Reggel
tévetegen vonszolja magát |
pillérek horgászok között |
|
holott kikötőbakokra leroskad |
de végül is vonszolja magát |
fenyegető világosság felé |
|
lesz éjszakai heveny lázból |
izzadt párnák hideggé mint a kő |
földbe temetett arca lesznek |
álmok képletes és szó szerinti |
mint nadrág szára beakadnak |
alattomos és hirtelen szögébe |
|
Reggeledik a halálos fakó |
ég akár holt szerelmem szürke arca |
ismerősség bocsánat nélküli |
|
A közérzeten lehet segíteni |
elemészti az éj caput mortuumát |
A villamoslépcső ellenszelével |
az írógéppel (amely felidéz egykorú |
ágyúkat autókarosszériákat) |
ellensúlyozhatom az éjszakát |
valóságos jelentőségére fokozhatom le |
az ihletet mely néhány tömör képbe |
koncentrálni kiküszöbölhetni |
a szétszűrődő vagy csipkés határokat |
|
szabadítja föl a költészetet? |
|
az éj efemér fegyvereivel? |
|
kisfiától A gyereknek még |
egyébként még (mutatja is) |
egészen jó a lába a gyerek |
mellette áll a tekintetek mellett |
melyek (a még egészen jó) |
láb körül gomolyognak és tévelyegnek |
|
eléktelenített antropomorf Nap |
|
lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor |
rokon a reggel még üres szemével |
|
lábánál héjjal és szeméttel |
rakodva Nem olyan mint egy királynő? |
„Te állat” – mondaná vagy semmit |
|
mint egy átlagos nemiszerv |
néhány rossz rándulás után |
|
A sivatagban ezer lépés annyi |
mert ott az embert körbeviszi lába |
|
s véget nem ér a doboz a dobozban |
Az undok tökéletesség így |
módokkal menekvésre-cselekvésre |
kizárva az eleve-áthárítást |
|
friss reggelbe márthatja orrát |
Kibékülhet a horgászokkal |
készségek bölcsője felnevelője |
akár a szarvasles gerillaharc ivászat) |
Kibékülni a horgászokkal bizony |
helyükre tenni az illúziókat |
|
piszkálja fel a költészetet? |
az éj lüktető sebüregével |
a folyó szennyes rohanása |
egy bűnbánat-lila harisnya |
sejtelme romló lábikráknak |
közé metafizikai harisnya |
amely egy trampli édes lábat |
áhítatosan költői sejtésnek |
s egyúttal a kontárul gyors kívánás |
|
túl gyors volt és túl perzselő |
Bocsánatod most úgy kívánom |
mint vigaszt csúfos nászi ágyon |
mikor nem lettél asszonyom |
|
A csömör és az értelem marása |
járatokat e veszedelmes építészet |
közé szivárog savóvá lett ünnep |
|
A szavak újabb szavakhoz vezetnek |
melyekben mind jelenetek feszülnek |
(vagy csipkés) határokhoz vezetve |
egyszerre elősegítve és elnapolva |
|
A világ közben továbbment |
émelyítően más értelmezést |
nyert kelletekorán ébredt fejekben |
|
az éj hűtelen metamorfózisát |
mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú |
egyetemes kételyt ébreszt bennünk |
tuladjon létünk miléte iránt |
|
De nem mondom mert ilyet nem hiszek |
mit nappalok és ünnepek iránt |
támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása – |
ez a tűnődés ez a szomorúság |
Elég az idő amit öregedtünk |
e hümmögések kurta idejében |
|
|
Reggel szoktál jönni
Gyakran úgy ébredek, mint halálom után. |
|
Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása |
annak, amit a hétköznapi nyelv |
úgy mond: Valósággal újjászülettem. |
|
Keskeny derengés ujjnyi bor felett, |
kétséges élfény egy távoli fémtárgyon: |
|
mindez artikulált – mint egy mondat, |
noha csupán egy mondat benyomása. |
Felirattöredék egy likacsos kövön, |
melyet bizonnyal elhengeríteni kéne. |
|
Véget nem érő reggelben próbálok |
következtetni a körülvevő |
dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek |
ténykedésre késztetnek, persze: |
ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek. |
S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar, |
előnyei is vannak. Egy fogkefe segít |
körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal); |
a kusza jelek, amit egy papíron |
találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor: |
nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően, |
hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció |
jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul |
tudó személytől származik (de ez még |
nem igazít el a helyet illetően). |
Aztán csöngetnek és – megérkezel. |
S én, tehetnék-e mást, elhalasztom |
a kérdés végleges, megnyugtató |
tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok |
(hiszen valaki, nemde, biztosan), |
magam, odateszem a kávét, |
Bár, tudom, erre se lehet felelni. |
|
|
Az álmatlanság dalaiból
Arnold Schönberg emlékének
Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor |
a teljes Hold ellenfényében |
azt gondolja: medencék e házak, |
s ha megérinti ujja hegyével |
a falat, érzi: holdnyirok. |
|
Ha tovább képzelődik, vélheti: |
(Az árnyak fürdője lehetne, |
|
S álmából – mint folyóból – |
majd vízgyöngyösen s dideregve |
|
|
A fül irdatlan termeit betölti |
Véget nem érő magyarázatok |
|
Mely az említett termekben eltéved |
|
|
függönyökben a füst mögöttük |
felfordult székek tetszhalálban |
|
felfordult székek tetszhalálban |
függönyökben a füst mögöttük |
|
|
Ebben az éjben, ahol utcahosszat |
a szél zavart beszéde kavarog, |
|
mint végzetes szó, villanyfény zuhan |
vetetlen ágyra dúlt szobára: |
|
egyetlen ablak megvilágosul. |
|
|
|
Délelőtt
Szeretem ezt a szürke szoknyád. |
Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha |
velem találkozol. Rokonszenves |
a szabása, az enyhe trapézvonal is. |
Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”. |
Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal |
többet bíz viselőjére. És a színe! |
– szabadban, amikor rásüt a nap. |
Este nem hat. De amióta lehetőleg |
délelőtt találkozunk, már-már személyes |
hálafélét érzek iránta. Részt vesz |
– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja |
az érett derűt otthonossá válni. |
|
Pár hete volt, egy városszéli parkban |
hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak) |
a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed. |
S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem |
combodhoz szorítottam, a szövetből |
kettős meleg nyugodt biztatása üzent. |
Testedé meg a távoli napoké. És bántam akkor |
az estékre elfecsérelt időnket, |
a szoba szűk terének késztetését |
az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját. |
Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal |
mulatva a csalódott vágy bosszankodásán, |
s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett |
szándékos zajt ütve szívünkben, mert |
únta jókedvünk. Eközben a |
Nap az égi egyenlítőre ért. |
Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva |
a meszesedő izületeket. Aztán tartottam |
a táskádat, s a kezed néztem, |
amint a beidegzett mozdulattal |
lesimítottad, igazítottad a szoknyád. |
|
|
A vékony lánnyal
A vékony lánnyal ölelkeztem |
álmomban gyerekes szerelemmel |
kicsi melle mint feszes paradicsom |
simult gömbölyödött tenyerembe |
Nem izzadtunk ki nem csapzott hajunk |
sikamos vergődő szerelemben |
|
Gerince zsengén izesült nádszál |
félve becézték kényes ujjbegyeim |
a váll a lapocka ficánkolt |
fogékony tarkó sejtetett majdani nőt |
de elfogulatlan nyúlt még a fiús comb |
a sovány szár soksebü földizü térd |
Nem kicsapó hővel csak a védett |
öböl szelíd melegével érzett az öl |
világos rajzu a domb még szőke pihével |
És mégis Nem voltunk gyerekek |
sem pásztori lények Nem fűvön esett |
könnyű szerelmünk A szobám volt az a hely |
csak szebb nagyobb és sokablakú |
mind a folyóra melynek vize lassan |
szinesült születő hajnali órán |
|
És egymás karján nyugtatva fejünk |
cigarettáztunk bámultuk a mennyezetet |
boldogan és fáradtan mintha utána |
volnánk És a széljárta gömbben |
vonultak úszva lebegve fehér felhők |
elúsztak az ablak bal sarka felé |
de újak jöttek visszaterelve |
a kék rónán széledező tekintetet |
szűkebb térségre Szótlanul így beteltünk |
a váltakozó néznivalóval És elaludtunk |
|
Álmodtam alvásunk aludtam álmunk |
Felettünk mint levált fehér köröm |
hullott alá a hold Beszivárgott |
fenyegetően emelkedett a fény |
Ilyentájt csúsztatják küszöb alá |
a hírlapot szakadnak fel dörögve |
redőnyök robajlanak át az |
üres hűvösségen a teherautók |
Süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok |
Tea forr szelnek a szikkadt kenyérből |
Csobogás és robogás ideje Takarítónők |
ébredő visszérfájdalma Székek tetszhalálban |
Szódáscsap felhörög a söntéspulton |
kopasztott csirkefej feltámadása |
Zöldesen mint Lázár de folytat mindent |
ahol abbahagyta mert nem tud mást a város |
Kiszabadítod óvatosan zsibbadt |
kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól |
Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel |
Akkor már minden jóvátehetetlen |
|
|
Demi sec
Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig, |
maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még |
ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük, |
de számításaink jóformán sohase válnak be. |
A kapcsolatok lépten-nyomon |
– Ő késik valamiért, én viszont |
csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le, |
hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása. |
Mikor az egymás után szívott cigaretták |
áramlásba hozzák végtére a megalvadt |
ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt |
gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv. |
(Csak most el ne hangozzék az a |
|
Az ebéd jó. Háromfélét eszünk, |
a fogásokat megfelezve. Erre, |
meg utána a drága borozóra |
de a bor jó, és jók a hosszú |
|
zökkenőmentesen együttműködni |
ízek, szeszek meg a füst élvezetében. |
Ilyenkor könnyen esik a beszéd is, |
a haszontalan, de igényes csevegés |
– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni |
másképpen, mint a szellemet munkára fogva, |
kedélytelen komolysággal, s lemondani |
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek, |
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek |
Ilyen körülmények között a társasélet, persze, |
elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél |
is a legutóbb, ahogy háromnapos, |
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú |
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk. |
|
Most már egy körúti, olcsó sörözőben. |
Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle? |
Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer, |
aki nem akadályoz semmiben, és igazán |
soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta |
a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban. |
Miért kell folyvást tudakolnom: |
Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre? |
Vele vagy nélküle: nem maradna |
minden egyéb változatlan? |
|
Mintha más dolgok függése valamitől |
|
De mihez? – A kényelemhez? |
időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll. |
Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem, |
ha tetszik, nyitva hagyom |
|
Ez a csend itt, éjfél s hajnal között, |
amelyben egy zöldpaprika husa |
a fogam alatt deszkaként recseg, |
és fülsértőn süvít egy szál gyufa, |
nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?” |
Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni, |
ebben az üres szobában efféle kérdésnek |
képtelen dolog volna elhangzania. |
|
|
Improvizáció
Vannak oly kicsi bisztrók |
|
amikor minden szürke csillog |
|
úgy rejtőzik a költői elem |
|
|
Kivagy, Catullusom
Kivagy, Catullusom, kőnehéz koponyával |
ébredsz, a lábaid két feszes, vízzel telt tömlő. |
Tükrödbe: nem nézni jobb. Sápadt, renyhe |
bőrödre kevés volna Róma minden rafinált balzsama. |
S fogaid, egykor oly vakító fogaid! |
– lerontott városfal maradéka enyészik így. |
Hol van már, hol a „készülj egyvégtében kilenc ölelkezésre”? |
Elhasznált tested, az ásító, néma összeg, |
az eredményhez, nem adja ki, mennyivel járult |
a szenvedély, a nagy, a századokra példás, |
s mennyivel a szünetlen, mindenevő mohóság. |
– Mennyivel a finom, érdemes lakomák mérge, |
s a méltatlan csapszékek ciszterna-löttye ugyancsak. |
|
Három rövid vers
Február, a felengedő tetem, |
a dörgő, langyos ár szinére billen. |
Megrohadt jegen, édes légben |
morzsák, sirályok. |
Egy napon átmelegszik |
|
az ablakon a por lágyítva tükörarcod |
az ablakon a por elmázolt csillogása |
tükörarc ráncain megülve fényfogó por |
redőin ráncain megül elmaszatolt fény |
áttetsző ráncai redőző fényredőnyként |
áteresztik kiszűrik az utcatöredékek |
mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát |
|
A telefonvicc a levélhecc |
hogy lesz ligetből lignit |
idővel s kellő nyomás alatt |
|
|
Levélminta
„S hadd nevezzem e búcsuformulában |
(némi játékosan-fenyegető utalással) |
fontolja meg jól a választ, de mégse |
fontolja tűrhetetlenül soká. |
Vagy: „S hadd nevezzelek”, |
a zárójelben levők maradnak, csak kiegészíteni: |
„(…s egyúttal vakmerően áttérve |
a tegezésre; szabad volt-e megtennem?)” |
Folytatás változatlanul, de a második |
„fontolja” fontolgasd-ra cserélendő: |
ez egy fokkal még bizalmasabb, |
s jobban is hangzik. Használhatnám esetleg, |
ha már Mathilde, a Sorel aláírást. |
De akkor mégis inkább a magázás: |
„Az Ön Sorelje”, „Az Ön J. Sorelje”. |
– „Soreled” – ez hülyén hangzik. |
Vagy: – egyszerűen: „Juliened”? Na de: |
„ölel”?, „csókol”?, „gondolj a te”? |
Lehet a puszta név. Vagy csak két kezdőbetű? Talán. |
Akkor hogy is? „…nevezzelek…” – igen, |
„…játékosan fenyegető… Mathilde-nak”. |
Tehát: „…” Nem jó. Ne feledjük: már tegeződünk! |
Ez a „kedves, kedves” amolyan alamuszi melizma, |
amit könnyűszerrel vehet a hang szándéktalan megsikamlásaként, |
anélkül, hogy sikamlós zöngéje célhoz érne. |
Viszont milyen szó volna kellő? |
Merész, de óvatos, amely közel lopódzik, |
s helyét, hol van, birtokolja valóban. |
Csak lépésről lépésre. Mert az ugrás |
a legyőzött távolságot máris eszébe |
idézi dobajával. |
Tehát: mit írjunk? |
|
Ekképp jeleztem
és kezemet némi súllyal, anélkül, hogy teherként, |
hatolt a pupillába egyenest. |
|
|
Történet
Körülményekkel mindig lehet győzni |
az önigazolást, mentegetőzést. |
Mégis, mint vékony füst a hó fölött, |
a támadó hótündöklés fölött, |
füst a gonosz hókáprázat fölött |
foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt, |
amelyre immár árnyékot se vethet. |
|
Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek. |
|
neked, magamnak, a baráti figyelemnek, |
mely inogásunkban megtartott, |
széthullásunkban körülvett. |
|
De ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges |
feltételek irdatlan hátteréből: |
a magyarázat – többé nem magyarázat. |
|
délről támadást nyit a szél. |
Az évszakok e harcában én, |
sajnos, nem vagyok érdekelve. |
Tegnap még veled álltam itt, |
ma egyedül megyek keresztül. |
|
Ha változásaimra gondolok, |
nem tudom megmondani, hogy épp e |
változások miben is álltak. |
Többé nem tettem bizonyos dolgokat, |
immár minden további nélkül másokat, |
mik elképzelhetetlenek voltak korábban. |
Valami hirtelen többé nem hiányzott. |
|
– node maguk a változások? |
|
A lelkiéletet mi egykor otthagytuk |
a kicsi asztalok, ott az olcsó |
hamutálak, beszáradt kávéscsészék között, |
a kínos asztaloknál. Befontad a |
gépi csipke terítők rojtjait, |
midőn folytak a szép beszélgetések. |
|
De ha mindez nem megbeszélhető? |
|
amíg folyik a té s a tova |
már itt van a tohonya gyilkos |
nincs visszaút halottainkhoz |
már itt van a tohonya gyilkos |
felzabálja reggeli nyirkos |
szétszedik szorgos csipeszek |
|
ha nem a világ így ér véget |
majd elfelejtesz bizonyos |
már itt van itt van itt van itt |
|
|
a gonosz város hókáprázatában |
úgy láttalak, mintha holt kedvesemet |
hunyorogni a rosszhiszemű fényben. |
(De ez már régen történt. |
|
Az évek lassan összehordják |
a lezúduló következmények alól |
úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel – |
mint járókelő a háztetőről alá- |
csuszamló dermedt hótömeg alól |
(váltig állítja majd utólag: |
figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre). |
|
Élettörténetünk megvilágítja |
mint a rendőrségi autó reflektora |
|
Hadd háborogjon még megokoltabban |
bennünk a jóakarat s értelem. |
|
De azért folyik rendes medriben |
minden, mert – hál’istennek – meder, az van. |
|
nem-mindennapi szemmel nézni? |
|
|
kivilágított boltívek alatt. |
A zene kitódult az éj terébe, |
sötét folyam, üres hidak fölé, |
ahol jégtáblák önkéntes halálát |
a tompán remegő hídláb fölött. |
Hersegve széthasad egy és a többi, |
vak csordaként, fékezni tehetetlen, |
rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk |
elévülhetetlen szabályai szerint. |
|
Egy lány könnyű és boldog |
sokat igérő előzetes egy filmből. |
Felemelt keze az ütemre integet |
Mulattatja boldogsága és könnyűsége. |
|
Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra. |
|
A lány a fiú vállát öleli. |
|
tornyos hullámain az estnek |
bocsánatot és nyugtot esdek |
az aranyló kerek mell kibomolt |
|
|
Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam. |
Bor és – főleg! – szivar mellett |
(mert a cigaretta a kapkodásnak |
kedvez, sok rövideljáratu tervnek) |
– éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos |
|
|
|
Nagyon szerettem ezt a nőt
K. P. Kavafisz emlékének
Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom |
hősnőjét (barátom feleségét) |
nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk |
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában, |
s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva, |
mint mikor először láttam és belészerettem |
tizenhétévesen az uszodában |
(Mióta nem járunk sem én sem a barátom |
abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt |
éltes jellemszínészeket a rossz alakításért, |
s büntetésből vízfecskendéssel |
kínoztunk némely önhitt tenoristát) – |
Tíz év hagyta rajtunk azóta, |
ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól. |
Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért |
tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá? |
az élére-perdült-gyufásdoboz szobában – |
néha nem tudom, szeretlek-e még. |
|
Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött |
így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még |
komoly szemmel ama kínokra visszanézni? |
|
Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét. |
S olcsó presszókban és albérleti szobám |
rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv, |
négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s |
13 éves kori fölényes fotóarca |
társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban. |
|
|
A szerelmi költészet nehézségeiről
szép szemeidről? Annyiszor csodált |
tekintetedet elfordítanád e |
költemény tükrétől? Ó, nézz belé! |
Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi, |
s így eljövendő, nemsejtett korokkal |
válthatsz baráti pillantást, míg ők |
felismerik, hogy szemükkel rokon |
szemednek időmélyi bársonya, |
a szivárványhártyák korallmezője, |
az üreges és barlangos vidék, a |
rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet, |
zöldektől áttört szürkéskék derengés |
a titokzatos pupillák körül. |
|
Az élő anyag elrejti magát. |
Csak késnek enged, csak lencsék alatt |
mutatkozik rejtelmes rendszere |
csatornáival, járataival, |
hol a belső, titkos sürgés folyik, |
hírekkel és parancsokkal loholnak. |
Mint ostromlott vár: néma kifelé. |
Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör |
mag. Egyedül a szem mutatja, |
miből vagyunk. E félig víznemű |
gömbbe ágyazott porózus telep |
a test nyilvános anatómiája. |
Ezért utal némiképp a halálra. |
szerelmesek mernek egymásra nézni, |
kiknek – többet vagy kevesebbet-e? – |
a halál mindenképpen mást jelent, |
mivel érzésük ismerős vele. |
Feltűnt már? Legrégibb barátok is, |
véletlenül egymás szemébe néztek, |
zavartan fordítják fejüket el. |
A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz. |
Néma – mint a feltárult rejtelem. |
Mint a megdöbbenés. A rémület. |
Mert egyszerre tárul fel benne minden. |
Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni |
egy kecses lábról, gömbölyű kebelről. |
a szárak ívén, a térd dombjain, |
a hasnak pasztorális rónaságán. |
Végigsiklik a kéz fénylő pihéken, |
a köldök kútkáváján megpihen. |
Mindez elérhető házastársak között. |
|
De ha a levegőn át, mit kipusztít |
két eggyélobbant tekintet tüze, |
mered egymásra két szem – csillagokként –, |
súlyuk vadul növekszik, és egyetlen |
végzetes ponttá csődül össze minden |
és bennük nincs hely többé semminek, |
s átszakítva pályájuk kordonát |
önpusztítóan egyesíti őket |
kölcsönös, rémült gravitáció… |
|
|
Értelmiségi vagyok. Így hát |
d’une manière profonde tudok csak |
à l’allemande néked udvarolni, |
értelmiségi módra. Mentségemre |
szolgáljon: te is az vagy. |
|
|
széthagyod a harisnyákat szobádban, |
adod vissza a könyveimet. |
– Nekem pedig nadrágom fényes |
sok üléstől, mint régi érmek. |
|
|
felszeletelt tortában úgy |
bujdokol, mintha íze lenne. |
|
|
Meghúzódott a köztisztelet |
az általános műveltséget, |
|
|
De nem. Nekem akkor gyanús volt |
már, amikor: Saxa loquntur |
– kezdett fecsegni, noha tudjuk |
jól, hogy a kövek nem beszélnek. |
|
|
Már a szerénységük gyanús volt. |
Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de |
– ami a császáré – hangsúlyozták. |
S végül kitalálták a történelmet, |
|
|
hogy a császárt is kétségbevonhassák. |
Gyávaságuk mélye merő pimaszság. |
Félrehúzódásuk még sunyi vád volt. |
|
|
Most előbújtak az antikváriumból, |
s mint barbárok közt római fogoly, |
közpénzen sétáltatják orrunk előtt |
|
Mért nem lehettem régi költő? |
Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e. |
Csak neked volna jogod nem szeretni, |
hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból |
esetleg kifecsegném: csapodár vagy. |
De fődolgom a mérnöki munka volna: |
megmérni, milyen hatalmas szerelmem, |
minő magasba csap föl szenvedélyem, |
hány mérföld messzeségből még imádlak, |
hány kínos napot morzsoltam le már |
hűségem olvasóján? Hogy számosabbak |
szépségeid a Föld csodáinál. |
Szerelmünk program, nem probléma volna. |
Hiszen mit ér a szerelem, ha gond? |
A bolond hiszi, hogy a szerelem |
megoldja kínjaink, de a bolondnak |
orvos kell, és a szerelem nem orvos. |
Abélard-t kiherélték. Kedvese |
szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében, |
könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit, |
aztán szárazon, mint a rőzse, égett |
a megszégyenült testűért tovább. |
a szentimentális nyavalygás? |
|
Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget |
a szerelem, ha már nem tiszta tett, |
áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás. |
Ha üledéke van, mit felzavar |
az első olyan pillanat, amelyben |
már nem tudunk békésen egyesülni |
mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás |
az eső szines fénypocsolyáiban. |
az alapok bonyolultságát. |
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul. |
valókat könnyen hatalmába ejti |
az érzelem, elváltoztatja őket, |
akár a levegő. Rejtelmesen forr |
érintkezésük, az arany kizöldell, |
a körvonalakat rozsdával kikezdi, |
végül bensejükig rág s az egész |
illanó por lesz, rebbenő penész, |
mely bársonyosan csillámlik a fényben. |
áthasonulnak. Egyanyaguvá |
porral. A világ fénybeszőtt porával. |
|
|
Strófák ***-hoz
Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged, |
csak téged: s nem a hozzádtartozókat? |
Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar. |
Dehogyis akarom feléleszteni a… |
Egyszóval azt a régmúlt téves érzést, |
az abból támadt zűrzavart, hogy |
félreértettem magunkat. Csak annyit kérek: |
tudd ilyenkor jövetelem okát. |
|
A szeles ifjú hogy elcsendesült! |
De nem túl hamar-e? Ideje van |
mindennek. Hirtelen megjavulása |
nem a hirtelenség álarca újfent? |
Nem. Ne hidd, hogy játszom. |
Javulásom való – bár kénytelen. |
|
Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom |
zeném a körülmények hangszerére. |
Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját. |
– A világ nem hajlik kebelemre. |
És művészetem is! Lehet, Téged |
mulattatnak az aenigmatikus |
versek: csupa célzás valamire. |
De igazi fegyvert nem foghatok |
ellenségeim ellen. És így |
szeretnem sem lehet. (Hiszen én |
nem szerettelek eléggé, mégha |
sóhajtozásaim bepárázták is |
akkor látásod tiszta üvegét.) |
e szűk jelen kanyargós folyosóin |
szépen evickélni (falnak verődöm): |
|
életem s szabadságom érdekében |
döntöttem: magamat bővíteni |
a lehetőségek kísértetcsarnokává. |
Mert a bensőnkben van hely! |
Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka |
semmi; gyávaságunk szépneve; |
a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz |
|
Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő, |
mit intézett el itt a becsület! |
De csönd. Hogy elragadtattam magam |
így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély |
különbségtenni nem tud. Az izgága diák |
és a szent köteléket tipró szerelmes: |
egy foganat. Lüktető koponyámra |
borogatásul hűljön alkonyi séta. |
|
Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is |
a nap hunyó aranyát tükrözi. |
A falakon a fény már estébe halkult. |
Öregségtől így csak ifjak borzonganak, |
fázékony lényükhöz hidegedik. |
Az estharang a megtartásra int. |
|
Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének |
aggastyán ezerráncú mosolya, |
határnapja. Én tartóztatnám |
– nézni akarlak még – a végkifejletet. |
Veled: jól érzem magam. Az első jót |
idézi ez a jó. Kuporgatom időm. |
|
|
Most újból
Most újból a magányos uszodák. |
A faágyak. A napzápor a fáradt |
testre, testhosszú vízfolt |
utánam, amit felkapkod a szél. |
|
Csak egy személy
Végérvényes, bár esetleges, |
Mint árnyékfedte lépcső tetején |
|
szándéktalan fürdése az időben. |
|
míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér |
|
|
Dal
formáira palacknak és pohárnak |
|
vigye korrupt kegyét a bánat |
|
a célt kegyes jövőbe mentik |
|
kultúravégi kultúraelőtti |
időnkben oly jó volna kergetőzni |
veled egy napsütött fürdő füvén |
|
|
Belső beszéd
Alattuk aszfalt sávja siklik, |
ha lenéznek rá: áramló pórusok |
özöne, olykor: villámló szemét. |
|
satnya fák bádogszínű lombja; |
nézd, izzadság ragyog az őr homlokán, |
Szótlan olvasnak egy plakátot, |
és felvonják szemöldökük. |
|
Valahol voltak: egy lépcsőházban |
szagolták a linópadló szagát. |
Egy ajtót kerestek, kopogtak, |
köszöntek, valamit morogtak, |
a széket nyikorgatták, bólogattak. |
|
könnyen körülvesz keblet, combot, |
elvész szoknyaráncban és mellfodorban. |
Levegőért kapkod a másik, |
szürke hőben üveg sört képzel, |
és üreseket nyel, mert szólna: |
|
– Most mondjam el, hogy nem áll össze |
szellemem; roncsok nemzenek |
roncsot agyamban, temetőnyi |
üzekvő tetem szaporítja egymást, |
Hogy itt már csak én ismerem ki |
az esetleges járatokban magam, |
romköteg alól? A gyalázatos |
otthonosságról most beszéljek, |
mellyel zűrzavaromban járok? |
Hogy nem szégyelltem kiismerni |
romhegyem ingó statikáját, |
biztos pontokat megjegyezni, |
próbálgatni, mert semmi elv |
az egység utáni sóvár vágyamat: |
milyen gyalázat érhet még? |
Fürgén iramlok itt, mint a patkány |
vagy tolvaj, s még a hasznát |
ember lépést se tudna tenni, |
és vége annak, ki a járást itt megtanulta. |
– Ezeket mondta volna, de |
az élet szokottabb képeihez, |
és csak int: „Nézd, milyen komikus, |
ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik |
a csontos háton a melltartó pántja. |
de kiizzad, míg így üget, |
és kosztümjén már ott a folt |
a titkolt hónaljak alatt. |
Illetéktelen szemek nézik |
retiküljében tart-e Desodort, |
tablettát celofánlevélben.” |
|
|
Nyaralás
Ha beszereztél konzerveket, teát, |
pár csomag kétszersültet, cigarettát, |
egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót: |
|
makacs emberek vannak. Csöngetés; folt |
|
a levélnyílás fedele becsattan. |
– Kukucskált. De bent homály. |
Aztán: se telefon több, se látogató. |
|
ajtódnak támasztva napok óta. |
|
|
Naenia
Ellátva neveddel s gondosan el |
kéznél levő anekdotikus lommal. |
Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak |
lappangott, sunyi konzekvenciák. |
|
Hogy e versek rosszak – mert rosszak: |
a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak |
a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb, |
barátnőm! –, az a kisebbik baj. |
|
sütött kedves lényed miránk. |
|
|
Egy emlék
Ezt mondta nem sokkal halála előtt. |
(A körülmények ismeretesek.) |
Nem: „Egész jó rendező voltam.” – így |
az adott helyzetben megengedhető volt. |
s míg súlyától szabadultan |
a szék kopott bársonya kidomborult, |
és ülés közben összegyűrt nadrágja |
kezdett kisimulni: a fentieket mondta. |
Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont. |
Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében |
bizonyos lelkierő kellett |
az – épp ilyen – manírhoz. |
És a mondat időzítése, íve |
|
Egy erényes hölgyhöz
A nadrág kétségtelen haladás, |
vívmány: valami szellemi. |
a méltókat és választottakat. |
száraival a tisztaságnak mintegy |
S habár olykor balgán levetni véljük: |
csak az evilági textilburok, |
a nadrág virtuálisan levethetetlen. |
|
De mert párzó és fajtalan fajunk |
a morált, mórest csak tunyán tanulja, |
s barbár szokásra vágyón visszasandít: |
a nadrág vasfegyelmét enyhítendő, |
átmenetileg, megengedjük a |
szerelmi líra diszkrét hasítékát. |
|
Ne többet erről. Hölgyem: a kezed! |
Tedd homlokomra! Tán csillapodom. |
Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes. |
De szemet húnyva apróbb lazaságok |
fölött: megmented a disciplinát. |
|
Segíts, és együtt felemelkedünk |
talán a subtilis iróniáig, |
a bölcséig, kit kuncogásra késztet |
érintés – mert csiklándozta a szellem |
tengerimalac-érzékeny bőrét. |
|
|
Séta egy ház körül
házfalak ismeretlen raszterét |
kimondhatatlan elrendeződését |
hiába forgatják órajárás szerint |
változtatván a konstellációt |
illetéktelen szemekkel figyeljük |
|
Maradjunk hát a geometriánál |
hová a holdfény már nem ér |
szeszély és szabály keveréke |
minden utalást kizár magából |
emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek – |
amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme |
s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága |
közelítsd óvatosan (jól tudom |
nagy a vonzása) de vigyázz |
mert egyneműségével megsemmisít. |
|
Esetleges és átrendezhető. |
melyet a sokféle bútor kimetsz |
s ha hozzá még magadba-érezed |
melyek a fiókokban rejtőznek főleg |
de az ajtók nyitásában is |
szabadságuk és lehetőségük is |
sokféle ténykedésük színtere |
amelyről ugyan alig vesznek tudomást. |
|
|
Zátony
A gáz ideje, amely kisüvítsen, |
a ház ideje, hogy összeomoljon, |
hogy tetejét úgy lökje el magáról, |
a büdös szájú, bamba katonát. |
Az összenyomott rugó ideje, |
a ravaszul és kísérleti célból |
kénsavba rakott rugó ideje: |
hogy szétrepessze az üveg falát. |
Hogy üvöltsön és szétvesse magát. |
|
A pusztulásé. – A bűnbánaté. |
az ajtót, amely innen kifelé. |
|
|
Az állott tócsa idejében van idő, |
hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon. |
Az alvadt vérnek idejében van idő |
tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van! |
hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn. |
A kunyerálás idején az idő eljön, |
mikor elég már, s az ajtót bevágod. |
Az idő pereme, az még idő, |
mikor mint megállóban a tömeg, |
toporogsz; de egyre hallhatóbban |
morogsz és végül fölkélsz – magad ellen. |
|
De ez nem ideje semminek. |
Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, |
itt zümmöghet az éj, de te nem alszol, |
itt készülődsz, de nem mégy sehová, |
itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus. |
|
Mert ez nem ideje semminek. |
|
|
emelkedik fel új s új nap remegve |
terhétől, mit növő halomra ont. |
|
Már két tavasz csúfolta meg halálod, |
Az ember csak szipog, fújtat, beszél – |
Eszébe jut-e, ami hiányzik? |
|
Gyűrött újságlapot zörget a szél. |
|
Pulóvert kötnek, látod? Félnek: |
a villamos előtt megállnak. |
Megszámolják a visszajárót, |
új patront tesznek a szifonba, |
örülnek, mikor igazuk van. |
mikor szombatig kölcsönkérnek. |
|
Mit gondolok én, hogy még élek? |
|
|
|
Háborús jelenet
Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás: |
nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben; |
susog, mered a borotvált bokorfal. |
|
A főtiszt lova idegesen hányta |
a farát, történelmi patanyomokat |
amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi |
esők, összegezve mindent a sárban, |
talán épp avégett, hogy az utódnak |
módjában álljon bárhol meghatódni, |
tetszőleges vakondtúrásban feltalálja. |
|
Az adjutáns mindig számolt tizet, |
aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek. |
A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott. |
Minden a legjobb úton haladt, |
hogy példát statuáljanak. |
|
Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat. |
Az egyik észrevehetően előreszámolt. |
Amikor ráböktek, csodálkozott, |
de aztán újraszámolt, visszafelé, |
a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett. |
|
Fegyelemsértés nem történt. |
hallgatnak, fejüket leszegik, |
s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.” |
|
A megtizedelést a közfelfogás |
Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik. |
Ritka büntetésnek van pedig |
|
A megtizedelés a mulasztott óra |
kötelező pótlása, hol a harci cselekményt |
A megtizedelés teszi értelmetlenné, |
hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk |
a dolgok természetes menetét. |
|
De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat |
– amint ezt gyakran ellene vetik – |
miért nem az egész alakulatot büntetik? |
szempontok szólnak ellene! |
Veszendőbe menne a háború szelleme. |
|
a vétkes, mégsem érheti az |
|
Mert az egészet megbüntetni nem: |
(módosulna, persze, az eset, |
ha fogalmakra lőni lehetne). |
|
hogy ne legyenek egyénileg |
hatálytalaníthatók a feltételek. |
|
|
Egy fénykép alá
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt |
éveim. Paplelkű pszichológusok |
megértése nem nyálazhatja be. |
A sárgaképű kölyök tréningfelsőben, |
amint deres kökényt reggelizik, |
mohón szívja egy szurdok ködszagát, |
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú, |
házitöltésű cigarettáit szíva, |
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin |
– a nők utáni dühödt kullogás, |
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt, |
az éretlen rosszkedv felhőiben. |
|
Lélektan-óra
H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből. |
Tanult testalkattant és grafológiát, |
analízist és chiromantiát, |
szörnyrömit és projektív teszteket, |
ind és bizánci teozófiát, |
Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát. |
Járás és nevetés előtte fölfedik |
(asztrológia, hipnózis segít) |
a lélek nyirkos mélyrétegeit. |
|
Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak |
fordulnak érdes, mély sóhajjal el. |
Mérőónnal megmérhetetlen kutak |
állítja meg rejtelmes ösztöne. |
Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott |
rosszemlékű ház pincéiben, hol felette |
gyanús dolgok eshettek hajdanában. |
|
S az elágazó járatok mind újabb |
pincékhez, föld alatti termekhez vezettek, |
már egy egész várost feltételeztek. |
|
Fény olykor és csak felülről derengett. |
Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ |
meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt. |
|
Egyébként csak madárszeme világított: |
zöld sáv irizált varázsgyűrüként |
|
Átnyíló padlások, összenőtt |
|
Önkívületben felszökik a csúcs. |
|
Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér, |
húzott bennünk a kürtők vad szele, |
lobogtatva, mint lángot, a sötétet. |
S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a |
gödörben álló kőtérdekig, -bokákig |
érzett vissza a kúszó nedv, hideg: |
lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem, |
a békátlan, halat nem úsztató, |
nád nem övezte, kietlen vízig, |
mely a vízzáró rétegből szivárog: |
|
Visszavarázsoltattunk. |
Nem ment egykönnyen. |
A megbántott Metaforák szörnyű haragra |
gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék, |
ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték. |
Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba, |
enyészni testtelenné. A lélekbúvár |
minden varázsművészete kellett, hétszerte hét |
ízben rótt idézőjeleket a küszöbre, |
míg sikerült foglyul ejteni őket. |
De végül, némi rheumaticus közérzet, |
ízületekben terjengő hidegség árán, |
megszabadultunk e kétes társaságtól. |
|
|
Fiatal haldokló
In memoriam Ernst Koplenig
Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban: |
tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát |
ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh. |
Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak, |
most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét |
végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat, |
minek teljesülése nem utal |
túlra zsugorodó ittlétemen? |
Amennyire figyelmetekből s leleményetekből |
futja: tartsátok távol tőlem nem-lett |
alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár |
szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira, |
se az aggra kíváncsi nem vagyok már, |
s az apára s a szeretőre sem. |
És legfőképp az alkotóra nem, |
akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem, |
s akinek talányos alakjáról – nem létezik! – |
ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést: |
|
A költészetről
