Reggel
tévetegen vonszolja magát |
pillérek horgászok között |
|
holott kikötőbakokra leroskad |
de végül is vonszolja magát |
fenyegető világosság felé |
|
lesz éjszakai heveny lázból |
izzadt párnák hideggé mint a kő |
földbe temetett arca lesznek |
álmok képletes és szó szerinti |
mint nadrág szára beakadnak |
alattomos és hirtelen szögébe |
|
Reggeledik a halálos fakó |
ég akár holt szerelmem szürke arca |
ismerősség bocsánat nélküli |
|
A közérzeten lehet segíteni |
elemészti az éj caput mortuumát |
A villamoslépcső ellenszelével |
az írógéppel (amely felidéz egykorú |
ágyúkat autókarosszériákat) |
ellensúlyozhatom az éjszakát |
valóságos jelentőségére fokozhatom le |
az ihletet mely néhány tömör képbe |
koncentrálni kiküszöbölhetni |
a szétszűrődő vagy csipkés határokat |
|
szabadítja föl a költészetet? |
|
az éj efemér fegyvereivel? |
|
kisfiától A gyereknek még |
egyébként még (mutatja is) |
egészen jó a lába a gyerek |
mellette áll a tekintetek mellett |
melyek (a még egészen jó) |
láb körül gomolyognak és tévelyegnek |
|
eléktelenített antropomorf Nap |
|
lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor |
rokon a reggel még üres szemével |
|
lábánál héjjal és szeméttel |
rakodva Nem olyan mint egy királynő? |
„Te állat” – mondaná vagy semmit |
|
mint egy átlagos nemiszerv |
néhány rossz rándulás után |
|
A sivatagban ezer lépés annyi |
mert ott az embert körbeviszi lába |
|
s véget nem ér a doboz a dobozban |
Az undok tökéletesség így |
módokkal menekvésre-cselekvésre |
kizárva az eleve-áthárítást |
|
friss reggelbe márthatja orrát |
Kibékülhet a horgászokkal |
készségek bölcsője felnevelője |
akár a szarvasles gerillaharc ivászat) |
Kibékülni a horgászokkal bizony |
helyükre tenni az illúziókat |
|
piszkálja fel a költészetet? |
az éj lüktető sebüregével |
a folyó szennyes rohanása |
egy bűnbánat-lila harisnya |
sejtelme romló lábikráknak |
közé metafizikai harisnya |
amely egy trampli édes lábat |
áhítatosan költői sejtésnek |
s egyúttal a kontárul gyors kívánás |
|
túl gyors volt és túl perzselő |
Bocsánatod most úgy kívánom |
mint vigaszt csúfos nászi ágyon |
mikor nem lettél asszonyom |
|
A csömör és az értelem marása |
járatokat e veszedelmes építészet |
közé szivárog savóvá lett ünnep |
|
A szavak újabb szavakhoz vezetnek |
melyekben mind jelenetek feszülnek |
(vagy csipkés) határokhoz vezetve |
egyszerre elősegítve és elnapolva |
|
A világ közben továbbment |
émelyítően más értelmezést |
nyert kelletekorán ébredt fejekben |
|
az éj hűtelen metamorfózisát |
mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú |
egyetemes kételyt ébreszt bennünk |
tuladjon létünk miléte iránt |
|
De nem mondom mert ilyet nem hiszek |
mit nappalok és ünnepek iránt |
támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása – |
ez a tűnődés ez a szomorúság |
Elég az idő amit öregedtünk |
e hümmögések kurta idejében |
|
|
Reggel szoktál jönni
Gyakran úgy ébredek, mint halálom után. |
|
Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása |
annak, amit a hétköznapi nyelv |
úgy mond: Valósággal újjászülettem. |
|
Keskeny derengés ujjnyi bor felett, |
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon: |
|
mindez artikulált – mint egy mondat, |
noha csupán egy mondat benyomása. |
Felirattöredék egy likacsos kövön, |
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne. |
|
Véget nem érő reggelben próbálok |
következtetni a körülvevő |
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek |
ténykedésre késztetnek, persze: |
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek. |
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar, |
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít |
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal); |
a kusza jelek, amit egy papíron |
találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor: |
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően, |
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció |
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul |
tudó személytől származik (de ez még |
nem igazít el a helyet illetően). |
Aztán csöngetnek és – megérkezel. |
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom |
a kérdés végleges, megnyugtató |
tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok |
(hiszen valaki, nemde, biztosan), |
magam, odateszem a kávét, |
Bár, tudom, erre se lehet felelni. |
|
|
Az álmatlanság dalaiból
Arnold Schönberg emlékének
Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor |
a teljes Hold ellenfényében |
azt gondolja: medencék e házak, |
s ha megérinti ujja hegyével |
a falat, érzi: holdnyirok. |
|
Ha tovább képzelődik, vélheti: |
(Az árnyak fürdője lehetne, |
|
S álmából – mint folyóból – |
majd vízgyöngyösen s dideregve |
|
|
A fül irdatlan termeit betölti |
Véget nem érő magyarázatok |
|
Mely az említett termekben eltéved |
|
|
függönyökben a füst mögöttük |
felfordult székek tetszhalálban |
|
felfordult székek tetszhalálban |
függönyökben a füst mögöttük |
|
|
Ebben az éjben, ahol utcahosszat |
a szél zavart beszéde kavarog, |
|
mint végzetes szó, villanyfény zuhan |
vetetlen ágyra dúlt szobára: |
|
egyetlen ablak megvilágosul. |
|
|
|
Délelőtt
Szeretem ezt a szürke szoknyád. |
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha |
velem találkozol. Rokonszenves |
a szabása, az enyhe trapézvonal is. |
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”. |
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal |
többet bíz viselőjére. És a színe! |
– szabadban, amikor rásüt a nap. |
Este nem hat. De amióta lehetőleg |
délelőtt találkozunk, már-már személyes |
hálafélét érzek iránta. Részt vesz |
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja |
az érett derűt otthonossá válni. |
|
Pár hete volt, egy városszéli parkban |
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak) |
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed. |
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem |
combodhoz szorítottam, a szövetből |
kettős meleg nyugodt biztatása üzent. |
Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor |
az estékre elfecsérelt időnket, |
a szoba szűk terének késztetését |
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját. |
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal |
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán, |
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett |
szándékos zajt ütve szívünkben, mert |
únta jókedvünk. Eközben a |
Nap az égi egyenlítőre ért. |
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva |
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam |
a táskádat, s a kezed néztem, |
amint a beidegzett mozdulattal |
lesimítottad, igazítottad a szoknyád. |
|
|
A vékony lánnyal
A vékony lánnyal ölelkeztem |
álmomban gyerekes szerelemmel |
kicsi melle mint feszes paradicsom |
simult gömbölyödött tenyerembe |
Nem izzadtunk ki nem csapzott hajunk |
sikamos vergődő szerelemben |
|
Gerince zsengén izesült nádszál |
félve becézték kényes ujjbegyeim |
a váll a lapocka ficánkolt |
fogékony tarkó sejtetett majdani nőt |
de elfogulatlan nyúlt még a fiús comb |
a sovány szár soksebü földizü térd |
