Hősöm tere

A Hősök teréről nemrég lőtték fel az ezer darab fehér óvodást. A hangzavarból is kihallani elragadtatott sikoltozásukat, szépen látszik az ablakomból, ahogy fluoreszkálva eltűnnek a kivilágított, hasas felhők között, majd fél perc, egy perc múlva visszazuhannak, gyorsabban, lassabban, attól függően, hogy kinyílt-e az angyali ejtőernyőjük.

Most ért véget az áramszünet, kapkodva írok, aki ezt a küldeményt kinyitja, érteni fogja, miért.

Este nyolc óra múlt, vészesen fogy az időm, holnap alighanem meglátogat bizonyos személy, hogy magával vigyen, és kitömessen, netán megnyúzasson mint volt embertársát, sőt szövetségesét, ki fölött átlépett a faj szava. Reggelig tehát össze kell rendeznem, s e-mailen el kell küldenem ezt az elvetélt iratcsomót, ha ugyan iratnak, pláne csomónak nevezhetek egy olyasmi dolgot, ami kézbe, ahogy mondani szokták, legföljebb a töltött winchesterrel együtt fogható.

Noha nagyon is tisztában vagyok helyzetemmel, azt helyesen megítélni egyelőre nem tudom. Annyi biztos, hogy bármeddig és bármire jutok ezen az éjszakán, az eredményt reggel háromnegyed nyolc órakor elektronikus úton elpostázom.

Ezt teszem akkor is, ha – az aggasztó jelek ellenére – csupán csak megbolondultam, vagyis az említett személy egyedül a meghasadt képzeletemben létezik, hisz ez esetben levelezése is kizárólag az enyém, és státusa szerint írói fikciónak tekintendő. Ha így van, azt hiszem, érthető, sőt talán megbocsátható, hogy a holnapi procedúrának nem szívesen tenném ki, s hogy igen sajnálnám, ha óvatlanságom következtében nyomtalanul elveszne, sajnálni a bolond is képes.

És elküldöm alábbiakat akkor is, ha nem bolondultam meg, vagyis az illető, fenyegetését beváltva, reggel 8-ra értem jön, hisz abban az esetben, hogy úgy mondjam, fizikai létezése esetén jó okom van feltételezni, hogy e rá nézve súlyosan kompromittáló leveleket, bár meg talán nem semmisíti, de erősen manipulálni fogja. S ezt, ha másért nem is, a jó hírnevem érdekében szeretném megakadályozni.

Így vagy úgy, jobb, ha ezt az eredeti változatot, az én változatomat kijuttatom ebből az istenverte lakásból, ebből a gépből, iszkoljon innét drótpostával, s maradjon meg odakint vagy odatúl, még nem tudom, mi a helyes kifejezés.

Hogy ezt követően, a rendelkezésemre álló néhány percben mit cselekszem, azt ráérek reggel eldönteni. Miután elküldtem, nagy kedvem lenne kitörölni az egész gyászos gyűjteményt, mindent az utolsó rohadt karakterig: mardossa csak élethossziglan az illetőt egyfelől a kétség, hogy vajon mégis, minden óvatosság és manipuláció ellenére nem kerül-e elő valahol, valakitől egy „eredeti példány”; másfelől hadd kínlódjon épp e rettegett példány iránti csillapíthatatlan vágyával, melyet feneketlen hiúsága s önszeretete táplál.

E vergődése nem lesz ok nélküli, hiszen mindig van egy másolat, egy eredetivé rongyosodott példány, melyet rettegni, ugyanakkor visszavágyni soha meg nem szűnünk, még ha ennek egyre kevesebb is a köze büntetéshez és feloldozáshoz.

A jövőre nézve tehát: ha Ön, kedves olvasóm, jelen sorokat, például ezt a mondatot, valamint az illető személyre vonatkozó későbbi észrevételeimet megtalálja a nevem alatt, akkor az a könyv megegyezik ezzel az iratcsomóval, amit ma éjjel összeszerkesztendő vagyok. Ha pedig nem – nos, itt abba is hagyhatom, hisz ha Ön nem ezt olvassa, akkor nem olvassa ezt, amiről ennélfogva nem is tudhatja, hogy volt vagy lehetett volna.

E ponton akár azt is hiheti, hogy körülményeskedem, sőt nem az érdeklődését, hanem mindjárt az együttérzését akarom felkelteni. Ne higgye! A fönt vázolt eshetőség nagyon is valós, hogy úgy mondjam, életszerű, s bár ez kétségbe ejthet és porig sújthat, a továbbiakban nem törődhetek vele. Roppant kevés az időm, egyetlen megkezdett éjszaka, mély és formátlan batyu, melyet szűk tizenkét óra alatt kell megtöltenem és kiürítenem.

Másfél-két év nem nagy idő, az előzmények mégis mintha a semmibe, legalábbis a dermedt, tejes homályba vesznének. Furcsa, de e sokadik felidézésükkor is elbizonytalanodom, mi több, gyanakodni kezdek, olyannyira, hogy szavahihetőségem érdekében nem is szabadna kizárnom: mindaz, amit itt előtárok, illetve változatlan formában vagy épp formátlanságban idemásolok, valamiféle hosszú álomban, legalábbis álom alatt történt meg velem. E kissé hatásvadász megoldás az odakünn egyre-másra robbanó pezsgők s angyalpetárdák díszletei közt nem lenne csoda, csak épp hazugság. Ugyanakkor legőszintébb vágyamat fejezné ki, a szinte gyermeki vágyat, hogy bárcsak „rossz álom”-nak bizonyulna ez az egész eseménysor, melynek befejeztéhez vészes gyorsasággal közeledem.