Mikor helyzetek és gondolatok |
világosan egymásra utalnak, |
de anélkül, hogy vissza lehetne |
vezetni egyiket a másikára: |
következtetésről, se szükségszerűségről, |
|
akkor a költészet elérte célját. |
|
|
Három dal
Kepes Sára emlékére
ajtónyikorgás végtelenje, |
|
a vasrózsákból süvített a gáz. |
|
|
dermedt, kristályos fájdalom: |
|
szikrázik, játszik a napon – |
|
|
|
Varázs
ólálkodó fejfájás hangján |
|
arra is mint a porra por száll |
itt akkor is még az a por száll |
|
között a rozsdás kapu csikorog |
|
|
Persephoneia hízelgései
lapjába les Persephoneia, |
a kárhozottak királynéja: |
„Mire tavasz, te fű leszel, |
mindent tudón lengedezel, |
bőrébe mintálsz kusza rajzot, |
kiknek rajtad röppen felajzott |
nyiláról kósza gyönyör el. |
|
ezért kell, hogy kisarjadozz |
pattanó magok gyönyörében. |
Még van lapod, ne kornyadozz! |
Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre |
reménységgel arra a nőre, |
s azt se feledd, hogy az egyetlen |
vagy – mióta! – akit kegyembe |
fogadtam e méretlen éjben. |
|
Féltékeny ugyan nem vagyok, |
csupán az ízlésed csodálom, |
nem félted a csatorna-rácson |
Hogy ennyire hív kerek térde, |
mely annyi nőéhez hasonló, |
a mell, a talán majd kibomló |
– itt segíteni nem tudok: |
|
nincs fehérbőrű nőn hatalmam! |
hogy néked saját testem adjam, |
szép áruló, s most még: eredj. |
Az utat tudod – egy lépés se. |
(És ne reszkess, hagyok időt |
még egy-két ugrásra, esésre.)” |
|
|
Barokk elégia
Hitetlen ujjal kockát pörgetünk |
eljátszva tétován egy nő hajával – |
vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt |
kövön lesikló víz zuhatagát |
osztanánk öt ficánkoló nyalábra, |
|
Hogy szikrázott fel páros képletünk? |
Mint eshetett, hogy bámész mosolyával |
a mozdulatlan nyüzsgésből kivált, |
mozdulatlanul helyére talált? |
Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára? |
Hogy lesz sok néma, szétszórt |
pontból beszédes csillag-ábra? |
|
S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk, |
fülelve tudós homlokráncolással, |
mint betegnek zörejlő mellkasát, |
önszivünkben az idegen világ |
ismeretlen értelmű morajára, |
– nem mintha szólna szó, nem |
mint hívek a harang szavára. |
|
|
A napon
nap röntgenezi a platánok |
leveleit fokozatosan elrákosodnak |
|
mézcseppen dongó lakmározik |
|
|
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből
Kifakul, |
mint a két zászló, melyet, |
évre év, a kapu fölé gipszelt |
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor, |
fakul, veszti színét a világ. |
|
most majd a szél mond verseket, |
|
kerge port mond és vibráló hőt |
|
Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen. |
|
kohók, megfeszült kötelek |
– alásüllyedő por – lebeg. |
|
birodalmi szédelgések felett. |
|
arra naponta emlékeztetem magam. |
|
És nem bocsájtok meg senkinek. |
|
mint a napon a rozsdás sinek. |
|
|
Angyal
|
a Gyűlölet Csillaga hirtelen |
megjelenik a nappali egen |
|
|
|
|
|
|
házak holdfénybe fagyva tündökölnek |
kiterjeszti szárnyát a Denevér |
és elhagyja a menthetetlen Földet |
|
|
|
|
Összeomlás
a magát csalva másokat csaló, |
|
a kétség által kezdettől kikezdett, |
kétségnek jogát is feladó, |
a megposhadt fürdővíz hülye őre, |
melyben volt-e csecsemő – |
gondolhat-e a felszabadulásra? |
|
Képzelhet-e ilyesmit, aki látta |
a testek, lágyabban mint husunk |
foszlik le csontjainkról egyszer? |
|
Csak szétcsúszott egy hang nélkül, |
szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán, |
téglák márgaként vagy hamuzsírként, |
porózus száraz szerkezetüket |
feladták, mint a züllött kötelék, |
amikor mi értelme ellenállni – |
verik a földet pergőtűz és aknák, |
mint az eső, az eső, az eső. |
|
Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás. |
Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? |
A nedves, duzzadó tülekedés? |
|
Szétesése az épített világnak. |
|
|
Vörösmarty
............................................. |
omló káprázatok, felsült remények – |
Meddig győzi az ép ész televénye |
emészteni a rideg törmeléket? |
|
E tér…
E tér micsoda rengés-bőgés! |
|
Egy villamosperon bűzében, |
nyárdélutáni nap száraz hevében, |
a vásárcsarnok előtt csirkeszar |
üldöző, lerázhatatlan szagában |
|
ítélet nélkül internálva állok |
egy vadul vert dob belsejében. |
|
Cinkos lehetőségek intenek: |
nyakkendőm fulladásig rántani, |
egy söröskorsó falát szétharapni: |
a dolgok illegetik magukat. |
|
S mihelyst szándékuk megértem, |
saját szándékom hazárdjára bíznak. |
|
|
A nap vége
Hordószemetes fény úszkál a nappal alján. |
Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap |
kurta, világos végét, meg a leszálló estét. |
Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés, |
megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk |
a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz |
|
Anziksz
beltengerben, kortyoljuk a világos |
sörkülönlegességet, szokunk hozzá |
megszokott kedveseink napszagú |
érzékekkel bolyongani a rózsatúltengésben |
|
Éjszaka
a házmester álmába beakad |
hirtelen csengő Így virrad |
közös ma rám s e vaksi lényre |
kétes fényben zúg a lépcsőház |
|
Kérlel mint kielégítetlen |
nő az éjszaka magához von |
szemérmetlen belepi testem |
a sertéssé varázsló asszony |
csalánmarásként viszkető vágy |
Kapkod részletekért az ész |
mellért vállért a szem a kéz |
töröl emléktelen felületté |
|
|
Egy öngyilkos naplója1
… csak belebonyolódom mindenbe, |
nem lehetek se boldog, se kegyetlen. |
|
Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm, |
végsőkig magamba inni egy velemtünő lény |
közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt. |
Látásom oly tisztán hatotta át |
a formák testét, hogy olykor, mint a csókban, |
már nem tudtam testem határait. |
Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly |
erőfeszítéssel lehet, mi létünk |
kereteit feszíti. De az emberi
|
|
… kérünk, e gyáva bút – mondták – |
s higgyél! – De akkor meg kell tennem, |
S nem értették. És én éltem közöttük, |
szóltunk egymással, gyengéden igazítottak olykor, |
maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem. |
S én arcomra vettem a Töprengő álarcát, |
szomorúság vont hályogot szememre. De láttam: |
tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ |
– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem. |
|
… Egy végleges gondolat megszűnik |
gondolat lenni. Merő készenlét… |
|
|
… a világ szüntelen kínálkozik, |
megannyi hívás – egy széles, kerek kő |
mint dajka térde hív maradni, megpihenni. |
|
Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem, |
hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré |
gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt |
mert odaültek délutáni árnyért. |
Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden |
kőhöz lehajolnál. Annyi mindent |
kívánatos hellyé teszik a földet. |
Kikalapálják pajzsként az emberi világot, |
egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed |
|
… a serény órák szigorúan figyelnek, |
homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai. |
Nem az én órám a munkáé, szereteté. |
Senki javára nem lehettem – így fajult el |
erényem e kietlen időben, |
ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra, |
gyenge kioltani túlzott képzeletem. |
|
Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat. |
Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét |
mondott ama nagyokos is, és igaza volt. |
Én azonban, aki épp elszokóban ittlét |
és hatnitudás nyájas szép szokásától, |
ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes |
kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket, |
kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott |
főtől, a szürke dülledt szemtől a |
nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól, |
mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához… |
|
… valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte, |
nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja, |
öklendezve, mint az emésztetlen étel, |
|
|
… Életünk nevetséges. |
Az akarat egészvoltát |
megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak |
járkálnak a szépséges óriáslány előtt, |
gúnyosan feltekintenek reá, |
Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés |
eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset – |
a képtelen tájékozódás testemen |
szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés – |
Így nézni végig testemen, |
amely ma még elalszik, holnap … iszonyú! |
|
Ó, miért kell mindent kimondanom? |
................................. |
|
|
|
Töredék
Én, aki nem játszhatom a szerelmest |
kész szívdobogás; felragyogni, |
bepárásodni kész szem, bűntudatlan ravaszság; |
csel és tánc, felejtés, lejtés; merő |
magátólértetődés), sem a hőst |
(ténye fegyvertény; körülménye akarata), |
sem a bölcset (emlékezetté |
desztillálni szándékot), sem a teremtményt |
(hálálkodni, csalódni – és remélni), |
sem fonákját: öngyilkost (sértett |
szívvel távozni társaságukból), és végül: |
sem a nézőt (a senki földjén |
sanyargó elfajult lényt, fogadatlan |
kémet, lopott kéjben parázslót), |
sem a misztikust (nemlátó fény; |
fel nem szabaduló hő; senki |
gondolatává lenni nem lehető valóság) |
.................................. |
|
Kizsarolt nevetséges életünket
a szégyennel szomszédos életünket |
a De profundist tócsányi mélyből |
barátság visszájára fordulását |
a pimaszul kész szöveget az áruláshoz |
a senki földjét hitetlenség és értelem közt |
az estéket teli palack és üres palack közt |
ha mindezt megröviditeni nincs mód |
ha önkezünk ily menekvésre gyáva |
ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk |
ha a tetszelgő vágy egy antik kádra |
ismerős test közelsége emléke |
tán a mezítlen kiváncsiság |
megújra korrumpálja a kétségbeesést |
alváshoz ébredéshez szívveréshez |
ha a hétköznap türelme ismét |
enyhíti a tragikus eltökélést |
mely ha felnövekedhet nem érti többé |
mely harag és kimagyarázás összegeződése |
meglódulás és megtorpanás elegye |
ha el nem jöhet a pillanat |
melyben elhamvad a holnap jövőhét |
ha szemhatárnyi világunk felett |
nem vet fehér lángot a tűzitélet |
|
akkor a hátrálás lépésenként |
de soha az önámító visszacsúszás |
a hallgatólagos tudomásulvétel között |
tehetetlenség és belenyugvás között |
|
|
Történet és elmélkedés
mozdulatok erőpocsékolás nélkül |
igyekszem a megfelelő helyre találni |
mint ki rossz ágyon elalvásra készül |
|
az előkészület vége hajhullás kezdete |
|
abbahagyni a testvériséget |
|
odaszáradt kátrány a kávéfőző falán |
ujjnyi csillanó boron por ül |
naptól átfülledt elhagyott szobában Fény |
egy lepedő megkövült ráncaiban |
|
kéz lecsüngött soká az ágyról |
a leszállt nedvtől szinte felfuvódott |
kínokat költött ki a koponyából a hő |
|
pillanat senkiföldje lesz |
ami már éppen nem kimondható |
|
kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben |
Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető |
múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni |
késő már De kávét inni akárhol lehet |
s utána a sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva |
Narancs falakon már az este készül |
lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó |
nadrágok lépcsőire Halszag |
Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái |
|
uszályok világos ablakaival |
hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről |
söntéseivel rosszfogú kurváival |
bor melletti baráti sakkpartival |
a sorsát ismétlő királygyaloggal |
|
az ismétlődő beszélgetések túl sok éve |
ismerőseinek úntig megismerése |
barátnők feleségek új ruhái |
kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége |
untság és ismerősség mily finom |
mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke |
lassan harminc felé e twentyagerek |
kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni |
ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket Hegynyi |
mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen |
tudják a különbséget a munka és a cselekvés között |
|
tükörmás ablakon túl sehol |
fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka |
éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk |
|
pillanat senkiföldje lesz |
ami már éppen nem kimondható |
|
Puszta következmény |
Felébredni két emelet között |
Alant az utcazaj hálóul kifeszítve |
alant a tülkölés a tülekedés a tűrés |
hamar és következetlen megbocsájtása |
mindannak ami megbocsáthatatlan |
Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi |
Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek |
|
Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra |
az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban |
a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott |
nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban |
bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem |
Elkotródtam kisomfordáltam némán |
a gyalázat és a tisztesség között |
|
módszeresen mint a sínhajlítógép |
|
kő töretlen kőre visszaszáll |
A megtörtént de ki nem mondott porként szitál |
a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál |
A szó talán de inkább biztosan nem |
A könny nedvesség mint a nyál |
Szemünk okosan csillog de ez minden |
Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll |
|
oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké |
s ez oly tudás olyan garancia |
minél többet remélni már mohóság |
|
halálosan mint elkötött láb |
az utolsó az utolsó utáni |
|
|
A felismerés fokozatai
|
„…in dieser Zeitlichkeit wird nie |
der heisse Durst gestillet.” |
|
|
„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”
(Novalis)
|
Nincsenek szokásaink. Se formák. |
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
Senki arcára formált lények, |
élünk, s kísérletezünk arccal, |
egy világban, mely időtlen időkig |
képes tengődni az ideiglenességben. |
Másra se képes. De homlokzatot, azt igen, |
a legnemtelenebb anyagokból |
És téglarakásokat bevakolni. Azt igen. |
|
mint ehetetlen burgonyák egy pince |
|
|
Nincsenek szokásaink. Se formák. |
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak. |
Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak |
hevenyészett életünk hivogató házzal nem int. |
Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások |
élethosszú, szerves növekedése. |
Sem az elmúlás régi nemessége: |
használatban-kopás, elvékonyodni |
egyenletesen. Érintkezésünk |
nem termel patinát, amely alatt |
|
|
Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok. |
Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség, |
És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van |
rokonérzésre mind az epés moralisták iránt, |
a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt. |
|
|
Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi |
könyvet írni a forradalom ellen. |
|
Node mit tudunk mi (azon túl, |
hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket; |
okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat; |
látunk még egy parányi lehetőséget, |
vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk; |
úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni, |
vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni), |
|
mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább, |
és nem vagyunk hajlandók nem képzelni, |
azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is: |
„Ti tényleg azt képzelitek…?” |
|
Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ |
Mit tud az, akiben az utolsó |
kérdés burjánzik, a már nem kérdés |
|
– amire felelet nincs, csak megoldás? |
|
|
nem enyhülhet meg szomjuságod. |
Őrzöd: utcák szagát, a délutánok |
jellegét egykori lakásaidban. |
Ott ház volt legutóbb, most |
eső áztatja szekrények helyét |
– helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb |
ezer akad. Vedd hozzá még a nők |
tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb |
hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára. |
tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat. |
Mindez töredék. Évekig tartott, |
amíg kiláboltál a hazugságból. |
Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad. |
De végül számonkérted, visszakérted. |
Mint levélköteget megutált szeretődtől. |
Tiéd – eldobhatod. Megtanultál |
elfogulatlan élni. Eredj, járj. |
Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot, |
ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még |
tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy. |
|
|
|
Hatvannyolc tele
Ennyi mitológiával a háta mögött, |
az ember otthon ül s röhög |
|
könyvtára különc kincseit |
veszi elő, mint féltve őrzött, |
|
erős italt, s aprókat kortyol, |
mígnem fejébe száll, s vidám lesz. |
|
Utcára vásárolni megy csak, |
ha barátja jön, nem csevegnek, |
szótlan sakkoznak éjszakáig. |
|
Közben dolgozik is, sietség |
nélküli laza szorgalommal. |
Valamit ír. Pihenésképpen |
|
rántottát készít. A kávét |
fölrakja lábát a fűtőtestre, |
|
rágyújt, aztán kinéz – s örül |
ha kívül vastag köd gomolyog |
|
|
Metaforák helyzetünkre
világot – kesztyűként! – kezemre húzni. |
Ujjaimat mozgatva könnyedén |
érezni: igen, illik, rámszabott. |
|
E kesztyű – harci kesztyű, |
tenyéroldalt finom sodronyszövésű, |
a perceken csillog vasalt fonákja |
– vagy léha, másféle kesztyű, |
selymes, kikészített bőr, |
minek párját a kesztyűs jobba gyűrve |
használatlan hordják, hanyag diszül. |
|
Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok |
a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt – |
mit a remény! – bármi véghezvitel |
beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok? |
|
Munka: igen – fáradságán lemérve |
mindenesetre az. A szellem befogva |
– malomba szél – és őröl. |
– malomba szél – és őröl. |
Hol vagyok? |
Műhelyemben, egynehányadmagammal. |
Minden bizonytalan. De ez nem. |
|
Valami kijön a hihetetlen türelmű |
újraőrlésből. Talán egyetemes |
lisztté emésztjük az alakra, súlyra |
még oly egyenetlen gondolatokat. |
|
De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat – |
szövők vagyunk, és újraszőjük a |
világ gubancos szőttjét. Persze az |
árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán |
viselhető ruhává testesül. |
|
Mindenesetre múlatjuk magunk, |
ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel |
lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni. |
|
minden foglalatosságunkkal hirtelen: |
megbolydulunk szertelen izgalom áramától |
átjárva, olykor felfakad unalom s csömör, |
s ez elkedvetlenít egymástól minket. |
Olykor felhagyunk – |
és ilyenkor |
az izgalom, éppenúgy a közöny |
mélyén csillan tompán a félelem: |
nem mindenkorra-e? |
Nem verődik el |
valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el, |
És visszakullog mind, mivelhogy fél: |
hisz odaki hang nem hallatszik el, |
s érvényüket vesztik a szavak ott, |
|
a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák |
az erődben (megszakadt minden összeköttetés), |
katonák, akik nem tudják, katonák-e még. |
Végzik köteles teendőik tovább. |
És mindenikben néma korholás, |
mind a másikát vádolja, amiért azon |
egy pillanattal előbb ütköztek ki |
|
Az odakinn, ahol már semmi nincs, |
az üres hívás elzsibbad fülemben |
lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor: |
mennyi időnk lehet, mennyi időnk, |
halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még, |
míg semmivé likacsosít az |
– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot? |
|
|
Megvilágosul
helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés! |
te megtervezett boldogtalanság, |
életünket, ha fölszíthatnánk is |
– kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten: |
|
Most mi történt velem? Aki már a halálra is |
csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek |
szorítja szívem, szűkölő öröm? |
szorítja szívem, szűkölő öröm? |
Nézd! |
Megvilágosul! Derű remeg át |
életemen, a megsemmisülőn: |
kőzeteken a földrengés előtt. |
|
|
hogy a folyódban nincs hal. |
szárítkozni, mászkálni a napon. |
|
|
Viturbius Acer fennmaradt verse
Nem kérdezni, nem beszélni. |
a favedrekben satnyán évelő |
|
Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe, |
tompán az apadt sörhabba ne bámulj. |
|
lám a földalatti keszonja fölött |
újra dohognak a szürke betonkeverők |
|
– visszaidézik azt az időt – |
|
Mire szőke hajadba vegyül |
szürkével a piszkos öregség, |
Korszerű keretbe kerül az unt, utált kép. |
|
Tavaszra felépül az új hadiút, |
zörgő harciszekér hangján már közelít január |
(mihamar dér fenyitéke a fákon) |
a kussoló provinciák felé. |
|
mind, aki a jövőt akarta… |
Húzódjunk be a ponyva alá, |
|
|
Táj vájdlingban
Mint zsíros vízből egy ezüstkanál, |
színén felhő, zsiradékdarab |
honol. Szigetnél mozdulatlanabb. |
|
Alkonyat
Házak merednek, ki nem vert fogak |
a levendulaszínű szájüregben. |
A világegyetem-arc hova néz? Ütés, köpés |
elférne rajt… De honnan? |
Alkonyat |
|
Újabb verseiről
A járókelőszerű, ki majd hírt ád, |
lepöccenti az egyencigarettát. |
|
Emlékmű
a hideg füst lágy horpadt gyűrűi |
|
Marad
a lefeketedett gondolatok |
|
Hírösszefoglaló
Mint lépcsőzugban a pormacska: |
gyűlik puhán a korszak mocska. |
|
V. SZ.-hoz
egy elérhetetlenül messzi |
|
gyarapítani kínok alkalmából. |
Lírai tolvajkulcsokat reszelni |
|
függetlenségnek öncsalás nevezni – |
a szikkadt látványok közt. |
Kitérek a rakpartra némi árnyért. |
a busz, melyről leszálltam. |
|
Fülledt gesztenyesátor. De fenn a még lágy |
tüskéjű csecsemő-csillagok |
De legalább egy hajó tördeli, |
megérlelte bennem ez a nyár. |
|
Rossz év köszönt ránk, tudtam, |
Csúszkáltunk az alattomos havon, |
lehúzott vasredőnyök városában, |
Végül egy műtőcsempés önkiszolgálóban |
És mire kiléptünk, az utca |
szemfájdító fehéret öltött. |
|
Gyenge agyunk csődöt mond. |
Jégbe zárt hajón a matrózok |
köztudottan egymást eszik. |
– Mint egy modern kötözködés-drámában: |
a csipkelődés sértéssé fajul. |
szétroppantja a szituáció gerincét. |
|
|
T. D.-höz
az élet ez az élet ez az álom? |
|
kesztyűként kifordítva ugyanaz |
a nyelv A jobb a balra nem hajaz |
De szótlanul is elleszünk már hisz annyi |
megtébolyult téblábol a fonákon |
|
Tükörmélybe ilyen soká zuhanni? |
|
|
Ave atque vale
Én szeretnék kifordulni gyomormód, |
mert harmincadik évem elközelgett, |
és még mindig csak nyögök, forgolódok, |
|
mint beinjekciózott halálraítélt, |
mint zárkájukban a hülyére vertek. |
– Az ideges hús baklövései, |
|
erőlködött, huzavona szerelmek: |
az elmúlásba ezt viszem magammal, |
ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett – |
|
kifakadok majd: sárga gyűlölet, |
s jelenlétem felisszák, mint a vatta: |
tények. S kerülök én is a kosárba. |
|
De ti megéritek – ne féljetek – |
gyönyöreit a minden-egyre-megynek, |
hogy űzitek, menekülitek egymást, |
|
mint a Vidámparkban a dodgemek – |
|
|
Marionett
himbálódom mintha kötélen |
|
Már csak
már csak a zápor mocskos kopogása |
már csak lucskos cipők nehéz kabátok |
már csak gőzben zsivajló talponállók |
már csak fűrészporos kő tapodása |
|
már csak a celofán alatt dohos pogácsa |
már csak a pezsegő híg ködbe mállott |
utcalámpák az aprópénzből váltott |
utolsó blokk a rendőr jótanácsa |
|
már csak a kihalt villamosmegállók |
már csak a szél szabálytalan futása |
a sokközű városon át hiába |
|
már csak a félbehagyott ásatások |
már csak az éj gazos kutatóárka |
már csak a didergések ásitások |
|
|
A sertés énekeiből
Dohogva, mint a gép, zabálok. |
Reggel van, dél van, este van. |
Emésztek bambán, komoran, |
langy lében lankadok nyakig. |
Tócsám vizében napszilánkok |
|
Csak vakargassátok nyakam. |
Én nem leszek kolbász, se hurka. |
– Saját belembe töltsenek? |
Minden sertés átkozza meg |
atyját, ki e világra kúrta. |
|
(Reggel van, dél van, este van. |
Már nem hagyom el mocskos ólam, |
csak bőrömmel rohad le rólam.) |
|
|
|
Üzenet
(Emlékszel Vercors könyvéből a német tisztre, |
aki nyájassággal és Hölderlinnel |
akarta meghódítani Franciaországot |
– s aztán rájött: hiába beszél?) |
Egyszer a magány és a hatalom |
csukaszürkéjében megtérek hozzád, |
és tudni fogod – hiába etetsz-itatsz, |
a vidám háziasszonyi ledérkedéssel |
csak időt ölsz, kamrád végül kifogy – |
miattad nem roppantja be az ostromgyűrű |
a városkát: téged kimél nekem, |
hát előbb-utóbb beóvakodsz hozzám, |
batisztnadrágodból rettegve bújsz ki, |
és úgy gyűrögeted, mint süldőlány a zsebkendőjét |
az első nyilvános zongoravizsgán, |
s átnedvesedsz, mint aki bepisilt, |
a miniatűr kis férjedet féltve. |
És én, mivel tudom, hogy nem szeretsz, |
dehogy siettetem majd, hogy kitárulj, |
becézlek unalomból s gyűlöletből, |
mint macska űzködi az egeret, |
hogy aléljon, és húsa édesedjen |
|
Tócsák
mint gépírónők agyában a szó |
|
|
Nagy esők idején
virágfonnyasztó hőség után |
|
strandok olajos vize hezitáló |
|
|
„Quo vadis?”
Azt a részt a Sienkiewicz |
rossz regényéből még most is szeretem, |
amikor Petronius pár percre megszakítja |
a Halál nyíltszíni remeklését; |
azt a nemes időhúzást, amellyel egy korszak |
visszanéz; nézegeti magát. |
Mint aki a hülő vízben hever, |
s a kád dugóját még nem húzza ki. |
|
Mint levetett
Mint levetett cipő szaga, |
Viszketőn belepnek a vétkek |
– alvó arcát a zsírréteg. |
Nem tetszenél most a kedvesnek, |
kinek szeme, öle nedves lett, |
ha rád nézett – úgy szeretett. |
ki előtt meg kell jelenned |
egyszer (mint lehúzott vécé, |
tisztán, mint egy kitörölt segg. |
|
Falstaff búcsúja
káprázatok gubanca, női szív, ha olykor-olykor |
a szerelem aranyfésűje tép is! |
Én a kátrány- és lópisaízű habok közt |
elnyertem a kisded-szentséget újból |
– kívül-belül. Hogy selymeim puffadoztak, |
mint a beáztatott öregbab héja, |
s mint vesztő kockajátékos kezéből perdült |
kockának, olyan sürgős, sokszori |
útja volt ádámcsutkámnak – |
Mint hab a piszkát. |
Megbocsátok én is neked, |
hideg gyomromból felböffent világ. |
|
Hozzád, ki olvasod
Reggel, kora délelőtt, délben, |
kora délután, estefelé, este, |
éjfélig, éjfél után, hajnalig. |
Figyelj, mintha csak ülnél. |
Ülj, mintha csak figyelnél. |
Mert kell, aki ül és figyel. |
az üléshez és figyeléshez |
reggel, kora délelőtt, délben, |
kora délután, estefelé, este, |
éjfélig, éjfél után, hajnalig. |
Mintha ülnél és figyelnél. |
|
Öt tétel
míg homokdombokat pocsékol a hideg szél |
míg boldogtalanul cirógat a tekintet |
egy nehéz vaskordét egy szálkás lécet |
míg megsemmisíti iratait körültekintően a kém |
míg kezdetét veszi a hold rémuralma |
az irtásokon és a folyópart néptelen szakaszain |
míg virradat jő s a világosság kiül a falakra |
mint félreérthetetlenül elutasító arckifejezés |
|
e hovátlan világon közelebbről |
|
|
Levegő I
Rizsszem fátyolos derengése – |
|
|
Levegő II
Legalább a szem elolvadhatna benne! |
|
Lépcső
mely a magasságot megszelidíti, |
|
Egy versküldemény mellé
Ha verseim kelyhek (miért ne épp?): |
parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz. |
Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek |
ragadós nyomot hágy a terítőn. |
De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz |
hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat. |
|
Xenia
Fény, víz, kenyérbél, só, kapor, mustármag |
gyöngéden megérlelte uborkánkat, |
az elemeket mind magába szűrte |
– természet s mesterség közös gyümölcse. |
|
Kedvelem…
Kedvelem a szemérmes technikát: |
hosszú lajstrom utolsó tagjaként |
megemlíteni kedvesünket, szinte |
mellékesen („… és hű, mint Annabelle.”) |
– Mégis: |
megcsendítve nevét. |
Hogy az ő tekintetét érezd |
magadon, olvasó, becsukva könyvem, |
s így szólj: hosszú az út, s megérkezni, |
valóban, csak egy fáradt mosoly. Valóban: |
„Például…” – így kell indítani beszédünk. |
S mindegy, min mentünk át. Sok |
sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás. |
|
Sci-fi szerelem
A szerelem végül is újplatonikus |
vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha |
megpróbálnánk ilyen irányba |
tapogatózni, felhasználva meta- |
pszichikai és parafizikai |
ismereteinket. Például megbeszélnénk, |
hogy te pontban fél egykor odaképzelsz |
engem a Mechwart térre, én pedig |
ugyanoda képzellek téged, illetve |
egy kicsit arrébb – szükségképpen, |
Két ideális tárgy sütkérezik |
a Mechwart téren! De vajon melyiken? |
Az ideális Mechwart téren? |
Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja |
a kiserkedő inkonzisztenciákat. |
Már az is kérdés, elképzelhetőek |
vagyunk-e te meg én. Vagy csak két |
– De ha csevegünk, vagy ölelkezünk: |
funkcionális diszpozícióm |
körvonala vagy – vagyis egy határ, |
melynek te mindig mögötte maradsz |
mint e határ módosulásainak |
feltételezett oka, én hasonlóképpen |
– és a Mechwart térrel is ez a helyzet! |
Lévén a nyelv félrevezető: |
„Odaképzeljük egymást a Mechwart térre.” A locativus |
reális térbeli ténykedésre utal, |
kizárólag ránk vonatkozni látszik. |
De alkalmazzuk csak a komplementer |
megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré |
képzeljük a Mechwart teret” |
– s rögtön kiderül a viszonylagosság. |
Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik, |
úgy ez egy ideális Mechwart téren |
történik – bár pusztán formális meggondolásból, |
mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben |
különbözik empririkus egzisztenciák |
találkozásától a valóságos Mechwart téren. |
Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam, |
mert ez a meglepetés), hogy az ideális |
fél egy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló, |
hogy két ideális szerető nem |
találkozhat a reális időben |
Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló. |
|
Oly ritka
ki képes összezilálni alakját, |
testükre vággyal hajolni: |
|
A fájdalmas szerető énekeiből
S ezt szeretném most közölni veled |
ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül. |
Eltölt az erő és a bizonyosság érzése, |
is veled – ha itt volnál! |
e szép magányos éji órán – |
|
Legkedvesebb órája ez a szívnek, |
a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők |
mivel eléggé látszik minden. |
Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait, |
és cigarettám fényénél derengeni látom, |
mint végződik, a csukló közvetítésével, |
a karom szépformájú kezemben. |
Vagy a karórámban gyönyörködöm, |
ebben a férfias és célszerű ékszerben. |
|
Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt, |
lopott órácskán, csendbe, magamnak. |
Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor? |
Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép, |
amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába, |
a formák hosszú láncolatán át – |
Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat, |
a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg. |
Persze, hogy nem mondom meg – |
|
Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve |
égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját |
el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted, |
még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen, |
és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap, |
mert minden délután együtt kávéztunk – |
|
|
Az ilyen fontos beszélgetések
Az ilyen fontos beszélgetések |
vagy behoztál egy üveg pálinkát, |
vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát, |
de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt. |
Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be. |
(Amitől kissé el is ment a kedvem, |
mert a választások előtti szesztilalmat |
a szombat déli tizenkét órától |
imaházzá lényegült vendéglők |
a nagymálnát tartalmazó korsókat.) |
Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát, |
csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy, |
a nagy szobába. A kerek asztalon volt |
– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük |
mert ha az ember leül egy váza virág |
két oldalára egy kerek asztal mellé: |
folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk. |
Mármost ezután szoktad mondani, hogy |
„Vegyél ki poharakat”, vagy csak |
mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba, |
majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza. |
De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és |
kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni |
öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen. |
Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör- |
falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük |
tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt
|
tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad, |
hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve |
kizarólag arra, hogy valamit kellene innom. |
És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni – |
Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben |
Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni. |
|
Novella
Szép rendet csináltatok. Túl szépet is. |
Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot, |
a nyomaitokat. Talán másért se |
jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom, |
de egy üveget ha nem dobtok ki, |
vagy elölhagyott pohár (amire |
ráképzelhetném a tenyér melegét), |
írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi. |
a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam, |
a meleg fadobozban. Takaros üresség. |
Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is |
lesimította kifelé menet. |
– Kezdek költői lenni! De valóban – |
nem volt ebben egy csepp gúny? |
Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az |
ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz, |
ahogyan ruhát varr magának. |
|
Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta |
(kéretlenül és feleslegesen): mire |
kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem? |
Ezért csinálta ezt a nagytakarítást? |
„Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!” |
|
Persze, ilyen volt mindig. |
Mint ez a szoba. Mire felhúzta |
a cipzárat a gerice mentén, hátra- |
|
|
Még találkoztunk egyszer. |
Akkor ketten jöttetek. Rajtad |
látszott, zavarban vagy. Hoztál |
valami drága italt – nyilván bűntudatból. |
Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen, |
mint mindig, mintha „mi sem történt volna”. |
– És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam |
Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen |
bölcs operai öregurat, aki aztán |
leveszi vendéghaját, dupla bélszínt |
rendel, és arca még evés közben is merő |
buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség. |
Észre sem vette. Hiába vártam |
egy elismerő tekintetet, hogy „akárki” |
azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben. |
Odaült a fotelom karfájára, |
átkarolt – és arcomhoz ért a melle. |
|
Aztán megtiltottam magamnak, |
hogy gondoljak rátok. Illemből. |
Bár egyszer (a kezdet kezdetén még) |
majdnem elmondtam egyet-mást neked |
róla. Egyszerűen úgy gondoltam, |
senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én. |
Néztél is volna! De hát mit ki |
nem talál az ember, hogy az ablakon |
beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón. |
Később… valahogy elrendeződött |
bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra. |
|
Kinek most nincs lakása, sose vesz, |
ki most maga van, már marad |
|
szerettem nyaralni. Miatta vettem csak. |
Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”, |
de kétségtelenül: megszoktam. Ezért. |
mégis találtam. Nyolckor a híreket |
meg akartam hallgatni, akkor. |
A rádió a helyén volt, a fiókban, |
ez elkerülte a figyelmét. |
Egy kimerült telep. Nem sok. |
De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel) |
tőle: valami segélykérés – lehet az! |
Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”? |
|
jogosít, némi táp a kárörömnek. |
Ahogy a fülemhez közelítem, |
kis vézna zengés motoszkál, halkul benne. |
|
|
Néhány nappal korábban
„Nem bírom!” – hajtogatta. „Nem bírom!” |
néhány nappal korábban eszelősen; |
feje folyvást a fürdőkádhoz koccant, |
ahogy féligöltözötten térdelt |
a kövön, a kád peremébe kapaszkodva, |
leszegett fejjel: „Nem bírom! |
Nem bírom!” Nagyon untam. |
Mit tud az ember ilyenkor csinálni. |
Álltam hülyén és illedelmesen |
– nem lehet, amikor valaki sír, kimenni. |
Hogy addig is elfoglaltságot találjak: |
nézegettem a testét (ahogy ott |
térdelt félpőrén, és a kád megkondult, |
valahányszor homloka hozzákocódott.) |
Súlypontot váltottam: a lábam elzsibbadt. |
Még mindig a „Nem bírom! Nem bírom!” |
metronóm-pontos hisztériája. |
– egyszál kombinéban a hideg kövön. |
De hát tiszteletben kellett tartanom, |
hogy ilyen állapotban ez mindegy az |
|
Elapadtak a könnyek. Csak zihált. |
Ahogy víztelenített csapból levegő jön. |
(Végül mégis kimentem. Aztán el. |
Le a lépcsőn, ki a kapun. |
Csinál az ember hülyeségeket. |
– Jelen van, mit se használ; nem is tudják, hogy ott van. |
Aztán cipelheti. Legalábbis: a kelleténél |
|
|
Szükségmegoldás
– Fél hat. Még jó negyedóra. |
Pedig soká elvacakolt vele, |
míg a foglalat fölé a két drótot bekötötte, |
körültekerte egyiket a bal bokáján, |
a másikat meg nedves leukoplaszttal |
a jobb halántékára rögzítette. |
Mondtam neki: meg tudom mosni a hátam magam, |
s a jobb kezemen is levágom a körmöt, |
de ő nem akar válni… Mit csináljak? |
Ténfergett (a drót követte |
mindenüvé), már csak porszívószerű kísértet. |
Még az eszébe jutott és felírta |
nagy betűkkel: ÉRINTÉSEM ÉLETVESZÉLYES!