Nem kicsapó hővel csak a védett |
öböl szelíd melegével érzett az öl |
világos rajzu a domb még szőke pihével |
És mégis Nem voltunk gyerekek |
sem pásztori lények Nem fűvön esett |
könnyű szerelmünk A szobám volt az a hely |
csak szebb nagyobb és sokablakú |
mind a folyóra melynek vize lassan |
szinesült születő hajnali órán |
|
És egymás karján nyugtatva fejünk |
cigarettáztunk bámultuk a mennyezetet |
boldogan és fáradtan mintha utána |
volnánk És a széljárta gömbben |
vonultak úszva lebegve fehér felhők |
elúsztak az ablak bal sarka felé |
de újak jöttek visszaterelve |
a kék rónán széledező tekintetet |
szűkebb térségre Szótlanul így beteltünk |
a váltakozó néznivalóval És elaludtunk |
|
Álmodtam alvásunk aludtam álmunk |
Felettünk mint levált fehér köröm |
hullott alá a hold Beszivárgott |
fenyegetően emelkedett a fény |
Ilyentájt csúsztatják küszöb alá |
a hírlapot szakadnak fel dörögve |
redőnyök robajlanak át az |
üres hűvösségen a teherautók |
Süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok |
Tea forr szelnek a szikkadt kenyérből |
Csobogás és robogás ideje Takarítónők |
ébredő visszérfájdalma Székek tetszhalálban |
Szódáscsap felhörög a söntéspulton |
kopasztott csirkefej feltámadása |
Zöldesen mint Lázár de folytat mindent |
ahol abbahagyta mert nem tud mást a város |
Kiszabadítod óvatosan zsibbadt |
kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól |
Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel |
Akkor már minden jóvátehetetlen |
|
|
Demi sec
Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig, |
maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még |
ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük, |
de számításaink jóformán sohase válnak be. |
A kapcsolatok lépten-nyomon |
– Ő késik valamiért, én viszont |
csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le, |
hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása. |
Mikor az egymás után szívott cigaretták |
áramlásba hozzák végtére a megalvadt |
ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt |
gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv. |
(Csak most el ne hangozzék az a |
|
Az ebéd jó. Háromfélét eszünk, |
a fogásokat megfelezve. Erre, |
meg utána a drága borozóra |
de a bor jó, és jók a hosszú |
|
zökkenőmentesen együttműködni |
ízek, szeszek meg a füst élvezetében. |
Ilyenkor könnyen esik a beszéd is, |
a haszontalan, de igényes csevegés |
– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni |
másképpen, mint a szellemet munkára fogva, |
kedélytelen komolysággal, s lemondani |
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek, |
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek |
Ilyen körülmények között a társasélet, persze, |
elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél |
is a legutóbb, ahogy háromnapos, |
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú |
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk. |
|
Most már egy körúti, olcsó sörözőben. |
Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle? |
Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer, |
aki nem akadályoz semmiben, és igazán |
soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta |
a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban. |
Miért kell folyvást tudakolnom: |
Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre? |
Vele vagy nélküle: nem maradna |
minden egyéb változatlan? |
|
Mintha más dolgok függése valamitől |
|
De mihez? – A kényelemhez? |
időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll. |
Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem, |
ha tetszik, nyitva hagyom |
|
Ez a csend itt, éjfél s hajnal között, |
amelyben egy zöldpaprika husa |
a fogam alatt deszkaként recseg, |
és fülsértőn süvít egy szál gyufa, |
nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?” |
Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni, |
ebben az üres szobában efféle kérdésnek |
képtelen dolog volna elhangzania. |
|
|
Improvizáció
Vannak oly kicsi bisztrók |
|
amikor minden szürke csillog |
|
úgy rejtőzik a költői elem |
|
|
Kivagy, Catullusom
Kivagy, Catullusom, kőnehéz koponyával |
ébredsz, a lábaid két feszes, vízzel telt tömlő. |
Tükrödbe: nem nézni jobb. Sápadt, renyhe |
bőrödre kevés volna Róma minden rafinált balzsama. |
S fogaid, egykor oly vakító fogaid! |
– lerontott városfal maradéka enyészik így. |
Hol van már, hol a „készülj egyvégtében kilenc ölelkezésre”? |
Elhasznált tested, az ásító, néma összeg, |
az eredményhez, nem adja ki, mennyivel járult |
a szenvedély, a nagy, a századokra példás, |
s mennyivel a szünetlen, mindenevő mohóság. |
– Mennyivel a finom, érdemes lakomák mérge, |
s a méltatlan csapszékek ciszterna-löttye ugyancsak. |
|
Három rövid vers
Február, a felengedő tetem, |
a dörgő, langyos ár szinére billen. |
Megrohadt jegen, édes légben |
morzsák, sirályok. |
Egy napon átmelegszik |
|
az ablakon a por lágyítva tükörarcod |
az ablakon a por elmázolt csillogása |
tükörarc ráncain megülve fényfogó por |
redőin ráncain megül elmaszatolt fény |
áttetsző ráncai redőző fényredőnyként |
áteresztik kiszűrik az utcatöredékek |
mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát |
|
A telefonvicc a levélhecc |
hogy lesz ligetből lignit |
idővel s kellő nyomás alatt |
|
|
Levélminta
„S hadd nevezzem e búcsuformulában |
(némi játékosan-fenyegető utalással) |
fontolja meg jól a választ, de mégse |
fontolja tűrhetetlenül soká. |
Vagy: „S hadd nevezzelek”, |
a zárójelben levők maradnak, csak kiegészíteni: |
„(…s egyúttal vakmerően áttérve |
a tegezésre; szabad volt-e megtennem?)” |
Folytatás változatlanul, de a második |
„fontolja” fontolgasd-ra cserélendő: |
ez egy fokkal még bizalmasabb, |
s jobban is hangzik. Használhatnám esetleg, |
ha már Mathilde, a Sorel aláírást. |
De akkor mégis inkább a magázás: |
„Az Ön Sorelje”, „Az Ön J. Sorelje”. |
– „Soreled” – ez hülyén hangzik. |
Vagy: – egyszerűen: „Juliened”? Na de: |
„ölel”?, „csókol”?, „gondolj a te”? |
Lehet a puszta név. Vagy csak két kezdőbetű? Talán. |
Akkor hogy is? „…nevezzelek…” – igen, |
„…játékosan fenyegető… Mathilde-nak”. |
Tehát: „…” Nem jó. Ne feledjük: már tegeződünk! |
Ez a „kedves, kedves” amolyan alamuszi melizma, |
amit könnyűszerrel vehet a hang szándéktalan megsikamlásaként, |
anélkül, hogy sikamlós zöngéje célhoz érne. |
Viszont milyen szó volna kellő? |
Merész, de óvatos, amely közel lopódzik, |
s helyét, hol van, birtokolja valóban. |
Csak lépésről lépésre. Mert az ugrás |
a legyőzött távolságot máris eszébe |
idézi dobajával. |
Tehát: mit írjunk? |
|
Ekképp jeleztem
és kezemet némi súllyal, anélkül, hogy teherként, |
hatolt a pupillába egyenest. |
|
|
Történet
Körülményekkel mindig lehet győzni |
az önigazolást, mentegetőzést. |
Mégis, mint vékony füst a hó fölött, |
a támadó hótündöklés fölött, |
füst a gonosz hókáprázat fölött |
foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt, |
amelyre immár árnyékot se vethet. |
|
Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek. |
|
neked, magamnak, a baráti figyelemnek, |
mely inogásunkban megtartott, |
széthullásunkban körülvett. |
|
De ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges |
feltételek irdatlan hátteréből: |
a magyarázat – többé nem magyarázat. |
|
délről támadást nyit a szél. |
Az évszakok e harcában én, |
sajnos, nem vagyok érdekelve. |
Tegnap még veled álltam itt, |
ma egyedül megyek keresztül. |
|
Ha változásaimra gondolok, |
nem tudom megmondani, hogy épp e |
változások miben is álltak. |
Többé nem tettem bizonyos dolgokat, |
immár minden további nélkül másokat, |
mik elképzelhetetlenek voltak korábban. |
Valami hirtelen többé nem hiányzott. |
|
– node maguk a változások? |
|
A lelkiéletet mi egykor otthagytuk |
a kicsi asztalok, ott az olcsó |
hamutálak, beszáradt kávéscsészék között, |
a kínos asztaloknál. Befontad a |
gépi csipke terítők rojtjait, |
midőn folytak a szép beszélgetések. |
|
De ha mindez nem megbeszélhető? |
|
amíg folyik a té s a tova |
már itt van a tohonya gyilkos |
nincs visszaút halottainkhoz |
már itt van a tohonya gyilkos |
felzabálja reggeli nyirkos |
szétszedik szorgos csipeszek |
|
ha nem a világ így ér véget |
majd elfelejtesz bizonyos |
már itt van itt van itt van itt |
|
|
a gonosz város hókáprázatában |
úgy láttalak, mintha holt kedvesemet |
hunyorogni a rosszhiszemű fényben. |
(De ez már régen történt. |
|
Az évek lassan összehordják |
a lezúduló következmények alól |
úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel – |
mint járókelő a háztetőről alá- |
csuszamló dermedt hótömeg alól |
(váltig állítja majd utólag: |
figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre). |
|
Élettörténetünk megvilágítja |
mint a rendőrségi autó reflektora |
|
Hadd háborogjon még megokoltabban |
bennünk a jóakarat s értelem. |
|
De azért folyik rendes medriben |
minden, mert – hál’istennek – meder, az van. |
|
nem-mindennapi szemmel nézni? |
|
|
kivilágított boltívek alatt. |
A zene kitódult az éj terébe, |
sötét folyam, üres hidak fölé, |
ahol jégtáblák önkéntes halálát |
a tompán remegő hídláb fölött. |
Hersegve széthasad egy és a többi, |
vak csordaként, fékezni tehetetlen, |
rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk |
elévülhetetlen szabályai szerint. |
|
Egy lány könnyű és boldog |
sokat igérő előzetes egy filmből. |
Felemelt keze az ütemre integet |
Mulattatja boldogsága és könnyűsége. |
|
Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra. |
|
A lány a fiú vállát öleli. |
|
tornyos hullámain az estnek |
bocsánatot és nyugtot esdek |
az aranyló kerek mell kibomolt |
|
|
Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam. |
Bor és – főleg! – szivar mellett |
(mert a cigaretta a kapkodásnak |
kedvez, sok rövideljáratu tervnek) |
– éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos |
|
|
|
Nagyon szerettem ezt a nőt
K. P. Kavafisz emlékének
Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom |
hősnőjét (barátom feleségét) |
nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk |
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában, |
s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva, |
mint mikor először láttam és belészerettem |
tizenhétévesen az uszodában |
(Mióta nem járunk sem én sem a barátom |
abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt |
éltes jellemszínészeket a rossz alakításért, |
s büntetésből vízfecskendéssel |
kínoztunk némely önhitt tenoristát) – |
Tíz év hagyta rajtunk azóta, |
ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól. |
Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért |
tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá? |
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában – |
néha nem tudom, szeretlek-e még. |
|
Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött |
így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még |
komoly szemmel ama kínokra visszanézni? |
|
Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét. |
S olcsó presszókban és albérleti szobám |
rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv, |
négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s |
13 éves kori fölényes fotóarca |
társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban. |
|
|
A szerelmi költészet nehézségeiről
szép szemeidről? Annyiszor csodált |
tekintetedet elfordítanád e |
költemény tükrétől? Ó, nézz belé! |
Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi, |
s így eljövendő, nemsejtett korokkal |
válthatsz baráti pillantást, míg ők |
felismerik, hogy szemükkel rokon |
szemednek időmélyi bársonya, |
a szivárványhártyák korallmezője, |
az üreges és barlangos vidék, a |
rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet, |
zöldektől áttört szürkéskék derengés |
a titokzatos pupillák körül. |
|
Az élő anyag elrejti magát. |
Csak késnek enged, csak lencsék alatt |
mutatkozik rejtelmes rendszere |
csatornáival, járataival, |
hol a belső, titkos sürgés folyik, |
hírekkel és parancsokkal loholnak. |
Mint ostromlott vár: néma kifelé. |
Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör |
mag. Egyedül a szem mutatja, |
miből vagyunk. E félig víznemű |
gömbbe ágyazott porózus telep |
a test nyilvános anatómiája. |
Ezért utal némiképp a halálra. |
szerelmesek mernek egymásra nézni, |
kiknek – többet vagy kevesebbet-e? – |
a halál mindenképpen mást jelent, |
mivel érzésük ismerős vele. |
Feltűnt már? Legrégibb barátok is, |
véletlenül egymás szemébe néztek, |
zavartan fordítják fejüket el. |
A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz. |
Néma – mint a feltárult rejtelem. |
Mint a megdöbbenés. A rémület. |
Mert egyszerre tárul fel benne minden. |
Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni |
egy kecses lábról, gömbölyű kebelről. |
a szárak ívén, a térd dombjain, |
a hasnak pasztorális rónaságán. |
Végigsiklik a kéz fénylő pihéken, |
a köldök kútkáváján megpihen. |
Mindez elérhető házastársak között. |
|
De ha a levegőn át, mit kipusztít |
két eggyélobbant tekintet tüze, |
mered egymásra két szem – csillagokként –, |
súlyuk vadul növekszik, és egyetlen |
végzetes ponttá csődül össze minden |
és bennük nincs hely többé semminek, |
s átszakítva pályájuk kordonát |
önpusztítóan egyesíti őket |
kölcsönös, rémült gravitáció… |
|
|
Értelmiségi vagyok. Így hát |
d’une manière profonde tudok csak |
à l’allemande néked udvarolni, |
értelmiségi módra. Mentségemre |
szolgáljon: te is az vagy. |
|
|
széthagyod a harisnyákat szobádban, |
adod vissza a könyveimet. |
– Nekem pedig nadrágom fényes |
sok üléstől, mint régi érmek. |
|
|
felszeletelt tortában úgy |
bujdokol, mintha íze lenne. |
|
|
Meghúzódott a köztisztelet |
az általános műveltséget, |
|
|
De nem. Nekem akkor gyanús volt |
már, amikor: Saxa loquntur |
– kezdett fecsegni, noha tudjuk |
jól, hogy a kövek nem beszélnek. |
|
|
Már a szerénységük gyanús volt. |
Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de |
– ami a császáré – hangsúlyozták. |
S végül kitalálták a történelmet, |
|
|
hogy a császárt is kétségbevonhassák. |
Gyávaságuk mélye merő pimaszság. |
Félrehúzódásuk még sunyi vád volt. |
|
|
Most előbújtak az antikváriumból, |
s mint barbárok közt római fogoly, |
közpénzen sétáltatják orrunk előtt |
|
Mért nem lehettem régi költő? |
Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e. |
