelmi líra diszkrét hasítékát. |
|
| Ne többet erről. Hölgyem: a kezed! |
| Tedd homlokomra! Tán csillapodom. |
| Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes. |
| De szemet húnyva apróbb lazaságok |
| fölött: megmented a disciplinát. |
|
| Segíts, és együtt felemelkedünk |
| talán a subtilis iróniáig, |
| a bölcséig, kit kuncogásra késztet |
| érintés – mert csiklándozta a szellem |
| tengerimalac-érzékeny bőrét. |
|
|
Séta egy ház körül
| házfalak ismeretlen raszterét |
| kimondhatatlan elrendeződését |
| hiába forgatják órajárás szerint |
| változtatván a konstellációt |
| illetéktelen szemekkel figyeljük |
|
| Maradjunk hát a geometriánál |
| hová a holdfény már nem ér |
| szeszély és szabály keveréke |
| minden utalást kizár magából |
| emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek – |
| amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme |
| s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága |
| közelítsd óvatosan (jól tudom |
| nagy a vonzása) de vigyázz |
| mert egyneműségével megsemmisít. |
|
| Esetleges és átrendezhető. |
| melyet a sokféle bútor kimetsz |
| s ha hozzá még magadba-érezed |
| melyek a fiókokban rejtőznek főleg |
| de az ajtók nyitásában is |
| szabadságuk és lehetőségük is |
| sokféle ténykedésük színtere |
| amelyről ugyan alig vesznek tudomást. |
|
|
Zátony
| A gáz ideje, amely kisüvítsen, |
| a ház ideje, hogy összeomoljon, |
| hogy tetejét úgy lökje el magáról, |
| a büdös szájú, bamba katonát. |
| Az összenyomott rugó ideje, |
| a ravaszul és kísérleti célból |
| kénsavba rakott rugó ideje: |
| hogy szétrepessze az üveg falát. |
| Hogy üvöltsön és szétvesse magát. |
|
| A pusztulásé. – A bűnbánaté. |
| az ajtót, amely innen kifelé. |
|
|
| Az állott tócsa idejében van idő, |
| hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon. |
| Az alvadt vérnek idejében van idő |
| tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van! |
| hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. |
| A kunyerálás idején az idő eljön, |
| mikor elég már, s az ajtót bevágod. |
| Az idő pereme, az még idő, |
| mikor mint megállóban a tömeg, |
| toporogsz; de egyre hallhatóbban |
| morogsz és végül fölkélsz – magad ellen. |
|
| De ez nem ideje semminek. |
| Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, |
| itt zümmöghet az éj, de te nem alszol, |
| itt készülődsz, de nem mégy sehová, |
| itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus. |
|
| Mert ez nem ideje semminek. |
|
|
| emelkedik fel új s új nap remegve |
| terhétől, mit növő halomra ont. |
|
| Már két tavasz csúfolta meg halálod, |
| Az ember csak szipog, fújtat, beszél – |
| Eszébe jut-e, ami hiányzik? |
|
| Gyűrött újságlapot zörget a szél. |
|
| Pulóvert kötnek, látod? Félnek: |
| a villamos előtt megállnak. |
| Megszámolják a visszajárót, |
| új patront tesznek a szifonba, |
| örülnek, mikor igazuk van. |
| mikor szombatig kölcsönkérnek. |
|
| Mit gondolok én, hogy még élek? |
|
|
|
Háborús jelenet
| Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás: |
| nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben; |
| susog, mered a borotvált bokorfal. |
|
| A főtiszt lova idegesen hányta |
| a farát, történelmi patanyomokat |
| amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi |
| esők, összegezve mindent a sárban, |
| talán épp avégett, hogy az utódnak |
| módjában álljon bárhol meghatódni, |
| tetszőleges vakondtúrásban feltalálja. |
|
| Az adjutáns mindig számolt tizet, |
| aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek. |
| A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott. |
| Minden a legjobb úton haladt, |
| hogy példát statuáljanak. |
|
| Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat. |
| Az egyik észrevehetően előreszámolt. |
| Amikor ráböktek, csodálkozott, |
| de aztán újraszámolt, visszafelé, |
| a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett. |
|
| Fegyelemsértés nem történt. |
| hallgatnak, fejüket leszegik, |
| s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.” |
|
| A megtizedelést a közfelfogás |
| Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik. |
| Ritka büntetésnek van pedig |
|
| A megtizedelés a mulasztott óra |