Kétségtelen, hogy a ház, ahol lakást béreltem akkoriban, álmaim visszatérő gyógyszállodáit idézte, azokat a sikoltás- és angyaltoll-szagú szanatóriumokat, ahonnét remény nélkül, halálverítékben menekültem újra meg újra, de szerencsére az utolsó pillanatban mindig sikerült felébrednem – fonnyadt, félpucér húsnak a hosszan és mogorván dobogó szívem körül.

Eszelősen túlméretezett, egyébként normális bérház volt, a postaládákon még hírességek nevét is olvashatták a gyors szükségüket végző, baseballütős járókelők. Hajdani pompáján kívül fekvése is igen vonzóvá tette, frontoldali ablakaiból az ország úgynevezett szívére láthatott őslakos és alkalmi bérlő, úgyhogy állami ünnepek környékén érthető, sőt megszokott volt bizonyos fiatalemberek látogatása, akik más, muzsikus kinézetű fiatalemberek után érdeklődtek, egész pontosan közepes méretű, átlagos külsejű hangszertokok iránt, s okkal vagy ok nélkül, de minden idegszálukkal távcsöves puskákat képzeltek a fagott vagy klarinét helyére.

A kongó folyosók kongó folyosókba torkollottak, s előbb vagy utóbb mindegyikük valami padlásra, illetve tetőre nyílt, különféle padlásokra és tetőkre, következésképpen az egész ház egy önmagába gyűrődött tetőnek volt nevezhető. Öngyilkos útjain, amíg csak föl nem adta, páncélozott irodákra, kiszáradt fodrászatokra és szerkesztőségekre, bedőlt mellékhelyiségekre talált a bátor díjbeszedő, s hosszú, türelmes csengőkre, melyek mögött égre nyíló mulatságok, keresztelők, szilaj halotti torok lapultak. Egyébként csönd volt, ritkán és szárazon járt a lift is, ez a szomorú ádámcsutka.

Lám, csak fecsegek itt, töltöm az időt apróságokkal, szaporítom a fikciót, holott már kilenc óra. Úgy látszik, bármennyire is elszánt vagyok, vegetatíve félek a közepébe vágni, s a zsigereim, a reflexeim elterelő manővereit csak szívós, óvatos erőfeszítéssel tudhatom befolyásolni. Legszívesebben azt mondogatnám, amit gyerekkoromban, hogy mindez nincs, nincs, nincs, mindez csak játszásiból van – de mondogatni végképp nincs időm.

Arról, hogy szomszédaim, kikről e lapokon bőven lesz szó, mióta s milyen céllal használták, illetve birtokolták a mellettem lévő padlásteret, senki nem tudott felvilágosítást adni. Eleinte, hasonlóan lakótársaimhoz, jól nevelten és álságosan én sem vettem róluk tudomást, noha figyelni kénytelen voltam rájuk; őszintén szólva úgy, ahogy lepke figyel az éjjeli lámpára avagy nyúl a közeledő fényszórókra, s csak a vakszerencsének köszönheti, ha nem szembe jön vele, pontosabban nem vele jön szembe a tömör, üvöltő alakzat, hanem elhúz mellette, s csupán feldönti és fölkavarja.

Ominózus szomszédaim módfelett hangos és nagy házat vittek, rajokban érkeztek hozzájuk látogatók a nap és az éjszaka minden órájában, egyesek sasanorákban, tollkabátban, mások bomberdzsekiben, zöld lábtekercsben, baseballsapkában. Sportos, elegáns példány volt mindahány, olykor féltem, hogy terepjáróiktól leszakad a tető. Vagy épp lecsúszik az úszómedence, ugyanis szívesen és szenvedélyesen vízilabdáztak.

Ha éjszakai órán, úgynevezett műsoros sejtgyűlések után lövöldözésre, szomszédaim heves géppisztolypárbajára ébredt a környék, valaki, vélhetően a családfő, mindig az ablakhoz ugrott, s teátrálisan kidobott azon egy működő tévékészüléket. Mindeközben üvöltve szidta az összes látogató tojókurva anyját, az összes léhűtőt a szittyageci videójukkal, amelyikben nincs egy rendes, előremutató műsor, csak lövöldözés van meg erőszak, mit ő ezennel nem tűr tovább. Meg hogy mért nem tudnak inkább Csejkoszkit hallgatni.

Az ilyen közjáték nem volt ritka, mindennaposnak mégse mondanám. Különben is a harsány tavaszra eseménytelen koranyár jött, hetekig csupán sírást, műszercsörgést, kis jajgatásokat hallottam, akár egy húsüzemben vagy magánklinikán. Kétségtelen, sok fehérköpenyes alak járt náluk, s a szomszédom maga is leginkább hentesnek avagy katonakórházi műtőssegédnek tűnt, már amennyire elsuhantában a tejüvegen át megállapíthattam.

Azután, igaz, augusztusban, hosszú és valódi csönd következett; mint utóbb egy személyeskedő, AIDS-tárgyú vitájukból megtudtam, szomszédaim Hawaiiban voltak nyaralni.

Persze mikor beköszöntött az ősz, „kezdődött elölről az életvitelük”, mert bár ilyenkor sokan elköltöznek, az itt maradók épp elegen vannak a „biznicre és a szaros politikára”, ahogy szegény házmesterünk mondotta, mielőtt idén februárban eltűnt valamelyik hegyvidéki pszichiátrián. Ő állítólag tizenkilenc friss hullát számolt meg a liftaknában egyetlen hétvége alatt, továbbá rengeteg strucc- és pingvinaprólékot.

Noha púhogásukból, húhogásukból, szenvedélyes társadalmi és magánéletük hangjaiból már jól ismertem szomszédaimat, szót velük még a legfelszínesebb, lakótársi értelemben sem váltottam, nem is lett volna hol, a liftet is, a lépcsőházat is meglehetősen ritkán vették igénybe. Különös atmoszférájuk, a nyomukban kavargó tollmeleg levegő általában megfoghatóbb volt, mint ők maguk. Egyebek mellett ezért lepett meg és kavart föl, amikor egy őszi éjszakán maga a szomszédném csengetett be néhány dülleteg unokaöccsével, valamint egy zsúrkocsival.