Csak neked volna jogod nem szeretni, |
hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból |
esetleg kifecsegném: csapodár vagy. |
De fődolgom a mérnöki munka volna: |
megmérni, milyen hatalmas szerelmem, |
minő magasba csap föl szenvedélyem, |
hány mérföld messzeségből még imádlak, |
hány kínos napot morzsoltam le már |
hűségem olvasóján? Hogy számosabbak |
szépségeid a Föld csodáinál. |
Szerelmünk program, nem probléma volna. |
Hiszen mit ér a szerelem, ha gond? |
A bolond hiszi, hogy a szerelem |
megoldja kínjaink, de a bolondnak |
orvos kell, és a szerelem nem orvos. |
Abélard-t kiherélték. Kedvese |
szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében, |
könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit, |
aztán szárazon, mint a rőzse, égett |
a megszégyenült testűért tovább. |
a szentimentális nyavalygás? |
|
Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget |
a szerelem, ha már nem tiszta tett, |
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás. |
Ha üledéke van, mit felzavar |
az első olyan pillanat, amelyben |
már nem tudunk békésen egyesülni |
mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás |
az eső szines fénypocsolyáiban. |
az alapok bonyolultságát. |
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul. |
valókat könnyen hatalmába ejti |
az érzelem, elváltoztatja őket, |
akár a levegő. Rejtelmesen forr |
érintkezésük, az arany kizöldell, |
a körvonalakat rozsdával kikezdi, |
végül bensejükig rág s az egész |
illanó por lesz, rebbenő penész, |
mely bársonyosan csillámlik a fényben. |
áthasonulnak. Egyanyaguvá |
porral. A világ fénybeszőtt porával. |
|
|
Strófák ***-hoz
Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged, |
csak téged: s nem a hozzádtartozókat? |
Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar. |
Dehogyis akarom feléleszteni a… |
Egyszóval azt a régmúlt téves érzést, |
az abból támadt zűrzavart, hogy |
félreértettem magunkat. Csak annyit kérek: |
tudd ilyenkor jövetelem okát. |
|
A szeles ifjú hogy elcsendesült! |
De nem túl hamar-e? Ideje van |
mindennek. Hirtelen megjavulása |
nem a hirtelenség álarca újfent? |
Nem. Ne hidd, hogy játszom. |
Javulásom való – bár kénytelen. |
|
Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom |
zeném a körülmények hangszerére. |
Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját. |
– A világ nem hajlik kebelemre. |
És művészetem is! Lehet, Téged |
mulattatnak az aenigmatikus |
versek: csupa célzás valamire. |
De igazi fegyvert nem foghatok |
ellenségeim ellen. És így |
szeretnem sem lehet. (Hiszen én |
nem szerettelek eléggé, mégha |
sóhajtozásaim bepárázták is |
akkor látásod tiszta üvegét.) |
e szűk jelen kanyargós folyosóin |
szépen evickélni (falnak verődöm): |
|
életem s szabadságom érdekében |
döntöttem: magamat bővíteni |
a lehetőségek kísértetcsarnokává. |
Mert a bensőnkben van hely! |
Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka |
semmi; gyávaságunk szépneve; |
a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz |
|
Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő, |
mit intézett el itt a becsület! |
De csönd. Hogy elragadtattam magam |
így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély |
különbségtenni nem tud. Az izgága diák |
és a szent köteléket tipró szerelmes: |
egy foganat. Lüktető koponyámra |
borogatásul hűljön alkonyi séta. |
|
Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is |
a nap hunyó aranyát tükrözi. |
A falakon a fény már estébe halkult. |
Öregségtől így csak ifjak borzonganak, |
fázékony lényükhöz hidegedik. |
Az estharang a megtartásra int. |
|
Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének |
aggastyán ezerráncú mosolya, |
határnapja. Én tartóztatnám |
– nézni akarlak még – a végkifejletet. |
Veled: jól érzem magam. Az első jót |
idézi ez a jó. Kuporgatom időm. |
|
|
Most újból
Most újból a magányos uszodák. |
A faágyak. A napzápor a fáradt |
testre, testhosszú vízfolt |
utánam, amit felkapkod a szél. |
|
Csak egy személy
Végérvényes, bár esetleges, |
Mint árnyékfedte lépcső tetején |
|
szándéktalan fürdése az időben. |
|
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér |
|
|
Dal
formáira palacknak és pohárnak |
|
vigye korrupt kegyét a bánat |
|
a célt kegyes jövőbe mentik |
|
kultúravégi kultúraelőtti |
időnkben oly jó volna kergetőzni |
veled egy napsütött fürdő füvén |
|
|
Belső beszéd
Alattuk aszfalt sávja siklik, |
ha lenéznek rá: áramló pórusok |
özöne, olykor: villámló szemét. |
|
satnya fák bádogszínű lombja; |
nézd, izzadság ragyog az őr homlokán, |
Szótlan olvasnak egy plakátot, |
és felvonják szemöldökük. |
|
Valahol voltak: egy lépcsőházban |
szagolták a linópadló szagát. |
Egy ajtót kerestek, kopogtak, |
köszöntek, valamit morogtak, |
a széket nyikorgatták, bólogattak. |
|
könnyen körülvesz keblet, combot, |
elvész szoknyaráncban és mellfodorban. |
Levegőért kapkod a másik, |
szürke hőben üveg sört képzel, |
és üreseket nyel, mert szólna: |
|
– Most mondjam el, hogy nem áll össze |
szellemem; roncsok nemzenek |
roncsot agyamban, temetőnyi |
üzekvő tetem szaporítja egymást, |
Hogy itt már csak én ismerem ki |
az esetleges járatokban magam, |
romköteg alól? A gyalázatos |
otthonosságról most beszéljek, |
mellyel zűrzavaromban járok? |
Hogy nem szégyelltem kiismerni |
romhegyem ingó statikáját, |
biztos pontokat megjegyezni, |
próbálgatni, mert semmi elv |
az egység utáni sóvár vágyamat: |
milyen gyalázat érhet még? |
Fürgén iramlok itt, mint a patkány |
vagy tolvaj, s még a hasznát |
ember lépést se tudna tenni, |
és vége annak, ki a járást itt megtanulta. |
– Ezeket mondta volna, de |
az élet szokottabb képeihez, |
és csak int: „Nézd, milyen komikus, |
ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik |
a csontos háton a melltartó pántja. |
de kiizzad, míg így üget, |
és kosztümjén már ott a folt |
a titkolt hónaljak alatt. |
Illetéktelen szemek nézik |
retiküljében tart-e Desodort, |
tablettát celofánlevélben.” |
|
|
Nyaralás
Ha beszereztél konzerveket, teát, |
pár csomag kétszersültet, cigarettát, |
egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót: |
|
makacs emberek vannak. Csöngetés; folt |
|
a levélnyílás fedele becsattan. |
– Kukucskált. De bent homály. |
Aztán: se telefon több, se látogató. |
|
ajtódnak támasztva napok óta. |
|
|
Naenia
Ellátva neveddel s gondosan el |
kéznél levő anekdotikus lommal. |
Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak |
lappangott, sunyi konzekvenciák. |
|
Hogy e versek rosszak – mert rosszak: |
a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak |
a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb, |
barátnőm! –, az a kisebbik baj. |
|
sütött kedves lényed miránk. |
|
|
Egy emlék
Ezt mondta nem sokkal halála előtt. |
(A körülmények ismeretesek.) |
Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így |
az adott helyzetben megengedhető volt. |
s míg súlyától szabadultan |
a szék kopott bársonya kidomborult, |
és ülés közben összegyűrt nadrágja |
kezdett kisimulni: a fentieket mondta. |
Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont. |
Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében |
bizonyos lelkierő kellett |
az – épp ilyen – manírhoz. |
És a mondat időzítése, íve |
|
Egy erényes hölgyhöz
A nadrág kétségtelen haladás, |
vívmány: valami szellemi. |
a méltókat és választottakat. |
száraival a tisztaságnak mintegy |
S habár olykor balgán levetni véljük: |
csak az evilági textilburok, |
a nadrág virtuálisan levethetetlen. |
|
De mert párzó és fajtalan fajunk |
a morált, mórest csak tunyán tanulja, |
s barbár szokásra vágyón visszasandít: |
a nadrág vasfegyelmét enyhítendő, |
átmenetileg, megengedjük a |
szerelmi líra diszkrét hasítékát. |
|
Ne többet erről. Hölgyem: a kezed! |
Tedd homlokomra! Tán csillapodom. |
Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes. |
De szemet húnyva apróbb lazaságok |
fölött: megmented a disciplinát. |
|
Segíts, és együtt felemelkedünk |
talán a subtilis iróniáig, |
a bölcséig, kit kuncogásra késztet |
érintés – mert csiklándozta a szellem |
tengerimalac-érzékeny bőrét. |
|
|
Séta egy ház körül
házfalak ismeretlen raszterét |
kimondhatatlan elrendeződését |
hiába forgatják órajárás szerint |
változtatván a konstellációt |
illetéktelen szemekkel figyeljük |
|
Maradjunk hát a geometriánál |
hová a holdfény már nem ér |
szeszély és szabály keveréke |
minden utalást kizár magából |
emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek – |
amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme |
s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága |
közelítsd óvatosan (jól tudom |
nagy a vonzása) de vigyázz |
mert egyneműségével megsemmisít. |
|
Esetleges és átrendezhető. |
melyet a sokféle bútor kimetsz |
s ha hozzá még magadba-érezed |
melyek a fiókokban rejtőznek főleg |
de az ajtók nyitásában is |
szabadságuk és lehetőségük is |
sokféle ténykedésük színtere |
amelyről ugyan alig vesznek tudomást. |
|
|
Zátony
A gáz ideje, amely kisüvítsen, |
a ház ideje, hogy összeomoljon, |
hogy tetejét úgy lökje el magáról, |
a büdös szájú, bamba katonát. |
Az összenyomott rugó ideje, |
a ravaszul és kísérleti célból |
kénsavba rakott rugó ideje: |
hogy szétrepessze az üveg falát. |
Hogy üvöltsön és szétvesse magát. |
|
A pusztulásé. – A bűnbánaté. |
az ajtót, amely innen kifelé. |
|
|
Az állott tócsa idejében van idő, |
hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon. |
Az alvadt vérnek idejében van idő |
tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van! |
hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. |
A kunyerálás idején az idő eljön, |
mikor elég már, s az ajtót bevágod. |
Az idő pereme, az még idő, |
mikor mint megállóban a tömeg, |
toporogsz; de egyre hallhatóbban |
morogsz és végül fölkélsz – magad ellen. |
|
De ez nem ideje semminek. |
Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, |
itt zümmöghet az éj, de te nem alszol, |
itt készülődsz, de nem mégy sehová, |
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus. |
|
Mert ez nem ideje semminek. |
|
|
emelkedik fel új s új nap remegve |
terhétől, mit növő halomra ont. |
|
Már két tavasz csúfolta meg halálod, |
Az ember csak szipog, fújtat, beszél – |
Eszébe jut-e, ami hiányzik? |
|
Gyűrött újságlapot zörget a szél. |
|
Pulóvert kötnek, látod? Félnek: |
a villamos előtt megállnak. |
Megszámolják a visszajárót, |
új patront tesznek a szifonba, |
örülnek, mikor igazuk van. |
mikor szombatig kölcsönkérnek. |
|
Mit gondolok én, hogy még élek? |
|
|
|
Háborús jelenet
Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás: |
nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben; |
susog, mered a borotvált bokorfal. |
|
A főtiszt lova idegesen hányta |
a farát, történelmi patanyomokat |
amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi |
esők, összegezve mindent a sárban, |
talán épp avégett, hogy az utódnak |
módjában álljon bárhol meghatódni, |
tetszőleges vakondtúrásban feltalálja. |
|
Az adjutáns mindig számolt tizet, |
aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek. |
A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott. |
Minden a legjobb úton haladt, |
hogy példát statuáljanak. |
|
Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat. |
Az egyik észrevehetően előreszámolt. |
Amikor ráböktek, csodálkozott, |
de aztán újraszámolt, visszafelé, |
a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett. |
|
Fegyelemsértés nem történt. |
hallgatnak, fejüket leszegik, |
s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.” |
|
A megtizedelést a közfelfogás |
Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik. |
Ritka büntetésnek van pedig |
|
A megtizedelés a mulasztott óra |
kötelező pótlása, hol a harci cselekményt |
A megtizedelés teszi értelmetlenné, |
hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk |
a dolgok természetes menetét. |
|
De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat |
– amint ezt gyakran ellene vetik – |
miért nem az egész alakulatot büntetik? |
szempontok szólnak ellene! |
Veszendőbe menne a háború szelleme. |
|
a vétkes, mégsem érheti az |
|
Mert az egészet megbüntetni nem: |
(módosulna, persze, az eset, |
ha fogalmakra lőni lehetne). |
|
hogy ne legyenek egyénileg |
hatálytalaníthatók a feltételek. |
|
|
Egy fénykép alá
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt |
éveim. Paplelkű pszichológusok |
megértése nem nyálazhatja be. |
A sárgaképű kölyök tréningfelsőben, |
amint deres kökényt reggelizik, |
mohón szívja egy szurdok ködszagát, |
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú, |
házitöltésű cigarettáit szíva, |
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin |
– a nők utáni dühödt kullogás, |
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt, |
az éretlen rosszkedv felhőiben. |
|
Lélektan-óra
H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből. |
Tanult testalkattant és grafológiát, |
analízist és chiromantiát, |
szörnyrömit és projektív teszteket, |
ind és bizánci teozófiát, |
Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát. |
Járás és nevetés előtte fölfedik |
(asztrológia, hipnózis segít) |
a lélek nyirkos mélyrétegeit. |
|
Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak |
fordulnak érdes, mély sóhajjal el. |
Mérőónnal megmérhetetlen kutak |
állítja meg rejtelmes ösztöne. |
Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott |
rosszemlékű ház pincéiben, hol felette |
gyanús dolgok eshettek hajdanában. |
|
S az elágazó járatok mind újabb |
pincékhez, föld alatti termekhez vezettek, |
már egy egész várost feltételeztek. |
|
Fény olykor és csak felülről derengett. |
Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ |
meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt. |
|
Egyébként csak madárszeme világított: |
zöld sáv irizált varázsgyűrüként |
|
Átnyíló padlások, összenőtt |
|
Önkívületben felszökik a csúcs. |
|
Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér, |
húzott bennünk a kürtők vad szele, |
lobogtatva, mint lángot, a sötétet. |
S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a |
gödörben álló kőtérdekig, -bokákig |
érzett vissza a kúszó nedv, hideg: |
lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem, |
a békátlan, halat nem úsztató, |
nád nem övezte, kietlen vízig, |