|
Nehogy… A felesége elképesztően |
járatlan volt ilyesmiben. |
|
A hagyma szól
Én akkor is csak csupa héj vagyok, |
ha keresztbe szelsz, kockára metélsz. |
Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit |
vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit |
sem zárok magamba. Lévén csupa héj. |
Héj héja, sőt a héj héjának héja, |
sőt… – Csupán hely híján nem folytatom. |
Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem |
lehet rád hatni. Hallom a tojások |
roppanását… A tojás éjjelébe behatol |
a szentségtelen villanyfény. Hát csíra- |
loccsantó kezed nem remeg |
villával szétpüfölni a Magot? |
– Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg. |
Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba, |
Jelképzabáló! – hadd üvegesedem, |
ízlés szerint. |
Tojás, fiam, ne félj, |
kimúlni a korszakból, hol az ember |
nem érti már a Természet szavát, |
hol a Patak és Liget néma már, |
s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt |
hájára vettetnek a végső dolgok, |
Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt |
füleket – szónk rekesztve egyesülni |
a rántotta nagy mártíriumában. |
|
Beckett-szinopszis
(mintha a lámpáknak hőemelkedése |
volna), becsülhetetlen magasban |
elhelyezett fényforrásokból (a látótérbe |
hullámpapír, csomagolópapír, béléspapír, |
Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné |
aztán az egyik EGYFORMA kimegy. |
A színpadon egy EGYFORMA marad.1
|
|
A megváltás hátulütői
Isten éjjel ágyam szélére ül, |
a szakállszőröket egyenként kicsavarozza |
államból és (mindig három ångstrőmmel) |
hosszabbakat csavar be a helyükre. |
A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja, |
|
Ez hetek óta így megy. Minden éjjel |
Felébredek, hogy szúr. Káromkodni |
készülök, de szavam elébe vág: |
|
Szakállam mint megdühödött kefe |
sikálja a fekete levegőt: |
Mi lett volna, ezzel a fáradsággal, |
mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton, |
s maga se végeskedik ennyiszer ebben a |
lukban, ahol még én is alig férek. |
|
Mond valamit – mormogta szórakozottan, |
visszaszórta a Niveás dobozba – |
ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem. |
De hát – ne legyenek illúziói: |
|
|
Töprengéseimből
Az rossz volna, ha volnának legyek, |
annak sem örülnék, ha puskám volna, |
mert nem tudnám, hogy mitévő legyek |
a puskámmal. Ha viszont ugyanakkor |
volnának legyek s puskám – az igen! |
Hunyorítás, rátartás, még jobban hunyorítás |
– elmászott. Rátartás, hunyorítás, |
lejjebb, kicsit! még lejjebb, kicsit… |
rátartás, hunyorítás… Na, persze, ha |
nincs légy, nincs puska – nincs gond. |
|
A. M.-nak
Kigondoltad – helymegtakarítás |
végett – a négyszögletes narancsot. |
[Gömbökkel a szállító- (s általában a) tér nem |
tölthető ki folytonosan.] |
|
nagyságú narancsra – de elvetetted, |
bár szabad szemmel kielégítő. |
– S a fennmaradó térmorzsák? |
– Talán söpörjük a szekrény alá? Sajnos, |
nem alkudhatunk: térpocsékolás |
vagy négyszögletes narancs. Tertium non datur. |
|
dobálni – ez nem elméleti |
– Valaminek a levegőben kell maradni, |
de lehessen eközben járkálni fel-alá |
|
Az éhezőkön nem segíthetünk. |
|
|
Nőkről
Egy – nem, kettő elhagyott. |
Kettő halott, kettő elhagyott, |
egyet a játszi sors még meghagyott. |
ínyből, egyszál laza fog. |
|
Hála
elhülyült csöndje nem különbözik |
a katolikus vasárnapokétól. |
az emberek még ellenszenvesebbek, |
|
enyésztetem, mint szoktam, |
hálátlanul az ajándék szerelmet. |
az menekít át, hogy emlékezem |
|
Hiába kerestél fürdőszobát, |
az ágy kényelmetlen volt, |
Bőröd új szagával elvegyült |
a matracok rovarirtószaga. |
|
történt valami. Még aludtál. |
|
És szelíd világosság tétovázott |
a nyakad pihéin, a kulcscsontodon, |
|
|
Új szerelem
fuvallatával arcodon sietsz |
a gallyakkal behullott úton. |
|
igyekszik zöldellni: hálás |
|
Arcodhoz közeledni, melegén |
olvasztani a szem száraz jegét, |
|
|
Füst alkohol zene
anyafolyadéka lebegtet-ringat |
|
|
Házasság
Női fájdalmaktól oly sokszor átjárt |
derekad a kályhacsempéhez dőltve |
ránézel örömtelen békességgel |
a férfire, ki bútor és szobor. |
Szoknyád, mint zacskó a cukrot, kínálja |
ismerős édességedet. Ne vedd zokon, hogy |
elérteni véli, mit félreért. (Pedig már |
ziháltatja a szerelem szerpentine.) |
És nemkívánt gyönyörben egyesültök, |
mint sav a fémmel – sóváran, siváran. |
|
Randevú előtt
(Árnyéka sajnos szebb, mint ő maga) |
egy fűcsomón kifente a cipőjét, |
és hogy felderüljön a szájaíze, |
a tócsán hunyorgó Napba köpött. |
Tikkelő szemhéjait megfékezni |
elropogtatott kézből két tablettát. |
Állt a megállóban. A többi már az |
élőáruforgalom ügyköre. Találkakész. |
|
Telefon-alba
Kocsival ment, el ne aludj már. |
de csak a gangon gyújts rá, |
a Lukácsban a pénztárnál. |
|
Szemrehányás
elolvadnék, mint a besózott jég |
|
Öt szerelmes vers
|
A tények összegyűltek ellenem, |
szerelmem, és nem-valónak mutatnak. |
Nevetés? Vacogás „Fogadj fiadnak!” |
|
|
|
|
Én játszom: „Kinek kéne kellenem?” |
s ingem alatt emlék-ujjak matatnak |
– tapadnak, másznak! – villanyozva bőröm. |
Amíg bűvöllek és megkedvelődöm, |
elölt ölelések csiklándanak. |
|
|
|
|
Szellem vagyok, Tündérkedek, tűnődök, |
rád nézek, átlebeglek, oxidállak, |
mint a levegő a felületet. |
|
|
|
|
„Ha nem szeretsz – majd kitalál a kín.” |
Kedves vagy. Élek is, amíg kivánlak. |
Szerelmed megtart, mint a formalin |
elvetélt magzatot a tudománynak. |
|
|
|
|
Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek. |
Mint egy kurva piactérnyi ölébe: |
jelenlétem a világba mered. |
|
|
|
|
Szerelmek
Jég és aszály közt játszi évszak, |
zárka falán elképzelt hézag. |
Poros húrokról nem vélt zengés, |
holdfénybe fagyasztott lézengés. |
|
Felirat
A kaktusz és homok kora elközeleg – |
Vége, ti kedvesek, a szerelemnek. |
és kemény lesz, mint a kvarc. |
|
Kegy
a szórakozott sors kihez kegyes |
nagyon hirtelen könnyű lesz |
ujja hegyén megtartja a halál |
|
A ronda csönd
A ronda csönd majd így szakad le rád – – – |
nézed az édes, trampli lábakat, |
a visszér kékjét, lógni kezdő |
mellek nyárvégi végpillanatát – – – |
frottírtörülközőkbe bújtatják testüket! |
Megkívánsz minden asszonyt, |
akin már dolgozik az idő – – – |
Ó, nem a szokott formákat kivánod! |
Hanem, mondjuk: a talpakat, |
Egyszerre kívánod összes feleséged |
és összes feleséged összes barátnéit. |
és zöld vízarany csöndben |
|
Félá – – – – –
Föl-fölriadva alszom, vakon matat |
kezem a lecsúszott takaró iránt – |
rideg derengés bánt, húzom magamat összébb. |
Fagyos ragyogás érzik. Az antipóduson |
a sötét melegbe… De még tudom: |
álmosodom el, el-elmosódom – – – |
|
Így ragyog be a testi fájdalom |
is szerveim gyanútlan álmába. Oly |
hirtelen riadnak! Vergődve rázzák |
testem ketrecét, mintha ól ég |
barmok fölött, vagy a vízár |
vagy mohón szabadul, egyik a mást tiporva, |
|
– – – hogy azt hiszem, reggel van |
már, és elaludtam. Elkéstem valahonnan. |
Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt. |
Csak a szemhéjam összeragadt – – – |
Meghallom, végre is, a kimért ketyegést, |
nyugodtan fénylő számokat: |
van még vagy negyedényi – |
másik oldalamra fordulok: |
még lehet egy kicsit élni. |
|
|
Van úgy is, hogy jön
akár egy vasárnapi parasztudvar. |
A házak homloka tündököl, |
mint koszos hajban a fésű – – – |
|
Kávé, pálinka, cigaretta, szél: |
A kedvek és a nedvek frissen áramlanak. |
csupa tettvágy, csupa jóakarat. |
|
Húsz perc és félóra között |
|
makulatúrából, kabátszőrből, lihegésből. |
|
Persze, van úgy, hogy mindjárt jön a busz. |
|
|
Hatvanas évek
szerelmi élet mégsem vált be. |
A váltótársak folyton torzsalkodtak. |
Színlelt nagylelkűség egymás előtt, |
kicsinyes számolás, mikor maguk maradtak. |
Aztán vissza a bedöglött kamasz-házasságokba. |
|
birizgálni az alkatrészeket – hátha begerjed |
|
|
Változatok női mellre
Fonnyadt emlőjét úgy gyűrtem össze, |
mint üres cigarettásdobozt. |
Szórakozottan morzsoltam, markolásztam – – – |
kezedben akármilyen összegyűrt, fölöslegessé vált |
sétány. Sehol egy hulladékveder. |
hely s helyzet parancsoló tisztasága. |
Izzadt marokban ráncok és mocorgás. |
|
hosszú, mély, boldog sóhajai – – – |
|
|
És azután a hűtőszekrényből kivetted |
a polietilén zacskóstejet, |
áhítattal két tenyeredbe fogtad |
a hullámlót, tömöret, hűvöset. |
Holt, ifjú anya mellét – – – |
|
|
|
Hadd menjen
„Nos: a naivitás nem megy. |
Amit lehet: figyelni a felvillanásokat. |
Ez mindig hiteles, s olykor találó. |
Nem alakítás, csak kivárás. |
|
Ilyeneket jegyezgetett föl. |
|
|
Jó volna Mallarmét fordítani
Jó volna Mallarmét fordítani, |
de közben folyton azon morfondírozok, hogy |
én tulajdonképpen első osztályú utas akartam lenni, |
nyugszékből nézni a foszló habokba, |
tartozások és hozzátartozók |
nélkül, ehhez képest nincs mit ennem, |
és ami még rosszabb, mások etetnek |
(bár ez hiú beszéd, és lehet, hogy az volna még rosszabb, |
ha mások sem etetnének, így mégiscsak megvan mindenem, |
mint ezeknek az ocsmány balkáni gerléknek |
az udvarunkon), ezek a gondolatok azonban elvonnak |
Mallarmétól, pedig nagyon jó lehet Mallarmét |
fordítani egy másik életben |
(oly napsütötte minden másik élet), |
ahol Mallarmét fordítanak, nem ismerik |
az evilági komor teleket. |
|
Cédulák
ahogy minduntalan elhatározom hogy más leszek |
|
az emlékezetem lassan bebútorozva |
halottakkal több kevesebb jogon |
nevezhetem halottaimnak is |
hisz törölgetem-kerülgetem őket |
|
megmenthetetlenül személyes |
|
|
|
Mayának
A visszaszámlálás befejeződött. |
|
tenyerembe csempészve kicsi öklöd. |
lassan feléd nyújtva csukott kezem. |
|
Hamu nélkül elégek mosolyodban. |
Ugyanez történhet most veled is. |
|
Űrrandevúnkat nem közvetítették. |
|
|
Öregasszony
porharisnyában ténfereg a szél. |
|
Fenyegetőzik, hülyeségeket beszél. |
|
|
Éber-álomkép Mayával, gyerekkel
Hátadba nyomódik lejárt személyid száma, |
az udvar lángra lobban, mint a karbid. |
A gyermek álmában megint felül, ellopott |
biciklijéről álmodik és a rendőrfőnökről, |
ki ezüstsisakban és folyamitengerész-egyenruhában |
vérpadra viszi a biciklitolvajt. |
Komoran evezünk a gyönyörért, |
|
Öregasszonyhang herseg az udvarban, |
álmunk rothadt tökön tapos. |
tűzvész szemekkel nézel rám, |
pillantásodban bozóttűz. Gyújtogatás |
|
izzadják a szerelmi kínt, |
|
Izzik a margarin az aranypapírban. |
|
ütésrekész. Nem mentesz meg te sem. |
Gázóra kattog. Fürdesz. Gyerekek |
várnak. Hogy tudsz rájuk nézni? |
Mindig ezen gondolkozom. Én nem tudom… |
|
nem érdekel… Elintézzük magunkban |
az életet, aztán essünk egymásnak, |
holt a holthoz, sietve, szétesőben. |
|
|
Maya
Síma, tömör, egynemű, telített: |
mint a méz. Mint egy kavics, |
külön csöndjébe gömbölyödve. |
|
Beálló állapot: megszülető jég. |
Törésmutatója mosolynyit változik. |
|
|
Invokáció
Eltávolítom írógépemről a Napot. |
Fölemelem papirostul a gépet, |
hátradöntöm, és lecsusszantom róla. |
Most ott hever a zöld abroszomon. |
|
Aztán ülök a széken – fázékony úszó, |
aki féli a hideg vizeket: |
úszás borzongatában. Tényleg fürdő- |
|
Künn a kertben Maya fehér ruhája |
függ a zsinegen. Maya másutt |
s egy más színű ruhában függ |
az adott körülményektől. Őrá várnék |
|
most ebben a szobában, ha el nem |
kezdem ezt írni, hogy ne várjak, |
s ne akkor kívánjam majd, hogy ezt írnám, |
amikor majd nem kell már őrá várnom. |
|
Rögzítsem most tehát: a Múzsa – távollét. |
Távolléte egy írógépkarok közé |
redőzött napszalagnak. Távolléte egy |
fehér ruhát kitöltő valami élőnek. |
|
|
Tik-tak
majd véget ér. Csak azt nem |
Magamban élem már a szerelem |
felkínálkozó változatait. |
Begyűlvén bizonyos tapasztalat, |
amit ama szervünkkel művelni tudnak |
|
S ahogy Istennek bármelyik időpont |
alkalmas meghallgatni egy imát: |
mindegyik pillanat tökéletes. |
|
|
Szonett-jel
Következzenek el már a szonettek |
(életemben az elmár van soron), |
e precíz szógépek iszonyú nettek: |
MŰ-sorok legyenek most műsoron. |
|
Koronként közök: takaros szünettek |
(s közönként korok; „korok”-ban szoron- |
gtunk, -gtatok, mitiők…). Végső soron: |
TÁRGY mind – akár egy asztal („azon ettek… ”). |
|
Három kettest! És kattognak a nikkel |
fogókarocskák, várni is alig kell |
– s kész a kávé (csak húzzuk le a plexit!). |
|
Megisszuk s mire kezünk megmelegszik |
a pvc-poháron: illanik el |
a Nincs-Akinek-Mondd-Utóíz (exit). |
|
|
Női hang
A feleségedről álmodtam. Sok értelme nem volt: |
– valami teljesen hétköznapi bánata volt. |
Elvesztette a táskáját vagy mi. És miközben |
azt ismételgettem, hogy szedje össze magát, |
nem történt semmi különös: |
állandóan azon törtem a fejem, |
hogy miért nem ő vigasztal engem? |
|
Erotikus
elfulladó nyelvi kisérletek |
A hajhagymáidig beleborzongsz, ha |
„mézbenfőtt fokhagymának”, vagy „vaniliás |
sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…
|
|
Casanova kihunyó öntudata
kikben töltöttem perceket |
|
|
Férfihang I
Te nem vagy undorító – csak viszketsz. |
Hogy hol? Kérlek, mindenütt! |
Hogy is mondjam, itt. Szerte a szobában… |
|
Férfihang II
Csak azt nem értem, miért |
kérdezte olyan szemrehányóan |
a múltkor, hogy „Hát már nem vagyok |
|
A kukkoló éji dala
Igazad van, sehol se basznak. |
|
Dugom is el a rémült hernyót. |
|
Akár a szomszéd házban is lehetnénk. |
Jóllehet ha az (innen nézvést) |
akkor te bugyirózsaszín bugyikat |
áztatnál kék műanyag lavórban, |
én meg tréningalsóban, atlétában |
ellenőrizném a kaktuszokat. |
És nem lennének ilyen gondolataim. |
|
|
K. M. szerelmes éneke
Miért nem szeretnek engem a nők? |
Gyuri, mondd meg nekem, miért nem szeret egyik |
lepedékes nyelvű, pállott picsájú |
Imáimba foglalnám a nevüket, |
lihegnék, mint egy trubadur, |
kacagnék, mint egy bajazzó, |
elvenném feleségül (le van szarva!), |
miért nem szeretnek engem a nők, |
ezek a tetves kis pinamancik, |
én áhítattal ejtem ki a retkes nevüket |
és most otthagyott ez a Margit is, |
miért? mer’ mondtam neki, |
mikor a múltkor bőgni kezdett, |
hogy fújja már ki (a szemét) |
én nem bírom a tocsogós csajokat |
(az anyja halt meg neki vagy kije), |
há’ most mi rosszat mondtam neki, |
hogy mennyen a kurvaannyába, |
mert én most dolgozom és utálom, |
ahogy a szőrök recsegnek az orrában, |
és ettől nem hallom a konczsuzsát |
Ezek a szar kurvák, öregem, |
mindentől felhúzzák az orrukat. |
a nőket, meg nem vagyok prűd meg minden… |
és nem le akart smárolni egy kapualjban? |
adni. Belelógatta azt a ronda nagy |
A meztelen számba. És nem hord nyelvtartót sem. |
előbb lakás és egzisztencia, |
aztán akarjon puszizkodni. De akkor se velem, |
mert engem nem így neveltek. |
ha megkéri a kezem, nagyon snájdig lány volt), |
de hiába, nálam első az elv: |
semmit annak a ronda folyós kezének |
– le akart tapizni! hát ezt neki! |
Mért nincs egy rendes nő? Aki nincs.
|
Ezek mind vannak: szelelnek, párolognak, |
szaguk van. Akkor is nő a hajuk, |
amikor gépelek. Pedig csak azt kérem, hogy ne. |
Én tökéletesen tudok alkalmazkodni, |
mosok lábat, tisztán tartom a teflont, |
perfekt agglegény vagyok, valószínűleg |
az a baj, hogy túlságosan tisztelem |
|
Apokrif
Nem lel, felkel. Pizsamára |
hogy egy fröccsöt legalább – – – |
– – – „Megint Isten?” |
– – – „Az hát, megint.” |
Sóhajt, nagyot húz, és legyint: |
múltkor kivertem a huppot. |
Ha az orrom előtt dugtok! |
– – – de így megmondtam a Marinak, |
legalább tartsad a pofád, |
úgyis szól mint a földrengés |
közben – de komolyan! – ne halljak |
több ha-ha-ha-halleluját!” |
|
Nagyapámnak mindig
Nagyapámnak mindig kétheti |
restanciája volt az újságokkal. |
Amit elolvasott, azt a kenyér- |
vágó késsel felszeletelte vécépapírnak. |
Népszavákat használtunk a klozettra. |
|
Megtermékenyítés
kis gyilkosok az alvadástan-órán |
|
|
Gyász 1971 – – – –
Fényképe (az, amelyiken két |
Végsősoron közt mosolyogni tetszik). |
Majdnem az utolsó évekből. |
Meg egy (állitólag párizsi) |
Utcából kiszaggatott utcakő, |
|
Kihátrálunk hol-ilyen-hol-olyan |
Mint ezt, amin most írunk. |
Kitesszük a Professzor úr fényképét |
|
|
Berlioz-dosszié
A nehézzenekar felvonulási terve (részlet)
a nagyöbű rézfúvós alegységek az |
„felpuhító” műveleteinek alárendelve |
szükséges mennyiségű és erejű |
széles, horizontális síkban |
az ellenséges széksorok teljes mélységébe, |
a csoportokra bontott vonós magasabbegység |
támadásának várható kezdetéről. |
A főcsapást az összes vonósnemek egybehangolt |
több lépcsős robbanóakkordokkal belövik |
az ellenséges terepszakasznak |
a ruhatárig terjedő mélységét. |
Az önjáró gordonkák (az ún. „fülbemászók”) |
eközben elsősorban az ellenség |
élőállományában idéznek elő kárt, |
míg a könnyűhegedűk pergőtüze |
hivatott fokozni a pánikot. Ugyanakkor |
már az előkészítés során sem hanyagolandó el |
a kalibrált, távcsöves klarinétok |
igénybevétele értékes egyedi objektumok |
|
A konyhafőnök ajánlata
Amikor majdnem színültig van már |
hínárral, algával, nyaralómócsinggal |
(a víz épphogy ellepje!), |
megvárjuk, amíg egyenletesen, |
szürkén izzik a Nap fűtőspirálja, |
akkor a gyorsfőző KEMPING-patentfazékra |
|
Az aprítórákokat elevenen |
ezek berregve kockára darabolják |
üdülőgerincet, és agóniájuk közben |
levendulaszínű felhőt lövellnek |
az önálló fogásnak is bőséges |
különleges színét és zamatát. |
|
Tálalás előtt gondosan lemerjük |
a tetején úszó hajolajat. |
A tálba szűrve két evőkanál |
állon érlelt borotvahabbal elkeverjük, |
csípős szappant reszelünk rá gazdagon, |
ízlés szerint ólomecettel |
és körömfeketényi „Atléta” |
|
|
Mondogatnivaló
Cipőmre nézek: fűző benne! |
Nem lehet, hogy ez börtön lenne. |
|
Széljegyzet egy vitához
Radnóti Sándornak
Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak, |
azt tiszteltük volt liberalizmusnak; |
ha virágnyelven küldtek el a francba: |
a Repression átment Toleranz-ba. |
Túl az Oderán, innen az Uralon |
szerveződik a rémönuralom, |
a trafikokban rágógumibot |
– prefogyasztói világállapot. |
S mert mindez csak kritikailag tetszik, |
tituláljuk kommunának a kreclit? |
S ezentúl kritikailag kúrunk, |
míg tűri személytelen kult-Úrunk? |
Te a politikai szférát transzcendáltad
|
– én még mindig csak tartom itt a számat.
|
S mert minden megy szét, és gyűlölni fáradt |
vagyok, csupán álmatagon utállak. |
Nebich. Vollendete Sündhaftigkeit! |
A jövő – bízom – mindkettőnket ejt, |
orrontja majd, hogy alle beide stinken,
|
s egyformán: összefügg mindennel minden |
– s egymást alázza: aljas düheink, |
nemes huzavonáink – mint a fing: |
gyötrelmesek és nevetségesek – – – |
szerelmek bántanak minket s szelek, |
ezért szellentem e széljegyzetet, |
verssoraim a görcsölő belek. |
|
Szerelmes vers
Buffogó szürke homokzsák egek |
amíg a víz csurgott, hasztalan |
rángatott, és ütötte fejemet |
|
Ha az ember
s megért egynéhány miniszterelnököt, |
óhatatlanul elgondolkodik |
mikéntjeiről-módozatairól. |
|
utcahuszonháromom, példaképem, |
hamm! bekapjam az elmés ólmot. |
|
amikor a beszélőközpontig |
ér a mindent gyógyító érckúp: |
az agy visszhangos folyosóin. |
|
(Persze, hiszem, hogy erre nem kerül sor. |
Szeretnék Pákozd, Isaszeg után |
egy poloskamentes vaságyat, |
egy karbolszagú folyosót, |
ahol büszkén mélázva pöfékelem |
a hálás haza csikkadományait. |
Vagy – álmok netovábbja – gondolok |
|
|
Egy fényképre, amelyen kezet ráznak
(Rekviem a magyar demokráciáért)
Inkább azt írnám: nem helyénvaló
|
gyűlölet nélkül gondolni Reá. |
(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – – |
de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor, |
hogy a szabadság szent szavát ajkamra |
parancsolólag többé nem veszem.) |
|
Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt |
utálattal reá – mivel halott, és |
Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs. |
fogadta be e föld (ha jól tudom). |
Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta |
– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik. |
Viseljük el, oly sok más rossz után: |
ez sem fog megbűnhődni semmiért. |
Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót: |
az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó |
ártatlan áruló kézfogását: |
|
a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak |
(emlékét össznépi felejtés őrzi), |
csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan, |
ennenbuzgalmú áldozatnak is, |
ki vesztét érzi bár – hozzásegít még. |
Megtekinthető – éles rendőri fényben – |
rá rossz fényt vető félszeg mosolya |
az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – – |
gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője, |
zakóján a három gyanúsítottgomb |
s mögötte a nyílni kész zárkaajtó. |
|
Fáj mondanom: mindközösen utálom |
s a fontolva halódó hülyeség: |
ugyanegy ütemre skandálható |
változatai az álokosságnak. |
|
reszketteti a közös gyávaságot. |
(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?) |
Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött. |
Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés. |
|
|
Vizigót vasárnapok
Mi nem a vizigótok köztársaságát akartuk felépíteni
(Danton)