| kötelező pótlása, hol a harci cselekményt |
| A megtizedelés teszi értelmetlenné, |
| hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk |
| a dolgok természetes menetét. |
|
| De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat |
| – amint ezt gyakran ellene vetik – |
| miért nem az egész alakulatot büntetik? |
| szempontok szólnak ellene! |
| Veszendőbe menne a háború szelleme. |
|
| a vétkes, mégsem érheti az |
|
| Mert az egészet megbüntetni nem: |
| (módosulna, persze, az eset, |
| ha fogalmakra lőni lehetne). |
|
| hogy ne legyenek egyénileg |
| hatálytalaníthatók a feltételek. |
|
|
Egy fénykép alá
| rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt |
| éveim. Paplelkű pszichológusok |
| megértése nem nyálazhatja be. |
| A sárgaképű kölyök tréningfelsőben, |
| amint deres kökényt reggelizik, |
| mohón szívja egy szurdok ködszagát, |
| a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú, |
| házitöltésű cigarettáit szíva, |
| a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin |
| – a nők utáni dühödt kullogás, |
| őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt, |
| az éretlen rosszkedv felhőiben. |
|
Lélektan-óra
| H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből. |
| Tanult testalkattant és grafológiát, |
| analízist és chiromantiát, |
| szörnyrömit és projektív teszteket, |
| ind és bizánci teozófiát, |
| Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát. |
| Járás és nevetés előtte fölfedik |
| (asztrológia, hipnózis segít) |
| a lélek nyirkos mélyrétegeit. |
|
| Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak |
| fordulnak érdes, mély sóhajjal el. |
| Mérőónnal megmérhetetlen kutak |
| állítja meg rejtelmes ösztöne. |
| Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott |
| rosszemlékű ház pincéiben, hol felette |
| gyanús dolgok eshettek hajdanában. |
|
| S az elágazó járatok mind újabb |
| pincékhez, föld alatti termekhez vezettek, |
| már egy egész várost feltételeztek. |
|
| Fény olykor és csak felülről derengett. |
| Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ |
| meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt. |
|
| Egyébként csak madárszeme világított: |
| zöld sáv irizált varázsgyűrüként |
|
| Átnyíló padlások, összenőtt |
|
| Önkívületben felszökik a csúcs. |
|
| Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér, |
| húzott bennünk a kürtők vad szele, |
| lobogtatva, mint lángot, a sötétet. |
| S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a |
| gödörben álló kőtérdekig, -bokákig |
| érzett vissza a kúszó nedv, hideg: |
| lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem, |
| a békátlan, halat nem úsztató, |
| nád nem övezte, kietlen vízig, |
| mely a vízzáró rétegből szivárog: |
|
| Visszavarázsoltattunk. |
Nem ment egykönnyen. |
| A megbántott Metaforák szörnyű haragra |
| gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék, |
| ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték. |
| Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba, |
| enyészni testtelenné. A lélekbúvár |
| minden varázsművészete kellett, hétszerte hét |
| ízben rótt idézőjeleket a küszöbre, |
| míg sikerült foglyul ejteni őket. |
| De végül, némi rheumaticus közérzet, |
| ízületekben terjengő hidegség árán, |
| megszabadultunk e kétes társaságtól. |
|
|
Fiatal haldokló
|
In memoriam Ernst Koplenig
| Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban: |
| tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát |
| ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh. |
| Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak, |
| most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét |
| végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat, |
| minek teljesülése nem utal |
| túlra zsugorodó ittlétemen? |
| Amennyire figyelmetekből s leleményetekből |
| futja: tartsátok távol tőlem nem-lett |
| alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár |
| szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira, |
| se az aggra kíváncsi nem vagyok már, |
| s az apára s a szeretőre sem. |
| És legfőképp az alkotóra nem, |
| akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem, |