mely a vízzáró rétegből szivárog: |
|
Visszavarázsoltattunk. |
Nem ment egykönnyen. |
A megbántott Metaforák szörnyű haragra |
gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék, |
ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték. |
Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba, |
enyészni testtelenné. A lélekbúvár |
minden varázsművészete kellett, hétszerte hét |
ízben rótt idézőjeleket a küszöbre, |
míg sikerült foglyul ejteni őket. |
De végül, némi rheumaticus közérzet, |
ízületekben terjengő hidegség árán, |
megszabadultunk e kétes társaságtól. |
|
|
Fiatal haldokló
In memoriam Ernst Koplenig
Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban: |
tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát |
ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh. |
Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak, |
most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét |
végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat, |
minek teljesülése nem utal |
túlra zsugorodó ittlétemen? |
Amennyire figyelmetekből s leleményetekből |
futja: tartsátok távol tőlem nem-lett |
alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár |
szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira, |
se az aggra kíváncsi nem vagyok már, |
s az apára s a szeretőre sem. |
És legfőképp az alkotóra nem, |
akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem, |
s akinek talányos alakjáról – nem létezik! – |
ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést: |
|
A költészetről
Mikor helyzetek és gondolatok |
világosan egymásra utalnak, |
de anélkül, hogy vissza lehetne |
vezetni egyiket a másikára: |
következtetésről, se szükségszerűségről, |
|
akkor a költészet elérte célját. |
|
|
Három dal
Kepes Sára emlékére
ajtónyikorgás végtelenje, |
|
a vasrózsákból süvített a gáz. |
|
|
dermedt, kristályos fájdalom: |
|
szikrázik, játszik a napon – |
|
|
|
Varázs
ólálkodó fejfájás hangján |
|
arra is mint a porra por száll |
itt akkor is még az a por száll |
|
között a rozsdás kapu csikorog |
|
|
Persephoneia hízelgései
lapjába les Persephoneia, |
a kárhozottak királynéja: |
„Mire tavasz, te fű leszel, |
mindent tudón lengedezel, |
bőrébe mintálsz kusza rajzot, |
kiknek rajtad röppen felajzott |
nyiláról kósza gyönyör el. |
|
ezért kell, hogy kisarjadozz |
pattanó magok gyönyörében. |
Még van lapod, ne kornyadozz! |
Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre |
reménységgel arra a nőre, |
s azt se feledd, hogy az egyetlen |
vagy – mióta! – akit kegyembe |
fogadtam e méretlen éjben. |
|
Féltékeny ugyan nem vagyok, |
csupán az ízlésed csodálom, |
nem félted a csatorna-rácson |
Hogy ennyire hív kerek térde, |
mely annyi nőéhez hasonló, |
a mell, a talán majd kibomló |
– itt segíteni nem tudok: |
|
nincs fehérbőrű nőn hatalmam! |
hogy néked saját testem adjam, |
szép áruló, s most még: eredj. |
Az utat tudod – egy lépés se. |
(És ne reszkess, hagyok időt |
még egy-két ugrásra, esésre.)” |
|
|
Barokk elégia
Hitetlen ujjal kockát pörgetünk |
eljátszva tétován egy nő hajával – |
vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt |
kövön lesikló víz zuhatagát |
osztanánk öt ficánkoló nyalábra, |
|
Hogy szikrázott fel páros képletünk? |
Mint eshetett, hogy bámész mosolyával |
a mozdulatlan nyüzsgésből kivált, |
mozdulatlanul helyére talált? |
Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára? |
Hogy lesz sok néma, szétszórt |
pontból beszédes csillag-ábra? |
|
S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk, |
fülelve tudós homlokráncolással, |
mint betegnek zörejlő mellkasát, |
önszivünkben az idegen világ |
ismeretlen értelmű morajára, |
– nem mintha szólna szó, nem |
mint hívek a harang szavára. |
|
|
A napon
nap röntgenezi a platánok |
leveleit fokozatosan elrákosodnak |
|
mézcseppen dongó lakmározik |
|
|
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből
Kifakul, |
mint a két zászló, melyet, |
évre év, a kapu fölé gipszelt |
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, |
fakul, veszti színét a világ. |
|
most majd a szél mond verseket, |
|
kerge port mond és vibráló hőt |
|
Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen. |
|
kohók, megfeszült kötelek |
– alásüllyedő por – lebeg. |
|
birodalmi szédelgések felett. |
|
arra naponta emlékeztetem magam. |
|
És nem bocsájtok meg senkinek. |
|
mint a napon a rozsdás sinek. |
|
|
Angyal
|
a Gyűlölet Csillaga hirtelen |
megjelenik a nappali egen |
|
|
|
|
|
|
házak holdfénybe fagyva tündökölnek |
kiterjeszti szárnyát a Denevér |
és elhagyja a menthetetlen Földet |
|
|
|
|
Összeomlás
a magát csalva másokat csaló, |
|
a kétség által kezdettől kikezdett, |
kétségnek jogát is feladó, |
a megposhadt fürdővíz hülye őre, |
melyben volt-e csecsemő – |
gondolhat-e a felszabadulásra? |
|
Képzelhet-e ilyesmit, aki látta |
a testek, lágyabban mint husunk |
foszlik le csontjainkról egyszer? |
|
Csak szétcsúszott egy hang nélkül, |
szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán, |
téglák márgaként vagy hamuzsírként, |
porózus száraz szerkezetüket |
feladták, mint a züllött kötelék, |
amikor mi értelme ellenállni – |
verik a földet pergőtűz és aknák, |
mint az eső, az eső, az eső. |
|
Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás. |
Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? |
A nedves, duzzadó tülekedés? |
|
Szétesése az épített világnak. |
|
|
Vörösmarty
............................................. |
omló káprázatok, felsült remények – |
Meddig győzi az ép ész televénye |
emészteni a rideg törmeléket? |
|
E tér…
E tér micsoda rengés-bőgés! |
|
Egy villamosperon bűzében, |
nyárdélutáni nap száraz hevében, |
a vásárcsarnok előtt csirkeszar |
üldöző, lerázhatatlan szagában |
|
ítélet nélkül internálva állok |
egy vadul vert dob belsejében. |
|
Cinkos lehetőségek intenek: |
nyakkendőm fulladásig rántani, |
egy söröskorsó falát szétharapni: |
a dolgok illegetik magukat. |
|
S mihelyst szándékuk megértem, |
saját szándékom hazárdjára bíznak. |
|
|
A nap vége
Hordószemetes fény úszkál a nappal alján. |
Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap |
kurta, világos végét, meg a leszálló estét. |
Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés, |
megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk |
a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz |
|
Anziksz
beltengerben, kortyoljuk a világos |
sörkülönlegességet, szokunk hozzá |
megszokott kedveseink napszagú |
érzékekkel bolyongani a rózsatúltengésben |
|
Éjszaka
a házmester álmába beakad |
hirtelen csengő Így virrad |
közös ma rám s e vaksi lényre |
kétes fényben zúg a lépcsőház |
|
Kérlel mint kielégítetlen |
nő az éjszaka magához von |
szemérmetlen belepi testem |
a sertéssé varázsló asszony |
csalánmarásként viszkető vágy |
Kapkod részletekért az ész |
mellért vállért a szem a kéz |
töröl emléktelen felületté |
|
|
Egy öngyilkos naplója1
… csak belebonyolódom mindenbe, |
nem lehetek se boldog, se kegyetlen. |
|
Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm, |
végsőkig magamba inni egy velemtünő lény |
közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt. |