|
a vizigót köztársaságban csönd van |
a vizigót köztársaságból édes rádiózene szivárog |
a vizigót köztársaságban rádiózene van |
a vizigót köztársaságból édes csönd szivárog |
terebélyes elhanyagolt gáztűzhelyasszonyok |
álmodoznak a vizigót köztársaságban |
samottszínűre érett rózsáikból |
csöpp savanyédes tej buggyan olykor |
vízcsapférjeik nyitvafeledten |
száraz horkanásokkal alszanak |
|
a vizigót köztársaságban nyitva vannak az ablakok |
enyhe szélben leng-nyikorog |
a vizigót köztársaság valamennyi ablaka |
|
|
Utcakép sétálókkal
Árnyéksziták és még valótlanabb |
dolgok! Ég s föld közt csakúgy leng egy ablak |
nemugyan szélben, de elég vidáman: |
|
Hárman fölfele néznek. Télies nap |
süti arcuk, sápadtak, szótlanok. |
Figyelik. Tán figyelték már korábban? |
|
|
Nagymama
szívósra, szépre, erősre. |
|
vett két libát, lesütötte, |
aztán, nyomás! le az óvóhelyre. |
|
ebben az átmeneti helyzetben. |
a tanácstalan köztársaságokat, |
|
jár, evangélikus pedig – – – |
|
pince volt az én gyerekszobám. |
onnan akasztották a bácsikám, |
onnan emigráltak a nénikéim |
Házasságba, Angliába, Mennyországba. |
|
Hogy sziszegett, pisszegett! |
a kártevőket, az árvetőket, |
fantasztikus vadállatokat, |
|
|
Örökhétfő
csodálkozására, sőt, minden |
már a kedd, szerda és a csütörtök |
is csak annyi nyomot hagyott bennük, hogy |
(a felnőttek azt sem tudták, |
és – korukhoz képest – egyenletesen |
Csak az óvoda meg a bölcsöde |
hogy miért dobszerda, hogy miért |
szerelemcsütörtök, hogy a |
kiskedd átcsap nagypéntekbe, |
hogy az ezüst – illetve aranyvasárnap |
csak a hamvazószerda dinamikus |
perspektívájából lehet vonni, és ami |
az úgynevezett „húshagyó” |
keddet illeti – korántsem hagytak húst, illetve |
|
mondván, hogy minden mondvacsinált, |
beszélnek, s nem mondják ki világosan, hogy |
|
milyen nap van, de jelentették |
a szervezőknek, hogy állítólag |
A szervezők a nagy időzavarban |
úgy értették: tegnap van, |
kezdtek kísérletezni, ilyeneket |
mondtak: „Ma volt 150 éve tegnap.” |
számokról az ellipszis számokra |
(Holnap lesz 132 éve tegnap stb.) |
a korszagalkotó lékgömböket, |
teleszarták a Telstarokat, |
phalliújságokat ragasztottak, |
az ezeréves Pillanatnyilag téren |
rendezett Momentánnál, és |
Az Örökhétfő bevezetése óta |
az Örökkévalóság (azelőtt Pillanatnyilag) |
Harangvirágok, tölcsérikék |
szombat, és rozsdás kannáik letéve |
|
|
Büszkélkedés
Ezt mind én hagytam abba. |
Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni. |
|
Éjszaka
Háztartási Bolt-kirakatokat. |
|
mint egy szétrugott vekkeróra |
|
A dúlt lepedő mosta két kontinenset |
|
|
|
Valahonnét néznek
eddigre s ezutánra életet |
|
|
Az öngyilkos
Éjszakád elzárhatatlan csapja. |
Égve felejtett csillagok. |
nézi, mint rágod a párnád. |
|
Ugyanaz a fal. Ugyanaz a szőnyeg. |
Ugyanazok a feslések, kopások |
Csacsogás, sírás, vádbeszéd – család: |
mindez egy képhely fehérsége már. |
Elfog a világirtó szeretet. |
|
Az emlékezetben néhány szavad |
fénylik, recseg, akár a sztaniol. |
Láthatatlan vagy már. A tényközökből |
|
|
A fakír
Fölkúszni fürgén a kötélen, |
aprófogással tűnni-szökni |
a sűrű, tűrhetetlen zajból, |
a csomósodó kásából, mely |
körülöttem fröcsköl és fortyog. |
|
Szökni, alákacsintva orvul, |
|
és földet érni, véget érni |
egy iszonyatos puffanással. |
|
|
Kitekintés
Micsoda szétnézett ócska üveg! |
Kinézések mocska vastagon |
Szemzugba alvás enyve beszárad |
Résnyi szivárgó sárga hideg |
|
Cetlik, avagy búcsú, avagy közelít a tél
Egy pillantást előre vess, |
borzadj el pontos terv szerint, |
|
botorkálásom e földi világban. |
|
Holtpontra jut (délután öt) |
slejm, amit egy hosszú harákolással |
|
|
K. S.
az a tizennégy éve halott |
átjárkál a szobánkon éjszaka |
|
mintha kivégzőosztag előtt |
|
egyszál kék csipkepáncél-melltartóra |
és oldalazva hátrál mintha |
„miért nem fűtesz?” – kérdi, és: |
|
|
Építkezés
a gazdátlan tényrakásokra. |
|
Találkozás
ugyanabban a lehetetlen színű |
zöld kardigánban, a félhosszú flanelszoknyában, |
amit a koporsóban viseltél, |
lábadon a szürke gyapjúharisnya, |
(anyám a teakonyhában matat), |
gyermeki, bízó, csupafog mosolyoddal, |
felállok, nézlek, ideges mosollyal: |
– úristen, hogy mondjam meg? |
Hiába… nem tudok veled élni. |
|
Ami azóta történt
Az új magyar zene beindult, |
anyád meghalt, csináltam még egy |
gyereket (nem annak: neki más, |
de azt te még nem ismerhetted), |
egy harmadiknak, aki most egy |
– felőlem nézve – másodikkal |
osztja meg ágyát, amíg én a |
felőled nézve negyedikkel; |
itt is van egy gyerek, de őt nem |
én eszkábáltam. Az a lányom, |
aki épp arra született, hogy |
én az anyukájától hozzád, |
az is megvan, tizenöt éves, |
és hegedülni tanul, mint te. |
B. Z. meghalt (egyszer volt nálunk), |
egyszer én is jártam kinn nálad, |
azóta, jól össze is fagytam |
(anyád temetéséről késtem le), |
s hogy ne maradjak dolgavége- |
zetlen, a sírkőböngészdében |
Meg is találtalak. Kivártam, |
amíg odafagy a talpam a talpbéléshez, aztán a |
Sörkert talponálló-részében támasztottam a |
pultot és azon töprengtem: ki lehetett az az |
állat, aki a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT-
|
|
Születésnap előtt
szöknék is én szökdécselnék |
nagy baj nem érhet sem nagy kár |
sötétebb folyam sodra vár |
leolvasgatnak – oltogatnak |
eltévednek és békén hagynak. |
|
Anya gyermekéhez
– Jó, jó, ezt már ezerszer |
hallottam: megoldhatatlan |
ha szarsz se vagy egyedül, ott van |
meggörbülve az S-szifonban – – – |
de hát egy anya öle sem világóra. |
még harminc-negyven évig. |
Mi szívós fajta vagyunk. Nagyapádat is |
Hát mért nem tudsz a seggeden megülni? |
|
Magyarázom az anyámnak
Magyarázom az anyámnak, hogy nem kell |
így beszélni, hogy hiába gürcölt |
annyit, végül is hagytam némi nyomot |
mint a nippek a kredencen, |
ha felemelsz, alattam sincs por. |
De a gyomrod, fiam, a gyomrod, |
mondja ő. Az anyák mind élelmiszer- |
technikusok. Az én gyomrom meg az ő |
|
Dal
A hold ragyog. A nap ragyog. |
– Mint vurstliban a motorok: |
– de ki nem tudja trükkjeik? |
egyhelyben pörög minden év – |
elmegy majd. És a motorok, |
mint nyitva maradt vízcsapok – – – |
|
Három vers
– megmosnak, megszárítanak. |
|
|
Személyem az öntudatomról |
lefőtt, ahogy a hús a csontról: |
együtt, elválva enyves lében |
– tálalhatnak Istennek éppen. |
|
|
Anzix
mandinerből munkálkodhatunk. |
És ha a labda átmegy a falon? |
|
Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely. |
Utolsó posta: Bécs. |
Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj) |
Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)Utolsó posta: Bécs. |
Nejem köszönt. |
Nejem köszönt.Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)Utolsó posta: Bécs. |
Gyuri |
|
|
A kis októberi forradalom 24. évfordulójára
Egy icipicit igazítottak a világon |
Imre bácsiék, Pista bácsiék. |
Fölakasztották, bekasztlizták őket. |
Mátyás bácsi és Ernő bácsi |
megpucolt Moszkvába. (Másokról ne történjék említés.) |
Azután eljött János pap országa. |
az itt tartózkodó és a betolakodott |
A valóság nem számol önmagával. |
Elszámolja magát? Vagy leszámol? |
ezt az egységes és megbonthatatlant. |
Összeadhatjátok, kivonhatjátok, |
megoszthatjátok, megszorozhatjátok. |
aljasságotok számtalan tana. |
|
Apróhirdetés
Kopásálló, vízhatlan, gyűrtelenített, |
ütésbiztos, önszabályozó, hétpróbás, |
félfolyékony és mégis formatartó, |
svejfolt, alápincézett, kisállat tartására is alkalmas |
nagy múlttal rendelkező, legyőzhetetlen, |
egységes, nagyképernyős, megbonthatatlan, |
felsőfokú nyelvvizsgás, Kiváló Áruk Fórumát nyert, |
mérlegképes, messzifénylő és küldetéstudattal |
át- meg áthatott, vegyestüzelésű, de luxe |
roskadozó kulipintyóra megegyezéssel. |
Válaszokat Madárijesztő ’80 |
|
Andrzej és Wanda
Egy vécékefe és egy láncosbomba |
„A bátor Andrzej, a szorgos Wanda”. |
Rájuk mordul a géppisztolyos őr: |
Hol a passzport, az ukáz?” |
Szól bátor Andrzej, a láncosbomba: |
„Szépen kérlek, ne pofázz! |
Nekem robbanékony a természetem, |
máris bizsereg az ütőszegem.” |
|
Több szarházitelefon berreg, |
megy fölfele Andrzej, a bátor, |
megy fölfele Wanda, a szorgos. |
|
„Kik vagytok? Mit akartok?” |
„Én volnék a nép.” – így Andrzej. |
S Wanda szerényen: „Én a neje.” |
„És? Mit akartok?” |
– így a Titoknok: |
S felel Wanda: „Dolgoztam |
mint rosszul lehúzott vécé, |
Félek, hogy fölrobbanok.” |
|
A Főtitoknok erre a hangra |
kirohant a márványgangra, |
haragjában kis híján beizélt, |
benyakalt egy kis Courvoisier-t, |
s energikusan visszatért: |
„Folyton laknátok, jóllaknátok, |
takarodjatok el, ti átkok, |
Omolnak a szirtek, s ti szartok, |
örökké csak élni akartok! |
Hogy kik az ellenségeink? |
|
|
Nagy Bálintnak
S ha hárman: akkor inkább ketten. |
|
többségükben kibírhatatlanok. |
|
fúrt politikusok után? Buta |
|
Kivándorol egy ország önmagából? |
|
|
Krízis
hümmögtek, harákoltak sokat. |
|
|
Kert
Hirtelen tört a tél ránk. |
himbálódzik a tar gallyak közt. |
|
A személyi követő éji dala
vagy megpinázod a madarat. |
Ki kell várnom a váltást, |
amíg kikászálódsz a vackodból, |
anyu mellől. Hogy leadhassam |
a drótot: merre reppentél. |
Mert röptödben megkopasztalak. |
Én nem felejtem el azt a rohadt esőt, |
amikor dupla súlyára dagadt |
|
amikor Dunát rekesztek veled. |
|
|
Ezt megbeszéltük
A Holdat most csalogatjuk be |
És az éj sötét ürestelkein |
|
|
Elkezdek félni
MINAP NAPI NAPI NA PINA NADRÁG NA DRÁGA |
óvatlanul kinyitottam a tévét. |
vattával borogatom az agyam. |
Azt hittem a Kékfény megy: |
Két államfő fogadta egymást. Két államfejetlen. |
Elbóbiskolhattam. Azt álmodtam, |
hogy egy robogó autóban ülök, |
és a volánnál egy orángután ül, |
hanem két mellső lábával a mellét veri, |
és fölajzottan üvölti: VÁVÁVÁ
|
De aztán láttam, hogy kormány sincs, próbáltam |
toccsantam, és nem volt rajtam cipő, |
és az orángután nem látta, hogy kormány sincs, |
csak verte a mellét, és se motorház, se csomagtartó |
|
Tojástükör
Hogy mit akarok e szőrtelen nyetegek |
E szőrtelen arcú bevivők karmaiban? |
Mit lehet itt akarni? Szarni? Marni? Maradni? |
Én itt lakom, miért én menjek ki? |
Ez az ország legalább annyira az én országom. |
ha feszélyezi őket a társaságom. |
Homályos föltételeket nekem |
Szeretném, persze, ha jönne Oz, |
a játékmester, a varázslóterem |
főgondnoka egy kis villogó-durrogó |
De Oz nem jön. Ugyanis Oz nincs. |
|
a szem össze-vissza jár a félsötétben. |
|
Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány |
korszak nem volt még? Miért ne lett volna? |
A régészek, kik ha megtalálnak |
egy Arany Összessel, két szénné sült |
tükörtojással a gázsparhelten, |
jellegzetesen magyarkori temetkezés. |
|
|
Kaputt
Fölégetett erdő gyökerei merednek. |
Faszénfaliget zöldellt itt egykor. |
hogy lám, nekik is van még valami dolguk. |
nyírfacsutakkal a makrancos ebet – – – |
|
nem tervez ide újabb kertet. |
Maga elé néz, magában beszél. |
Motyogó vén. A nemzések örömét rég feledte. |
Ezekről az aszott vagy hájas |
vénekről, kik körülülik az asztalt, nem jut eszébe |
|
Az anyjukra sem emlékszik. |
Mit is akart? Köhög. Letörli nyálát |
a kabátujjával. Amennyire tudja. |
A túlélők fog és köröm nélkül |
dideregnek a vakondjáratokban. |
|
|
Sándorhoz
„Itt benn vagyok a férfikor nyarában” |
Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat, |
meg a tölgyfát, amely alatt állítólag… |
Tizenkét évvel túléltelek már. |
(híjas a tető a szüleid házán), |
tintás ujjamat bámulom és téged, |
„Sors, nyiss nekem tért.” |
ez őszeben, melynek nem is volt nyara. |
|
Ősz
Ezek a didergő gyerekkezek |
És lerohadnak mielőtt a tél |
E fonnyatag kérlelő kezecskéket |
|
Bibó temetése
Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten |
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom. |
|
Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket, |
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt |
lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie, |
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket, |
|
micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem |
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év, |
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt, |
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el, |
|
így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat |
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába, |
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is, |
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig. |
|
A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét. |
A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok |
valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni, úgy éreztem N. O. és P. Q. sírbeszéde során, |
|
amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban |
a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra |
jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek |
mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha |
|
használhatnának ezzel a halottnak, és ez tuladjonképpen helyénvaló, |
így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés, |
a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül, |
s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett. |
|
Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha |
Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább |
valami valódi helyett volt. |
|
Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki, |
miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg- |
lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített |
elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan |
|
és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára |
– mindkettőjüknek felfoghatatlanul –, szóval túlélői ocsmánysággal |
helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen, |
meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet, |
|
fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy feleségem |
rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik, |
és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak |
az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta, |
|
hogy az év hunyta előtt elteszi magát láb alól, |
nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint, |
máskor ujjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég? |
Vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé! |
|
Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte |
Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik. |
Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják |
az élők kopogását. Azonnal elkezdődik |
|
a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe: |
Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre, |
Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és |
kezdődik máris a Kiveszítma! |
|
|
Az út vége
a szavakat, s azután egymásba öltöm |
a kiötölt szavakat. Kopott öltöny |
testemen az európai líra. |
Hivatalos vagyok egy házibulira. |
Még egy szavam sem váltottam valóra. |
|
egy hölgy poggyászát, mintha. |
|
csak nem akarunk feltűnést kelteni, |
újságjuk mögül, az ívlámpák alól, |
s diszkréten mögénk léptek. |
|
Betartják az iratlan szabályokat. |
Otrombán settenkednek. Majd látni fogom szájukat |
|
„Pindarosz Madridból” – szól az egyik. |
„Dzsé. Dablju. Gőte. Ohájó állam” – így a másik. |
Két automata pisztoly csöve ásít |
a gyomromra és a halántékomra. |
„Önök, nemdebár, képzeletbeli lények?” |
– kérdem. |
„Ki tudja? Számít ez, öreg?” |
És a hátamon jön ki a hatlövet. |
|
|
Ez a hang is megy még
Most még mindennek előtte vagyunk, |
előtte csalásnak és csalódásnak. |
nem előzménye, nem következménye |
se félelem, se okolás, se vád. |
|
Mintha a szél végigsimít egy kavicson, |
mintha a víz magának hullámlana, |
|
Ámde mi: se víz, se szél, se kavics. |
Gyöngédek (talán csak gyöngék?) vagyunk s kegyetlenek. |
|
hogyan is lehetne elrontani |
ezt a még-nem-tudjuk-mit. |
|
akitől megborzong cinikus testem, |
ez a kómikus leendő tetem, |
boncasztalnak e várományosa. |
ugyane lehetőségek elébe nézel.) |
|
Ó semmi, hiszen ez csak egy nő! |
Némi szőr, bőr, nyálkahártya. |
De mért, hogy minden épp-ott-s-úgy-ahogy-kell? |
|
Reggeledik: átpillantok a szemközt omló |
(most számítógép-istálló). |
a fény futó kegyelme most váltja meg |
a madármocskos gipszcirádák bűnét. |
|
|
Hommage à Baudelaire1
Kushadj már, kelmegyógyász! Elmefestő! |
Nem hív a lepedő fehér sivataga? |
Oázz csak, csecsemő! Eljött a csikarásos éjszaka. |
|
Olyan egyedül leszel most az ágyon, |
mint kadáver a bádogtepsiben. |
De ébren! A hasüregbe pakolt agy |
gondolkodni fog. És nézni a szem. |
|
Hm. Ezek szerint belőled is ez lesz |
Két órányi magány után. Csöpögni kezdesz, |
mint egy rosszul tárolt mirelitcsirke. |
|
Nem te mondtad magadnak: „Vágy nem élhet |
bennem személy iránt” s hogy: „Tárggyá kell tenni a személyiséget”? |
S most érzel? Fájsz? Mint bárki? Mint a csürhe? |
|
|
Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet
Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet |
írni a nőről, akit szeretünk, |
Gyermekei anyjáról. És eléghet |
a szerelemben férfiszerepünk. |
|
Egy hűlő test, mely nyugalomra vágyik |
– vágyik egy hűvös, mosdott test után. |
Melléfeküdni. Vagy a vágyra vágyik? |
Ilyen ravaszkodva? Ilyen sután? |
|
Ki tudja. Ilyenek vagyunk. Egy félig |
leélt (-élt?) élet mögöttünk, s még mit tudom én mi! |
A jövőtől, remélem, megkímélik |
|
szellemem pusztulékony szerveim, |
igazán valami szépet akartam írni neked, te kedves, |
hát ez nem ment, és ráadásul aludni se hagylak, |
akkor legalább gyorsan véget vetek ennek a kurva szonettnek |
Minden folytatódással szemben van némi |
averzióm, s ha valamit: tudom, mitől kell félni. |
|
|
Rozzanett
A fájdalomba magam beburkolám, |
mikor elbúcsúztunk a pályaudvaron. |
Aztán jött Budapestis, külváros, dudva, rom. |
Elfoglaltam a fővárost. No lám! |
|
Érzelmeim, miként a porcelán- |
készlet pótolhatatlan tartozékai, egy barom1
|
hibájából széttörtek: úgymint a majom- |
éz-melegítő, a csonttányér, a halfogókanál. |
|
Most néha a hónaljadra gondolok |
(úgy is mint magányember). De nem tisztán. |
|
fordul meg fejemben. Bonyolultabb vagyok, |
mint teszem azt egy gépkocsi-motor, |
amely gyügyü célok után lohol, |
|
mint az ír tengeren a vizet nézve Trisztán. |
|
|
Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai melllékösvényre téved, és többé nem talál vissza
Kötelesség és szenvedély drámája? |
Nem. Ez nem Corneille kora. |
(igencsak némi) jóízlés-maradék |
az ész félig kitunkolt porcelánján |
(otthagyott mirigyek, féliglerágott püspökfalatja, |
kenyérhaj, gyűrt, zsíros papírszalvéta). |
|
nem is volt „Corneille kora” a maga korában. |
maradékát pedig lássuk annak ami: |
|
hogy néhány fokkal különbek vagyunk, |
önutálat jó ösztöke a jóra. |
|
Közöld nyugodtan: egy szar vagyok. Mit csináljak? |
|
De föl ne becsméreljük magunkat: |
Láttál már, mondd, ilyen éktelen szart? |
|
|
Utóhangok
elpilledjünk, és kedvesek legyünk! |
lehető alakja az embertelenség. |
szégyellni a bennünk lapuló jóságot. |
állnak ki fejemből a gondolatok. |
Kifordított tűpárna az agyam. |
|
Fülemből kiolvasztom a viaszt, |
és eloldozom magam az árboctól. |
|
|
A világ: működőképes rendetlenség. |
Kifordítom-befordítom: mégis világ a világ. |
|
voltunk? Vagy csupán letudtuk |
az életet mint munkaidőt, |
lógással s fizetetlen túlórákkal? |
|
a szórakozott vagy elsietett |
nemzésekért e nemtelen világban, |
minékünk az Utókor (fiaink, lányaink)? |
|
Szenvedés? Bátorság? Jóakarat? |
Forrás voltunk? Vagy kelés? |
|
|
|
Egy férj a kínpadon
Drága Maya, fére ne ércsed, |
sőt, nem is a rossz értelemben nem. |
|
Drága Judit, én viszont a Mayával |
És nagyon jó volt. Majd felhívlak. |
|
Imádd egy kicsit még jobban magad. |
Imáimba foglalom bűneidet. |
|
|
Noctivigilia veneris
Ringassatok, rugótlan sezlonok! |
|
|
Van Maya. Mi is van még?
Van Maya. Van az összestöbbinő. |
Ez a felosztás netán sértő lehet, |
Ezért szíves elnézést és kegyelmet kér |
kartácstűzben is lovagias Lényünk. |
Mármost miről is volt szó? |
Mármost miről is volt szó? |
Igen, |
hogy az „összes”-be sorolás sértő lehet |
az Összestb-re nézvést. Minden |
De hát a búcsú zubogó vizében |
megfosztatik tollától. Lesz csupasszá. Lesz a becézett, |
fenyőmagon nevelt, pihés madárka: |
|
Amit utóbb majd, így vagy úgy, elkészít |
s fűszeres szósszal, dús garnírunggal, |
magányos asztalánál (damaszt szalvéta-dárda, |
tömör ezüst, törékeny porcelán, metszett poharak, |
fajansz fogvájótartó komor, parvenü kellékei között) |
bekebelez az ínyenc emlékezet. |
|
Maya VAN. Ablakot pucol, gépel, vagy a körmét |
a lábujján. Fürdik az Örök Téma. |
Lépdel. Hajladozik. Belátni neki. Ahogy a padlót mossa. |
|
A hajcsatját keresi. Három |
cigarettája ég (három főbűne) |
a lakás három különböző pontján. |
Átrendezi a tükörgyűjteményét. Rágyújt a negyedikre. |
|
Vihetem utána a hamutartót. |
Ejti le magáról a szoknyáját, félkézzel még |
|
Persze az ÖSSZESTÖBBINŐ is van. |
Mennek az utcán. Férjhez. |
Válnak. Beválnak. Szülnek. |
Könnyeznek, mosogatnak, mosolyognak. |
El-feltünedeznek. A nagy teknőben |
buborékokat vet a kelő tészta. |
|
|
Sári, ne vigyorogj rajtam
boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás |
ruhádban, ami még akkor is megvolt, |
Túl sok alkalmad nem volt |
Milyen boldogan vigyorogsz |
ezen a jóval korábbi felvételen, |
amikor egy még jóval korábbi |
És úgy néz ki, mintha volna melled – – – |
Meg az érettségi fényképed is itt van. |
valami Zsófinak vagy Zsókának. |
Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad. |
A próbához persze, neki is le kellett |
Megkért: „Fordulj el, légyszives.” |
Én természetesen elfordultam, |
s természetesen a tükör felé. |
És összenéztünk a tükörben, |
ő alig észrevehetően kacsintott. |
és jellegzetesen megrándult a szád, |
te fölvettél egy másikat. |
(Csak az lehetett rajtad, |
mert az az az este volt, amikor |
hogy magadra nyithasd a gázcsapot, |
és alig hiszem, hogy a boncmesterek |
tiszteletére nadrágot váltottál volna.) |
|
Utáltuk is mind a ketten: |
te fölvenni, én lesodorni rólad. |
nem lehetett még kapni ezeket a mai |
poklokig hevítő fehérneműket. |
Amikor utoljára láttalak, |
a dögcédula ott volt a bokádon, |
voltunk! Én nem vagyok „né”! |
presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.) |
Aztán a dögcédula a bokádon, |
És én szerettem volna rád feküdni, |
lehúzni azt a bizonyos bugyit, |
a koporsófödelet meg magamra. |
(Azok a szarbarna munkakoporsók, |
Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek, |
hogy engem is veled együtt, |
ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve |
az egyikük – az igazság kedvéért |
ezt hozzá kell tennem – azt mondta: |
megérti a lelkiállapotomat. |
|
Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.) |
Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam |
tetemes mennyiség elfogyasztása után. |
S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül |
kiléptem utolsó munkahelyemről. |
eszpresszóban kiesett a kezemből |
mint a széncsúszdára tévedt macska. |
(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki |
a szén alól. Mosolygott.) |
Te meg abban az aprómintás |
ruhádban, ami még akkor is megvolt, |
|
|
Cím nélkül
Egy jó csipetnyi fűszeres pokol |
marad az ember után mindenhol. |
Mindenünnen elillanunk. S felhőtlen, |
mosolyunkat otthagyjuk felelőtlen, |
mint avas zokniban a lábszagot. |
Rosszal mindig így viszonozzuk a jót. |
|
Mintha
Mintha ez a nyár nem nyár volna |
nap helyén kopasz fej lángolna |
mintha e könnyű vászonöltöny |
volna tikkasztó párabörtön |
a vízről elpattan egy béka |
|
Önarckép
Izzás szagára bódul föl a baromlény. |
Tisztálkodik a tisztátalan állat. |
harminchét éves, balkáni módon agyonhasznált testét. |
Botorkál a világító porrudak között, |
a sietős-kopogós cipőorrokra. |
|
?
tartogat még számomra a sors |
mint egy születésnapi virágcsokrot, |
diszkréten, a háta mögött szorongatva? |
|
|
Jövő
Beteljesül majd minden, mire vágyom. |
Egyszerre leszek férfi és gyerek, |
majd bevizelek, és elélvezek, |
ha megfeszül a kötél csigolyámon |
|
Édesség
Majszolgatom a kandírozott múltat |
|
A végén
A végén minden, mint a tejfogak – – – |
harcok, barátok, nők: kihullanak. |
Nem emlékszik az agg a kisgyerekre, |
mint járta ki az „életiskolát” remegve. |
Korhadt ínyében (duzzadt emlő rémlik, |
édeskéz íz, meleg erős kéz) |
csikorognak a rozsdás vasfogak. |
|
Horatiusi
Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet, |
tyúkok és emsék között eszmétlen meghúzódnék. |
Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék |
újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik. |
|
Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak, |
kit bizgatnak a kukacok és haló |
pora fölé nem-romló sírkövet álmodik. |
Eleget éltem, s láttam. Kurta időm |
a csikkes, összeköpködött váróteremben |
eltöltöm a horpadt bőröndön |
nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel. |
Újság, dohány, dühítőital nélkül is. |
|
Zsebemben van még görbe cigaretta, |
lesz ragacsos likőr elhányt üvegben. |
Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom |
rossz álmaim a hatalomról, erőszakról. |
Álmomban fényes szőrű rendőrkutya leszek. |
|
Merő értelemmé omolva baj nem érhet. |
Csak a megsavanyodott Tejút |
üszkösíti fölsebzett szellemtalpam. |
Míg az ember a styxi révbe jut. |
|
|
Én
az öregúr magának tartogat |
|
Halálrajz
kiskertben mívelek költészetet; |
mint sufniban a vén, teszek-veszek. |
|
Nem adatnak a hűs nyárvégi esték, |
csak a hirtelen, hideglelős öregség. |
|
De úgy fordulok be az ismerős uton, |
hogy a megállóig már nem. És tudom – |
|
|
4 bagatelle
sok összeragadt pillanatom. |
Vonszolódok a beváltóhely felé. |
|
– szegény Laci! – a túlsó partra, |
egy apróka, bár körmönfont tervet |
Metaforákban nem bővelkedek. |
disznószememben minden magamaga. |
|
A nő melle, mint a gyermekkoromban |
megilletődötten majszolt IKKA-füge |
A nő melle, mint a majálison nyert luftballon, |
ma már: akár egy csecsemőfütyi |
(napszakonta azért még felfújjuk). |
|
Felejtek. Leejtek. Félreértek. |
(Olyan, mint a „Hiányzol”: ki is csinálja?) |
|
|
Néha kisüt a nap
Mán és holnapon a tegnap átleng, |
visszavert vágy íze bujdokol, |
mint kemény, zöld gyümölcsben a féreg: |
sürgésünkben fészkel a kudarc. |
|
Tudjuk mind – és mégis, hogyha reggel |
tiszta ingben a kapun kilépünk, |
s ránk pillant a megmosdott világ, |
renyhe, zsibbadt érzékeken átüt |
tökéletes térd káprázata, |
illatos haj sepri végig arcunk, |
egyre beljebb csal a női hívás |
– kezdettel kínál, nem folytatással! |
szót nem szól, de mosolygó szemét |
ránk függeszti rezzenetlenül: |
örömöt vagy méltóbb kínt igér. |
|
|
Tényleg, miért a reggel
Miért? – kérdezte volt egy illető. |
|
Ezzel (vagy erre) ébredtem |
egy milyen is? vasárnap (ma), |
hogy ezt a mondatot mondja |
mintha bennem, mintha valaki. |
|
– ahogy a vizet a fülből, úszás után, |
|
maradéktalanul mégpedig, hogy |
(nyomás-zúgás hirtelen elapadtán) |
|
lehessek megint egy pillanatra: |
– s a világ: szabad áram. |
|
|
Fekete karácsony
Negyvenéves vagyok. Nem tudom, hogy mi lesz. |
a csak-fogyó idő spriccel. |
|
Egy szép nap
50 Vim, kolbász, tejföl, paradicsompüré |
|
’80 telén
éves leszek a most következő |
minikorszak végén. Nem tudom, |
milyen bugyiminták, lelkiornamentikák |
utána lesz-e és miféle alkuknak már? |
|
Nyaraló férj a feleségéhez
Fura idill. Most semmi kedvem itt lenni. |
Nézni a szomszéd kéményének koromtól zsíros |
eternit toldalékát, a másik szomszéd téglaboglyáit |
(épít), vagy ezt a talpam alá törekvő hernyót |
(továbbment lepke-céljai felé, mielőtt |
|
A túlpart: másik ország, ugyanilyen házakkal. |
A folyó hideg. A vonat most megy el. |
Az idegesség átragad a bokrokra, |
a főtt krumpli kapálódzik a kés alatt, |
a törülköző viszont a lábvízben |
|
Nő! Nem mint hajam az agyvízmosta csontból, |
hanem nő: asszony, lány, hajadon, hölgy, csitri, fruska, |
csaj, spiné, rüfke, pipi, repedtsarkú, |
szűz, özvegy, koszorúslány, ara |
vagy te (valamelyik „te”, biankó). |
|
De így még jobb. Lassan leüledek |
csituló nap aljára. Jobb így. |
Habzsolnak a szomszéd disznói, én is |
lebandukolok egy „böllérmájra”. |
|
|
Test
ez a kifizetetlen ikszikszes, |
|
begyújtva vár és alkoholt zabál, |
meg sajtot, húst, salátát. |
(ha lehet ezt mondani egy napról). |
|
Ami a gödör mélyén füstölög, |
az a büdös valami nem én leszek már, |
de aki voltam, arra emlékeznetek |
legyen kedv, és ne kötelesség dolga. |
mint egy nő gyermekéhez hazasietőben |
helyére gombolva kabátját, félrelépés után, |
kicsit bosszúsan, de elégedetten, |
és a férje jut eszébe, ki a második párás |
üveg sört veszi ki a mélyhűtőből, |
|
és az, hogy mindjárt kilép a csizmájából, |
amit a férje pucol, míg ő sóhajtva |
belemerül a párálló kádba |
és felnéz a plafonra – ki kéne festeni, |
|
|
Rapszódia
Miért kell folyton szeretni benneteket? |
vagytok olvatagok vagy eldobandók. |
Pillanat, annyi nyugtot sem hagyhattok. |
|
Gabi mamán szétnyílt a pongyola, |
s ő később összezárult, mint kavics után a víz. |
„Hozz egy bugyit a szekrényből, |
te kerge birka. Veled nem kell vazelin.” |
És fölnevetett, mint egy dallamkürt. |
|
lábaközöttiséget kajtatom |
(hasas nő, tömérdek térd, parasztanya, rengeteg |
mell: végeladása egy búcsúzó testnek). |
|
ahogy végigsimítja az ölét, |
|
próba – szerencsétlenség. |
rebbennek szét a szemérmes ajkak, |
mint hosszú sorban uszodapénztár felé, |
|
|
Isten szeme mindent lát
Endreffy Zoltánnak
Csak ne lenne olyan mókás ez az életke, |
ne nők hasaalji szalonnáján múlna |
minden, meg azon a fázékony meredendőn, |
amit Levegőszépe Károly szerint |
a konvenció ércpelenkába gyúr. |
|
Csak ne lenne megint október, mint már annyiszor, |
csak ne lennék én párnagyűrődés |
Isten megmacskásodott félarca alatt. |
|
Csak ne lenne Ősz! Lekvárrá rothadó |
lengyel tábornok szobrát. Amíg mi |
az ablakon-kiugrás művészetét |
|
Csak ne lenne annyi eszem, |
ebben az őszben, ahol magam teszem-veszem, |
és növök (majd meglátjuk mire), mint a gyom. |
Vagy bízzunk, hogy egy kandi szem |
és nincs hiába semmi sem? |
|
|
Elégia
Jó volna hosszabb, embermentes ősz, |
a rozsdállódó éven itt tűnődjek, |
összeszedve a potyadékdiót |
útfélről, séta közben, no meg a „saját” |
mogyoróbokraink fukar termését. |
Nem adatik. A városi telek |
szokott mizériája fagyos-ünnepélyes |
végrehajtó-orcával közeleg. |
Leltárba veszi az ősz jószágait, |
és megértő szigorral képed el |
a pazar pazarláson, amit a |
Szépasszony megengedhetett magának. |
Egy kicsit itt is voltam. A nyár |
égmélyi tárnájában még robbantanak, |
idehallik a dörgés, omlasztják be |
augusztus csillagbányáit. |
Dió koppan a háztetőn, alágurul |
az ereszcsatornába. Dér, fagy, hó: |
ott korhad ez a finom agyvelő, |
míg házunk e ház (vagy nem kotorják |
ki a ciszternát, ha eszükbe jut). |
A vonaton majd rosszkedvű leszel |