Elhadarta a nevét és kért egy bocsikát a zavarásért. Ugyan már, mondtam, mit nem tetszik gondolni!? Szó sincs zavarásról. Magamon lepődtem meg a legjobban, hogy oly nyugodt voltam, mint repülés vagy víz alatti úszás közben, a hangom közvetlen volt, lezser és ikrás: parancsoljon velem, mondtam a kis teremtésnek, miben segíthetek? Alig múlt éjfél, a lépcsőház törött ablakán vastag csíkban szivárgott be a tejes köd, a tetőn fáklyák lobogtak, messziről, el-elhalkulva szólt a naciotechno.

Úgy áll a helyzet, mondta szomszédném belevörösödve, szóval az van, hogy azt kérdezi, mert most egy rendkívüli és nagyon zűrös… költésük van folyamatban, és éjjel minden kibaszott márkabolt zárva van, hogy egészen véletlenül nem tudnám-e a mikrohullámút kölcsönadni, ha nem turbó is jó. Pár nap, és tök kifertőtlenítve visszahozzák, természetesen csakis rendes bérleti díjért, nyugodtan mondjam meg, mennyi a mennyi, de ha akarom, ő új árában megveszi promt, első a család. Azt viszont szeretné kérni, hogy a párja ne tudja meg, van annak probcsija elég a világgalambsággal, mért terhelődne még ezzel is, ha értem őtet.

Hízásra hajló, jól karbantartott teremtés volt, aprókat rángatott a fején, mint mindannyian. Alig nézett rám, inkább a meztelen térdemet bámulta. A romlatag púder alatt sokkal inkább kibuggyanó szépléleknek tűnt, mint nagyravágyó mozgalmár-feleségnek. Ugyan hozott egy köteg összegumizott tízezrest, alig lepődött meg, hogy nem kértem pénzt a szívességért.

Okéka, de akkor legalább nem kérek-e konyakosmeggyet, kérdezte, és odakínálta nekem az aranyszínű otthonkája zsebét. A forró zsebemből, burrogta lányos mosollyal.

Nagyon kedves, de nem kérek, feleltem.

Akkor pláne csocsikösz, mondta, és intett a kis unokaöcsöknek, akik a zsúrkocsira helyezték lestrapált mikrohullámú sütőmet, és nyikorogva beletolták a lépcsőházi ködbe. Még hallottam, ahogyan fölhív valakit a mobilján, hogy oké zsoké, aztán csak az az illat, a suhogás és a huzatos csönd.

Álltam az üres folyosón bambán, egyedül, mint aki álmából riadt. Bezárkóztam, visszafeküdtem, de hogy elaludtam-e vagy sem, nem tudom. Mindenesetre kétszer keltem föl és mentem ki a konyhába reggelig, de mindkétszer csak a hűlt hely négyszögét találtam a polcon, a sütő gumibakjai által kirajzolt sápadt karikákkal.

Bár az előzményekkel általában zavarban vagyok, valószínűleg idetartozik, hogy néhány héttel később, egy délutáni alvásomból furcsa fájdalomra ébredtem. Fájt a vállamon a hajdani sebszáj, a búzaszemnyi lyuk, amit lassan tíz éve harapott ki onnét egy hattyú. Szúrt és lüktetett, mintha friss lenne, s mikor a fürdőszoba-tükörben megnéztem, csöpp hideg vért izzadt ki magából. Alighanem megkapartam álmomban, gondoltam, és estére teljesen elfelejtkeztem a dologról, mégis, akkor volt először ez a kényelmetlen érzésem, ez az elvarratlanság-érzés, mely azóta úgy tartozik hozzám, akár a bőröm. Olyasmi ez, mint amikor valami furcsaságot talál a számítógépben az ember, egy rejtélyes művelet nyomát, amit nem ő végzett el. Hogy ugyan senki sem járt benne, mégis volt ott valaki.

Másrészt akkor éreztem először az átható domestos-szagot.

De fentiektől eltekintve sokáig csupán az utcán, s ott is többnyire zárt alakzatban találkoztam velük. Házmesterünkkel ellentétben nem készítettem statisztikát, de bizton állíthatom, napról napra többen lettek. Legalábbis nagyobbnak tűntek a csoportos kiterjedésük, ha úgy tetszik, a fajbruttó testtömegük szerint, és határozottan szerettek csoportban megjelenni.

Személyes gyarapodásukat pedig, azt, hogy egyénileg is kövérednek, magasodnak, még futólag, a szemem sarkából is észrevettem. A figyelem e megfeszített, ám periférikus fajtája egyre jobban elterjedt a városban, nekem is ez lett a begyakorolt nézésem, hisz frontálisan méregetni, pláne megszámolni vagy fényképezni őket nem volt tanácsos. Tényleg nem, látásból több félszemű fotóriportert ismertem.

Kétség nem fér hozzá, szabadidőben is duzzadtak az energiától. Ha megunták az olykor skalpolásig menő bakalódást egymás között, mintegy a térigényüket bizonyítandó benyomtak egy-egy kirakatot, arrébb fötörtek néhány keleti autót. Házmesterünk mesélte, hogy tanúja volt egy esetnek, mikor úgy csipkedtek szét egy szerencsére üres gyerekkocsit, akár valami elhagyott kakaóscsigát.

Ha pedig szolgálatba lépve fölfújták magukat és szabályos alakzatba rendeződtek, az ember jobbnak látta átmenni az utca túlsó oldalára. Eleinte, legalábbis az én tapasztalataim szerint, a szimpla járókelővel legfeljebb csak csipkelődtek, de cigányra, négerre, zsidóra határozottan utaztak. Úgy is mondhatnám, aki történelmileg jobban félt tőlük, arra.