| s akinek talányos alakjáról – nem létezik! – |
| ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést: |
|
A költészetről
| Mikor helyzetek és gondolatok |
| világosan egymásra utalnak, |
| de anélkül, hogy vissza lehetne |
| vezetni egyiket a másikára: |
| következtetésről, se szükségszerűségről, |
|
| akkor a költészet elérte célját. |
|
|
Három dal
|
Kepes Sára emlékére
| ajtónyikorgás végtelenje, |
|
| a vasrózsákból süvített a gáz. |
|
|
| dermedt, kristályos fájdalom: |
|
| szikrázik, játszik a napon – |
|
|
|
Varázs
| ólálkodó fejfájás hangján |
|
| arra is mint a porra por száll |
| itt akkor is még az a por száll |
|
| között a rozsdás kapu csikorog |
|
|
Persephoneia hízelgései
| lapjába les Persephoneia, |
| a kárhozottak királynéja: |
| „Mire tavasz, te fű leszel, |
| mindent tudón lengedezel, |
| bőrébe mintálsz kusza rajzot, |
| kiknek rajtad röppen felajzott |
| nyiláról kósza gyönyör el. |
|
| ezért kell, hogy kisarjadozz |
| pattanó magok gyönyörében. |
| Még van lapod, ne kornyadozz! |
| Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre |
| reménységgel arra a nőre, |
| s azt se feledd, hogy az egyetlen |
| vagy – mióta! – akit kegyembe |
| fogadtam e méretlen éjben. |
|
| Féltékeny ugyan nem vagyok, |
| csupán az ízlésed csodálom, |
| nem félted a csatorna-rácson |
| Hogy ennyire hív kerek térde, |
| mely annyi nőéhez hasonló, |
| a mell, a talán majd kibomló |
| – itt segíteni nem tudok: |
|
| nincs fehérbőrű nőn hatalmam! |
| hogy néked saját testem adjam, |
| szép áruló, s most még: eredj. |
| Az utat tudod – egy lépés se. |
| (És ne reszkess, hagyok időt |
| még egy-két ugrásra, esésre.)” |
|
|
Barokk elégia
| Hitetlen ujjal kockát pörgetünk |
| eljátszva tétován egy nő hajával – |
| vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt |
| kövön lesikló víz zuhatagát |
| osztanánk öt ficánkoló nyalábra, |
|
| Hogy szikrázott fel páros képletünk? |
| Mint eshetett, hogy bámész mosolyával |
| a mozdulatlan nyüzsgésből kivált, |
| mozdulatlanul helyére talált? |
| Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára? |
| Hogy lesz sok néma, szétszórt |
| pontból beszédes csillag-ábra? |
|
| S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk, |
| fülelve tudós homlokráncolással, |
| mint betegnek zörejlő mellkasát, |
| önszivünkben az idegen világ |
| ismeretlen értelmű morajára, |
| – nem mintha szólna szó, nem |
| mint hívek a harang szavára. |
|
|
A napon
| nap röntgenezi a platánok |
| leveleit fokozatosan elrákosodnak |
|
| mézcseppen dongó lakmározik |
|
|
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből
| Kifakul, |
mint a két zászló, melyet, |
| évre év, a kapu fölé gipszelt |
| vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, |
| fakul, veszti színét a világ. |
|
| most majd a szél mond verseket, |
|
| kerge port mond és vibráló hőt |
|
| Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen. |
|
| kohók, megfeszült kötelek |
| – alásüllyedő por – lebeg. |
|
| birodalmi szédelgések felett. |
|
| arra naponta emlékeztetem magam. |
|
| És nem bocsájtok meg senkinek. |
|
| mint a napon a rozsdás sinek. |
|
|
Angyal
|
| a Gyűlölet Csillaga hirtelen |
| megjelenik a nappali egen |
|
|
|
|
|
|
| házak holdfénybe fagyva tündökölnek |
| kiterjeszti szárnyát a Denevér |
| és elhagyja a menthetetlen Földet |
|
|
|
|
Összeomlás
| a magát csalva másokat csaló, |
|
| a kétség által kezdettől kikezdett, |
| kétségnek jogát is feladó, |
| a megposhadt fürdővíz hülye őre, |
| melyben volt-e csecsemő – |
| gondolhat-e a felszabadulásra? |
|
| Képzelhet-e ilyesmit, aki látta |
| a testek, lágyabban mint husunk |
| foszlik le csontjainkról egyszer? |
|
| Csak szétcsúszott egy hang nélkül, |
| szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán, |
| téglák márgaként vagy hamuzsírként, |
| porózus száraz szerkezetüket |
| feladták, mint a züllött kötelék, |
| amikor mi értelme ellenállni – |
| verik a földet pergőtűz és aknák, |
| mint az eső, az eső, az eső. |
|
| Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás. |
| Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? |
| A nedves, duzzadó tülekedés? |
|
| Szétesése az épített világnak. |
|
|