(: lesz a feleségem). Megint hurcolkodunk, |
és megint vissza. Elbűvöl engem is |
az eszközöknek ez a tolongása, |
kihűlt célok ekkora gyászmenete: |
fürdőruha, Wittgenstein, spanyolszótár, |
mandulaolaj – mire ekkora fölszerelkezés? |
(És ez mind csak, amit fönn felejtettem.) |
Elég, ami van. Maradhatnék-mehetnék |
gyömködni egymás kezét, mint hülye vendég |
és túl illedelmes házigazdája |
az előszobában: „Hát akkor majd hátakkor.” |
|
Ó, Leuconoe
Leányomnak
Ó, Leuconoe, a jövő, a hosszútáv |
ejt – mibe is? – kétségbe. |
Szőke fejed tele széllelbélelt igékkel, |
mézcukor-ragacsos ígéretekkel (mint mindenkié), |
s főként a felejthetetlen érzéssel, hogy: vagy! |
A Jöhetőt nem tilos tudnod (ó, a boldogult |
tilalmak aranykora, kultúrányira! |
Azért majd elboldogulsz nélkülük). Inkább |
nem szükséges. Az alapállásra figyeljél. |
Se túlközel, se túltávol. A szerva, |
hogy honnan jön, azt látod. Hogy hová megy, |
ahhoz érezned kell az asztalt meg a |
labda hangját. És az ütő tenyérként |
folytatódjék csuklódban. Eddig az egyik |
hasonlat. (Tudod, szeretem, ha a dolgok |
kezdenek hasonlítani egymásra. Mint cseperedő |
gyerek mind jobban a házibarátra. |
Ez kínos, tehát ok szemlélődő örömre. |
Életed egy nagy zsák: benne két-, öt- és tízfilléresek. |
A napjaid. A kétfilléreseket (mert lyukasak) |
fel lehet fűzni zsinórra nyakékül, |
fekete vagy zöld mélybársony ruhához. |
Az ötösöket a villamossínre téve kis fém- |
lepénykéket nyerünk (miután a kerék |
átnyilallt testükön), ezeket ott lehet hagyni, |
vagy elrakni emlékbe, kidobásig. |
A tízfilléresek – az viszont komoly! |
Be kell rollnizni őket géppapírba (van otthon) |
százanként, leragasztani és ráírni, hogy 10/100. |
Vagyis ezer fillér. Sok ilyen henger |
árán vehetsz további papírt és ragasztót, |
és kapsz sok visszajáró tízfillérest. |
És sorbanállás közben lehet beszélgetni. |
|
Matolay Magdi halálára
Nem holmi fenntartások miatt nem voltam ott, Magdi, |
objektív okok, ellenőrzőkönyvbe is beírható |
akadályoztatás: forgattam volna – ha kisüt a nap |
délig: és négyszáz forint az ideát négyszáz forint: |
húsz deci „Cs-vitamin”, egy fogpótlás, egy tüzelőrendelés csúszópénze |
vagy egy előre nem látható célú, igéretes befektetés. |
Szép voltál a múlt nyáron. Folyton nyafogva is. |
A letörött szemfogaddal is. Milyen világ, mondd, |
lett volna kellő neked? Férfiak krepp-papírból? |
Börtönebb viszonyok? Strand Floridában? |
Polgári házasság (áldozatos élet beleértve) a nyolckerületben? |
Vagy még egy utolsó koloratúr bolyongás? |
Gyerek fölé hajlás? Apácafőkötő? (Sziklafal mohosította látkör?) |
Az evilág, amelyre való már nem akartál lenni, |
végzi tovább a testi-lelki gyakorlatokat (olyanok ezek |
többnyire, mint egy összevont hittan-testnevelés-osztályfőnöki óra). |
Szerettünk (azt hiszem), de társaságodat ritkán kerestük, |
túl sok (vagy épp elég) volt és maradt a |
recsegő padlókon és műköves konyhákban kijárkált szenvedés. |
Mi az ablakon inkább csak kinézünk, |
hogy lélekben legyünk egy kissé az utcán is, |
amikor testben nem vagyunk kénytelenek igénybe venni a lépcsőházat. |
|
Három sárb ódler
|
„Nagy embernek és szentnek lenni önmagunk számára: ez az egyetlen fontos dolog.” (Ch. B.) |
Nagy ember vagyok-e? Szent vagyok-e? |
És e kérdések érdekesek-e? |
Vagy a többiek igyekezete? |
Törekedjünk-e, és ha, mire? |
|
Vagy tartózkodjunk? Igen? Nem? S mitől? |
Befogad-e, s ha mégis, milyen öl? |
Szabad-e elcsevegni bármiről? |
S az oltalmat adó fal merre dől? |
|
Szabad-e bármit nem gondolni el? |
És ha nem, ki büntet meg és mivel? |
És ha szabad, ki mondja, hogy szabad? |
|
Lehet-e soha nem igaz szavad? |
Rulett-e a rulett, ha nem forog? |
Lehet-e fontos egyetlen dolog? |
|
|
|
|
„A művészet civilizáló tényező.” (Ch. B.) |
Öt percen belül: vakartam a seggem |
(diszkréten, persze) egy jobb étteremben, |
hova a kulcsfontosságú nőt cepeltem, |
a homárleves közben megemeltem |
|
kissé magam: hadd távozzon a szellem! |
majd belekezdtem egy hosszúkás, fellen- |
gzős döglesztőbe a szerelem ellen |
s heteroközömb mellett, hogy ne kelljen |
|
az elcsöppenő orromra ügyelnem |
(a damasztot kezem ügyébe vettem, |
s vissza a kenyérkosárra ügyessen). |
|
Nem látta. Kanalazott, hálaisten. |
Kis kenyeret kért. Mondtam neki: tessen. |
S este ő: „Laposod nincs?” – mászva testem. |
|
|
|
|
„Hasznos embernek lenni: ezt mindig meglehetősen utálatosnak találtam.” (Ch. B.) |
Ebben találkozunk. Moá oszi, |
lézengésedben lankadatlan Mester. |
Elég feladat a túltengő testtel |
elbánni, mint nőjével a strici. |
|
Khöltő?! Szorgos színész. Csak a hülye hiszi, |
hogy lelkiél. Vesződik a szereppel, |
tanulja este, elfelejti reggel, |
de délután előáll: Voászi! |
|
No persze, örökös epizodista: |
„elkapott pillanat”, „ahogy megállt”. Ilyesmi. |
Olcsó nők, rossz cigik szaga ráncaiban, |
|
düh, dölyf, szabószámlák, a gázsilista |
hátulról elsője. – Ez a szívet kikezdi. |
De ahogy megszólal!: „Tálalva van.” |
|
|
|
|
In memoriam Hajnóczy Péter
Meghalt egyszeri, egyszerű barátom, |
e hánykolódó földön sose látom, |
mert meg nem adja a féltékeny föld, |
hogy íly magábólvalót visszaküld. |
|
Bocsáss meg, ha zavarlak. |
elfogadnának efféle indítékot… |
De oly kevés ember maradt, |
|
ilyen selyembivaly még egy már nem akad rám; |
életemet ugyan változatlanul telefonják |
|
szöszös hírek, szakadós üzenetek, |
a szájmenésesek, a számfelettiek, |
több „roppant fazon”, több egynapi nő, |
|
és az ügyeim, az ürügyeim – – – |
Nyugodj békében. Telik az idő. |
Elég legyen a kínon már a rím. |
|
|
lemorzsolni az utolsó szemig. |
feleségestül és ellenségestül, |
ránk lesőkkel és velünk lihegőkkel |
együtt, mind, mind, mind talajgazdagítók |
leszünk, dózerek fura forgaléka. |
Gyerek örömködik, kiütve szemüregünkből |
a finom gyökerekkel átszőtt földet: |
„Apu! Hazavihetem? Ez néni volt vagy bácsi?” |
|
|
A köztetemeket tekintve az idei |
Franctudjaki Ferencek, Idejétmúlt Tiborok, |
Pusztulás vén ínyence, húznád a szád, |
mint mikor egy önki választékát |
A népesség a szokásos ütemben |
halálozott. Aki dolgozik, az megboldogul. |
Épülnek a magánerős sírok. Nekem mind kevésbé komikusak. |
böngészem át a halálhíreket, |
s olvasom a márvány személyiket |
|
A szolga föld termi taxusait, fenyőit, |
szól a harang, hív valaki után, |
az út két oldalán kövér csigák |
húzzák hátuk. A pap hülyeségeket |
fog beszélni, a két kövér ministránsfiú |
izeg-mozog, mint a sülő töpörtyű. |
|
Isten nem tesz a nap alá egy felhőt, |
gyarló szolgáját hallgatja rezzenetlen, |
nézi a bugyijukig fekete verítékbe pólyált |
fehérpiros asszonyokat, figyeli a rekedt férfiéneket, |
és hogy az összenéző szakemberek mint formálják |
a virágdíszes televénykuglófot. Próbál belőlünk |
valamit megérteni. Mi, szétszéledők |
pogácsát veszünk, Estéli Hírlapot, |
hölgyeink bajuszkája hubertusztól ragacsos, |
az özvegy reng, püffed a villamoson, |
a vigasztaló: dolgos, mandzsettás mancs, hozzáoson. |
Valamit bedobunk még a Műmárványmenyasszonyban. |
Ezt tudom mesélni, Péter. Érdemleges egyéb |
– különöst onnan nézve: a te porszemeiddel… |
|
|
|
Radnóti Sándornak
Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni, |
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot, |
a férgestül is tápláló napokat. |
|
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok. |
És míg az idő el nem fogy előlem, |
maradok is helyt, záróra előtti |
|
végvendég. Felőlem csak borogassa |
a székeket négy lábbal az ég felé, |
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék, |
a személytelen személyzet. Jogos |
|
időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve, |
újságom van, ha mást nem, azt olvasom |
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény |
kérdéseit próbálom felidézni. |
|
(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember. |
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral |
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben |
forgok, mint kulcs a zárban.) |
|
Ha nem: nem. Unatkozni se kutya, |
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te, |
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet, |
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé. |
|
|
Karácsony 1956
Huszonkettedikén egy pillanatig |
(reggel háromnegyedhétkor), baljós gyerek, |
tizenhárom éves vagyok. A karácsony |
ekkor ünnep utoljára. Enni |
van bőven: nagyanyám előtt a hiánygazdaság |
– mint a Vörös-tenger: száraz lábbal és pulykával |
kelt át. Ajándék is adódik, mármint nekem, |
még monopolhelyzetben vagyok, egyetlen |
unokatestvérem lány és még csak négyéves, |
én pedig a család utolsó férfisarja |
(akkor még). Borleves, hal – van itt minden, |
ahhoz képest, hogy nemrég jöttünk fel az óvóhelyről, |
ahol F. G. egy tárnélküli davajgitárral |
hadonászott („Menjen innen, Gáborka – mondták neki –, |
kell a nyakunkra hozni az oroszokat?”). |
Gáborka (majd csak orgonanyílás előtt akasztják fel) |
bejön kellemes ünnepeket kívánni, |
éjféli mise nincs a kijárási tilalom miatt, |
én a Capitalyt tanulmányozom – ezt kaptam, |
kéz alatt szerezte a nagynéném, a játékboltok |
kínálata még hiányos. Nagynéném |
némileg búcsúzik is: távozni készül |
via Jugoszlávia, de aztán a határnál nem várják be, |
ezért tizenegynéhány évvel később |
itthon kénytelen meghalni gerincrákban. |
Capitalyt játszani senki nem tud, |
az ostrom előttről maradt „Orion” rádiót |
csavargatom, Londont, Amerikát |
hallgatom, mint az anyám negyvennégyben, |
csak hangosabban: már és még lehet. |
A kívülről tudott karácsonyfadíszek most úgy hatnak rám, mint |
egy nő, akit sok éven át szerettem. |
Reggel még meztélláb elturkálok a Capitaly |
szelvényei közt, beszívom a fenyő- és gyertyaszagot, |
behozok az udvari erkélyről egy tányér kocsonyát, |
a nagyanyám már főz, citromot facsar, |
kenyeret szel a kocsonyámhoz, pizsamában kuporgok |
a hokedlin. Ünnepszag, alvásszag van. |
Nagyapám köhécsel a cselédszobában, |
fogpiszkálóvékony könyvelőtestét |
egy roppant köhögés kiveti a dunyha alól, |
anyám is ébred, megtelik a konyha |
családtagokkal, s én, mint egy megfigyelő, |
akit rossz helyen ejtettek le: |
|
Nagy Imréről
Személytelen voltál, mint a többi zakós- |
szemüveges vezér, nem volt érces |
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál |
|
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje |
volt szokatlan számodra. Csalódottan |
hallgattalak, cvikkeres öregember, |
|
a betonudvart, ahol az ügyész |
az ítéletet, bizonyára, elhadarta, |
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent. |
|
Ki mondja meg, mi lett volna mondható |
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek |
vissza nem térnek. Börtön, halál |
nem köszörüli ki a pillanat élit, |
|
ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad |
a vonakodó, sértett, tétova férfira, |
düh, káprázat, országos vakremény, |
|
|
65 karácsonya
Sára halála után haza éppen nem költöztem, |
ámbátor, hogy hol a NÁTHÁSBAN – mint mondani szokás, |
már ahol – laktam, ez jószerivel eldönthetetlen. |
Ez a haza, ahová, mint mondom, nem költöztem |
65 Szentestéjén, Budán volt (van |
is némileg rútabbá alakítottan), ottan |
nem laktam ekkor, bár jóllaktam |
a nagyanyám (még élt) eltette befőttel, |
aztán elbeszélgettem a nagynéném férjével |
(unokasógorommal, vagy hogy ezt mondhatni?), |
aki ekkor a fentiekből kitetszően még szintén élt, |
a helyzetről meg az erőviszonyokról |
(ő is, szegény, a maga szerény módján |
tényezője az erőnek, majdnem-főmérnök). |
Aztán a tévében kékesen villogott |
valami Jézusról meg jászolról (az ateista állam |
akkortájt kezdte hülyének tettetni magát). |
Szóval a kékfényben megszületett a kisded, |
és a lehetséges témák is kiszikkadóban |
voltak, a befőtt már kiemelkedett a szaftból, |
mint a hajóroncs, és bőrösödött. |
Nagyapám, csakhogy ő akkor már mintegy |
féléve nem élt, ekkorra már bizonnyal elaludt volna |
a házilagos meggybor-spriccer mellett |
(kevés betett neki), és öreganyám élesztgette volna |
karácsonyiatlanul: „Anti, az istenedet |
ne horkolj az asztalnál!” Még ajándék is |
volt, én azt hiszem egy kesztyűt kaptam, |
a család nőtagjai fel nem használt bőrápolószereiket |
testálták egymásra elkövetkező alkalmakig, |
mikor is újracsomagolást szenvedve, |
lomlét után megújra ajándékká lényegülnek. |
De Sára nem pofozható újra, |
kis sminkkel, ruhácskával: ajándékul férfiaknak. |
Így hát, nyilván a frissen kapott kesztyűben |
(amennyiben azon a télen kaptam) éjféltájban |
elindultam sétálni, csikorgó lépteimet a havon |
egy szellemfül tekervényei talán őrzik, |
a mondott budai helyről a Margit híd felé, |
átlábolva az éjféli mise elszivárgó közönségén |
a Ferencesek templománál, hogy ácsorogjak a hídláb fölött, |
amin bölcs öreg jégtáblák zúzzák szét majd |
olvadástól hemzsegő fejüket. |
|
Pillanatfelvétel
Mikor a nyafogó hangodon azt mondtad: |
„Nekem sokkal jobb lenne, ha meghaltál volna”, |
elfelejtettem soká, orrvérzésig röhögni. |
Csak néztem arcom a szemüvegedben, |
ott, abban a presszóban, a pihés orrod, |
Ott mosolygok az őszi teraszon, |
gesztenyerozsdás autógumiszagban. |
S azt kellett volna felelnem: |
|
Távolodóban
a maguk idején nem voltak hülyeségek. |
hogy „szeretnél-e olyan kicsi |
lenni, hogy elférhess a belső zsebemben?” |
Csakhát most már, mint lukas fogak |
Egykor: kellékei egy kisfiús mosolynak. |
|
A játék vége
vagy legalább: „langyos! langyos!” |
csak kék foltokat gyűjtető bolyongás |
a röhej csengő oszlopai közt. |
Ami kerestetett (mi is?), |
|
Tél lesz
tapogatóznak a hideg őszben. |
|
gyümölcsöt? A legszívósabb |
|
|
Égve hagyott vén szivar
Dunyhát, jégcsapokat, kocsonyát |
Egy mindig langyos cserépkályhát, |
dohánybarna háziköntöst, kényelmes papucsot |
|
A jó regények
Mosonyi Aliznak
A jó regények beteljesülnek, |
hibátlanul, mint a végzet. |
ahol van szerencse és van bocsánat, |
és a logikus következmények |
|
If
Ha az ambiciózus szimbirszki ügyvédbojtár |
elsakkozgat Gorkijjal Capriban, |
tovább hallgatja az Appassionatát |
és, ó igen, hahogy mint merengte volt, |
ha mindörökre elbámészkodik |
(álmélkodhatóbbat kormányzósági agy |
Kerenszkij/Miljukov-stílű megoldás: |
kevesebb állammá dermedt forradalom, |
|
Ellágyulás
Rákosi Mátyás selymes hajfürtjei, |
kellett, hogy legyen anyja. |
Az ember csak később lesz |
|
Állítólag
Buharin a kivégző helyiség |
felé haladtában elérzékenyült a halandóságán, |
szerette volna megsimogatni |
az emberek fejét. De egy sem volt kéznél. |
„Mert mindenki meghal, aki igazán szeret.”1
|
Herbert, Herbert, Bauer Herbert,2
|
és a féligszítt Bjelomor Kanált3
|
az egyik pribéknek odakínálta.4
|
|
Egy vezér gyermekkora
megoszthatatlan gyönyöre. |
|
A tábornokhoz
A politikus hangszere az idő. |
Te megszólaltatni se tudtad.
Nagylelkűség és akarat közül |
az egyik legalább kívántatik |
a politika
műfajelméletileg igencsak |
problematikus művészetéhez. |
Ha más nem:
téma az improvizációhoz. |
És ilyen soká váratni a
közönséget |
akusztikájú koncertteremben, |
míg a pódium deszkáiból, ahol toporogsz |
|
|
Mentálhigiénia
„Ne szólj szám, nem fáj fejem.” |
|
Hattyúdal
Egy magyar író utolsó évei. |
– mondjuk (a teljesség igénye nélkül) |
kolléga ugyane vonatkozásában. |
|
„Egy magyar író utolsó évei” |
értekezés-címnek is elmegy, |
van benne valami nemesen molyette, |
elméláztató: utolsó évei… |
minthogy a korábbiak már leélvék. |
|
|
Futam
Sorok írója hajdan merészléptékű vállakozásba fogott: |
meg vágyta írni az – enciklopédikusnak tervelt – |
Nagy Kaka Könyvet. A fokozódó körülmények azonban |
ha lassan is, kikezdték még a Szerző elpusztíthatatlannak |
vélt infantilizmusát is. A NKK: terv maradt. |
Emlékét őrizze ez a – kis rakás. |
|
Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére
Felfordult a ferdeajkú vén trotty, |
az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni. |
Jaru és Csau, a két rossz arcú temetőőr, |
Kelet-Európa csődtömeggondnokai, |
|
latolgatják, hogy lesz-e borravaló. |
Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal. |
Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt. |
|
a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit. |
|
|
Október
Olykor a gyűlölet trágyatüze lobog fel, |
füstölög alattomosan a kazán mellett |
Olykor a nép utcára réved-széled, fölkel, |
a lehetségesből valamit megragyogtat |
mint lopott fülbevalót: nem tudja, hogy az övé. |
Olykor, tűntödben, kicsit, még rágcsálnám a melled. |
|
A versírás csapdái
„Múlt időben cukorhadó személy.” |
Erre ébredtem. ’No igen, ez mély.’ |
– Mondtam magamnak, – Ugorjunk bele! |
Azóta egyfolytában koppanok. |
|
Munkanapló
Juditnak
Ma ő ír. Én csupáncsak a zabáról |
gondoskodom. Körülményes tevés- |
vevés, időmet elporlasztani. |
a vágódeszka, a bicska, a kanál |
(majd mosogathat), készül az ebéd. |
Egy úgynevezett „savanyú vetrecét” |
adok elő, citrommal, tarhonyával. |
Ül a napon, kimérten kopaszodik |
a feje búbján, te jobban tudod. |
Körülöttünk a kert és távolléted. |
Bocsánat, ez túl mélyre sikerült. |
De mégis: távolléted, mint a kert: |
környezetünk: hiányzol, megbeszélünk. |
Látod, veszélyes magunkra hagyni minket: |
elkezd veled mindenféle történni. |
Mi pedig irdogáljuk a színművet, |
és közben kipiszkáljuk a világot, |
precízen, mint köröm alól a koszt, |
s megmutatjuk egymásnak az eredményt, |
majd tesszük diszkréten a csikkek mellé. |
Emlékeink vannak. Elemzőkedvünk |
nem marad éhen. Két őrült vegyész |
turkál, titrál, szikkaszt. Valami lesz. |
Ha nem ebből: belőlünk. A nyárvég, |
mint égő ág, hamvadva kunkorodik. |
|
Kopog a gép, most írja át, amit |
felköhécseltem, mint egy rossz álomban. |
Aztán majd én átírom, amit ő ír. |
Ezt az életmódot, ezt kitaláltuk: |
falu, szőlőlevél, kacsahápogás, |
se túl közel, se túl távol a várostól, |
éjjel zuhog, nappal tündöklik, a göröngyök |
között araszol a kövér szöveggiliszta. |
|
|
Bagatelle
ami nyúlós, csekély, mégis nehéz: |
|
ha éppen lába nem kelt a pedálos |
|
prüsszenteni nyálkasörétzáport, |
a keményített tejszínfityulára: |
vagy majd egész öregen, öregem. |
|
Addig a vasalt zsebkendő legyen |
|
|
Graf August von Platen-Hallermündéhez
Te gróf voltál, buzi, német s talán tüdőbeteg, |
porosz tájban mocorgó fura állat, |
arany tölgyleveles gallér, törzstiszti váll-lap |
képzelhető reád, s ontod szonettjeidet. |
|
Egy garnizon mélyén találtál rejteket, |
pórázon sétáltattad gőgöd, és a német állap- |
otokat csontig hatóan utáltad. |
És véltél ismerni minden gyötrelmeket. |
|
Veled vacakolok, ez a grófi weltschmerzli |
porózus, törékeny, százötven éves sercli |
– vásnak, öregfiú, tőled a fogaim, |
|
jó Ágoston gróf, Platen-Hallermünde, |
ki megferedtél mindenféle bűnbe, |
kész az omázs, itt poroszkál a rím. |
|
|
Tapintat
Hommage à Freud
a négy félig lenyúzott lábával |
és láttam, hogy az anyámat |
|
|
Nagyanyámra (1894–)
Kevés időt jósolok a Mamának, |
ez ízehagyott, kímélő időpép, |
amin sorvadt elméje nyámmog. |
|
Nem találsz haza már az előszobából. |
Nincs itt keresnivalód. Kikísérlek. |
|
Mi egy kicsit még elnézzük a hajnalt, |
más ablakokból, ahogy idevillog. |
Gyereket fürösztünk, és tésztát gyúrunk. |
Telünk-múlunk. Néhányat alszunk még. |
|
|
Búcsú
Mind szemérmesebb és tartózkodóbb |
pozitúrában keresel álmaimban. |
Legutóbb a bokáig érő, kékpöttyös |
szoknyádban álltál a Népszínház utcai |
antikvárium kirakata előtt. |
„Anton Webernt, szegényt – suttogtad – |
egy részeg amerikai altiszt… |
Maustot… Mit jelent az, hogy egérhalott?” |
– suttogtad, és: „ne nézz a csődületre, |
én se vagyok élő, megyek is” |
|
Öreg napjaim
„Ami késik, az nem múlik.” |
A nyugdíj késik, én meg múlok. |
Zörög a névérték a hideg őszben. |
|
Ahogy így a halállal szembenézünk
Be nem teljesült szerelmeimet |
mohó vénasszonyokká perzseli |
|
Nász
Kis kiáltás a csillagok alatt, |
|
Amikor a cigánytelepen
sok kutya, sok gyerek, sok |
összebeszélt azért a húsz forintért), |
és a barátom azt mondta: húsz forintot |
adok, de a sorsomra nem vagyok kíváncsi, |
és a cigánynő nem fogadta el, |
hanem (átkozódva ugyan) elkullogott, |
eltöprengtem: ki vagyok én, |
s nem védek állatot – – – |
|
Élektra
Azt hiszik, a politika fortélyai |
foglalkoztatnak, azt hiszik, Mükéné sorsa. |
Hercig, érzékeny Krüszothemisz kishúgom |
erkölcsi túlajzottságot tulajdonít |
szegény nekem, azt képzeli, apánk |
fonák halálát nem bírom kiheverni. |
Bánom én az otromba geci-gejzírt, |
gyereke gyilkosát! Túl szappanos |
volt a kád lépcseje – a bárd meg túl éles. |
De hogy ez a borbélysegéd-képű Aigiszthosz |
uralg s pöffeszkedik nyomorult városunkon, |
s anyánk éltes, tokás vén kurvaként |
enyeleg véle, negédeskedik – s mindenki úgy tesz, |
mintha nem tudna-látna semmit. Színarany |
hazugságként tündököl a Nap is |
fölöttünk – istenek hamis pénze! |
Hát ezért! Ezért! A feltolakodó undor okán |
álmom és kenyerem a bosszulás. |
S ez az undor nagyobb az isteneknél. |
Már látom, hogy Mükénét ellepi |
a téboly és a pusztulás penésze. |
|
Teozófia
Aliznak
parasztból lett generális. |
|
A zenekar még csak hangol
Minden – mondogatjuk magunknak – |
Ami a nélkülemet megelőzi: |
álmélkodva, hirtelen – – – |
|
|
Kornishoz
Számít, hogyne, hogy találkozunk vagy sem. |
Sok minden elmarad, illetve bekövetkezik |
annak következtében, hogy igen vagy sem. |
De amit kellett, megtudtuk egymásról. |
Te úgy írsz, mint amikor a szél a függöny |
miatt nem tudja bevágni az ablakot, |
én, mint amikor leesik a hamutartó |
a szőnyegre. Te a csattanás, én a cserép |
lehetőségéről. (Te talán fordítva |
gondolod.) Az üvegszilánkokat, a csikkeket |
együtt szedjük össze, és a hamut is |
együtt porszívózzuk a lakatlan lakásban |
|
I am here. You are there.
Az első angollecke s egyszersmind bevezetés |
az alapszerkezetbe: az én csak itt lehet, |
a te csak ott. És most, honey, valóban: |
én itt vagyok. You are there. |
De most nem a szubtilisabbik én sajog, |
nem a szemantika kénlehű kráterébe |
mered Empedoklészként az az én, |
aki itt maradt. Sajgás és meredés |
(ha már így szóba került) |
egészen más jellegű. Nem is igazi itt-ott ez. |
Én itt vagyok, you’re elsewhere. |
|
ötlet volt az a félangolos távozás. |
leegyszerűsödött, elmaradt. |
|
S ezen a ponton szörnyű nyitottá |
válik, Sarah, my dear, a vers, amit éppen |
Negélyezzek édes emlékezést? |
Vagy egy olyan „konkrétan-vastagon”-t: |
„Az R. utca (házszám, emelet, ajtó), |
ha beszélni tudna”-fajtát? Nem. |
Utóbbit semmiképp sem. Ezt a |
„hogy csináltuk kofferben, létrán, külön” |
konfiguratikát más kollégáknak hagyom. |
(És különben is – ha már… – hát hogy csináltuk? |
Ahogy a többi tahó. Vagy ékesebben: |
mint szokta pórral pórnő.) |
– Vagy inkább egy „jellemző” olyat-amilyet-szoktam? |
korhangulat, belterj (mindenki tudja, ki ki), |
a házasélet finomszerkezetéről |
s a viszonyok jármáról? Hm? |
|
Hagyjuk a francba. (Bár, ha negyven év |
nem változtatott azon, hogy alap- |
vetően színész vagy hobóc vagyok, |
nem fog mégegyszer ugyanannyi sem, |
és ennyi idő nem is marad már erre.) |
Amikor tavaly, két év után, újra találkoztunk, |
váratlanul (barátaink kölcsönös |
meglepetésnek szántak bennünket), |
végig csak röhögcséltünk meg ámultunk egymásra |
(a baráti házaspár értően mosolygott), |
aztán villamosoztunk a kórházparkszerű |
budai éjszakában, aztán fogtunk |
neked egy taxit. Kérdezted: Velem jössz? |
Én válaszoltam: Minek? Te mosolyogva bólintottál. |
|
I am here. You are there. |
|
|
Tart
Folyton ezek a ringlók potyognak |
folyton ezek a darazsak zümmögnek |
folyton ezek a pillék hozzám ütődnek |
folyton ezek a madarak nyikordulnak |
folyton ezek a folytonok folytonognak |
ha kapkodom a fejem ha nézek magam elé |
|
Vakarózás nem segít hunyorgás se |
a bőröm összecsippentem kihúzom hagyom visszaugrani |
az sem segít Felidézem főztem ebédeltem |
beszélgettem ittam sétáltam Igen és |
most merre is mozdulni Ujjak összeü |
tögetése nem kezdet csak halogatás |
|
Tart a tartam Ha valami fakadna legalább |
fel Folyton ezek az autók |
bődülnek halkulnak A számba kell |
vennem a cigarettát amíg ezt leírom |
aztán újra a jobb kezemben van |
Aztán az egész egyszerűen abbamarad |
Kezdődik új abbamaradandó |
|
|
A séta
Lassú sétánk kifelé az életből, |
ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság, |
ahogy elmaradozunk, összébbverődünk, |
előresietünk és félreállunk |
– érdemes figyelmünkre. Épp mivel |
tanulságmentes és kimondhatatlan, |
önnön teljesültébe vesző: |
|
„Az édes szúrás diszpozíciója.” |
Mondotta volna az ifjúkor, rég, |
Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben. |
Csak ami elemzetlenül is valami |
– egy jó mondat, egy hibátlan kavics –, |
az számít. Persze, mi az, hogy „jó”; persze, |
mi az, hogy „hibátlan”? Felvethető, hogyne. |
Csak éppenséggel nem vetem fel. |
|
tuszkol is, marasztal is, ahogy terel. |
De azért megőrizhető némi méltóság. |
szabadságának több mint látszata. |
Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga |
gyakorolható (még ha mint jogot |
nem opportunus is emlegetni). |
Sétánk, mindenesetre, sétaszerű. |
Nem lehet mondani, hogy… Szóval, ezt hagyjuk. |
|
Namármost a legvége, a pont, |
ahol az eső víz lesz vízeséssé, |
a gömbölyű átbukás pillanata – – – |
Csak a gránitkáva abszolút síkossága |
megfogható. Jól mondom: csak az – amennyire. |
Ha szórakozottságunk szóra bírja |
a szóra nem érdemest – nem az út hibája. |
Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép. |
(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk. |
|
|
Alighanem
„Nem vagyunk gyerekek” – mondtad, |
pedig bizony hogy azok voltunk. |
|
sőt kifejtetlen körülményeid meddőjéből. |
Féldrágakövem, szűrt fényű, |
egészen ritka szennyezésű kristály. |
– Egy ostoba telefon! Igazán nem… |
„Igen… Igen… Nem…” – egyik kezeddel |
mint egy szűkölő piros kutyát, |
a másikkal a kombinéd ügyeskedted magadra, |
fáztál, vagy a hang elől takartad (vagy előlem) |
mezítelenségben járatlannak tetsző tested |
(nem sokat takart fenn a mély dekoltázs, |
lenn a csipke), én az ágyból |
figyeltelek, töltöttem és rágyújtottam. |
|
Aztán nagyvégtére visszabújhattál, |
de már inkább csak odakucorodtál |
a tartalékolt közös hőbe, több |
(vagy nem kevesebb) közöd volt az |
ágyneműhöz, mint nemünkhöz. |
Pedig az a „Nem vagyunk gyerekek” |
az első csókolózást szakította |
meg (hiszen közben nem tudtál volna beszélni), |
és olyan becsületesen (kacérság, zsákba- |
macska kizárva) vetkőztél, |
olyan elszántan, alaposan, |
vakmerő kamasznő: „Essünk…” |
túl már soha (alighanem). |
|
Reggelivel ébresztettél, mintha… |
Pirítós, sonka, vaj, kávé, maradék konyak. |
És a liftből és ki a kapun és fel a buszra |
meghitten és gyöngéden (nem néztél rám) |
tereltelek (váll, könyök érintése), |
mint volt férj, hajdani barát. |
|
|
Reggeli kávézás
Szeretem az őszi hideg szobákat, |
ülni kora reggel összehúzott köntösben |
a kitárt ablaknál, vagy a tetőn, |
párolog a völgy meg a csésze kávé |
– ez hűl, amaz melegszik. |
|
Sokasodik a piros meg a sárga, |
fogyatkozik a zöld, pereg a sárba |
az ég hamvasszürkéje, enyészőben |
az enyhe borzongás. Közelednek |
türelmes, óriás tolóhullámai. |
|
Kezdhetek folytatódni. Megadom magam |
egy személytelen felszólító módnak. |
|
|
Februári hajnal
Ó, lassú, szép, könyörtelen |
|
Valahol megvan
kanyarodó utat kell megtalálni, |
honnan a tó – – – |
A hatvannégyes őszt? |
az idény utáni hajnalokon. |
|
|
Bosszú
Én bármit tudok, amit akarok. |
Például elkezdek majd zsugorodni, |
méretarányosan, ölelkezés közben, |
s kifogyok belőled. Olyan pici |
leszek, hogy a szőreid közé tudok bújni. |
Összekeresel mindenütt a lepedőn, |
tűvé teszed az egész ágyneműt értem |
– míg végre hajszáldrótvékony vihogást |
hallasz a hasadról: miniatűr |
férfiasságom himbálva ott futkosok, |
és ciripelek: „Kellenék neked?” |
|
Rolf Bossert halálára
Ötletszerűen vetődtem be azon a fagyos estén |
az EinSteinbe. Furakodtam, illesztgettem a fejem |
más fejek közé, hogy a tiédet lássam. |
A fülemig csupán töredékek |
jutottak el, bár tudtam: mondatokéi. |
Legalább a szememnek, gondoltam, valami jusson. |
asztal körül ültünk, két úrral beszélgettél, |
és sört ittál kísérőül, talán kornnal, én figyeltelek, |
közben bemutatkoztam, beszélgettem |
– már a magam angol-német pidginjén |
(nagynéha ritka vagy eltalált szavak |
mazsolái – hja, az a sok olvasás! – |
a silány szintaxis keletlen tésztájában). |
De azért beszélgettem, elszántan, idegesen, |
egyik vodka a másik után. Vajon te szeretsz inni, |
töprengtem, nem látszott rajtad, |
igaz, nem mindig látszik az emberen. Nézegettelek. |
És egy mondatod forgott a fejemben |
még hazaúton a taxiban is, amit az ismerősök rendeltek |
nekem, ügyefogyott kinnszülöttnek |
első itteni napjaim egyikén. Egy mondatod, még |
odafenn is, amikor kibámultam a homloknyomaimat |
viselő ablakon. Valami olyasmit mondtál (még az előadóteremben), |
hogy te csak írói munkád (ezen a „csak”-on is eltűnődtem) |
háborítatlan folytathatása végett |
folyamodtál útiokmányokért, nem tartod magad – |
minek is? A „Dissident” szót használtad. |
Ez magyarul… Magyarul? Mondjuk egy létezett-szocialista nyelven |
egy időben az állampolgári kötelék alantas indítékú, |
illegális úton (teszem: rókacsapáson, bivalygázlón át) |
történő elhagyását jelentette. |
Így nem érthetted. A mondott jelentés a te nyelvedben |
nem is létezik, és útleveled érvényes volt. |
Te annak rendje és módja szerint |
(mert ott annak ez a rendje és módja) |
áttelepültél, de „nem azért, mert…” na jól van, hagyjuk a |
politikai „szemantikát”. Tudjuk, miről van szó. |
De hogy fel kellett – s fel kellett – hogy merüljön, |
hogy ezért vagy azért, pláne, hogy nem azért, hanem csak… |
Méghogy mi áttelepülünk, kivándorlunk! |
Micsoda félrevezető igekötők! |
Micsoda félrevezető igekötők! |
Állhatatosan rójuk |
a magyarázkodás möbius-szalagját. |
Hol annyi szabadság, vagy legalább gőg, |
hogy egyszerűen azt mondjuk: |
„Ott voltam, most itt vagyok. Kész. |
Érjék be velem. Megmutatkozom.” |
(És hol ennek a lehetősége?) |
Még hogy minek nem tartom magam! Hisz annyi mindennek |
nem tartom magam – s még ez is |
csak rám tartozik. |
Fogalmazgattam, |
hogyan mondanám el ezeket |
neked, ha (valószínűnek tetszett) |
alkalom adódik. |
Nem adódik. Nézem a telefont. |
|
Néhány nappal később a brilliánsan szerkesztett, |
kellemes tapintású papírra nyomott magazin Register rovatából |
kivágok félhasábnyit, hozzátűzöm két korábbi közleményhez. |
Kiveszem a blokkfüzetből a jegyzeteket, amiket ehhez a |
szöveghez készítettem. Mindez együtt egy dossziéba kerül, |
ahogyan ez a szöveg is, ha elkészült. |
És várom, küldjék már a verseidet, hogy fordíthassam. |
Ez az, aminek értelme látszik lenni. |
|
|
Egy kevéssé vizsgált, ám lényeges hőstípus
November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” –
ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.
Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a
fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg! De nem
erről akarok beszélni.)