Hallani persze mindenfélét lehetett, hogy némely környéken mindennaposak a véres verekedések, hogy összetörtek Újpesten egy baromfiboltot, a Ferencvárosban egy díszmadár-kereskedést, és suttogtak kifejezett rémségeket is az úgynevezett „cigánypecsenye-klubokról”, „koporsólet-partykról”, s bár a szóbeszéd túloz, a médiának pedig elemi érdeke a nagyotmondás, azt magam is láttam, hogy egyszer a Kossuth-szobornál megfogtak egy öregasszonyt, s fölrakták a derék államférfiú vállára. Ott sikoltozott orkánkabátban, könyékig a vekni kenyerében, egy gimnáziumi tanárnő. Szerencsére ülésszak volt, s hamar eltávolították a rendőrök.

Rivalizálásuk a sirályokkal köztudomású volt, rendszeresen összecsaptak, sokszor közönség előtt. Tanúja voltam például, hogy mikor egy szegény, hibbant nótaénekes rikoltozva de félreérthetetlenül a sirályokat biztatta, huhogva körbefogták, és belekergették a Dunába. Szakkifejezéssel élve: megdunáztatták, e tájon ennek szép hagyománya van. Az öregasszonyt később elítélték, a nótaénekes azzal úszta meg, hogy megfulladt.

Azt hiszem, a saját szememmel akkoriban több garázdaságot nem láttam, ennyit pedig mindenki lát. Ronda hely a világ, Kelet-Európában pedig egy ezredvégi metropolis, egy ilyen összehányt szürkeállomány különösen érdes és türelmetlen, őrültek, fanatikusok és angyalok lakják, mint mindannyiunkat.

Egy nagyvárosban az is megkérdezhető, ki és miért éppen ott áll a táplálkozási láncban, ahol áll. A Paloma egyik utolsó számában több tinédzser vallotta be, hogy bulikon, társas alkalmakkor evett már embert, illetve más emlőst.

Az előbb szomszédaimról nem mondtam el a teljes igazat, illetve magamról nem, ugyanis hiába szégyelltem, engem az első pillanattól fogva, szenvedélyesen, úgyszólván perverz módon érdekeltek, nem utolsósorban nyelvi, tehát írói értelemben. Elárulja ezt az a két szonett, melyet ha megtalálok reggelig, be fogok ide illeszteni valahová, ezen korai érdeklődés dokumentumaképpen.

Márpedig az írói érdeklődés amennyire intenzív, annyira kegyetlen és álságos. Kegyetlen, mert a szó legbrutálisabb értelmében elhasználja tárgyát, ha pedig szereti, akkor csak az ilyesféle haszna arányában szereti, így tartozik össze kíváncsiság, hogy ne mondjam kukkolhatnék és szeretet. És álságos az írói érdeklődés, mert nem is magát a tárgyat, hanem annak valami homályosan és személyesen átszabott torzképét használja titokzatos céljaitól vezérelve, melyeket helyesebb talán okoknak mondanom, okoknak a lélek bábel-garni szállodáiban. Megjegyzem, olykor a részvét sem egyéb, mint együttérzés a képzeletbeli atrocitás miatt, melynek a részvétnyilvánító – inkább akarva, mint akaratlanul – kitervelője és okozója. Ha majd a pszichoenergiákat hasznosítják a termelésben, az írók által üzemeltetett bűntudatégető-műveket aligha foghatják nélkülözni, de ez nem tartozik a tárgyhoz.

Legyen itt elég, hogy kezdettől vonzott a félelmetes, ugyanakkor nevetséges mivoltuk, a kőszürke pompa és silányság, a gátlástalan magabízás, melyet, mint legbelsőbb hajtóművüket, minden gagyival, minden hulladékkal hajlandók felfűteni; és persze vonzott az a titokzatosság, forró együvé tartozás, amelyből az erejüket merítik, és amely pimaszul, leplezetlenül sugárzik belőlük.

Most látom csak, mennyire a témába vágott egy akkori feljegyzésem a libidinózus félelem kapcsán, miszerint az egér, mikor előre riogatja magát a macskával, nemcsak trenírozik az elkerülhetetlenre, hanem növekvő iszonnyal és kíváncsisággal önmagáért édesíti a húsát, amiben, amolyan lelki kannibálként, kedvét is leli ráadásul, ettől végképp eliszonyodik, ami persze még több édességet szül, és így tovább. A tébolyig, az eszméletvesztésig játszik egymással önnön egérméretű macskája és macskaméretű egere…

Fura szerzet vagyok én, azt hiszem. Íróként minden érdekel, ami deformált, ami rontott, minden, amitől a „civil” ösztöneimmel irtózom vagy amitől akár csak tartok; de nem elsősorban azért érdekel, mintha vadul, szenvedélyesen meg akarnám érteni, ó nem, hisz az embernek elég munkát ad, hogy saját magát kilesse és valamennyire megértse, hanem talán azért, hogy ezzel a túlhabzó érdeklődésemmel kitöltsem a szakadékot, a saját félelmem nyirkos szakadékát, mely köztem és a másik élőlény között van, kitöltsem, mi több, sánccá föltornyozzam stréber limlomokból, nyájas lojalitásból, s teszem ezt azért, mert engesztelhetetlenül félek, nem utolsósorban attól, hogy épp e pucér félelem tesz agresszívvé, kiszámíthatatlanná, s így végső soron könnyű prédája, netán próbabábuja leszek bárki ellenfélnek, de ez messzire vezet, az illetőt is messzire vezette, akiről végső soron írandó vagyok.