Látásom oly tisztán hatotta át |
a formák testét, hogy olykor, mint a csókban, |
már nem tudtam testem határait. |
Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly |
erőfeszítéssel lehet, mi létünk |
kereteit feszíti. De az emberi
|
|
… kérünk, e gyáva bút – mondták – |
s higgyél! – De akkor meg kell tennem, |
S nem értették. És én éltem közöttük, |
szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor, |
maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem. |
S én arcomra vettem a Töprengő álarcát, |
szomorúság vont hályogot szememre. De láttam: |
tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ |
– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem. |
|
… Egy végleges gondolat megszűnik |
gondolat lenni. Merő készenlét… |
|
|
… a világ szüntelen kínálkozik, |
megannyi hívás – egy széles, kerek kő |
mint dajka térde hív maradni, megpihenni. |
|
Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem, |
hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré |
gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt |
mert odaültek délutáni árnyért. |
Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden |
kőhöz lehajolnál. Annyi mindent |
kívánatos hellyé teszik a földet. |
Kikalapálják pajzsként az emberi világot, |
egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed |
|
… a serény órák szigorúan figyelnek, |
homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai. |
Nem az én órám a munkáé, szereteté. |
Senki javára nem lehettem – így fajult el |
erényem e kietlen időben, |
ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra, |
gyenge kioltani túlzott képzeletem. |
|
Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat. |
Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét |
mondott ama nagyokos is, és igaza volt. |
Én azonban, aki épp elszokóban ittlét |
és hatnitudás nyájas szép szokásától, |
ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes |
kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket, |
kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott |
főtől, a szürke dülledt szemtől a |
nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól, |
mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához… |
|
… valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte, |
nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja, |
öklendezve, mint az emésztetlen étel, |
|
|
… Életünk nevetséges. |
Az akarat egészvoltát |
megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak |
járkálnak a szépséges óriáslány előtt, |
gúnyosan feltekintenek reá, |
Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés |
eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset – |
a képtelen tájékozódás testemen |
szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés – |
Így nézni végig testemen, |
amely ma még elalszik, holnap … iszonyú! |
|
Ó, miért kell mindent kimondanom? |
................................. |
|
|
|
Töredék
Én, aki nem játszhatom a szerelmest |
kész szívdobogás; felragyogni, |
bepárásodni kész szem, bűntudatlan ravaszság; |
csel és tánc, felejtés, lejtés; merő |
magátólértetődés), sem a hőst |
(ténye fegyvertény; körülménye akarata), |
sem a bölcset (emlékezetté |
desztillálni szándékot), sem a teremtményt |
(hálálkodni, csalódni – és remélni), |
sem fonákját: öngyilkost (sértett |
szívvel távozni társaságukból), és végül: |
sem a nézőt (a senki földjén |
sanyargó elfajult lényt, fogadatlan |
kémet, lopott kéjben parázslót), |
sem a misztikust (nemlátó fény; |
fel nem szabaduló hő; senki |
gondolatává lenni nem lehető valóság) |
.................................. |
|
Kizsarolt nevetséges életünket
a szégyennel szomszédos életünket |
a De profundist tócsányi mélyből |
barátság visszájára fordulását |
a pimaszul kész szöveget az áruláshoz |
a senki földjét hitetlenség és értelem közt |
az estéket teli palack és üres palack közt |
ha mindezt megröviditeni nincs mód |
ha önkezünk ily menekvésre gyáva |
ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk |
ha a tetszelgő vágy egy antik kádra |
ismerős test közelsége emléke |
tán a mezítlen kiváncsiság |
megújra korrumpálja a kétségbeesést |
alváshoz ébredéshez szívveréshez |
ha a hétköznap türelme ismét |
enyhíti a tragikus eltökélést |
mely ha felnövekedhet nem érti többé |
mely harag és kimagyarázás összegeződése |
meglódulás és megtorpanás elegye |
ha el nem jöhet a pillanat |
melyben elhamvad a holnap jövőhét |
ha szemhatárnyi világunk felett |
nem vet fehér lángot a tűzitélet |
|
akkor a hátrálás lépésenként |
de soha az önámító visszacsúszás |
a hallgatólagos tudomásulvétel között |
tehetetlenség és belenyugvás között |
|
|
Történet és elmélkedés
mozdulatok erőpocsékolás nélkül |
igyekszem a megfelelő helyre találni |
mint ki rossz ágyon elalvásra készül |
|
az előkészület vége hajhullás kezdete |
|
abbahagyni a testvériséget |
|
odaszáradt kátrány a kávéfőző falán |
ujjnyi csillanó boron por ül |
naptól átfülledt elhagyott szobában Fény |
egy lepedő megkövült ráncaiban |
|
kéz lecsüngött soká az ágyról |
a leszállt nedvtől szinte felfuvódott |
kínokat költött ki a koponyából a hő |
|
pillanat senkiföldje lesz |
ami már éppen nem kimondható |
|
kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben |
Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető |
múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni |
késő már De kávét inni akárhol lehet |
s utána a sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva |
Narancs falakon már az este készül |
lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó |
nadrágok lépcsőire Halszag |
Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái |
|
uszályok világos ablakaival |
hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről |
söntéseivel rosszfogú kurváival |
bor melletti baráti sakkpartival |
a sorsát ismétlő királygyaloggal |
|
az ismétlődő beszélgetések túl sok éve |
ismerőseinek úntig megismerése |
barátnők feleségek új ruhái |
kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége |
untság és ismerősség mily finom |
mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke |
lassan harminc felé e twentyagerek |
kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni |
ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket Hegynyi |
mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen |
tudják a különbséget a munka és a cselekvés között |
|
tükörmás ablakon túl sehol |
fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka |
éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk |
|
pillanat senkiföldje lesz |
ami már éppen nem kimondható |
|
Puszta következmény |
Felébredni két emelet között |
Alant az utcazaj hálóul kifeszítve |
alant a tülkölés a tülekedés a tűrés |
hamar és következetlen megbocsájtása |
mindannak ami megbocsáthatatlan |
Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi |
Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek |
|
Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra |
az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban |
a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott |
nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban |
bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem |
Elkotródtam kisomfordáltam némán |
a gyalázat és a tisztesség között |
|
módszeresen mint a sínhajlítógép |
|
kő töretlen kőre visszaszáll |
A megtörtént de ki nem mondott porként szitál |
a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál |
A szó talán de inkább biztosan nem |
A könny nedvesség mint a nyál |
Szemünk okosan csillog de ez minden |
Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll |
|
oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké |
s ez oly tudás olyan garancia |
minél többet remélni már mohóság |
|
halálosan mint elkötött láb |
az utolsó az utolsó utáni |
|
|
A felismerés fokozatai
|
„…in dieser Zeitlichkeit wird nie |
der heisse Durst gestillet.” |
|
|
„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”
(Novalis)
|
Nincsenek szokásaink. Se formák. |
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
Senki arcára formált lények, |
élünk, s kísérletezünk arccal, |
egy világban, mely időtlen időkig |
képes tengődni az ideiglenességben. |
Másra se képes. De homlokzatot, azt igen, |
a legnemtelenebb anyagokból |
És téglarakásokat bevakolni. Azt igen. |
|
mint ehetetlen burgonyák egy pince |
|
|
Nincsenek szokásaink. Se formák. |
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak |
hevenyészett életünk hivogató házzal nem int. |
Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások |
élethosszú, szerves növekedése. |
Sem az elmúlás régi nemessége: |
használatban-kopás, elvékonyodni |
egyenletesen. Érintkezésünk |
nem termel patinát, amely alatt |
|
|
Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok. |
Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség, |
És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van |
rokonérzésre mind az epés moralisták iránt, |
a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt. |
|
|
Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi |
könyvet írni a forradalom ellen. |
|
Node mit tudunk mi (azon túl, |
hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket; |
okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat; |
látunk még egy parányi lehetőséget, |
vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk; |
úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni, |
vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni), |
|
mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább, |
és nem vagyunk hajlandók nem képzelni, |
azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is: |
„Ti tényleg azt képzelitek…?” |
|
Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ |
Mit tud az, akiben az utolsó |
kérdés burjánzik, a már nem kérdés |
|
– amire felelet nincs, csak megoldás? |
|
|
nem enyhülhet meg szomjuságod. |
Őrzöd: utcák szagát, a délutánok |
jellegét egykori lakásaidban. |
Ott ház volt legutóbb, most |
eső áztatja szekrények helyét |
– helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb |
ezer akad. Vedd hozzá még a nők |
tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb |
hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára. |
tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat. |
Mindez töredék. Évekig tartott, |
amíg kiláboltál a hazugságból. |
Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad. |
De végül számonkérted, visszakérted. |
Mint levélköteget megutált szeretődtől. |
Tiéd – eldobhatod. Megtanultál |
elfogulatlan élni. Eredj, járj. |
Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot, |
ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még |
tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy. |
|
|
|
Hatvannyolc tele
Ennyi mitológiával a háta mögött, |
az ember otthon ül s röhög |
|
könyvtára különc kincseit |
veszi elő, mint féltve őrzött, |
|
erős italt, s aprókat kortyol, |
mígnem fejébe száll, s vidám lesz. |
|
Utcára vásárolni megy csak, |
ha barátja jön, nem csevegnek, |
szótlan sakkoznak éjszakáig. |
|
Közben dolgozik is, sietség |
nélküli laza szorgalommal. |
Valamit ír. Pihenésképpen |
|
rántottát készít. A kávét |
fölrakja lábát a fűtőtestre, |
|
rágyújt, aztán kinéz – s örül |
ha kívül vastag köd gomolyog |
|
|
Metaforák helyzetünkre
világot – kesztyűként! – kezemre húzni. |
Ujjaimat mozgatva könnyedén |
érezni: igen, illik, rámszabott. |
|
E kesztyű – harci kesztyű, |
tenyéroldalt finom sodronyszövésű, |
a perceken csillog vasalt fonákja |
– vagy léha, másféle kesztyű, |
selymes, kikészített bőr, |
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve |
használatlan hordják, hanyag diszül. |
|
Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok |
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt – |
mit a remény! – bármi véghezvitel |
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok? |
|
Munka: igen – fáradságán lemérve |
mindenesetre az. A szellem befogva |
– malomba szél – és őröl. |
– malomba szél – és őröl. |
Hol vagyok? |
Műhelyemben, egynehányadmagammal. |
Minden bizonytalan. De ez nem. |
|
Valami kijön a hihetetlen türelmű |
újraőrlésből. Talán egyetemes |
lisztté emésztjük az alakra, súlyra |
még oly egyenetlen gondolatokat. |
|
De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat – |
szövők vagyunk, és újraszőjük a |
világ gubancos szőttjét. Persze az |
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán |
viselhető ruhává testesül. |
|
Mindenesetre múlatjuk magunk, |
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel |
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni. |
|
minden foglalatosságunkkal hirtelen: |
megbolydulunk szertelen izgalom áramától |
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör, |
s ez elkedvetlenít egymástól minket. |
Olykor felhagyunk – |
és ilyenkor |
az izgalom, éppenúgy a közöny |
mélyén csillan tompán a félelem: |
nem mindenkorra-e? |
Nem verődik el |
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el, |
És visszakullog mind, mivelhogy fél: |
hisz odaki hang nem hallatszik el, |
s érvényüket vesztik a szavak ott, |
|
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák |
az erődben (megszakadt minden összeköttetés), |
katonák, akik nem tudják, katonák-e még. |
Végzik köteles teendőik tovább. |
És mindenikben néma korholás, |
mind a másikát vádolja, amiért azon |
egy pillanattal előbb ütköztek ki |
|
Az odakinn, ahol már semmi nincs, |
az üres hívás elzsibbad fülemben |
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor: |
mennyi időnk lehet, mennyi időnk, |
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, |
míg semmivé likacsosít az |
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot? |
|
|
Megvilágosul
helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés! |
te megtervezett boldogtalanság, |
életünket, ha fölszíthatnánk is |
– kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten: |
|
Most mi történt velem? Aki már a halálra is |
csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek |
szorítja szívem, szűkölő öröm? |
szorítja szívem, szűkölő öröm? |
Nézd! |
Megvilágosul! Derű remeg át |
életemen, a megsemmisülőn: |
kőzeteken a földrengés előtt. |
|
|
hogy a folyódban nincs hal. |
szárítkozni, mászkálni a napon. |
|
|
|