Ráadásul Szabó úr elég hamar (úgy a MUK idejére) kijózanodott, belépett az utódpártba, és idővel,
persze elég nagy idővel, mikor veszélyek már elmúlvák, piszkos munkák elvégezvék, a munkásőrzubbonyt is magára
öltötte. (Pufajkás azért Szabó úr nem volt.) Szokvány történet. Mégis. Valami figyelemre
méltó van ebben a kis epizódban. A dátum. Mert az egész más volt, amikor október huszonötödikén az erkélyen állva
svungosan leívelő fehér tárgyra lettem figyelmes, és a röppálya görbéjéből (meg kizárásos alapon) kikövetkeztettem, hogy a
később Rákosi Mátyás asztali mellszobrának bizonyuló gipszvalami csakis Vadasék ablakából indulhatott utolsó útjára.
Vadasék gesztusa a léggömbutasé volt. Vagy a – kissé elbóbiskolt – öntudat riadott fel. Régi mozgalmi emberek voltak.
Szabó úr azonban 46-os (vagy 47-es?) sodralék-párttag, minden múlt híján. Az időpont (és a helyszín) nem
kedvezett holmi pezsgőkönnyű szabadságmámoroknak.
És Szabó úr mégis ott és akkor háborodott fel, a pince többször belélegzett levegőjében, a huszonötös égők
világánál, amikor a ház a maga aknáját is megkapta már. Nem mintha célpont lett volna, csak úgy. Amikor már félnie kellett
volna.
A pillanat kétségtelenül elkésett volt praktikus szempontokból. A lépés helyezkedési értéke, sakkjelöléssel,
nem is tudom hány kérdőjelet kívánna maga után, közösségben-feloldódási együtthatója zérusközeli. A lakótársaknak, mint
mondani szokás, „más sem hiányzott”. De Szabó úr most háborodott fel. A körülmények közömbösek voltak neki. És azt
hiszem, a jelenlevők is. Ha egyedül van a pincében (mert gyakran kitódultunk a földszintre, friss levegőt venni, megjáratni
magunkat), Szabó úr akkor a poros matracoknak beszél.
Gesztusából hiányzott az „Esküszöm, uraim…” megszólító személyessége. Esetében helyénvaló a nyelvi
beépíthetőkocka: Szabó úr maga volt a fölháborodás.
Szabó úr számára tehát nem létezett e pillanat helye az előző-következő
pillanatok sorában. Felháborodása abszolut volt, eksztázisa tökéletes. Szabó úrnak igazi pillanata volt. Kiterjedés nélküli.
Amikor visszatért az „ébrenlévők közös világába”, azt sem tudta, hogy volna mire emlékeznie.
|
A sötét előszobában
Na, elég legyen már ebből. Phü, de szeretnék hirtelen abbamaradni! Nem meghalni,
dehogy! Ostoba, patetikus szó… nem, elfogyni, mint orsóról a szál.
Sok volt ez a nap. Ma megint belém költözött egy árny, a tömérdek régebbi árny mellé. Mától fogva majd te is…
Lám, negyvenéves korára a férfi, ha élt is valóban, és odafigyelni sem félt: túltömött kísértet-zsák lesz, veszélyes
kacatok raktára. Elszáradt virágcsokrok, könyvjelzők, tüllök között matatsz, aztán hirtelen – s-sz! –, egy rozsdás tű!
|
Macabrette
Perdülünk odaátra, pajtikáim. |
Mentegetődzik: nem akart ő |
De a hűtőszekrényben ott a marhafartő, |
a kosárban a zöldség, karaláb, zeller |
– pocsékba nem mehet; a családnak leves kell. |
Meg hát a beteges kiváncsiság, |
megkeresni a saját halálát. |
S nemcsak áltatta magát Rainer mester. |
hömpölygetni az életet. Pedig nincsen jó abban. |
Az ember bensője csak férgesedik az idővel: |
félelem rákosítja, hatalom, pénz kell, új nő kell. |
Ideje utánatok mennem mind gyorsabban. |
|
Hidegbéke
Béke híján – vélnénk a paraszti eszünkkel: |
háború lesz. Háború nem lévén |
– a tanult eszünkkel – azt hinnők, |
béke van. Ám egyik sincs/lesz. |
|
Európa?
Ünneplik a falat, ideát-odaát |
(itt-ott a kéznél levő ideát), |
miközben a meghasadó egekből |
visszazuhog a csatornalé. S holnap jön föl, |
egész az orrunkig, sőt: ÉS TOVÁBB, |
legorrabb Orrig (Urunkig tehát). |
Ki viszontzúdítja megint a mennyből |
(miből van a Megváltás? takonyból? enyvből?), |
vissza reánk e langyos nyavalyát. |
Hagyj nekünk békét, menj békével innen, |
családapák volnánk, vagy mi az isten?
|
Addig: amíg? Na és? Coki a francba! |
Rossz játékokat játszó Vén Gyerek, |
vidd felhőidet, vidd kéklő eged! |
Vidd az egészet! Nem esünk már transz-ba. |
|
Csak egy kérdés
„Ach, wir” – írtad volt, kedves Bert – |
„Die wir den Boden bereiten wollten für Freundlichkeit |
Konnten selber nicht freundlich sein.” Enyhén szólva. |
De miért akartok kedvesek lenni minden áron? |
Némi jog (burzsoá, egye fene!)… Kedves Bert! |
Kevesebb: több lett volna. |
|
Részlet
napok az ifjúsági mozgalomban. |
|
Nem emlékszem már igazán jól, |
derengett elő a mindig maszatos |
de mintha Plotinoszból olvastam volna |
föl valamit neki (A Szép nem egyéb, mint… |
„Te! Ez tisztára marxista gondolat!” |
idegesen igazgatva a melltartóját. |
|
Én feszengve hallgattam a |
mókás egérfogai közül patakzó |
csacsiságokat. Utóbb csókolóztunk. |
Részemről kissé indignáltan, |
mintha magam volnék Plotinosz, |
aki szintén egy (utóbb porig égett) |
Akadémia könyvtárában görnyedt és unatkozott. |
|
Később ő szavazott a kizárásom mellett. |
|
|
siklókígyó a levelibékának. |
(De melyikünk volt melyik?) |
|
(a ’68-ig egyre ifjuhodó is)? |
És hol – túlcsillagos ég! hol |
a népen belüli ellentmondások |
folyamúszó bajnoka? (Azt mindig utáltam. Az ágyban is |
zavart egy olyan lénnyel keveredni, |
akinek ez a falusi rendőr: orákulum.) |
|
a későnél később: a vita nem újult ki. |
akár a beteljesült kamaszálom: |
|
|
Filmen minden szebb, könnyebb. |
E siralomvölgyben nincsenek vágóképek. |
vonszoltuk egymást komor fővárosunk |
kibírható nyilvános helyein |
(én a cukrászdákat utálom, te a kocsmákat), |
egymásnak. Magával számol el, |
miközben egy leleményesen kedves és gyors, |
méghozzá személyedre szabottan kedves (de gyors) |
búcsúformula mikéntjét módolgattam |
és egy (enyhén) penészízű |
paradicsomos vodka mellett. |
|
|
összetegeződtünk, verejtékeztünk együtt. |
Nem lett. Legalábbis, gondolom, nem. |
Én, részemről, nem kérdeztem, ő nem említette. |
Hogy ténylegesen hogy s mint van? |
Erről tudomást, könnyen lehet, már nem szerzek. |
Az eleddigi tapasztalat szerint |
találkozási ciklusidőnk: 25 év. |
(Egy esetből kell általánosítani; kettő már összezavar.) |
Legközelebb tehát hatvanhat éves lennék, |
s a gyerek akkor (amennyiben mégis)… |
|
– de miért a falból kitépett kézszárító, |
miért a kimondhatatlan falrafirkák, |
miért olvad a vaslábakon álló kád el, |
míg forrójég dübörög a rózsából, |
s én kinyújtózom a málló cementen, |
hogy ”lo giuro, lo giuro, lo giur’al no-o-ostr’amor”, |
és hallom jól, hogy hiába dörömbölnek, |
kacattal teli gardróbszekrénnyel takart |
|
|
|
Papír, papír, zizegés
Mikor írhattam ezt a levelet? |
a meg nem történtek miatt. |
Ennyi. Hely, év – s folytatás nélkül. |
És miért éppen hotelszobákban?
|
Közterek árnyas padjai, kapubenyílók, |
kinemvilágított telefonfülkék, |
couchette, villamosperon Hűvösvölgy felé… |
erényszünetnek, -szűkének melegágya |
össze? A „szitu” nem volt „olyan”? |
Összement, mire…? Mire ment „ki” a játék? |
Valami rilkézés volt? „Két magány |
óvta, védte és köszöntötte egymást?” |
– A papíron lévő jelek szerint: sikerrel. |
(Köszöntés: nyilván. Szoktunk. Óvás és védés: |
És mikor történt nem meg? |
Én mindig, mondjuk: majdmindig |
pali vagyok a helyzettragikumra. |
|
Egy nézés vagy érintés – – – |
észrevéve és tűrve, netán: sőt) |
domborulatán vagy homorulatában |
(a kebel völgyében, honi soit!); |
söprése arcomon, vonatfolyosón. |
Amire mint meg nem történtre gondolgatunk, |
az – sajna vagy hál’isten – |
|
Néhány esetlen bókom ott bolyong |
Az emlékezet alantasan szelektál. |
Mint ahogy szűk cipőbe is képes |
hogy azután egy hosszú séta során át |
nyomja talpadat, vagy a lábujjad közét |
(miközben csevegnie és gyönyörködnie |
És ilyeténképpen a szavak is: |
|
(az előbbi gyakran utóbbinak |
egyszer majd nem lesz már, |
fura mondani: „elporlad bokád” |
(ennyi vélhető rólad: divattörténeti, |
enyészettani evidenciák), |
fájó agyvelőnk (engedtessék meg! Mondhatok |
„fényszomjas szem”-et is) |
pár tizedgramm porrá lesz, |
nyakkendőim és ingeim kidobják, |
bolhapiacon árulják szemüvegünket, |
szoknyád felmosórongyként hasznosul. |
poraimból fakadt a partvisnyél, |
melynek fejét szoknyáddal pólyázzák be. |
|
|
Szezonvég
A rosszból csírázik az egyedüli jó: |
halaszthatatlanná lesz a halogatható. |
Ha meghal az ember, nem lehet már halottabb: |
vége a méricskélésnek, a fokozatoknak. |
Viszont eldöntheti: hamvad vagy porlad. |
(Föltéve, hogy rendelkezett evégett.) |
S miközben korhadni kezd (vagy elégett), |
megy tovább a földi gyarló gyakorlat: |
sürgünk-forgunk serényen, mint a férgek. |
Nem is utolsóak ezek az utolsó napok: |
csomagolás, lézengés, várni a vonatot, |
még egy kávét, sört, szendvicset, konyakot, |
talpunk alatt vakító, friss sóder csikorog; |
a poros muskátlik, piros padok. |
|
A filozófusnő megudvarlása
Telemegy kis képekkel a szemem |
s visszaverődik labdaként a látvány? |
között kép labdapattogása? |
|
Képfelhő válik el egy fortyogó felszíntől, |
mint ecetágyról az ecetbogárraj? |
S tán fényszáraz, szapora szárnyverésük |
választja ki a szót: a könnyet, |
melynek sikosán kicsúsznak, |
bár összeragadt szárnnyal, képszemétként, |
s fölgyűlnek szemzugomban? |
|
a szem sötét emésztőgödre, s férgek |
fogannak belül, néma hemzsegésben, |
|
mint mozdulatlan pók pont-teste, áll |
|
nyugszik a tekintet, mint bizalmas kéz? |
Ingecskéd nyílásában nem mint penge siklik, |
|
Biztos, hogy nem ő delejezi szoknyád |
hol a harisnyacsatok lantzenéje |
kezdődik már, s tovább is! |
hullhat a tekintet tűzápora? |
– S tűzzel játszik a szem, |
micsoda csillárok gyúlnak! Ezer meg ezer |
prizma szorozza, millió meg millió |
kristálylappá hasadt fényben veted magad |
hanyatt |
és bontod és vonsz |
|
|
Kapcsolatunk kezd meghitté válni
Már amikor megsértődtem, is tudtam, |
hogy semmi okom nem volt megsértődni (legalábbis ezen |
de ha már – akkor az ember kitart |
reggelig. Álmatlanul persze, mert gyakorlatilag lehetetlen |
elaludni a padlón, ha ráadásul a pokrócot |
olyan szerencsétlenül tekertük magunk köré, |
hogy a vastag szegély éppen a gerinc alá került. |
De azért nem változtatunk a testhelyzeten: |
minél rosszabb, annál jobb. Ő (a kedves) |
úgy három s négy között felébred végre |
(szomjas vagy ellenkezőleg). Belémbotlik. |
„Mit csinálsz, te hülye?” – kérdi kábán. |
MéIy alvást szimulálok, kicsit vinnyogok is, |
ahogy álmodó kutyák szoktak (forgolódni is kell). |
Egy darabig, remélhetőleg, ő sem alszik. |
Reggel sikerül néhány perccel őelőtte távoznom. |
„Biztos elfelejti bevenni a gyógyszereit” gondolom |
a lépcsőházban, de most már nem megyek vissza, szólni neki. |
Lassú léptek, körülményes rágyújtás: túl nagy időelőnyöm van. |
Töprengő arccal baktatok a másik oldalon, |
mindenki láthatja, hogy el vagyok gondolkozva. |
A Statisztikai Hivatal kiadványboltja előtt |
elfoglalom őrhelyemet: a kirakatablakban |
a Mechwart-liget egész délnyugati frontja tükröződik. |
Asztrálalakja rövidesen áthalad a negyedéves kiadványokon |
– milyen kedves ebben a kiskabátban! |
(minden nőnek van egy kiskabátja, amiben ilyen kedves). |
Igaz, magam se volnék megvetendő az én kiskabátomban |
– de úgy néz ki, hogy ő nem néz ide. |
Követem, a hátához igazodva, |
az autók között, rézsút át a Mechwart-téren |
(jóformán az autók alá – kis jutalomjáték |
Neki – no persze, ha errenézne. Nézhetne pedig: |
idegek kellenek ehhez, s bizonyos |
mértékig a testi épségemet teszem kockára.) |
A 12-es eltakarja. Ha nem szállna föl rá, |
sétálgatnék az árkádok alatt föl s alá |
céltalanul (talán elgondolkozva?). Fölszállt. |
Elindulok, most már a szokott gyorsabb lépteimmel. |
Egy csomó hülyeséget el kell intézni. Majd délben fölhívom, |
valószínűleg az Elfogulatlan Hangnemet használom |
(nagyon barátságosan, ám kissé erőltetett vidámsággal |
– „vegyük úgy, hogy nem történt semmi”), de ezen ráérek |
gondolkodni majd, amíg kapcsolják. Együtt ebédelünk. |
|
|
A seb
Mint fűszál széle, papír éle: |
ez a csupa-él Mindenféle: |
alig vérzik; lassan heged. |
|
Reggelizőtálca
Lehetőség-elemek reggelihez. |
Ezek egy szilkében összedolgozva |
(megelőzendő loppal-lecsöp- |
De akkor a zöldpaprika szabadgyöke? |
|
támad. Rögvest a kellős közepe! |
|
|
Közben
Csordás Gábornak
Mindig mint dolgot gondoltam magam, |
mint a valamire alkalmas valamit, |
alkalmatosságot, célfüggvényt; |
a szív hidegsége megadatott nekem: |
hogy szeretném, ha tudnák, |
A bohém, a szeszélyes, az esendő, |
a tétova, ténfergő, a kedélyes |
|
Horatiusnak rossz napja van
A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – – |
Tartsanak el, és hízelegjenek, |
de ugyanakkor hagyjanak békén, |
Azt is unom, hogy hízelegjenek. |
Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán, |
amit én majd véletlenül megtalálok. |
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, |
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam |
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél. |
Irassák rám a házukat, és haljanak meg. |
|
A Styxi rév felé menendő
Sétáltatni nem létező kutyát |
(a póráz liffeg, hátra-hátra |
|
Ellobbanás? Körömig-égés? |
|
|
Két töredék a Brezsnyev-érából
Az egyik fél, a másik fél |
egymástól egyre jobban fél: |
így alkothatnak oly egészet, |
melyben nincs helye semmi résznek. |
|
Egy nap majd ébredünk mindent feledve, |
szivünkben nem lelünk az éltető gyűlöletre. |
A nap, amikor elvész mindenünk. |
Ha jőne is, elkésett már a Hír: |
zsugorodunk, mint az égő papír. |
|
|
Március 15-ikére
– no nem a földhöz! itt nincs föld, |
metaforáknak kívül tágasabb – |
tapaszd a füled a parkettához, |
és meghallod a paták dobaját. |
|
A távközlési és közeledési |
megnemlétét figyelembe véve: |
nem lehetett országos, egyáltalán: |
|
S március mégis! Dafke és trotzdem! |
Kell a komplett politológiai giccs. |
Könnyek, ha ejtvék, orcák, ha kipirulvák, |
Szórt vagy osztott figyelmünk |
nem vesz, létre nem hoz.) |
az összeszemetelt térről, utcáról |
|
|
Sziszifosz visszalép
Rettenthetetlen hülyék kora jő. |
Pojácák vagy gazemberek? Is-is. |
Egyszerre félem és röhögöm általlátni: |
a szikla óhatatlan visszafelé görög. |
|
Hunfalvy naplójának olvasása közben
A kihelyezett középpontu Ország |
ahol mindig egy forradalom keletkezik |
– hogy a farát komótosan megvakarhassa. |
|
Képest-hon. Majdnem-Ország. |
Összehasonlító országlászat gyümölcse. |
A Szigetvilág bezzeg-gyermeke. |
illetvemégse, azaz… Hogyan ki |
egy még végig sem gondolt körmondatból? |
Mikor nincsen is gondolat. |
|
Létegesül a tengerimalac is (önszerveződik). |
Szín és jav. A demokrata fórum pezseg. |
A független sajtó eszélyes, vakmer |
(bátorságától torkába dobog enszive). |
De másfelől: Itt vannak. Vannak vészjelek.
|
Az öntudatos, tervezett csőd szóvivői. |
Itt vannak. Ők a vészjel. |
Lesz itt minden – óh jaj, barátaim! – |
|
|
Semmi különös
Minden folytatódik tovább |
|
Reggeli
Jacques Prévert költeménye nyomán
Anélkül hogy egy szót szólna |
Amiben a kávéjához a tej volt |
Amiben a tejeskávéjához a cukor volt |
Anélkül hogy egy szót szólna |
Anélkül hogy egy szót szólna |
És elnyomja a hamutartóban |
Anélkül hogy egy szót szólna |
Az esőkabátjában kalapjában |
Anélkül hogy és anélkül hogy |
|
A.-hoz
Úgy támaszkodnak, oly előnyös |
pozitúrában a szilárd, ám kecses |
bölcseletre, mint egy komód sarkára |
valami századvégi fényképészműteremben, |
körötted a sértékeny férfiak, |
az önmagukra eltökélten törők. |
|
egy magánál különb másat neked! |
– Hisz oly semmire-ajzottak. |
|
A helyzeten, amit a férfi |
mindig otthagy, mint a vetetlen ágyat, |
|
|
Ballada
az éjjeliőr zseblámpája bujdokolt. |
Elengedtem az ablakkeretet. |
Hátamnak feszült a szoba. |
álombeli mondattá vált a mély |
Ölelgettek és hangoskodtak, |
ajándékozó karok fogtak át, |
ellepett a feszélytelen gyalázat, |
|
A pillanat
(egyik lehetségesebb, mint a másik): |
Már, persze, föltéve, hogy |
|
De ez talán nem is olyan lényeges: |
|
|
Ábránd
Szeretnék klasszikus, lezárt |
rendet vinni a pusztulásba; |
remény a jóra: már kizárt. |
Haljak meg úgy, hogy más ne lássa. |
|
Aki majd csontomat kiássa, |
Isten mindegyik képe-mása. |
|
S mennyország azért nem lehet, |
illetve nem szabad, hogy légyen, |
velünk maradna mindenképpen, |
|
visszája sem kell: a pokol |
(abban volt-van-lesz némi részem |
– deszka nyüszít a láncfűrészen) – – – |
|
készületlen s mindenre készen |
|
|
A 301-es parcelláról
Az állatkerti dögökkel együtt? |
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik? |
A kötél szelídebb, mint az elaltatás? |
Én nem felejtek (nem fenyegetőleg |
mondom ezt: ilyen a természetem: |
|
Másrészt mit is kívánnék magamnak, |
ha – ha-ha! – halott lennék, |
és visszalátogatnék ide, mint kővendég? |
Hogy hagyjanak már békén. |
A kegyeletre szarok. Az élőkkel |
kellett volna irgalmasabbnak lenni |
(élni hagyni őket). Most már késő. |
|
A halál ellen nincs remedium: |
özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek |
nincs jóvátétel. Nem érdekelnek |
a hóhérsegédek megkésett könnyei. |
Az én szemem száraz. Nézni akarok vele. |
|
a látnivaló, de a szürkületben |
|
|
Valami ismeretlen
– sodródunk vagy törekszünk? |
|
A „Legyen minden másképp!” |
kényszere és óhaja indokolt: |
olyan hajszoltak voltunk, |
Önsajnálat sem sérelmezhető. |
Hát ki sajnált bennünket? |
|
|
Mayának
Még mindig csak „próbálok |
csalás nélkül szétnézni könnyedén”. |
|
Sőt még a „szétnézni” sem. |
|
Közhülyeséget, közaljasságot |
– talán – sikerült elkerülnöm, |
no de a magánélet? Esendőségem |
|
biztos tudata: inkább komótcipő |
az, hogy én a falon is, ha |
|
szárnyacskáját lebbenti – |
– már ha egy légynek volna szoknyája, |
|
és a nők nem nadrágban járnának. |
csak kérni lehet a bocsánatot. |
Kérni sem lehet. Nem is akarok. |
|
Távolodom-közeledem; szeretlek; |
magam számára is: fel-fellobbanok. |
Kimaradok, maradok, nyugodt vagyok; vagyok. |
|
Ha van ilyen: tébolyult nyugalom |
– így jellemezhető állapotom. |
A világ pedig? Alom? Kőhalom? |
|
|
„Jövőkép”
Nagy kérdés: hogy lehet tovább |
rontani a javíthatatlant; |
s alulról fűtik már a katlant. |
|
Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”, |
lendkerék forgatja magát; |
tudjuk mindennek az okát, |
megbontjuk a megbonthatatlant – |
|
Mint a bohóc vagy mint a pék, |
ki zsemlét süt, ki viccet el |
|
– nagy mulatság lesz így az élet – |
miért is van, hogy mégis félek? |
Kérdezek. Senki nem felel. |
|
|
Mackie Messer szonettkísérlete a siralomházban1
A félelemben megfogan a csend, |
a félelemben attól, hogy nem lehetek jó |
– mint nagy, sötét erdőben ág ha reccsent: |
a félelem mindig kiváltható. |
Ok mindig van rá. Sőt, cél is akad. |
Még sőtebb: cél-ok:2 „Üdvös rettegés”; |
fogmederből a fog ha kiszakad, |
figyelj! az is ilyen halk reccsenés! |
|
A félelemben megfogan a csend – |
fut mint a homok, köt mint a cement, |
a félelemben attól, hogy nem lehetsz rossz – |
a félelemben attól, hogy mindent szabad |
lelkiismeret-furdalást így okoz, |
mint asztallap fonákjára odacsent |
rágógumi: a szabad akarat. |
|
|
Közzene
a felső ajka pihéibe ragad, |
– vagy épp könnybelábad), |
hogy ugyanez sajtos spagettivel, |
tükörtojással, törökmézzel… |
|
Szent a béke
Ahogy nézem egy idegen erkélyről |
(nem az én lakásom; a tied se; bérelt-baráti). |
Te! Gondoltál már erre? Talán nem is lesz. |
Marad a szabad ég, meg az alatt. |
|
Szóval, ahogy nézem, hogy tünedezik |
őszülő szőkeséged át a lombözönön, |
ami meg rozsdállik (Isten tartsa meg őtet |
ilyen állapotában), mert a rozsda jót tesz: |
|
kívülről rohaszt, befelé konzervál: |
és ha a játszma végülisre áll |
– akarhatunk-e többet. Hát persze, miért ne? |
|
Akarni – ha épp akarunk – szabad. |
Akarhatjuk, mint rozsda a vasat? |
mint vas a rozsdát? elmúlásukat? |
azoknak aki én, te, ő, mi vagy? |
|
|
Nem voltál otthon. Vagy?
Nem voltál otthon. Vagy a telefon |
máshová cseng ki? Nem halok bele. |
Nana? Tényleg nem? Hát akkor mibe? |
– kérdezi a kisördög. Belefon |
|
az életembe mindenféle ez-az azt-ezt, |
elviselendőt (: ki kinek a kije), |
melegszem, fel nem; izzok, mint az azbeszt, |
pedig, ha egyáltalán valamire |
|
jó az életemben, erre lehetnék még, |
hogy mint a gyújtózsinór végigégnék, |
sisteregnék, lassan, türelmesen, |
|
és az utolsó pillanatban te is át- |
látnád, hogy – amennyiben – másként van tovább, |
s ha nem: irgalmazzon nekünk az Isten. |
|
|
Elégia
Ha nem vagy itthon, üres a lakás. |
Én csak tátongok. Üresség vagy űr? |
Csupa menés vagyok, meg maradás, |
jaj, miért hagytál ilyen egyedül. |
|
Horgon, önmagam nehezékeül, |
nagy halra várok. Lesz-e harapás? |
Konzisztens vagyok, mint egy farakás. |
Nézd csak! Madár vagy kődarab repül? |
|
Én zuhanok. Magamba, egyre beljebb, |
és nem azért, hogy némi örömre leljek. |
Vágyok egy szilárd, sík felületet – |
|
nem tart soká, úgyis meg kell, hogy haljak! |
– ez mostan a hányadik emelet? – |
Hadd szürcsöljem ki, mint az osztrigát: |
a Veleteket, Nélkületeket. |
|
|
Körül-belül
Körülbelül hét másodperc alatt – – – |
egy-egy másodperc egy-egy emelet, |
és közben emlékezni is lehet, |
két emelet közt már mindent szabad. |
|
Itt tulajdonképpen véget is érne… |
ha én elértem volna végemet, |
de nem, drágám, itt minden gyöngeségre |
utal, vacillálok, játszom az eszemet. |
|
Vacogok. Fogam koccan. Nagyon félek. |
Azt hittem mindig, hogy erős vagyok, |
bátor, hogy ezt a kín- és színpadot |
|
úgy hagyom itt, hogy olyan lesz az Abgang!
|
Na? Mondjad csak, kispajtás! Milyen is? |
Hangod a kórusban halk, de hamis. |
|
|
Visszapillantó tükör
fenyegetően jön egy kamion |
|
az ellenirányú sáv telített, |
nem lehet előzni, se gyorsítani. |
|
|
Lesz ez még rosszabb
Lesz ez még rosszabb, Irma, |
könnyet fakasztok szemedből, mint a torma, |
úgy szeretlek, ahogy már nem szabad. |
Vénülök; megy még a szerelmi torna, |
de a test egyre lankatagabb, |
ha ráparancsolok, még szót fogad, |
pedig magam: mint zápfog, hogyha korhad. |
|
Amikor azt hitted, teherbe estél, |
összerándultam az őrült örömtől, |
olyan volt, mint egy álom: estély, kastély – – – |
|
ha eszembe jut, még mindig dörömböl |
a szívem – beveszek egy Nitromintet – |
nem metafora volt ez. Rád tekintek: |
tükröződöm: én vagyok a gyerek. |
|
|
Ez esetben
Nem volt a levélszekrényben a kulcsod, |
és már sok minden történt aznap, túl sok, |
lefelé menet a lift elakadt, |
|
aztán magától továbbment – mint minden, |
legjobb fatalistának lenni a liftben, |
s gyakorolni a klausztrofíliát. |
|
Aztán még egyszer, kétségbeesetten, |
kerestem: de se benne, se alatt. |
Már mindenféle „harisnyádról egy szem”, |
meg hogy „örökre”, meg hogy „kimaradt”… |
|
Mindegy. Magában miért ne lehessen |
az ember eszelős, feminin, hülye? |
Minden jel jó, mert jelez. Ez esetben, |
|
|
Érezni általában problematikus
Nehéz, vagy mondjuk inkább így: |
nem könnyű – fosztóképzők, eufémizmusok |
emlékeztetnek a közös nyelvezetre – |
veszek egy nagy-nagy lélegzetet: |
|
utálom a múltnak azt a részét, amibe |
belekényszerültem, jobb híján, |
károkat okoznom nem adtatok |
|
Viszont most, hogy múlófélben vagytok, |
maradék empátiámmal azt sugallom: |
szublimáljatok gyorsan! Tudatom |
(bár lehet, ez kellemetlen meglepetés): |
|
|
Én itt egész jól
Én itt egész jól elszórakozom, |
sőt, néha úgy vélem, kár lenne értetek, |
sok béles ordas, utánzó majom |
híján hová lenne az állatszeretet |
|
bizonytalan tárgya. Közelebbről: |
Hiszen a hír meg is alkotja azt, akit megemlít, |
ezért nem beszél az ember az Ebről, |
|
ki csahol, csóvál, háromlábra áll, |
óriástörpe, palotakomondor, |
sosem fogja el magától az undor, |
|
pedig van esze, tudja, mit csinál. |
Kár érte? Talán. Felnőttek vagyunk. |
Mi magunk pelenkázzuk az agyunk. |
|
|
Smiley karácsonya
A férfi, aki bejött a hidegről, |
zavarban volt: hogy is lesz ez most? |
Lehet, hogy többet nem kell fáznia? |
|
Vagy legyen inkább kibogozhatatlan |
minden? Csússzanak egymásba a részletek? |
Kisvártatva ötven lesz. Aztán hatvan? |
Kérdéses, hogy lesz-e legközelebb. |
Minden menedék: csapda is lehet! |
|
Ez is. Csak tételről tételre mindent |
– mint revizor hamis csődtömeget. |
Minden, amit megmenthet, ami megment: |
csak az abszolút bizalmatlanság lehet. |
Ami nem fél, hogy valaha fölenged, |
és amit – épp ezért – veszélytelen melenget: |
|
|
Hogy elérjek a napsütötte sávig
Szokványos nyári éjszakának indult. |
Sétáltam kocsmáról kocsmára. |
Talán éppen a Nylonban ittam, |
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál |
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom, |
lehet, hogy a Boráros téren. |
reggelig vagy épp két napig tartottak, |
Mindenesetre, valahol ültem, ittam. |
(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.) |
Még nem olvastam a kocsmákban, |
nem, nem, még nem temetkeztem |
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját. |
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám. |
|
„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos |
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt. |
„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven |
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt, |
koszmós, egykor világosbarna haj; |
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas |
kötőhártya, aquamarin szemek,1
|
megsárgult, fehér műszálas pulóver, |
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő. |
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam. |
„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem. |
Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is). |
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár. |
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét |
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren. |
Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet. |
De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere, |
akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.” |
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam |
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom). |
No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj. |
Hiszen űzött voltam és zavaros, |
mint a fölkavart iszap akkoriban, és |
csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben” |
érezhettem némi álfölényt |
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között. |
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt. |
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem, |
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt |
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében. |
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom. |
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját. |
„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok” |
– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre, |
magam is csak a legszükségesebb mértékben, |
meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött. |
„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen. |
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve, |
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban |
kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem. |
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok, |
ettől viszont röhöghetnékem támadt, |
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg |
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze |
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik. |
„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival |
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta, |
„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később. |
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő |
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna. |
„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem |
volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy |
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas |
meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –, |
„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy” |
– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből, |
nem kéne a huszasod” – mondta logikusan. |
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal. |
Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”), |
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm, |
és botorkáltam fel a lépcsőn. |
Hogy elérjek a napsütötte sávig, |
hol drapp ruhám, fehér ingem világít, |
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig, |
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg, |
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget, |
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek, |
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy. |
|
|
Nem baj, elvtárs, szabadok vagyunk
végre, kicsit, félpillanatig |
hinni, remélni, szeretni, |
a hat-huszassal érkezni (hova?) |
Nem árt, ha valaki a karácsony- |
átérezi az életlen láncfűrész- |
a rugóig vásó szénkefék finom, |
maradéktalan szétporlását, |
Nedves fűrészpor keveredik |
|
Mégse bízom, és könnyezve se intlek. |
Folytonos, épeszű tevés-vevés. |
(Bosszú? Majd, módjával, és csakis ízlés szerint.) |
Nota bene: jobbak az élőhalottak |
önmagunktól nem ártana, de lazán! |
Szociál? Liberál? Sürgősen tisztázandó, de: |
|
|
Dalszöveg
mindenek csaholnak loholnak |
felejtenek igéket magolnak |
csapágy biztosíték be-kiolvad |
a pillanatok szétkenődnek |
mikor jutsz végére erődnek |
géppisztolyból tüzel Isten |
|
Önarckép 1990
állja, mert nem áll ellent: |
|
|
Egy szerződés hátoldalára
ki magamat e tesz-vesz város
|
|
ahol nem kell hogy legyek |
tevés-vevésük része, se feltétele, |
|
köveként a falnak? Hogyan |
lehetnék észre- és részvétlen, |
|
|
Valamit valamiért
Ha majd szilánkokká, latyakká repedezik |
a roppanó, felpöfögő jeges sár, |
van egy-két ötletem, hogy akkor mi lesz itt: |
remélem, hogy akkorra: nem leszek már. |
|
Az „e kettő”-ből, ami kellett, az utóbbi |
így-úgy-amúgyse: vissza-összejött |
– hiszen mint nyári ég: tündökölnek a nők, |
magára vessen, aki bennük tud csalódni. |
|
Hanem, ami az előtagot, a |
sz… ságot illeti: maf- és pornográfia |
(mókának itt nincs helye, vén hülye!) |
|
Jó. Az azért szerelmemet. Szerelmemért az életet. |
De mit az életem helyett? |
De mit az életem helyett? |
A lelki odvam-üdvömet? Kellene egy |
Instancia, amely betiltja az ilye-1
|
n nézlelőpontokat: hiszen a |
líra – végső soron – minden, csak nem logika. |
El kéne állítani a gondolkodásoma- |
|
|
Ne mondd, hogy nem
Hogy hiányzol: nyilvánvalóan helytelen. |
Valamiként az is, ha én neked. |
Törölni kellene pár szubrutint. |
Kikap-bekap. Az üresjáratok |
helyébe: nyelvtanulás, kocogás, |
elmaradt tanulmányok bepótlása: |
pl. „A filmművészet kezdetei”, |
kedelmi arithmetika összefü- |
ggése. Számrendszerek”. Baromi érdekes. |
Nem? Hát akkor mi? Folyton úgyse lehet. |
Egy férfi résziről. Ebben a korban. |
(ehhez viszont: nem lehet viszonyulni). |
Tehát? Tehát semmi. Vársz vagy várlak. |
elég érdekesek, meg a megélénkült |
reménytelenség, ami ahhoz képest, |
mikor csak pangtunk, pangtunk, |
Azért most mégiscsak jobb? |
|
Megint megyünk
Megint megyünk. Vagyis állunk tovább. |
A többesszám ezúttal téged ölel (fal?) fel. |
De KI? Vagy mi? Egy szelíd tétovahovább? |
Tűzvízözön azonnal és ezennel? |
|
De ki az… No, álljon meg a menet! |
Hogy értsük a „téged”-et, „engem”-et? |
Mintha egy rejtett birtokos eset |
fejlene ki a többes számból, jóllehet |
|
azt sem tudhatni, ki az alanya |
a mondatnak. Aki szól? Akikről szól? |
A nyelv hatalmasabb használóinál. És itt elenyé- |
|
szik a fölény. A költészet: anómia. |
Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol |
időtöltés végett az emberfia |
|
|
Őszi nagytakarítás
esztétikai miszticizmusra hajlok |
(ha ez a két szó egyáltalán |
kijön egymással). Bárcsak igen! |
újra tele lesz a kalucsnikovunk |
mint minden sötét korokban. |
felpezsdül az általános elernyedés, |
hinni kezdjük, hogy itt a Világvége, |
mire támaszkodik ez az egész |
eurodiziákumok után néznek, |
megint mások garantáltan antik |
darabokkal bútorozzák be lelküket |
egyenesen a HitBizományiból. |
Vagy művészettel. (Az egy nagyon szép dolog!) |
|
Szörnyű vendégszöveg reng |
két nejlonzacskónyi Lencsefőzelék kolbásszal, |
Pork Luncheon Meat, vulgo: Uzsonnahús,
|
Sardines en huile, Erőleves Kocka, |
„Ez mind konzerv” – mondom halkan, udvariasan |
a paralegális hulladéklerakóhelyen |
másként-nejlonzacskósnak. |
|
Így nagytakarítás után, festés előtt, |
jólesik egy sör. Lehetne hidegebb |
(s a tévé halkabb), de megjárja. |
kétharmadán – minimum – túl |
mind nehezebben tulajdonítok túl nagy |
jelentőséget annak, hogy úgy vannak-e |
a dolgok, ahogy lenniük kellene. |
|
|
Az vagy nekem
Az vagy nekem, mi seggnek a tenyér: |
(új gép: alig lelem az ü-betűt); |
mi szemnek a nap, szájnak a kenyér: |
|
Kedélyem így mostanában fanyar, |
talpam alól az út: kifut. |
Holott én azt hivém, egy-két kanyar |
|
(Nem arra gondolok, amire te nem. |
Jaj, el se kezdjük! Édes Istenem! |
Róla még lesz szó. Szögletes zárójelben |
|
De nem. Pedig ez – azt hihetnők, nemde? |
egy ilyen élet után megilletne – – – |
Mi is? Új hibridek-Hebridák? |
És miért? Mert? Milyen volt „ez” az élet? |
|
Igazad van. Nem tudom. Csak azt hittem… |
Hogy? Ja, hogy mit? Nem tudom. Csak téblábolok itten. |
(félre:) Ez vagyok, ez a tipródó, lúdtalpas tébláb,
|
gondolni is rossz rá, hogy Isten épp lát, |
saját képmását, másképét. Habár? Gondolta volna meg! |
Már akkor sem volt egy „mai gyerek”,
|
mielőtt ész nélkül teremtgetett. |
Csak rajta! Nézzen bele a tükörbe. |
– Szimmetria-elv! – az egyenes-görbe |
fakerék forog – ő csinálta – körbe: |
forgunk Gondviselés-kerékbetörve; |
Szentlelke rajta, viselje a Gondot. |
És innentől már egyszerű, amit mondok: |
|
Háljunk egymásba járni, mint a lélek. |
|
|
Helyett
Eldöntöttem. Nem írok levelet. |
(Ja k vam pisu csivo zse bolje…) |
Fel se hívlak. Minek? A dolgoknak az a dolguk, |
vagy mint vasat a rozsda kezdi ki? |
Minden kapcsolat tartam-egyenletében |
szerepel egy p pusztulékonysági együttható, |
ez bátran (vagy gyáván) posztulálható. |
Tudja az Isten. Tudja, tudja, naná! |
Ő már csak ilyen fúrt agyú öreg, |
a bal fülét a nyaka mögött hátranyúlva |
Gondolj csak a Megváltás Kft-re (vagy betéti társaság?), |
tanulmányozd a theonómiát. |
Ja, hogy miért nem hívlak fel. Nem tudom. |
Minden gondolat megáll félúton, |
hőköl vissza, hisz nincsenek hovák; |
szakadék szélén, párkány peremén |
visszaretten a mélységtől az Én, |
kai mélységre gondolok, ilyen izé |
hogyishívjákokra: Kimért chimérák, |
etc., etc., ecet, ecet, amikbe nem kell beleugrani. |
Szóval, magyarán, Unbehagen, kognitív disszonancia. |
|
Adjátok meg az adott pillanatot
Kérdezik tőlem hogy most hogy is |
lészen itt nekem velem mindezek után |
amiket elszenvedtem lébecolok-e |
szóval olyan belevalóan márminthogy politikailag |
|
mondom hogy mostanság éppenséggel |
nem nem nem nem nem az Istenért |
nem tudhatjátok hogy mire nem gondoltam |
|
adjátok meg az adott pillanatot |
hogy félrenézzek felejtsek |
essen az esnivaló ROHADTUL UNLAK MINKET
|
csak tisztesség ne essék szólván |
|
eshessék szó ne tégla úgy értem |
félreértés se essék: a MINKET-et |
úgy értem: párt haza család. |
Istent hagyjuk ki ebből a játékból. |
|
Még nem mindegy minden. Vagy már nem? |
Ezüstös fejszemosoly játszik a nyárfa levelén. |
|
kell hogy legyek valakinek – szűznemzés kizárva, |
érett megfontolásból – őse meg vagyok |
utódaimnak. Hacsak? De ez már nekem is, nekik is: |
|
|
Egy törvényre
Köztársaságunk koronás címere. |
Neomagyar. Félreértés ne essék: |
meghajtom előtte lófőmet. Natürlich.