Napról napra riadtabban és értetlenebbül, de vonzás és taszítás metszéspontján éltem, hogy ilyen gyenge közhellyel üssem el a hosszas magyarázkodást. Érthető, ha mindezen érzések és ellentmondások csak édesebbé tették azt az írói ábrándozást, fájdalmasabbá azt a már-már testi vágyat, hogy, legalábbis képzeletben, itt hagyjam ezt a csúcsra járó, megszólíthatatlan ezredfordulót, s visszameneküljek a századelőre, egy fürdőre a hegyek közé – ki tudja, sor kerül-e rá valaha is?

Hogy kifejezetten hallgatóztam volna, azt nem mondanám. Úgy értem, fülem vagy diktafonom a falhoz szorítani nem nagyon volt szükséges, szomszédaim meglehetősen zajosak voltak, ha tehát felfigyeltem valami érdekesebb mondattöredékre, szófordulatra, elég volt kicsit lehalkítani a rádiót, televíziót, s mindent hallottam, a leghalkabb kurrantást, a begykavicsok legkisebb koccanását is beleértve.

Ha most erre a tavalyi őszre s koratélre visszagondolok, eszembe jut, egyáltalán nem mellékesen, hogy a hangokat, noha Tubicáék mellettem laktak, egy kicsit mindig felülről hallottam, és furcsamód szórtan, visszhangosan, mintha egy kupolából vagy égbe fúrt kútból jönnének. Agysebészek és rádiótechnikusok pontosan tudják, mire gondolok, ha azt mondom, szomszédaim bőséges „víz” alól beszéltek.

Ez persze felvethetné – és nem először – az élményeim státusát illető, logikus kérdést, melyet én itt továbbra sem teszek fel. Nem akarom húzni az időt; akkor még nem érdekelt, mostanra pedig nem vagyok abban a helyzetben, hogy eldöntsem, honnét is, kiből is szólalt meg sírós, méltatlankodó szomszédom egy késő este, hogy „Na és, basszájkám, na és, hát mi a gerlék fasza történt? Hát három hajléktalan ült a budapesti Szabadság téren, nézték a tévét. Akkorák, amekkorák. Mi a kócos szopatom van ebben veszélyeztetés?”

Ezután egy zavaros, és a jegyzeteim szerint „rekonstruálhatatlan” telefonbeszélgetés következett a falon túl, szomszédom kurrogott, bulikolt, vadul kopogott a kagylón, olyasmiket ordibált, hogy „nyalja ki a kloákámat a Főtanács”, majd kis szünet után azt, hogy „akkor viszont te is tudjad, apóstesókám, hogy kivel beszélsz!” Végül meglepően halkan és nyugodtan így szólt vitapartneréhez: „Jól van Megkeserülikém, értettem, de nem értek egyet”, és lecsapta a telefont.

A többi lakóról nem nyilatkozhatom, de én sokáig nem tudtam elaludni, mert szomszédom rendkívül hosszan és sírvigadtán vezette le felgyülemlett feszültségét. Az időközben összesereglett baráti körrel előbb csak dáridóztak, ötvenszer elüvöltötték szintetizátorkísérettel A büfti gének című indulójukat, majd bakancsnyi hóembereket gyúrtak, kidobálták az utca fölé, s különféle fegyverekkel próbálták eltalálni őket.

Hajnali fél négykor hagyták abba a lövöldözést, méghozzá maguktól, sőt, úgymond, kifejezett méltányosságból, ugyanis hiába jött ki az őrjárat, a sasbojok érvényes engedélyt mutattak a rendőröknek hangtompítós célbalövésre. De mindegy, mondták, ha a nagyfülű lakótársaknak ez derogál, ők nem akarnak szélsőségeskedni. Tisztelettel az intézkedő járőrt is bevonva újból elénekelték, hogy a géneknek megtiltani nem lehet, majd nyugovóra tértek.

Talán a hótól volt minden, az első hótól, mely mint egy leszegett homlokú festőbrigád, reggel óta dolgozott Budapesten, de másnap szomszédom telefonbeszélgetésétől inspirálva megírtam az itt következő tárcát, s leközöltettem abban a hozzám közel álló hetilapban, melynek udvarára nemrégiben gránátot dobtak ismeretlen tettesek.

„Három hajléktalan ült a budapesti Szabadság téren, nézték a tévét.

Az amerikai követség sarkánál, szokás szerint, géppisztolyos rendőrök toporogtak, fújkálták a műanyag kávéspoharat a szájuk előtt, és bámulták az eget, az úristen mákos, szomorú képernyőjét. A jelenséget 9.30-kor Kis Henrietta tizedesnő észlelte elsőként oly módon, hogy, ezúttal magántermészetű ügyben, belepillantott a bombavizsgáló tükörbe. Örömmel állapította meg, hogy szépen javul az a szeme, amellyel tegnapelőtt éjszaka nekiment a hálókörleti bokszkörtének. Miért ne bokszkörte, legalábbis ezt mondta munkatársainak, hogy a szállón, mosdóhelyiségbe menet szaladt neki, naná, miért ne, ha nagyon kellett? – az igazat úgyse hitte volna el senki.

Magasra csippentett szemhéjjal vizsgálgatta az apró, közepesen véres kocsonyát, és jólesően látta, hogy a rondaság felszívódott, ami pedig maradt, azt odafesthette volna akár maga is valamelyik diszkós szombat délután, bár egy kisminkelt fél szem mindig gyanús. Egyszóval meg volt elégedve, és nézte volna magát hosszabban is, de jóleső megfigyelése most szó szerint eltörpült a látvány mellett.

A középmagas, rövid lábú teremtés anélkül, hogy bajtársait kiáltással tájékoztatta volna, fizikai értelemben sarkon fordult, és cigarettát vett elő, hála repedt ajkának, ma még csak a negyediket. Elrázta a gyufát, majd lopva belecsípett a karja húsába, de eredménytelenül. Halkan vett néhány mély levegőt, végül súgva megkérdezte a két szótlan kollégáját, hogy a bajtársak nem látnak-e amott rendkívüli eseményt. Azok sápadtan kluttyogtatták a kihűlt kávét, s a tátott szájuk mindent elárult. De, bassza meg, az igazat megmondva ők is látják, csak azt hitték eddig, hogy … szóval, hogy nem látnak jól, illetve káprázik nekik a hótól. De ezek szerint nem káprázik, hanem gáz van.