Vörösmarty
| ............................................. |
| omló káprázatok, felsült remények – |
| Meddig győzi az ép ész televénye |
| emészteni a rideg törmeléket? |
|
E tér…
| E tér micsoda rengés-bőgés! |
|
| Egy villamosperon bűzében, |
| nyárdélutáni nap száraz hevében, |
| a vásárcsarnok előtt csirkeszar |
| üldöző, lerázhatatlan szagában |
|
| ítélet nélkül internálva állok |
| egy vadul vert dob belsejében. |
|
| Cinkos lehetőségek intenek: |
| nyakkendőm fulladásig rántani, |
| egy söröskorsó falát szétharapni: |
| a dolgok illegetik magukat. |
|
| S mihelyst szándékuk megértem, |
| saját szándékom hazárdjára bíznak. |
|
|
A nap vége
| Hordószemetes fény úszkál a nappal alján. |
| Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap |
| kurta, világos végét, meg a leszálló estét. |
| Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés, |
| megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk |
| a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz |
|
Anziksz
| beltengerben, kortyoljuk a világos |
| sörkülönlegességet, szokunk hozzá |
| megszokott kedveseink napszagú |
| érzékekkel bolyongani a rózsatúltengésben |
|
Éjszaka
| a házmester álmába beakad |
| hirtelen csengő Így virrad |
| közös ma rám s e vaksi lényre |
| kétes fényben zúg a lépcsőház |
|
| Kérlel mint kielégítetlen |
| nő az éjszaka magához von |
| szemérmetlen belepi testem |
| a sertéssé varázsló asszony |
| csalánmarásként viszkető vágy |
| Kapkod részletekért az ész |
| mellért vállért a szem a kéz |
| töröl emléktelen felületté |
|
|
Egy öngyilkos naplója1
| … csak belebonyolódom mindenbe, |
| nem lehetek se boldog, se kegyetlen. |
|
| Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm, |
| végsőkig magamba inni egy velemtünő lény |
| közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt. |
| Látásom oly tisztán hatotta át |
| a formák testét, hogy olykor, mint a csókban, |
| már nem tudtam testem határait. |
| Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly |
| erőfeszítéssel lehet, mi létünk |
| kereteit feszíti. De az emberi
|
|
| … kérünk, e gyáva bút – mondták – |
| s higgyél! – De akkor meg kell tennem, |
| S nem értették. És én éltem közöttük, |
| szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor, |
| maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem. |
| S én arcomra vettem a Töprengő álarcát, |
| szomorúság vont hályogot szememre. De láttam: |
| tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ |
| – arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem. |
|
| … Egy végleges gondolat megszűnik |
| gondolat lenni. Merő készenlét… |
|
|
| … a világ szüntelen kínálkozik, |
| megannyi hívás – egy széles, kerek kő |
| mint dajka térde hív maradni, megpihenni. |
|
| Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem, |
| hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré |
| gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt |
| mert odaültek délutáni árnyért. |
| Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden |
| kőhöz lehajolnál. Annyi mindent |
| kívánatos hellyé teszik a földet. |
| Kikalapálják pajzsként az emberi világot, |
| egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed |
|
| … a serény órák szigorúan figyelnek, |
| homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai. |
| Nem az én órám a munkáé, szereteté. |
| Senki javára nem lehettem – így fajult el |
| erényem e kietlen időben, |
| ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra, |
| gyenge kioltani túlzott képzeletem. |
|
| Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat. |
| Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét |
| mondott ama nagyokos is, és igaza volt. |
| Én azonban, aki épp elszokóban ittlét |
| és hatnitudás nyájas szép szokásától, |
| ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes |
| kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket, |
| kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott |
| főtől, a szürke dülledt szemtől a |
| nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól, |
| mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához… |
|
| … valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte, |
| nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja, |
| öklendezve, mint az emésztetlen étel, |
|
|
| … Életünk nevetséges. |
Az akarat egészvoltát |
| megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak |
| járkálnak a szépséges óriáslány előtt, |
| gúnyosan feltekintenek reá, |
| Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés |
| eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset – |
| a képtelen tájékozódás testemen |
| szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés – |
| Így nézni végig testemen, |
| amely ma még elalszik, holnap … iszonyú! |
|
| Ó, miért kell mindent kimondanom? |
| ................................. |
|
|
|
Töredék
| Én, aki nem játszhatom a szerelmest |
| kész szívdobogás; felragyogni, |
| bepárásodni kész szem, bűntudatlan ravaszság; |
| csel és tánc, felejtés, lejtés; merő |
| magátólértetődés), sem a hőst |
| (ténye fegyvertény; körülménye akarata), |
| sem a bölcset (emlékezetté |
| desztillálni szándékot), sem a teremtményt |
| (hálálkodni, csalódni – és remélni), |
| sem fonákját: öngyilkost (sértett |
| szívvel távozni társaságukból), és végül: |
| sem a nézőt (a senki földjén |
| sanyargó elfajult lényt, fogadatlan |
| kémet, lopott kéjben parázslót), |
| sem a misztikust (nemlátó fény; |
| fel nem szabaduló hő; senki |
| gondolatává lenni nem lehető valóság) |
| .................................. |
|
Kizsarolt nevetséges életünket
| a szégyennel szomszédos életünket |
| a De profundist tócsányi mélyből |
| barátság visszájára fordulását |
| a pimaszul kész szöveget az áruláshoz |
| a senki földjét hitetlenség és értelem közt |
| az estéket teli palack és üres palack közt |
| ha mindezt megröviditeni nincs mód |
| ha önkezünk ily menekvésre gyáva |
| ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk |
| ha a tetszelgő vágy egy antik kádra |
| ismerős test közelsége emléke |
| tán a mezítlen kiváncsiság |
| megújra korrumpálja a kétségbeesést |
| alváshoz ébredéshez szívveréshez |
| ha a hétköznap türelme ismét |
| enyhíti a tragikus eltökélést |
| mely ha felnövekedhet nem érti többé |
| mely harag és kimagyarázás összegeződése |
| meglódulás és megtorpanás elegye |
| ha el nem jöhet a pillanat |
| melyben elhamvad a holnap jövőhét |
| ha szemhatárnyi világunk felett |
| nem vet fehér lángot a tűzitélet |
|
| akkor a hátrálás lépésenként |
| de soha az önámító visszacsúszás |
| a hallgatólagos tudomásulvétel között |
| tehetetlenség és belenyugvás között |
|
|
Történet és elmélkedés
| mozdulatok erőpocsékolás nélkül |
| igyekszem a megfelelő helyre találni |
| mint ki rossz ágyon elalvásra készül |
|
| az előkészület vége hajhullás kezdete |
|
| abbahagyni a testvériséget |
|
| odaszáradt kátrány a kávéfőző falán |
| ujjnyi csillanó boron por ül |
| naptól átfülledt elhagyott szobában Fény |
| egy lepedő megkövült ráncaiban |
|
| kéz lecsüngött soká az ágyról |
| a leszállt nedvtől szinte felfuvódott |
| kínokat költött ki a koponyából a hő |
|
| pillanat senkiföldje lesz |
| ami már éppen nem kimondható |
|
| kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben |
| Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető |
| múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni |
| késő már De kávét inni akárhol lehet |
| s utána a sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva |
| Narancs falakon már az este készül |
| lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó |
| nadrágok lépcsőire Halszag |
| Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái |
|
| uszályok világos ablakaival |
| hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről |
| söntéseivel rosszfogú kurváival |
| bor melletti baráti sakkpartival |
| a sorsát ismétlő királygyaloggal |
|
| az ismétlődő beszélgetések túl sok éve |
| ismerőseinek úntig megismerése |
| barátnők feleségek új ruhái |
| kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége |
| untság és ismerősség mily finom |
| mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke |
| lassan harminc felé e twentyagerek |
| kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni |
| ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket Hegynyi |
| mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen |
| tudják a különbséget a munka és a cselekvés között |
|
| tükörmás ablakon túl sehol |
| fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka |
| éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk |
|
| pillanat senkiföldje lesz |
| ami már éppen nem kimondható |
|
| Puszta következmény |
Felébredni két emelet között |
| Alant az utcazaj hálóul kifeszítve |
| alant a tülkölés a tülekedés a tűrés |
| hamar és következetlen megbocsájtása |
| mindannak ami megbocsáthatatlan |
| Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi |
| Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek |
|
| Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra |
| az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban |
| a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott |
| nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban |
| bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem |
| Elkotródtam kisomfordáltam némán |
| a gyalázat és a tisztesség között |
|
módszeresen mint a sínhajlítógép |
|
| kő töretlen kőre visszaszáll |
| A megtörtént de ki nem mondott porként szitál |
| a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál |
| A szó talán de inkább biztosan nem |
| A könny nedvesség mint a nyál |
| Szemünk okosan csillog de ez minden |
| Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll |
|
| oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké |
| s ez oly tudás olyan garancia |
| minél többet remélni már mohóság |
|
| halálosan mint elkötött láb |
| az utolsó az utolsó utáni |
|
|
A felismerés fokozatai
|
| „…in dieser Zeitlichkeit wird nie |
| der heisse Durst gestillet.” |
|
|
„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”
(Novalis)
|
| Nincsenek szokásaink. Se formák. |
| Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
| Senki arcára formált lények, |
| élünk, s kísérletezünk arccal, |
| egy világban, mely időtlen időkig |
| képes tengődni az ideiglenességben. |
| Másra se képes. De homlokzatot, azt igen, |
| a legnemtelenebb anyagokból |
| És téglarakásokat bevakolni. Azt igen. |
|
| mint ehetetlen burgonyák egy pince |
|
|
| Nincsenek szokásaink. Se formák. |
| Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
| Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak |
| hevenyészett életünk hivogató házzal nem int. |
| Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások |
| élethosszú, szerves növekedése. |
| Sem az elmúlás régi nemessége: |
| használatban-kopás, elvékonyodni |
| egyenletesen. Érintkezésünk |
| nem termel patinát, amely alatt |
|
|
| Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok. |
| Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség, |
| És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van |
| rokonérzésre mind az epés moralisták iránt, |
| a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt. |
|
|
| Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi |
| könyvet írni a forradalom ellen. |
|
| Node mit tudunk mi (azon túl, |
| hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket; |
| okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat; |
| látunk még egy parányi lehetőséget, |
| vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk; |
| úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni, |
| vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni), |
|
| mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább, |
| és nem vagyunk hajlandók nem képzelni, |
| azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is: |
| „Ti tényleg azt képzelitek…?” |
|
| Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ |
| Mit tud az, akiben az utolsó |
| kérdés burjánzik, a már nem kérdés |
|
| – amire felelet nincs, csak megoldás? |
|
|
| nem enyhülhet meg szomjuságod. |
| Őrzöd: utcák szagát, a délutánok |
| jellegét egykori lakásaidban. |
| Ott ház volt legutóbb, most |
| eső áztatja szekrények helyét |
| – helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb |
| ezer akad. Vedd hozzá még a nők |
| tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb |
| hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára. |
| tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat. |
| Mindez töredék. Évekig tartott, |
| amíg kiláboltál a hazugságból. |
| Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad. |
| De végül számonkérted, visszakérted. |
| Mint levélköteget megutált szeretődtől. |
| Tiéd – eldobhatod. Megtanultál |
| elfogulatlan élni. Eredj, járj. |
| Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot, |
| ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még |
| tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy. |
|
|
|
Hatvannyolc tele
| Ennyi mitológiával a háta mögött, |
| az ember otthon ül s röhög |
|
| könyvtára különc kincseit |
| veszi elő, mint féltve őrzött, |
|
| erős italt, s aprókat kortyol, |
| mígnem fejébe száll, s vidám lesz. |
|
| Utcára vásárolni megy csak, |
| ha barátja jön, nem csevegnek, |
| szótlan sakkoznak éjszakáig. |
|
| Közben dolgozik is, sietség |
| nélküli laza szorgalommal. |
| Valamit ír. Pihenésképpen |
|
| rántottát készít. A kávét |
| fölrakja lábát a fűtőtestre, |
|
| rágyújt, aztán kinéz – s örül |
| ha kívül vastag köd gomolyog |
|
|
Metaforák helyzetünkre
| világot – kesztyűként! – kezemre húzni. |
| Ujjaimat mozgatva könnyedén |
| érezni: igen, illik, rámszabott. |
|
| E kesztyű – harci kesztyű, |
| tenyéroldalt finom sodronyszövésű, |
| a perceken csillog vasalt fonákja |
| – vagy léha, másféle kesztyű, |
| selymes, kikészített bőr, |
| minek párját a kesztyűs jobba gyűrve |
| használatlan hordják, hanyag diszül. |
|
| Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok |
| a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt – |
| mit a remény! – bármi véghezvitel |
| beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok? |
|
| Munka: igen – fáradságán lemérve |
| mindenesetre az. A szellem befogva |
| – malomba szél – és őröl. |
| – malomba szél – és őröl. |
Hol vagyok? |
| Műhelyemben, egynehányadmagammal. |
| Minden bizonytalan. De ez nem. |
|
| Valami kijön a hihetetlen türelmű |
| újraőrlésből. Talán egyetemes |
| lisztté emésztjük az alakra, súlyra |
| még oly egyenetlen gondolatokat. |
|
| De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat – |
| szövők vagyunk, és újraszőjük a |
| világ gubancos szőttjét. Persze az |
| árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán |
| viselhető ruhává testesül. |
|
| Mindenesetre múlatjuk magunk, |
| ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel |
| lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni. |
|
| minden foglalatosságunkkal hirtelen: |
| megbolydulunk szertelen izgalom áramától |
| átjárva, olykor felfakad unalom s csömör, |
| s ez elkedvetlenít egymástól minket. |
| Olykor felhagyunk – |
és ilyenkor |
| az izgalom, éppenúgy a közöny |
| mélyén csillan tompán a félelem: |
| nem mindenkorra-e? |
Nem verődik el |
| valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el, |
| És visszakullog mind, mivelhogy fél: |
| hisz odaki hang nem hallatszik el, |
| s érvényüket vesztik a szavak ott, |
|
| a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák |
| az erődben (megszakadt minden összeköttetés), |
| katonák, akik nem tudják, katonák-e még. |
| Végzik köteles teendőik tovább. |
| És mindenikben néma korholás, |
| mind a másikát vádolja, amiért azon |
| egy pillanattal előbb ütköztek ki |
|
| Az odakinn, ahol már semmi nincs, |
| az üres hívás elzsibbad fülemben |
| lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor: |
| mennyi időnk lehet, mennyi időnk, |
| halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, |
| míg semmivé likacsosít az |
| – vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot? |
|
|
Megvilágosul
| helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés! |
| te megtervezett boldogtalanság, |
| életünket, ha fölszíthatnánk is |
| – kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten: |
|
| Most mi történt velem? Aki már a halálra is |
| csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek |
| szorítja szívem, szűkölő öröm? |
| szorítja szívem, szűkölő öröm? |
Nézd! |
| Megvilágosul! Derű remeg át |
| életemen, a megsemmisülőn: |
| kőzeteken a földrengés előtt. |
|
|
| hogy a folyódban nincs hal. |
| szárítkozni, mászkálni a napon. |
|
|
|