|
szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és |
mindazonáltal (tá titi tá tá). |
Én törvény… – mit tisztelő! – |
törvény-mániás vagyok. (Tényleg.) |
Mondd, Szoki, öreg szaki, |
véletlenül a bürökpohár alján? |
|
|
Jobb-e az undor, mint a harag?
Fodor Gézának
Roppant elődöm apodiktikus |
álláspontja – legalábbis orvosi szempontból |
több mint problematikus (1. még „vitatható”). |
|
(A halálnem – haláligen – |
ízlés és szerencse dolga.) |
|
Az undor inkább a gyomorra megy, |
az ún. gastrointestinalis rendszert |
veszélyezteti közvetlenül
|
(fekély, „táplálkozási negativizmus,” |
– undor sajt– és sajtótermékektől), |
– hipochondriánk szerint. |
|
És itt áttérnék a haragra. |
ellátását fokozhatja (erősen!) |
Javaslatom: rák, Marcus Aurelius, |
végelgyengülés, nagy szerelem, |
elleni szerek használata (intravénásan). |
Közszereplés. Vízkereszt. |
|
|
Kívül
Jönnek (nü, mi az hogy jönnek? |
előkúsznak a repedésekből, |
a tavaszi nagytakarításkor megfordított, |
kiprakkerolt matracokból) |
a tányérnyalók, a tényárnyalók. |
A „nem egészen úgy volt”, meg a |
„dehogynem, még úgyabban volt” |
íródeákjai. Felhallik szobámba |
darutollaik szapora percegése. |
|
Hát igen. Pitvaronca ennek a Pitvarnak sem leszek. |
Pedig lehettem volna az előzőnek is. |
Ismertem az észjárásukat, a modorukat. |
Nyelvhasználatuk nüancairól
|
órákat adhattam, „intenzív tanfolyamot” |
tarthattam volna. (Mellesleg: |
kizárólag nüancaiban élt ez a nemtelenzet: |
a szókincs numerus claususa
|
(zárt szám) folytán az előfordulási |
gyakoriság volt az egyetlen üzenethordozó. |
Olykor egyes szavak tisztázatlan |
körülmények közötti eltűnése |
valóságos pánikhullámot kelthetett |
– ha képes volnék egyáltalán megijedni.) |
|
Visszatérve: lehettem volna. |
Az egész etikettet gyerekjáték |
lett volna elsajátítanom. Dehát |
a gyerekkorból már gyerekkoromban kinőttem, |
és külöben sem játszani születtem
|
Mondhatjátok, hogy kívülálló vagyok. |
Bystander – mégha nem is éppen innocent. |
Ovidius a Tomaji-ban. Ül a söre mellett, |
olvas, körmöl, elmélkedik, bambul. |
Három napot tölt egy négyszemélyes |
rendszeresen elemzi a kül- és belpolitikai helyzetet |
– a feleségével, törökülésben, otthon az ágyon. |
Ágyjelenet. Néha nyakkendőt köt, mielőtt vécére megy. |
Igazatok van. De ez egy megteremtett KÍVÜL.
|
Csendet kellett teremtenem. Némi nyugalmat, |
meleget, még mielőtt testem kihűl. |
És ezt magyarázatként mondom, |
semmiképp sem mentségemül. |
Egészen máshol szorul a hurok. |
|
|
N. L. emlékére
más is kurva, nemcsak én. |
akiknek igazuk akaródzott lenni, |
|
Nem, Laci, én nem akartam, |
|
Odakecmeregni sem. És ha végez |
velem szívelégtelenség, tüdővizeny, |
vesezsugor, hererák, felfekvés, |
|
Örülök, hogy már nem élsz. |
szívós fajta, minden rendsz… |
|
Naívitásod örökre hiányzik. |
Hogy ennyire ál. Hogy ilyen naív. |
Mintha az ablakon át tükörbe. |
|
|
Levéltöredék
Danilo Kiš, Danilo Kiš, Danilo Kiš, |
halálodra rátehetném az én kis |
majdnem mint „…Velencében”! |
Ebben a le-nem-húzott-wcnyi országban?! |
Nem mondod meg. Én se neked. |
Hátha még tudnád, hogy délebbre tényleg az lett: |
állítom: betegre röhögnéd magad. |
Ám te, halállátó szemeddel |
innen is, onnan is és mindenhonnan. |
|
PS.: Különben azért hallok rosszakat is rólad. |
Máriáshuncutot játszani Trockijjal? Te tudtad a |
legjobban, mekkora pechvogel. Hagyd néha csalni. |
|
|
Hommage à Wittgenstein
„Worüber man nicht sprechen kann, darüber muß man schweigen.” Drága
Ludwig, Mesterem, Tanult barátom! Mondd, nem végső filozófiai pofátlanságnak szántad ezt
a sírkő súlyú 7. tételt? Ha valamiről nem lehet beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó parancsa. Valamit megkövetelni vagy megtiltani csak akkor értelmes, ha a címzett
személynek hatalmában áll választani legkevesebb két alternatíva
között. Szóval, mi is ez? A metafizikai maffia omerta-törvénye?
Tarkón vagy szívtájékon nagyon is átél…, pardon halható következményekkel? Hogy mint
filozófusok a mélyértelműség szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen? Mindenesetre
eléggé beszédesnek mondható a hallgatásod. Azt nem merészelem
föltételezni Rólad, hogy ezt a szembeötlő (igaz: nekem 25 év után ötlött csak a szemembe)
logikai hibát ne tudtad volna eleve.
Választ nem várva
síron inneni híved
Petri György
|
Interjúrészlet
Hogy mi van a hallgatásom mögött? |
Nekem semmiféle alkotói válságom nincs. |
de ezt úgy értsed, ahogy mondom, |
legalább egy verset nem írtam meg, |
amikor három verset nem írtam |
egy délelőtt leforgása alatt. |
ritkák. Másrészt maga a kérdés is naív. |
Egy igazi hallgatás az nem olyan, ami mögött |
|
Az én hallgatásom mögött – – – Hát kérlek, |
De olyan ám, mint őrszobán a KUSS után, |
vagy mint egy halott csecsemő agyában, |
még magdeburgi féltekéknek érzik magukat: |
ha ezt a megfeszített bambaságot ismered, |
tűrhetetlenebb s törhetetlenebb |
csendjét a kölcsönös részvétnyilvánításnak, |
hogyhát megint így egymásratalált két |
s önmagát illetően legalábbis |
mindegyik tudja: két mi talált egymásra. |
Nos, ezek persze csak metaforák. |
De jobban nemigen megy ezt megmagyarázni, |
s ma még egy szonettet kell |
el nem kezdenem. Amolyan penzum, évfordulóra. |
És ez a legnagyobb felelősség: |
Ilyenkor még annyi támpont van – – – |
|
|
Álljon meg a menet!
Védőszentjeimnek
|
„Engem egy pillanat megölhet”? |
„Nekem már várni nem szabad”? |
Bizti? Nincs az egész egy kicsit |
– L. Gy.-vel szólva – felsti-hi-li-lizálva? |
Nem ahelyett állnak e lázas szavak, |
hogy „Nem volna három rongyod, |
garantáltan folyó hó 15-ödikéig |
amikoris nekem befolyik egy nagyobb… |
értem, kettő is elég, vagy annyi amennyi. |
De azt prompt!” Nem ahelyett? |
Tedd „fekély, galád” szívedre kezedet. |
|
– – – Franzl, Franzl, hogy is van ez? |
A megfagyott cseppek mi módon hullanak alá? |
Rendben: először szomorú szemeidből |
az orcádra potyogtak, aztán ottan megfagytanak. |
Cseppalakban. Kb. így: |
Figyelembe véve egy könnycsepp térfogatát |
és néhány triviális termodinamikai megfontolást: |
amikor fallen, akkor vagy nem gefrorne,
vagy nem Tropfen. |
(Hacsak, hacsak nem kaptál egy pofont. »Peremfeltétel«). |
De szépnek szép. Mi több, gyönyörű! |
(Most is a Winterreisét hallgatom.) |
Mégis szóvá kell tennem: amire a szövegíród gondolt: |
minimum jégcsapretek méretű szerelmi bánat. |
|
|
– – sorvégen, rímkényszerben, de nem okvetlenül. |
fejemmel nem biccentek. Ezeknek? |
Igaz, nem is remélek, fejszesuhanás, |
Vetni. Meg. Száz. Bajunk. |
|
|
Regénycímek
Kibúvók és kényszerpályák |
Éldegélések és halogatások |
Tubi, tubi és/vagy not to be |
Zaub és Erberg (jiddis beszély) |
A és a lányka |
|
Fogadd őszinte
vesznek körül, tapogatsz, |
|
(hülye vicc! remélem, észrevetted: |
mert egykor – tény, ami tény – |
|
Bár nem is szégyenlem magam. |
|
|
Most éppen itten
Most éppen itten nem vagyok sehol, |
pedig szeretnék lenni valahol, |
szerettem volna lenni, de soha |
nem lehettem, és időknek soka |
pereghet el, foglyul ejtett homok, |
önforgató clepsydra, senkisem |
voltam, leszek, bár néhanap vagyok, |
vagy lenni vélek, mint a jégcsapok, |
ahogy csöpögve hűtik a Napot. |
|
„Eszmék és tánclemezek”
És Vas Istvánból mi maradt? |
Már úgy értem, hogy a művein kívül, |
de most éppen nem a műveiről |
szólnék. Hová és mivé lett az az emberi alak? |
Amit szerettünk, a szellem égésterméke, a testi salak? |
Mértéktartó, mondhatni szabatos |
vigasszal szolgált Isten szolgája, a pap. |
|
De mihez kezdjek e vigasszal én, a hitetlen? |
akinek csak egy élete van, ez az egyetlen, egyenetlen, |
ez a köves, sáros, süppedékes, göröngyös út, |
aminek a végén az ember egy gödörbe jut, |
illetőleg az „embert” előbb avatott kezek bedeszkázzák, |
elkészítik neki az ő végső házát, |
rang és vagyon szerint, kinek milyen adódik, |
vagy bronzot vagy ébent vagy éppen mahagónit. |
|
És így abban sem hihetek, hogy „odafenn |
találkozunk”; énnekem mínusz 270oC a menny. |
A mű, az persze, fennmarad, no igen. |
De Vele, aki vörösbort ivott, szivarozott, |
a „büdös életben” soha, s a még büdösebb halálban sem találkozok, |
pedig, jaj, hány ostobán elmaradt |
találkozásunk fantom-fájdalma sajog, |
ahogyan fájni tudnak a régen amputált végtagok! |
|
De mindegy. Meg kell szokni, egyre több |
lesz csak a Nélküled, a Nélkülük, |
eltemettük hiszen Pilinszkyt, Kálnokyt, |
néhányan még élősködünk álnokul itt |
– mert a túl– avagy továbbélés számomra jó ideje |
a vastagbőrű pofátlanság egy neme |
(a fenti szójáték – könnyen lehet – Neked nem tetszene) |
– de hát ez az egész vers fals, disszonáns gyászzene: |
hangok igyekeznek hangzani – nem Neked. |
Te nem vagy már. Csak úgy, magamnak, akárkinek. |
Forognak egy őrült hangraforgón forognak |
kopott eszmék, barázdahibás tánclemezek. |
|
|
Valószínűleg kora reggel
(a „valószínűleg” azért túlzás, |
én így szeretném… de az én |
A dolgok történnek velünk, |
az események, na ja, az események, |
|
Térjünk vissza a gondolatmenethez. |
Kora reggel fogok meghalni. |
idézőjelbe (vagy időző jelbe?) |
Mondhatni: overstatement. |
|
Mert délután sem olyan szörnyű, |
3 o’clock p. m., for instance, |
|
|
A Mizantróp átnézése közben
Alceste? C’est moi. És Philinte? Dettó. |
Gyűlölettől-szöges selyemdrót gettó. |
Az udvar logikáját ismerem, |
szabályait (cogito) ergo sérteni is merem. |
(Támadt is ebből pár kisebb bajom, |
na meg néhány /elmaradt/ párbajom.) |
És végül – enfin – volt annyi eszem: |
döntöttem: Eliante-ot elveszem. |
Így nem kell rohangálni, strapálni magamat, |
lehetek komótos, portable sivatag. |
|
És a szegény Philinte? Nos, ő hoppon marad. |
|
|
Kis éji zene
Először alszom, törpe, nélküled. |
Költői túlzás. Vedd olybá. Virágcsokor.) |
Halogén éjszaka. Tükör és szappan. |
Semminemű richelieu-i perverz |
|
A főétek-vétek? Hol a na pi (sic!
)
|
(4 e + 2 rejtett genitivus; |
enyém-tied, tied-enyém reláció |
Hol vegyülsz éppen élet-elemem? |
Most kezd megfájdulni a könyököm, |
Bocsáss meg, de nékem az egyedüllét: |
olyan, mintha zongorán hegedülnék. |
szöszi, szöszike, szöszke/ |
Alulajzott húr: lekonyul az ív. |
Lehangolt íjam-lantom dobhatni el, |
ideje volna már aludni el. |
|
|
Elégia és értekezés
Szeretnék zsugorodni mostanában. |
Jobb, ha az ember aktívan csinálja, |
ami amúgyis történik vele. |
A halálvágy a kompromisszumkészség szinonímája. |
Csökkenni önmagába véve se rossz: |
baby-kenguruban, sportszatyorban, urnában. |
Kevesebb nehézséget okoz. |
Bár gravitálni kénytelen. De ez |
Newton úr számlájára megy. |
|
(Magamba csődülök. Összemegyek.) |
Se közösség, se párt, se testület, se kaszt. |
Csak adni magam: ami vagyok, azt. |
Sőt még inkább: adódni. Lenni a |
dobókocka bármelyik oldala. |
Nem fordulat, csak perdület. |
Legyen! Puffanjon úgy, ahogy esik. |
Mindenkori Gerade-so-Seinemet |
úgy fogom fel, mint magamagam aleseteit. |
|
a „minden testnek útján” (P. Gy. boulevard), |
egy jó zaftos marhapörköltet, |
meg egy-két porcot, mócsingot megenni, |
és előtte a pörkölthözvalót |
(lábszár, s ha netán: szívgyökér, ökörfarok) megvásárolandó |
tavaszban veled, veled, veled. |
|
|
El nem küldött levél
Hiányzol, vén varnyú, formatökélynök, |
általában és engem különösen |
korholó pillantásod az üvegpajzs mögül, |
komótos megbízható rosszkedved; nejed |
főápolónői méltóságtelje is, |
áthalad e túlzsúfolt rákkórház |
bűzlő folyosóin, irgalmatlan nővér. |
|
Remélem, én is Néktek. Már az iskolában is |
notórius hiányzó voltam, és |
ahogy az évek telnek-múlnak, ez |
(mármint a hiányzás) előbb-utóbb |
visszavonhatatlan és abszolút |
képességemmé leend. A jelennemlét. |
ide s tova a szél lótása-futása, |
az irdatlan, gazos kertben, |
Emlékszel? „Ojvé, mekkora fasz!” |
– gondolhattad rólam, amikor V. M.-től jövet |
a Ferenc József (Szabadság) -híd felé haladtunkban |
szóvá tettem V. I. londoni |
verseiben a tőkés társadalom |
ellentmondásainak kinemdomborodását. Istenem! |
Hatvanvalahányban; utóbb alaposan |
(gyökeresen, tövestül – mondhatni) |
leszámoltam ezzel a korszakommal. |
Hát ez. Tanulság: nuku. Csak |
|
|
„Ha nem vagy itthon, üres a lakás”
Csak ismételni tudom önmagam, |
habár elég belőlem ez az egy is, |
terjedni sem tudok, mint pl. a pestis |
(a fenti „pl.” pl. kimondhatatlan, |
|
mert a szótagszám terebélyesednék, |
messze túl-túl a megengedhetőn, |
de már hagytam is abba, amidőn |
megérkeztél, mert nincsen szonetthetnék- |
|
töltöm, mint karalábét vagy tököt, |
|
e hév nyarat, és én mint kilökött |
kutya, csak lihegek és nyelvet öltök. |
|
|
Utálok várni1
Hiányzol. „Szőrösdeszka”, meg |
„laposabb, mint egy tetű” – |
ilyeneket mondok, meg ilyenebbeket. |
nem tűrő lénnyé lényegülsz, |
|
|
Házasságterápia
Igyekszem kivonulni az életedből, |
nesztelenné halkulni, lábujjhegyen |
létezni, zokniban, a kulcsot puhán |
fordítani a zárban, mint a betörő. |
megtapadni is rajtad, mint a tapló, |
élősködni rajtad, mint a fakín |
(ismertebb nevén: fagyöngy). |
Ideje volna felnőtté válnom. |
Jobb későn, mint soha. Habár? |
Lehet, hogy jobb soha, mint későn. |
Esik. Reggelre megint csúszós lett az út: |
Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat. |
|
Fogas kérdés
a télikabátomat, a kalapomat, |
|
a télikabátom, a kalapom, |
|
|
Veszekedés után
„Egy vers előállítása során az ember nemcsak a
versre figyel, hanem önmagára is.”
(Gottfried Benn)
„Később látni fogjuk…”
(Gottfried Benn)
|
Mindez olyan keveset számít, |
ha azt vesszük, hogy meghalsz, meghalok. |
|
Vagy, aki vagy. Vagyok, aki vagyok: |
Szellőszaggatta felhő ámít, áhít |
a következő elsötétítésig: |
|
Ha ezt vesszük, mint segédegyenest, |
eljutunk a szerkeszthető halálig, |
persze, ámde én Rilke nem vagyok. |
Tém és továm rosszalkodásra sose rest, |
így dühöd hoppon, én meg: maradok. |
|
Elnézegetem a szőnyeg mintáit, |
ölteni kéne. Testet? Alakot? |
(Mást – magyarul – nem is igen lehet.) |
De mondd meg, ebben a korban minek? |
Pláne, ha oly keveset számít mindez. |
Elég, ha megbékélten rámtekintesz. |
Ha te is, én beérem ennyivel. |
|
|
Epitáfium
Agyonnyargalt életre hirtelen jön |
a halál. Belsejében érlelődne |
még döntés, eredmény, siker. |
Nem Fog. Elpusztul fonnyadtan és zölden. |
|
„Ha másik élet…”, motyogja az éji |
zajokra érzékenyített éberalvógép. |
Nincs másik élet. Veszteni tudni kell. |
(Szerencsére keveset, inflálódunk.) |
|
nélkül a hátralévőt. Sírkövünk nem |
süpped majd dús talajba. Mint bevágott |
kocsmaajtó mögött, izzad, pállik, zümmög |
ételszagban és füstben a világ. |
|
|
Göröngy
„Végre egy nő, akinek a halálában |
Tulajdonképpen ez volt az első |
gondolatom, de a fiamnak, |
aki a hírt közölte, a telefonba |
valami olyasmit mondtam, hogy |
„Holtában sem tudom kevésbé |
nem-szeretni anyádat, mint amikor még élt.” |
vagy valami ekvivalenset. |
hullajtottam képzetes sírgödörbe, |
a lyuggatott, fekete bakelit-fedlapon át |
|
(Nem akarok jobbnak látszani, |
mint amilyen vagyok. De rosszabbnak sem. |
Bizonyos dolgokhoz viszont |
egyszerűen (?) nincs érzékem. |
Ezek a dolgok – sajnos vagy sem – |
Beszélik, hogy sokszor „kiadom magam”. |
Pedig az egész, amit csinálok, |
nem valami jajde személyes. |
Ellenkezőleg: a legszemélytelenebb, |
mint az endokrin funkciók. |
Csak úgy látszik, ezt olyan zsenáns |
tudomásul venni. Bár tudnám: miért?) |
|
Nyúzott és visszataszítóan elesett volt, |
amikor utoljára találkoztunk, |
a járomcsontjára szikkadt bőrével: |
ennyi maradt az egykor kedvesen telt |
nézegettem, amig ő az üres |
kávéscsészéjébe meredve beszélt |
halk, nazális, tárgyilagossá fátyolozott hangján. |
Valamit tisztázni vagy kérni akart. |
Majd egy úgynevezett óvatlan pillanatban, |
kézfejemre tévesztette a tenyerét; |
nem húztam el a kezem, néztem |
a lakkozott körmű ujjait: |
|
|
Credit card
egymilliófontos bankjegyét |
|
Illetve, hogy nem váltjuk, |
halálbankóból senki sem tud |
visszaadni. Viszont imponál. |
|
|
Hamvasztás
Mindenről valami mocskos jut az eszembe. |
A legszebbről, a legmeghittebről is. |
(„Legmeg” – na látod! Nekem minden csak hangzik, |
értelme-hullottáig ismételt szó.) |
mint kadáver a kemencéből: |
|
Nem megyünk ötről hatra
Tisztelhető embert hatalmon egyet láttam, |
ő is, ő is csak halni tudott vele! |
Egy vigéc, egy bugris, egy történelemtanár (középiskolai). |
|
A bugrisra picinyég térjünk vissza: |
a kettő együtt: erő, hajlékonyság, |
mint a megedzett acél vídiaéllel. |
Tömeggyilkos volt. Jóvoltából élek. |
(A történelemtanár is, a középiskolai.) |
|
De milyen élet ez? Mint a próbareggeli, |
valami feneketlen bögréből, |
sörétekkel, folyami kavicsokkal, |
cementkását, és azt mondják: |
„Vállakat előre, ne lélegezzen, |
|
De tényleg, visszatérve a bugrisra: |
nem mondhatom azt, hogy „egy gyáva szar volt”, |
„ült volna annyi évet börtönben, mint én”, |
mert hogy én egy minutát sem, |
le és fel sem ültettem másokat, |
függélyesebb mozgatásokról nem is beszélve. |
|
Tehát a bugris? Mondjuk: senki volt? |
Esetleg mondjuk: „Ő történt velünk?” |
Hová kell tenni a kérdőjelet? |
|
Elmúlt az életem. Öreg vagyok? Öreg. |
A problémáim? A kíváncsiságom? |
Tátong reám egy ásító üreg, |
(Ami a vitatott-életűt illeti: |
hát nem is tudom… sakkozott és |
fokhagymával szerette, én meg mindig szerettem |
volna azt mondani, hogy végre |
megdög – – – de talán méltóbb |
|
|
A delphoi jós hamiscsődöt jelent
Hagyjuk. Nem érdekes az egész. |
Azt hittem: van itt valami, |
amiért… Mi is? Amiért mit is? |
Mindegy. Azt hittem. Hülye voltam. |
|
A semmi szó használatától |
sokáig megtartóztattam magam: |
„semmi ágán”, „nichtendes Nichts” után? |
(Ahogy Martin H. ízes németséggel |
tudta mondani a „semmiző semmit”.) |
Erkölcsi-copyright megfontolások. |
mondani (mondok) valamit. |
Hogy miről? Hát, tudjátok, erről a… |
|
Nem tudjátok. O. K. Honnan is? Hiszen |
én is csak azt hittem. De már nem hiszem. |
Azazhogy tudom. Nem volt. Nincs. |
Nem lesz légyen. Most már tudom. Már késő. |
Félre ne értsetek. Nincsen szó semmiről. |
vagytok-volnátok mind kíváncsiak: |
|
hóförgetegbe, füstbe, kávézaccba – – – |
(nem jelekből, ó nem, csak könyveket, |
újakat ritkán; régebbieket). |
Ismétlődő, értelmetlen jelek. |
Krónikus üzemzavar? Kétségb’esett üzenet? |
Ki tudja? Én mindenesetre így |
|
|
Opciók
Úgyszólván nincs már semmi: |
a fordítás, a számítógép labirintusában |
történő eligazodási kísérlet |
(ami végül eredményesnek bizonyul, |
bár a magátólértetődés érzése |
bolyongás az „invalid path”-okon, |
vagy csak kitaposatlan? ösvényeken). |
Marad a kérdés megválaszolása, |
hogy mi is vagyok voltaképpen. |
Opciók: „is-is”, „vagy-vagy”, „sem-sem”. |
És marad Mari. Van még, ha nem is |
mindenesetre. Bár csak részemről ewig, |
objektíve vitathatatlanul weibliche. |
|
Naptár
őzet, disznót, egeret – – – |
|
|
A lírai én meg amit zárójelbe tett
Az újságokból már csak az |
(A sporthíreket régebben sem.) |
|
másfél törülköző, egy nikkelezett fémrúd, |
s egy boyler széle látszik. |
|
vagy inkább majdnem biztos: |
beülnek egy (vagy több) valamire |
|
|
„Ötven felé”
Tekintve a szívem, a tüdőm és a májam |
állapotát, hatvanhárom (pluszminusz |
két) évek gönnolok, valószínűsítek magamnak. |
vagy nagyon önfeledt lesz. |
|
Az áhított tökélyt elérni nem fogom. |
közelébe sem férkőzhetek. |
Szépség, boldogság: ilyesmivel ifjan sem |
kecsegtettem magam; illetve igen |
(hogy még ilyen vénen is hazudok!): |
erre ment rá, pazaroltatott el |
de azt tényleg nem gondoltam, |
elérhetőek ezek a „-ságok”, „-ségek”, |
|
Véltem volt ifjúkori szertelenségnek |
|
Most már tudom, hogy igazam volt. |
|
De megváltozni mégse nem tudok. |
Köpönyeg előtti esőre várok |
az időt-látott pásztorok szerinti |
évszázados aszálynak közepette. |
|
van úgy is, hogy nem süt, |
hol északi, hol délszaki szél fú, |
és mégis, mégis ezek a túlzások folyton! |
A költőket be kéne tiltani.) |
|
Mármint a múltba. Ha már így |
szóba hoztam az ötven évet, |
akkor ez illendő, sőt némileg elváratik. |
|
egy igen híg, mócsingokat is |
badella-gulyást látok magam előtt, |
szétfőzhetetlen, édeskés-üveges |
burgonyahasáb bukdos le-föl: |
lányok, később: nők (még később: gyerekek, |
következményként, súlyként; |
terhükre csak az anyjuknak voltak; |
ennyit a pontosság kedvéért). |
|
Tudok főzni, szeretek még… |
– de már nem(igen) tudok, |
valaha verset írni is tudtam. |
Mindenesetre: mondták. Látásom romlik, |
autót, országot vezetni már nem mernék, |
egy alkonyati lépcsőn is óvatosan |
minden meredélytől (20 centitől fölfelé), |
és nem bírom a csípős ételeket. |
|
Ötven év. Olyan nagy számnak tűnik. |
(Pláne, hogyha félszáznak mondanám, |
vagy 0,05 évezrednyinek.) |
Holott: hullong, mint a pernye, |
nyúlik-szakad, utálatos!, mint az ökörnyál. |
Itt van. Itt van. Rám terpeszkedik, befon, |
pedig valami telítettnek-szépnek |
gondoltam ezt a kerekded számot, |
jóllehet tudhatnám: mindig tévedek, |
Ez csak egy szám a számegyenesen, |
folytonosság, monotónia, megbízhatóság, |
|
|
Sár
Mindig és minden valami helyett volt. |
Sohasem fogom tudni, mi helyett. |
Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt, |
nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek. |
|
Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz |
rongylabdaként buffogtam, amikor |
botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém. |
Terepem – állagom: sár; esőre várva por. |
|
Egy vagyok már tereppel és szereppel, |
az különböztet meg, hogy leírom: |
nekem jöhet már „reggel – este – reggel |
|
et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”. |
Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel. |
Da capo al segno. Ad libitum. |
|
|
Lassan
Lassan, anyám, mindegy lesz nekem, |
hogy mit beszélnek rólunk a „házban”, |
hogy kivel élek én, ki él velem. |
|
Befoghassák – ha szabad így kifejeznem magam – |
a… bagólesőjüket; kussoltassék. |
(Nem imperativus ez, csak optativus.) |
|
Éppenséggel mesélhetnék én is róluk. |
ez csak azért van, mert most |
nem lüktet az epikai vénám. Pedig! |
Ha én egyszer kinyitnám a számat. |
a kinyithatás elő-kéjével. |
|
Meg különben is: többségükben |
nincsenek már az élők sorában, |
vagy ha vannak is: csaknem |
|
illeti – az se lesz soká: |
|
a kígyóbőrből kihal a kígyó, |
s beléköltöznek szélhordalékok: |
homokszemek, szunyogszárnyak, |
korhadékok, menyasszonyi csokor – |
maradványok, papírszalvétafosz- |
lányra szárad marhapörkölt emlékek. |
|
ahol egyesek még beszélnek rólunk. |
épületgépészetileg katasztrofális. |
Csak vésd eszedbe, hogy mindaz, |
következik, csak lassan következik be. |
Nem lavina, sem nem tájfun. |
Nem akkumulálódik, nem is támad hirtelen. |
Csak: (szívedre ne vedd!) |
|
|
Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek
Nem a halottak élén, csak a hátuk megett |
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek, |
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban, |
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba, |
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak: |
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának. |
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat: |
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt. |
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt |
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt. |
Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,
|
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek? |
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt? |
Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt. |
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre, |
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre. |
Ebben az országban most tisztesség-fogyta van, |
gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos, |
segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl, |
és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint, |
s vadásznának reánk. Ne legyen így. |
Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány |
férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán |
nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta |
a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz |
vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett |
a szerény, emberhez méltó, tisztes halált. |
|
Egy szimpozion után
Ó, végeérhetetlen középkelet- |
(Vagy keletközép? Néha már |
belezavarodok.) európai diszkussziók! |
(Miközben jó esélyeink vannak |
arra, hogy egy – mint mondani szokás: |
Európában találjuk magunkat.) |
|
És kezdek aggódni az elmeállapotom miatt, |
tudniillik mindgyakrabban |
szerencsére még nem fennhangon az utcán, |
de szinte megállás nélkül: |
Bevezetésképp felteszem a kérdést, |
hogy forradalom volt-e (ha igen: |
bársonyos? daróc? habselyem? |
Az viszont strukturális! Abból nem engedek! |
De radikális rákérdező énemnek |
(hivatásos hozzászóló, rendezvények réme) van egy felvetése: |
hogy voltak-e (patinásabban: voltak-é?) |
egyáltalán változások? Hogy a változás |
fogalma igencsak rászorulna egy kiadós elemzésre, a logikai |
zártosztályon volna a helye |
(ha szabad így kifejeznem magam) |
és ezenközben itt ágál! Továbbá: |
a pártok, protopártok, parainformális |
csődülések, intézményutánzatok, |
szalonképesség minimálfeltétele. |
Legitimitás lefedés nélkül? Egy nagy túrót!) |
Szóval lefedik-e a – mit is? – |
ne hasogassunk szőrszált: |
az órájára néz, s gyorsan mederbe terel: |
„Az idő megy, barátaim (hölgyeim és uraim, |
skacok – az alkalomhoz illően) |
és még mindig nem hasonlítottunk össze. |
össze közelmúlttal messze… |
Igen… (tisztelt centrumbaloldali |
énem jelenkezik), tessék!” |
Volt ugyebár: relatív biztonság |
(ez az énem a relatívat hangsúlyozza |
– különben kifütyülnék – de azért érezteti, |
hogy jobb tegnap egy biztonság, |
mint holnap egy munkanélküliség), |
továbbá: nem volt ilyen kiáltó az egyenlőtlenség, |
az akkori elit nem volt annyira gazdag, |
hogy egyesek forgótornyos harckocsival |
irtották a szalonkát, ezt a wartburgosok, ha |
kényszeredetten is, de tolerálták. |
Igaz, persze, nem is tehettek mást, |
de: nem is tettek. Így tehát valamilyen
|
egyensúly mégiscsak. Persze, igaz az is, |
hogy valamilyen egyensúly most is |
csak. Másfelől azt is tudjuk, |
hogy az akkori egyensúly hová
|
vezetett: nevezetesen, ide. De… |
Ekkor a radikális rákérdező |