Fölhúzták a géppisztolyt, és fél térdre ereszkedtek, ahogy tanulták.

– Az még esetleg lehet, hogy ilyen reklámbigyók – mondta az egyik. – Például hőlégballon, fölfújják nagyalakúra, azután Nescafét iszik vagy valami. Levesport.

– Csak viszont azt be kelletett volna jelenteni, mert légi tevékenység – mondta a másik. Fázott a térdük, meg teljesen nevetségesek is voltak a csöndes délelőttben, a hulló hóban. Pláne, hogy azok ott, leszámítva az eseményt, nyugodtan üldögéltek a padon, a szovjet háborús emlékmű előtt.

Eltelt kis idő nyelvhasználati problémákkal. Hogy mi is az, amit látnak, s milyen szavakkal írható le hivatalosan. Azután a felfedező, Kis Henrietta tizedesnő kapott parancsot, hogy hívja fel a központot rádión.

– Hajléktalanok – jelentette –, három darab hajléktalan polgár.

– Na és, aranyom – mondta egy ideges, síkos hang –, na és?

– Csak az a helyzet, jelentem, hogy kábé mint a követség, akkorák. Vagy a hogyhívják, a Nemzeti Bank… Legalábbis ülve… Igen, ülve, tessék elhinni, van egy akkora nagy pad, illetve hát nőtt, az tisztára méretarányos hozzájuk…

Még magyarázta volna, de Kis Henriettát hamar félbeszakították a központban, s az ügyeletes bizonyos Lajossal akart beszélni.

– Megint hagytátok, hogy igyon – üvöltötte ez a hang a sápadt rendőr fülébe.

– Jelentem, egyáltalában nem hagytuk, és ezek a micsodák tényleg itt vannak – mondta a rendőr –, és parancsot kérünk vagy intézkedést, de azért egy kommandóskocsi legjobb volna, ha ki bírna jönni.

Itt egy nagyon csúnya hallatszott a rádióból, és a központ megszakította az adást. Pedig milyen puha, szép téli szó ez, hogy »kommandóskocsi«, mint a sült gesztenye vagy a bélmosónő. Mint a száncsengő.

– Be vagyunk rúgva, azt mondták bent – közölte szárazon Bizonyos Lajos, és felállt. – De azt nem mondták, basszáj, hogy mi legyen az intézkedés. Hogy igazoltatás, például. Vagy hogy ez most effektíve kinek a hatáskörje.

A követség ablakaiban intelligens arcú, vonzó férfiak ácsorogtak, villogtak a vakuk, surrogtak a tenyérnyi kamerák. Aranyszínű nők barna, piros és sárga gyerekeket ültettek belülről a párkányra, aztán mintha vezényszóra, egyszerre eltűnt mind, s leszaladt az összes roló.

Később, mikor a mellékutcákban megszólaltak a szirénák, azok hárman fölkapták a fejüket, bár nem voltak nagyon meglepve. Csupán közelebb húzták a kannát a lábukhoz, és az egyik, a fiatalabb férfi mutogatni kezdett, talán a Parlament, talán a villogó rendőrautók felé. Végül mindhárman ülve maradtak, rágyújtottak a hóesésben. Úgy tűnt, megbeszélnek valamit, de hogy mit, az nem hallatszott, noha csönd volt a Szabadság tér fölött. Nagy csönd és Sopianae-füst.

Délutánra a civilizált világ szeme Magyarországra szegeződött, a tévétársaságok megszállták a háztetőket, népes kíséretével a helyszínre érkezett a belügyminiszter. Jelentették neki, hogy rendkívüli esemény az esemény kivételével nem történt, egy kisebb káreset volt, igazoltatáskor az egyik személyazonossági okmány kiesett a célszemély kezéből, és sajnos az arányosan nagy súlya miatt csúnyán meghúzott egy Mitsubishi Pajerót, szerencsére nem követségit.

Az, hogy tárgyalni kell, s az illető polgárokat békésen, de mindenáron el kell távolítani az ominózus helyről, az a magyar miniszterelnök s Clinton elnök egyöntetű kívánsága volt. Előbbit Hajdúhadházon felszállás közben, utóbbit Washingtonban érte utol a hír, s megdöbbenésüknél csak áttekintőkészségük és hidegvérük volt nagyobb.

Mikor a darus kocsi kosara fölemelkedett, pelyhenként lehetett hallani, ahogyan hull a hó.

– Mi a faszt fogyasztottak maguk, hogy így megnőttek? – kérdezte a pszichológus-főhadnagy a hangütés miatt.

– Hát, kekszet és máltai zsömlét.

– És még?

– Még mondjuk az ajándék bort – mondták a megszólítottak vonakodva.

– Mi az, hogy ajándék? Kinek hogy az ajándéka? – kérdezte a főhadnagy.

Azt ők meg nem mondhatják pontosan, adták elő a hajléktalanok. Lényegében négy kiscsávó hozta nekik a reggel, galamb, legalábbis így ránézésre. Sasanorák volt rajtuk, szép kis bomberdzseki, fehér cipőfűző, de nem verekedtek támadólag, hanem adták a bort, testvér a testvérnek, abszolút ajándékba. Kannás, meg majdnem le az aljáig rózsaszínű, de kifogástalanul félédes.

– És attól fogták magukat, és beindultak a gének, mi? – ironizált a szakember. – Megnőttek. A büfti gének, mi?

– Ezek szerint igen – mondták a hajléktalanok. Ehhez ők nem szakemberek, ők csak ízlelgettek a kis rozéból, addig-addig, hogy egyszer csak ez lett. Megnőttek. Vagy az ország ment össze. De tökmindegy, úgyis delírium, elmúlik.

– Hát azt kurvára szeretnénk, ha elmúlik – mondta a főhadnagy. – Fel tudnak állni?

– A Hildus föl tud – mondták, és egyikük, a síruhás nő, nagy nehezen fel is tápászkodott. Feszült pillanat volt, a tetők fedezékében, a mesterlövészek pofacsontján megfeszült a bőr. Megfeszült, azután elernyedt. A középkorú, spicces teremtés csuklott egyet. Nagyjából akkora volt, mint a Nemzeti Bank épülete, egy paraszthajszállal tán magasabb. Lépett balra kettőt, jobbra kettőt, és a következőt énekelte:

– Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele.

Óvatosan forgott néhányat, meglóbálta képzeletbeli zsebkendőjét, aztán recsegve visszahuppant. Ezen percekig nevettek, részeg egérhangjuk összevissza cincogott a porzó, zizegő fák koronájában. Társai csapkodták a vállát, ügyetlen puszit nyomtak a sapkájára. Cserébe a nő körbeadta a kannát, ő is ivott, cuppogtatott, majd az ölébe vette, átkarolta. Az volt a feltétel, hogy a kanna marad, különben szó se lehet tárgyalásról meg nyugton maradásról.

Három óra körül az egyik férfi közölte, hogy neki kisszükségeznie kell, és vagy hívják ide a Czeizel Endrét, aki visszacsinálja őneki a génjeit, vagy hadd menjen el a tévé háta mögé a dolgára.

– Na, majd pont az kéne – horkantották az illetékesek, kik rádión követték az eseményeket.

– Még jó, hogy nem a Kossuth térre – morogta egyikük, és bele is izzadt a gondolatba.

Épp földet ért a miniszterelnök helikoptere, aki rövid, konstruktív megbeszélés után elállt tervétől, hogy darus kocsi és sisak segítségével, veszély ide vagy oda, kezet fogjon a nagyra nőtt polgárokkal.

Nem sokkal alkonyat előtt a Hilda nevű személy közölte a tárgyalásokat vezető államtitkár-helyettessel, hogy ha a Berci nem kisszükségezhetik, akkor ő fogja és kitöri a szovjet emlékművet. Azután nehogy esetleg hozzá is vágja valakihöz. Vagy véletlenül rápottyantsa a tévére. Lehet választani.

Tempósan, kicsit keserűen ittak, fogyott a kanna tartalma szépen, a kockázatok ellenére muszáj volt cselekedni, mielőtt végképp berúgnak a gyanúsítottak. Mire besötétedett, a válságstáb amerikai szakértők bevonásával konkrét tervet dolgozott ki.

– Nagyon kell annak a Bercinek? – kiabálta a pszichológus-főhadnagy a megafonba.

– Nagyon – hallatszott vékony, szélfútta hangon a magasból.

– Azt a ragyogóját – mondta a szakember biztatóan. – Akkor most megfogjuk szépen, és kollektíve elballagunk egy félreeső helyre – folytatta, és türelmesen, előbb magyarul, azután angolul elmagyarázta a teendőket. Némi húzódozás és bizalmatlanság után az illetők hajlandónak mutatkoztak, hogy kellő rendőri biztosítás mellett, lassan, komótosan, nézve a láb elé, nem kerget a tatár, elsétáljanak kijelölt tartózkodási helyükre, a Népstadionba.

»Ott majd meglátjuk a továbbiakat, barátaim.«

A kora esti Híradóban a belügyi szóvivő elmondta, hogy az elkövetést kivizsgáló tényfeltárás utáni akciókonzultáción szóba kerülő helyszínek közül azért döntöttek a Népstadion és Intézményei-béli objektum mellett, mert mindazt a minimumot, amire úgy az őrizeteseknek, mint a rendvédelmi szerveknek szükségük volt, itt lehetett biztosítani, magyarán megmondva a világítást, meleg teát, vízágyút. Örömmel jelentheti az ország közvéleményének, hogy ment minden, flottul és rendkívüli esemény nélkül, csak a női elkövető makacsolta meg magát a Keleti MÁV-pályaudvar magasságában, hogy ő márpedig Hajdúszoboszlóra akar utazni, de újbóli elbeszélgetés után tervétől elállt.

Még a híradósok kapkodó, kevéssé bevilágított felvételein is látszott, hogy a nap szenzációi eléggé meg vannak már ijedve a felhajtástól. Némán caplattak a lezárt utcákon a sűrű hóesésben, az opál szatyraikat meg a kannát négy villogó tűzoltóautó vitte utánuk.

Az éjszaka nyugodtan, pihenéssel telt. Álmukban, hogy mikor, senki se tudja pontosan, valamikor hajnalban összehuttyantak, mint a tót orgona. Az óriásság elmúlt, ahogy jött, vagy az ország lett nagyobb, mindenesetre az érintettek nehezen ébredtek, lapogatták a másnapos nyelvüket, s nem értették a készültséget, a deres, néma rendőrautókat. Azóta ott ülnek összebújva a kezdőkörben, és akkorák, mint minden ember.”

Odafönt, az egymásra utalt tetők között a hajnali fagy gyakran gravírozott kacsalábakat az ablakomra. Úszóhártyájuk mögött a derengő világ törékeny volt és könyörtelen, s néha féltem, hogy el se olvadnak a napsütésben, hanem berúgják az üveget tokostul, engem pedig kivisz a huzat, a december ipari porszívója.