közbevág: van-e értelme egyáltalán a |
kelet, közép, európ és hasonló |
Ugyanazt jelenti-e a (tetszőleges |
fogalom, pl. legitimitás, méhpempő, |
farmergazdaság, joghézag, árrés, tejpor) |
Litvániában, Magyarországon, Szlovákiá- |
ban, az Egykori Jugoszláv Macedon |
Köztársaságban, az ENSZ-be felvételét |
éppen most kérő Acquincum Repub- |
likánus Császárságban (ARCS)? |
Majd hirtelen megszégyenülten elhallgat. |
(Porcelánelefánt ő porcelánboltban.) |
Beléhasít a szörnyű felismerés, |
hogy igenis, sajnos van értelme. |
Ugyanazt az irreálisan létező |
műcsontot rágjuk Vilniuszban, |
Zágrábban, Budap- és Bukar- |
est(b)en, sőt mikor csak tehetjük |
(szimpozion, ösztöndíj, keményvalutára váltott filozófia, líra) |
térségünkön kívüli fővárosokban, |
mert nem tudunk mást tenni: |
visszakérődzzük, amit lenyelni se |
Rágjuk, ami a torkunkon akadt, |
és széjjelfeszíti az állkapcsunkat is, |
szájüregünket pedig gipszkásaként kitölti. |
Élő táplálkozásélettani paradoxonok, |
így emésztünk tátott szájjal |
(Miközben heroikusan disszimilálunk, |
van magunkhoz való eszünk és |
jól-felfogott-érdekünk. Ezért tudjuk, |
|
VAN-E EGYÁLTALÁN ÉRTELME? |
folytatás nélkül nem hangozhat el, |
mert akkor aztán – „megnézhetnénk magunkat.” |
Információ is lehet káros)1
|
|
|
Antropozófia
határozott képzetem az emberről. |
Ennek hol örülök, hol nem |
többségük, persze csak olyan das Man
|
dehát őrájuk is szükség van: |
ők a bankigazgatók, meg az utcaseprők, |
hogy ők merő szívességből vannak többen, |
csakis azért, hogy mi lehessünk |
aritmetikai előzékenységnek. |
|
Nincs filozófiám. Ez tekinthető |
hiányosságnak. Végülis az államnak |
tőlem) fizetés formájában megvont |
pénzén ingyenesen okulhattam. |
De mégiscsak: tanulhattam filozófiát |
(igaz, hogy olyan válogatott barmoktól, |
akik egy európai népiskolában |
folyamodhattak volna siker reményében). |
|
A fentiekben egy kicsit igazságtalan voltam. |
Akadtak köztük kiválóak is. |
Igaz, őket kirúgták, kiüldözték az országból, |
vagy – mint szegény egyiküket – |
hogy rövidesen belehaljon szégyenébe. |
|
Igazában Fichtére és Hegelre vagyok dühös. |
aki úgy billiárdozott a fogalmakkal. |
az emberi szellem befagyott taván, |
micsoda Rittbergerek, Pas-de-deux-k! |
Hogy nem voltak képesek előrelátni, |
hogy ők a fasizmus előfutárai? |
(Avagy a bolsevizmuséi, egykutya.) |
|
Rousseau-ról nem beszélek. |
„Vallomás”-ait nem lehet kézbevenni, |
ezt a látszólag könnyekkel telesírt, |
valójában takonytól tocsogó |
Zsebében pedig a Kontraszociális szerződés,
|
meg egy kis kígyótojás: Robespierre. |
(Rovására legyen írva: ő nemhogy |
előrelátta, egyenest ezt akarta.) |
|
Visszatérve az emberekre, |
nem is oly nagy baj, hogy nincs filozófiám. |
Zsebórám, trezorkulcsom, Uzi-géppisztolyom, |
hétvégi házam, horgászengedélyem, |
harzi kanárim, logarlécem, gégetükröm. |
Az a fontos, hogy a sör legyen elég hideg, |
legyen az embernek tiszta inge, |
a bécsiszelet mellé legyen citrom, |
a felesége örüljön az új blúzának, |
a nap süssön, de módjával, |
járjon a szellő… néha egy futózápor |
|
Elintéződik majd magától. |
|
|
Ez van
Hát bizony, egyre hülyébbek leszünk, |
de legalább lassacskán veszítjük el az eszünk. |
És a legvégén, talán jóllehet tétován, |
mint egy pongyolán kimért sütemény összeáll |
egy félig rántotta, félig kocsonyaszerű halál; |
hagyassék figyelmen kívül a síri habcsók, |
halálnapi tortánk, a „Happy deathday to us!”, |
meg a megözvegyültnek a kézfogás, a kézcsók |
– nemi hovatartozásának megfelelően, |
az „őszinte… izém” sem mellőzhető semmiképpen. |
Én imádok temetni, izzasztó hidegben és vacogtató hőben. |
Az végülis jó érzés, hogy ő halt meg, nem én |
(bár ő a főszereplő, abszolute övé a placc, |
én meg még csak üledek, mint kávé alján a zacc.) |
Bár én sem akarom túl soká húzni-halasztani, |
csak kíváncsi vagyok: hátha még történik valami. |
|
Love story
Dalos Rimmának
Még nem. Most nem. Már nem. |
elveszejtjük aktualitásunkat. |
(„Ha akkor nem, akkor most már nem.” |
|
Szerelmeink
Leginkább az ad hoc félrebaszások, |
hézagkitöltés két unalom között, |
egymás partnereinek elcsábítása |
(csak hogy mégis legyen valami sava-borsa |
a szexuális üzemi konyha főztjének). |
Meg bennrekedés, ottfelejtődés |
másfélévtizedes házasságokban, |
szórakozottságból, lakásmizériából, |
vagy a nagy édesmindegyből kifolyólag. |
Egyszer, hogy múlassam valamivel időmet, |
megpróbáltam összeszámolni: hány nőm volt. |
Egy naptár névnapjegyzéke segítségével |
beazonosítottam százötven valahány nevet. |
Ez ment. A névmemóriám még mindig kiváló. |
Csak éppen arcokat nem tudtam hozzárendelni |
a nevekhez, sőt helyet, időt, alkalmat sem. |
Ez hát az én regiszter-áriám, amit, |
Leporellóm nem lévén, magam dallottam el, |
snassz időszak adekvát donzsuánja. |
Szerencsére, ebből is kivénhedtem, |
már csak a szívem, májam, prosztatám, |
satöbbim álapotával foglalkozom; |
az öngyűlölet is alábbhagyott, |
(ami mellesleg a gőg és becsvágy álorcája volt csak: |
egyszerűen nem bírtam beletörődni, |
hogy én sem vagyok különb, mint a többi szar. |
Mint embertársaim.) Mindezen túlvagyok. |
a feleségem, a gondolkodás meg az írás. |
S ha meggondoljuk, ez nem is kevés. |
|
Tévutak és zsákutcák
Tévutak és zsákutcák, mondanám |
most, de nem így vélte absztrakt eszünk ezt hajdanán: |
mint a szellemi rákkutatás pioneerjai |
Occam borotvájával hittük a fölös lényegeket irtani ki. |
Viviszekáltuk gyógyulása érdekében a marxi tant, |
micsoda konzílium volt: Descartes, Hume, Berkeley, Kant! |
Samuelson, Keynes, August von Hayek – micsoda nagy nevek –, |
de az Istennek sem akart gyógyulni az öreg; |
próbálkoztak – nevetség! – a Lenin Fohászati Művek |
sarlatánjai is, de csak szaporodtak a cerebrális nyűvek. |
Meg kellett vizsgálnunk gnoszeológiai nyirokcsomóit |
– aggasztóan duzzadtak –, hogy eljussunk a gócig |
„és tovább”. Eljutottunk. Sóhajtva kiszedtük a tupfereket, |
az érlefogókat, a kendőket, a csipeszeket; |
egy nyílást, sipolyt azért |
hagytunk, hogy a fakadásig megért |
fekélyből kifakadjék a sárgás inkonzisztencia-váladék: |
S aggódva hallgattuk a visszavarrt |
szervekből morajló logikai üzemzavart. |
Próbálkoztunk sajátvér-infúzióval is: |
hátha az ifjúmarx-plazmától lesz az agg újra friss. |
Ha jól meggondolom: futottunk a szellemi Tőkénk után, |
vertük tudományelméleti mellünket, mint egy orángután. |
Nagyon okosak voltunk: ebben állott a hülyeségünk. |
Habár: veszélyes esélyességünknek köszönhettük méltó végünk, |
meg persze annak, hogy voltak tanult ellenségeink, |
akik tudták, veszélyesebb a tömjénnél a fing. |
És akkor villámcsapásszerűen beért: |
hogy mi volnánk a ’68-as nemzedék. |
Tudom jól, hogy senki nem tud „villámcsapászerűen beérni”: |
mi mégis így lettünk kölyökből férfi, |
behajtottunk vadul egy zsákutcába, |
aztán mögénk álltak félelmetes fehér Ladák, |
kérdésessé vált, hogy jobbra át? balra át? |
S bizony férfimunka volt hátramenetben kiférni. |
(Közben hős, álszent, bigott Mesterünket visszazárták a pártba, |
de ettől még a gyakorlat filozófiája a gyakorlat részéről maradt pártában.) |
Kezdett átlépni rajtuk a rossz értelemben vett élet, |
de az utolsó utáni pillanatban még kétségbevonatott a kritikai elmélet: |
megiratott az Ueberhaupt, |
ez a tudományelméleti knock-out, |
a dolgozat remekbe sikerült, |
Marx Károly Tőkéstül a padlóra került, |
ám a pártos boxbíró mégis rájuk számolt tizet: |
a kenguruk országába kénytelenült távozni a Tiszta Ész, |
a szerzőtársaknak is kijutott itthon ázott lódenkabátként kőnehéz |
Én, szégyellem, de megúsztam aránylag jól: mire |
kirúghattak volna a filozófiából, |
áteveztem a líra hullámtalanabb vizeire. |
(A magamfajta vén zsidó száraz lábbal átlábol |
a legvérvörösebb tengeren is.) |
Epilóg: Hetvenkettő tavaszán |
ültem az Európa teraszán, |
az Ueberhauptot rágtam mintegy két hónapon át, |
csócsáltam, emésztettem a művet – és magamat, |
míg végre fölleltem a rejtett hibát: |
hogy ugyanis überhaupt nem lehet |
létrehozni egy kritikai elméletet. |
Mivel az elmélet bármily igaznak bizonyul, |
ebből cselekedet sehogysem sequitur: |
feltündökölhet vakító fénnyel az Igazság, |
lehet gyönyörűséges, plasztikus vízióm, |
de ettől még marad szabad decisióm: |
a tevőleges faszság, vagy gazság. |
A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad: |
sajnos van szabadság, van szabad akarat. |
|
A felismerés
Cserzettbőrű propellerkapitány |
voltam a történelem egyik helyi járatán. |
Révbe értem. De ez kötelesség, nem érdem. |
Itt vagyok, és az egészet nem értem. |
|
Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak. |
Elvették a kedvenc játékomat. |
|
|
Alternatíva
félni, mint megijedni.” Biztos? |
Ne hamarkodjunk el semmit, és főleg |
ne bízzuk magunkat avatag közbölcselemre, |
mely látszatra: ropogós sósmandula, |
ám ízét illetően: avas vízilófülzsír. |
|
Mérlegeljünk tehát. Igen, mint a kalmárok |
tudtak volt mérlegelni össze régvolt piacokon |
pézsmagereznát pengeacéllal, |
tokhalikrával; nemkülönben |
régvert ezüstdinárt fiatal datolyával, |
szívós szűzhártyát brabanti csipkével, |
egy font pávaszemlepkeszárnyat |
egy font ólommal, kínai napernyőt |
az árnyékával. Mármint nem azzal, |
amit ád, hanem azzal, amit vet.
|
|
1. Félni mindig lehet. Huzattól, például, |
vagy hogy lekéssük a közelekedési eszközt, |
vagy hogy a feleségünk félrenyel, |
torkán akad a csirke törőcsontja, |
beléfúródik a nyelőcsövébe, |
s miközben mi komótosan hörböljük |
jéghideg sörünket, pozitív életérzés! |
a narancssárga ponyva alatt és által |
finoman beállított verőfényben, |
a napisajtót is unottan már félretolva – – |
beverte a fejét a csaptelepbe, |
elvesztette az eszméletét, és a |
zuhanyrózsából oly szerencsétlen szögben, |
hogy az orrlikaiba és a szájába. |
Hagyom oda a söröm (futtában azért fizetek), |
jól bevágom a fejem a kertajtóba. |
Gyorsan fel, két emelet! Mi az |
Töketlenkedés a kulccsal. Nincs kulcsrazárva… |
|
ÜI a kompjuterénél, és kávézik a drága. |
|
(Korollárium ad 1. Félni nem nagyon szoktam, |
nagyon még soha. Ez nem erény. Inkább |
egyfajta adottság, úgy értem: hülyeség: |
„pillanatoknak élés” – beleértve, természetesen, |
a saját utolsó pillanatomat. Azt meg |
Bátorságosdim tehát tétnélküli. |
Ja, hogy a közbeeső pillanatok?) |
|
2. Mint a fentiekből kitetszik: |
félteni viszont tudok. Ez pedig |
veszélyes vagy legalábbis gyanús képesség |
(szülők, utópista diktátorok), |
menjen mindenki a maga útján, |
fűrészelje maga alatt a fát, |
abba viszont igyekszem beavatkozni, |
hogy kapjanak-e fűrészt, ásót, |
és kikötöm, hogy hagyják békén a fát. |
|
3. Megijedni olykor helyénvaló. |
Feltéve, hogy mérlegeltük a megijedés |
helyén- s idejévalóságát. Például: |
Skorpiót észlelek a hotelszoba |
fürdőkádjában – amikor épp belelépnék |
a ballábammal, és visszarántom, mielőtt… |
Ilyen esetben még egy kis cirkuszt is lehet |
csinálni: hívni a recepciót |
(bemutatni a fapapuccsal agyonütött skorpiót), |
ebből kijöhet egy mély bocsánatkérés |
vagy egy híg kártérítés az elszenvedett |
ijedelemért. (Prémium azért, |
hogy nem náluk kaptál szívrohamot.) |
Viszont: megijedni olyankor, |
ha jobbról előznek, s a szembesáv telített, |
|
(Korollárium ad 3. A megijedés feltétlen előnye |
a félelemmel szemben, hogy rövidebb ideig tart.) |
|
4.Most persze passzolna ide egy olyasféle zárókorál, hogy |
|
De jó is volna, olyan korban élni, |
|
hol ijedségre nincsen semmi ok, |
|
ahol majd nem kell semmitől se félni, |
|
hol nincs hideg, és nem vacog a fog. |
|
|
Ó, jöjjön el az Operettfinálé, |
Ó, jöjjön, drága Világegyetem, |
ígérem most már nem leszek oly málé – – |
hanem azt mondom: Kuss! Elég legyen! |
|
|
Smiley reggelije
Elomlik az ember szájában, |
|
Új év, új gyilkolások, cselszövések, |
amik újabb gyilkolásokhoz vezetnek; |
hiába becézik ma logisztikának: |
kés, damil, hangtompítós pisztoly, |
ebben végződünk, mint körömben az ujj. |
|
Egy „helyi” háborút kirobbantunk |
a saját helyi érdekeink védelmében. |
Hergelj fel pár száz hülye indiánt, |
kicsit lövöldöznek, azt hiszik… |
Aztán jön a hadsereg hernyótalpa. |
A külügy elhatárolja magát |
(mellesleg tényleg nem emlékezik, |
hogy mit is gondol tulajdonképpen, |
mert közben a politikai mező |
|
Nyugdíjas vagyok. Méz aranylik, |
szőlő szemez velem, vajgolyócskák, |
piritós damasztszalvétában, |
Ülök a téliesített verandán, |
kockás skót takaró vén térdemen. |
Az ablakon át mókusokra látni, |
fantasztikus, ahogy fürkésznek, szaladgálnak. |
|
A francba! Megvan még a jó öreg Waltersem! |
Meg a tizenkét hamis útlevelem, |
amit basztam leadni, amikor úgymond |
Seggfejek. Van pár tízezer fontom. |
Ez az én akcióm lesz. Senki |
Sir Ez meg Az. Most majd meglátják. |
|
Végre valamit majd jóvá teszek. |
Mindig csak a parancsok, most |
egy uram lesz, a lelkiismeret. |
többé Istent, csak embert… |
|
Bassza meg! A méz mindig a szakállamba ragad! |
Hová is? Valamelyik …-isztánba megyek. |
Ott ismerem az összes megkenhető ügynököket, |
majd azt hiszik, meghülyült az öreg, |
nyilván lábába száradt az esze, |
de ha adok ezer fontot, nesze, nesze! |
Akkor lesz hálózat, infrastruktúra, |
TNT, madzag, kiképzőbázis, minden, ami kell, |
dezinformátorok, kettős ügynökök, |
szükséges áldozatként bájos kicsi nők, |
és akkor elbánok akárkivel. |
|
Miket is beszélek itt össze-vissza? |
Hogy nem szégyellem magam? |
Egy életen át áltattam magam. |
De akkor legalább nem holmi eszmét |
szolgáltam, csupán csak egy hivatalt; |
jóllehet akkor is áltattam magam, |
azt képzeltem, hogy rosszból lesz a jó, |
így lettem odvas, szárazon koppanó dió. |
|
Hogy néznek ki az olvadt vajgolyók! |
Megposhadt a posírozott tojás is, |
s az egykor pompás piritóskenyér, |
mint vénember- vagy csecsemőtenyér, |
a szilkében megikrásodott a méz. |
És én? Mint a dzsemen a hirtelen penész. |
|
Az egész világ megpenészedett, |
de alant forr valami, nem tudom, |
hogy mi, vagy inkább nem akarom |
tudni, mivelhogy nagyonis tudom. |
|
No, jer hű Waltersem, sohasem vettelek |
igénybe, na, ne könnyezz, vén gyerek, |
ez a sok ész hiúnak, hülyének bizonyult, |
tolong a jelen, üres urna a múlt. |
Gyerünk, Walters, ehhez nem kell szülész, se bába, |
elintézzük a könyvtárszobába’ |
|
|
Nemnemnem
Felelős hülyék és felelőtlen gazemberek |
virágkora. Nem! Nem! Nem! |
Ez nem kell nekem, ezt nem akarom! |
A kérdőjelek helyénvalóbbak lennének. |
Az öngyilkosság viszont nem kiút. |
Illetve „ki”-nek „ki”. Csak nem út. |
Úgy néz ki: hovatovább nincsen hova tovább. |
Valamikor akartam valamit többedmagammal. |
Illetve ez hülyeség: fordítok, lektorálok, |
ténykedem. Tehát tényező vagyok. |
Ha akarom, ha nem. Vagyis, gyáva vagyok. |
Nem merek a belső sötétbe ugrani. |
Inkább elüldögélek a Hotel Abgrund teraszán, |
és nem mondom, hogy Nem! Nem! Nem! |
Iszom a sörömet, és verset írok, |
élvezettel szívom a cigarettám |
(vagy ha nem is élvezettel, de szívom). |
És? Pereg a homokóra, és múlik el az élet. |
Ez még aránylag jó. Egyébiránt: |
És nem tudom mondani, hogy nem! nem! nem! |
Feloldódik minden egy nemigenben. |
|
Római elég
Mostanság hallgatok, eltűnök, eltünődöm, |
olykor – önnön agyrémem – földerengek |
kimért chiméraként öfényesítő lakkcipőmben, |
osztrigát szürcsölök e zord időkben |
– éheztem eleget ifjúkoromba’ |
hadd legyek most már én részvétlen és goromba, |
éppen elégszer kisemmiztek, megaláztak, |
a világ úgy viselt el, mint hőmérő a lázat, |
hülyének véltek, mikor a szívem lázadt, |
ezért növesztek tehát csigaházat |
lelkem köré, hogy ne lássék az alázat, |
az inkorrekt szenvedés, az öntetszelgő szégyen, |
hogy hajh miért, miért, miért nem éppen |
én vagyok a szenvedő alanya ennek |
a nyomor-nyelvtannak, amelynek szabályai szerint szenved |
embertársaim bő egyharmada, |
gyerekek, nők, csecsemők garmada, |
ezt nem veszi be a gyomrom semmiképpen, |
(talán ezért élek többnyire semmin vagy pépen). |
Egyenlőtlenség! Testvérietlenség! |
Ja, szabadság az van. Tessék élvezni! Tessék! |
|
Csak a Mari maradt
Ó jaj, hogy eltűnt minden, csak a Mari maradt, |
itt csapkod körülöttem, mint egy madárcsapat, |
holott pimasz harkály, holott ázott veréb, |
randa balkáni gerle, de én szeretem mindenképp. |
Alapjában véve nem énekesmadár, |
mégis olyan boldog vagyok, ha a karját kitár- |
ja énfelém, ha fele lehetek, |
miértvoltomra ő, csak ő a felelet. |
(Úgy értem, hogy vagyok, de mért legyek?) |
Ezért udvaroltam meg kiskegyed, |
hogy legyen nekem egy gótikus kastély, |
ám belsejében egy rokokó estély, |
legyen misztériumjáték és maszkabál, |
féltékeny férfi, aki ordibál; |
kokett kis hölgy, Othelló-szerű férj |
– érintése életveszélyes, hozzá ne érj. |
Ilyen vagyok, és ha így is szeretsz, |
legyek neked a sör előtt a sósperec. |
|
Mari bűnei
Mari mindig betöközi a cigarettát, |
ez még úgy-ahogy megbocsátható lenne, |
de másfél perc alatt megfürdik, |
és tíz másodperc alatt fel van öltözve. |
Ez az activité-rapidité ejt engem mibe is? |
Hát leginkább kétségbe. Én egy fél pohár sört |
vagyok képes meginni, amíg ő |
megszervezi a hátralévő életet. |
Így odietamózok vele, magyarán gyűlölöm és imádom: |
hatékony dög. De azért én is vagyok valaki, |
és mondhatni: nem játszani születtem. |
Sapienti sat. Bízom, hogy ért a szóból. |
Mert eltekintve az eltekintendőktől |
|
Csakamari
mint egy japán küzdősport |
(vagy ételspecialitás) neve, |
holott csupán egy tóteredetű |
kis hölgy iránti szenvedélyteljes |
és kizárólagos elkötelezettségemnek |
Elferdült hajlam is tuladjonítható nekem, |
mert az említett nő elég csámpás, |
márha vonatkozásában lehet |
egyáltalában lábakról beszélni. |
De köze van! És bokáig érő |
szoknyában szalonképes, mi több, reprezentatív. |
(A közét úgy értettem, hogy mindenhez: |
közügy, közüzem, közjó, Közért, Köjál |
és minden „köz”-zel kezdődő dologhoz |
/például: közöny/ köze van.) De ilyennek szeretem. |
Hiszen, ha másvalamilyennek szeretném, |
értelemszerűen nem is Őt szeretném. |
S ez okot adna a találgatásra. |
|
Tengerparti elég
Te női mivoltod fogyatkozásával |
küszködsz verejtékezve – hosszú kín, |
mert nagyon nő vagy –, én meg a |
férfiasságom maradékát őrizgetem: |
döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély, |
ilyesmikre gondolok csupán, a hím |
elrestült bennem, és nem is restelkedik |
petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske. |
Erő? Annyi sem. Oly szent akarat? |
Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem. |
Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom |
szorítkozni a természetes önzésre |
(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”). |
Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba, |
vagy pedig csak a pénzemre pályázik. |
Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is, |
de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy |
(elvben és többnyire): ez most egy bók volt. |
Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott |
szerelemnek megemésztő tüze bánt, |
s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt. |
Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M., |
csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra, |
nem a gümőkór lázhullámain. |
E sorokat is egy olajfák övezte, |
tengerre néző teraszon írom. |
Petőfi meg sohasem látott tengert, |
ami mégiscsak égbekiáltó disznóság |
(már ha volna értelme beleüvölteni |
Isten vattával bedugott fülébe.) |
Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom. |
Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról? |
Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom. |
Van étvágyam és ízlésem, szeretek |
középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is, |
mert negyvenhármas lábam van), sőt, |
minden megszorítás és peremfeltétel |
nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat. |
Ráadásul a haláltól sem félek. |
Egyfajta orvosi kíváncsisággal |
regisztrálom az életfunkciók |
fokozatos apadtát/megszűnését. |
Wittgenstein megkerülte a problémát |
(„A halál nem eseménye az életnek.”) |
a lapos definíciós megoldásával. |
Na de a haldoklás. Az bizony |
esemény. Méghozzá a javából! |
Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat! |
Hozzá fogható csak egyszer akad. |
Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom |
s e törekvő világban lehetek |
szándéktalan, szelíd és élveteg, |
hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm, |
és a megérdemelt büntetés elmarad. |
|
A történő semmi
Napfény, lombzúgás, szellő, |
nyírott pázsit, a cseresznye érik: |
kutyák, macskák, galambok |
(és persze a respektív ürülékek), |
a világgazdasági egyensúly is előbb-utóbb. |
Van minden, és van úgyis, hogy. |
Hölgyem haja aranylik, szakállam és hajam |
koromhoz éppen illően ezüstös. |
A redőny nem szakadt le, és a halkonzervet is |
sikerült a háztartási légkalapáccsal kinyitni. |
Alig harmincöt Celsius fok van árnyékban. |
Van vonal (áram-, többpárt-, telefon-). |
És lám! Mégis! Mégis! Támad a hiányérzet. |
De mi után? Ez itten a bökkenő. |
Hisz mindenkit a pokolba kívánok, |
s az égvilágon semmire nincs szükségem. |
Kis nő? Könnyű kaland? Ugyan! Ebben a hőségben? |
Meg különben is: bonyolítsam az életet? |
Hát nem elég az, ami van: a történő semmi? |
Végülis boldog vagyok: nejem merő kedv és nedv |
izzad, mint a ló, s kedvdús mint egy hintaló. |
A külhoni történések az emberi nem |
globális hülyeségi indexének megfelelően alakulnak. |
Javakra nincs szükségem, anyagcserém |
oly szerencsés, hogy a levegőből (meg némi sörből) |
is megélek, és mégis! Mégis úgy érzem, |
hogy nagy folyamatoknak álcázott SEMMI történik. |
Persze lehet, hogy nem látom a fáktól az erdőt, |
(igaz, hogy fákat sem látok). Lehet, hogy |
látszerészhez vagy lélekbúvárhoz kéne mennem. |
|
Sáráról
Odafönt, idelent, földön-egen többé sose látlak. |
Péntek van, péntek, soha már számomra vasárnap. |
Fekszel a konyha kövén. A lakás tele gázzal. |
Hagytam, hogy meghalj. Gyászdallá sötétül a nászdal. |
Tettem, amit tettem. És nincs mentség, se bocsánat. |
Sajnos bűnhődés sincs, csak jártatom itt hiába a számat. |
Elúntam a formát is, mindenből elegem van. |
Nuku már hevület. Csak izzadok, és melegem van. |
|
Félgyászjelentés
Az ablakból, ahonnan tükröződöm, |
egy fáradt, öreg arc néz vissza rám. |
Tekintete döglődő légyként ődöng |
szemüvegemnek piszkos ablakán. |
(Jaj, hány szemüvegtörlőt hagytam el, |
dehát vesszen, aminek veszni kell. |
Úgysem vagyok semmire tekintettel, |
s ami még (egyáltalán) van: az hátra; kint; el.) |
|
Egyszerű, dalszerű
Ajtók nyílnak. Ajtók csukódnak. |
Nyitjára nem jutok a kódnak, |
és mielőtt még meghatódnak: |
az anódnak, meg a katódnak, |
|
Boldog szerettem volna lenni, |
mint mindenki; vágyam csak ennyi, |
aztán már boldog sem. Csak Én. |
Boldogtalan, vén, hiú lény, |
és az értelmét megkeresni, |
hogy mért vagyok egyáltalán, |
s mért épp fiú, mért nem leány? |
|
Lesz, ami lesz. Van, ami van. |
De úgyse hagyjuk annyiban. |
Volt, ami van. Van, ami volt. |
Mi meg jól elvagyunk. Pedig… |
Nem lesz már semmi úgy soha. |
|
Maradjunk mégis annyiban: |
|
|
Semmi se lesz már úgy
Eltelt ismét egy kis darab élet, |
Soha semmi se lesz már úgy, ahogyan volt, |
hat könyörtelenül a centrifugális erő, |
vége barátságnak, szerelemnek, és ó jaj, |
Mások jönnek, nem tudjuk, mit mernek, mit akarnak, |
megtörténnek a dolgok, s már nem hagynak hidegen. |
Minden olyan végtelenül idegen. |
Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán, |
sőt már síremlékét is belepte borostyán. |
De ne búslakodjatok, édes feleim, |
az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín. |
|
Ha minden kötél szakad
„Nem tudtam mire menni Stanley-vel.” |
Mondta a regényhősnőm. Az a baj, hogy én se. |
Mondom én most meglehetősen utólag és meg |
késetten, sőt megkéselten (előfodrul <sic! sicc> ilyesmi, |
mint most a vékonybelem). Nem sok |
időm van … hová is, ja igen előre,
|
mert hátra, az kérem szépen: |
roskad rám dögivel. Az van. Múltam. Rovott. |
Mint mindenkinek. Ember voltam (végtére is? valahol? |
valaha?). Kinek mi köze hozzá? |
Nehéz volt az élet. Én is nehezítettem. |
Másokét, persze. Már ahogy ez lenni szok. |
Hát eképpen lettem ily tündöklő zsebpiszok |
(a barátaimnak: „pipamocsok”). Zárójel zárva. |
Mint a boltok vasárnap délután. |
Az összes lehetőség már kizárva: |
anyám még él, így nem lehetek árva. |
Sem. Úgy tetszik, afféle sem-sem vagyok, |
félelmemben el-eldalolgatok; |
voltaképp azt akartam csak mondani: |
hogy a legkevésbé sem mindegy, hogy a kötél |
vagy kötéltáncos lába alatt szakad. |
|
Vagyok, mit érdekelne
Mikor nem írok verset: nem vagyok. |
Illetve úgy mint hulla körme és haja, |
valami nő tovább, de nincsen valaki, |
nincs centrum, én, nincs „szervező közép”. |
A versen kívül nincsen életem: |
a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok, |
s elég ritkás, fogyatkozott e létezés: |
füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés |
– az is mind ritkábban. Torkig vagyok, |
és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is. |
Persze egy fácán vagy egy őzgerinc, |
vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac, |
citromszelettel a szájában egybesütve, |
netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak, |
fokhagymával pirított osztriga (persze csakis |
aznap halászott, friss sellőpicsa). |
De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából |
mégiscsak költő volnék – hogyha lennék. |
Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett |
(na, hogy tetszett az túlzás: annak tűnt). |
Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel: |
az elméleti politizálás meg… mit mondjak, |
olyan mint zokniban lábat áztatni. Hiába: |
költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.) |
És mi az, hogy „mit érdekelne…”? |
Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne? |
Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát, |
de nékik is csak mint költő létezem, |
illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra. |
Költőnek lenni: örökös rettegés. |
Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték. |
Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek |
küldetett el e lélegző világra. |
Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager, |
nem eszközölheti a stadionban |
|
|