Legelőször egy ilyen jeges reggelen kopogtatták meg az ablakot, egyébként aznap, mikor cikkem egy durván kitépett példányát összegyűrve, s félreérthetetlen barna pászmákkal összekenve postaládám nyílásában megtaláltam. Bár nem volt mindennapi, transzcendens kopogásnak sem mondanám, szinte szerény volt és várakozó, homályosan láttam is a vendégemet, egy testes és pipiskedő árnyékot, ahogy oda-odakap a derekához, le ne essen az oldalfegyvere. Így jár, aki síkos joggingra köti fel a pisztolyt, gondoltam később, jóval később, mikor a remegésem elmúlt, s a látogatást a biztonság kedvéért lejegyeztem.

Eszerint amikor kinyitottam az ablakot, nem lepődtem meg, hogy különös szomszédom, Tubica toporog a párkányon, s próbál rokonszenvesen nézni, már amennyire erős metszésű, gyanakvó ábrázatából telik. A csőr puha tövén a duzzadt lebenyek meg-megrándultak attól a szúrós dologtól, amit tulajdonosuk mosolynak szánt. Íme az a bizonyos sasorr, gondoltam, melyről annyi vad és büszke mondatot hallottam a falon át. Szinte láttam magam előtt, valahányszor a családfő kiigazította párját, mondván, hogy ez, amit itt láthatsz, ez nem csőr! Megmondtam, hogy sasorrom van, te töltöttkurva! Csőre a pisztolynak van, amit csak a szádba ne nyomjak semmi perc alatt.

Mindez Tubica Cézár részéről nem a puszta hiúság, hanem az öntudat, a kicsattanó erő jele volt, s ha azt kiabálta, hogy bizonyisten elviteti a feleségét egy preparátorhoz, azt már akkor sem gondolhattam üres hisztériának.

Tubica biccentett, tisztabúzát kívánt, s köszönésre lendítette a szárnyát. Testőrei, az odébb búzagumizó sasbojok is kurrogtak valamit.

Jó napot, feleltem, és igyekeztem elnyomni a jégkockát a gyomromban. Hallgattunk, gomolygott be a hideg, nem csoda, hogy vacogott a fogam. Udvariasan, várakozóan tekintettem rá, valahogy lepleznem kellett, hogy nem tudok megszólalni.

Látogatóm is hosszan vizsgált súlyos szemhéja alól, hunyorított, hátralépett majd előre, s bólogatott, hogy semmi kétség, a galambbőr az galambbőr, kicsit talán zsíros meg mitesszeres, de ő ezer közül megismeri, konzisztencia példaszerű, tágulási együttható majdnem száz százalékos, de nem akar a száraz részletekkel fárasztani, ez legyen a szakember baja, különben sem ezért jött.

Hanem miért, akartam kérdezni, de nem jött ki hang a torkomon, helyette megköszörültem, s furcsa módon, némi megkönnyebbüléssel arra gondoltam, mégis jobb így, hogy szomszédom be van rúgva. Pedig se jobb nem volt, se így nem volt. Tubica nem volt alkoholista. Mint utóbb kiderült, ha ivott, lelkileg ivott, a dolgot a mértékletesség ellenpróbájának tekintette, magára mérte, mint valami büntetést, és mélyen megvetette a szenvedélybetegségek minden fajtáját.

Beh szűkszavú, csóválta meg a fejét, beh kiba’ egy szűkszavú ember! Legalábbis, ugyebárd, ilyenkor. Máskor meg elszalad az a nyelv. Ha meg kell írni ezt-azt. Cikkben. Versikében. Ha valamit kikukkolunk. Éji órán. Falon át. Legféltettebb dolgokat. Intimságokat egy jószomszédról. Titkokat. Majdnem hogy toszást. Kúrást, már bocsánat a szóért. Búgást. Hágást. Kupakolást. Bulikolást. Tifi-töfit. Nemdebár? Akkor az nem áll, hogy szűkszó, mi?

Látogatóm elhallgatott, hosszan csóválta a fejét, nézett be a szobámba a vállamon keresztül. Szép kis szoba, sóhajtotta, fasza lakályos. Kis lakáj a nagy Duna mentében, hehe. Azért ő se tisztára vajbunkó ám klasszikusokban! Majd meglátom. És, nézzenek oda, hát micsoda egy panorámajellegű a kilátás. Szabadság térre és satöbbire. A téma az utcán haver, ugye? Fölpumpáljuk, megírjuk. Mert az embernek mindent szabad, ugye? Egyelőre, főemlőském, mondta, egyelőre, ami nem mindörökké.

Nézze, szólaltam meg végre, legalábbis mozgott a szám, nézze…, de közbevágott, hogy igen, igen, a szaros kis cikkentyűnk. Ha már szóba szíveskedtem hozni, hát köszöni szépen, hogy ő ismeretlenül is kikapott miattam, a szemére vetették, mért kísérletezik engedély nélkül, ráadásul terepen, de ha már ilyen partizánkedve van, minek fecseg el olyasmiket, hogy kitől is származik az a szérum konkréten, illetve hát a kannásbor, amit a kísérleti alanyok kaptak. Most mondjam meg, ezt mondták, bele neki a telefonjába, a pofájába.

De ő az oka! Mert ha legalább megmutattam volna a piszkozatot, akkor ő nekem az egész hajléktalan-dolgot kihúzza a picsába gond nélkül, és nincs kellemetlenség meg mosakodás az övéi előtt. És ráadásul kik előtt! Mert most mindegy, hogy híggalambok, meg hogy faszkakukkok, akkor is micsoda dolog ez. Azt a büdös píárját neki! Szabad ilyet, szomszéd úr? Hát egy írástudónak, már bocsánat, de több esze kéne hogy legyen. Pláne, tette hozzá, ha az illető írástudónak se mindegy, hogy mit gondolnak odabent bizonyos fontos fajtársak. Nagyon fontosak. Akik például abszolút elöl állnak az átültetési listán. Itt játékosan elharapta a mondatot, a szájára ütött, hogy ezt jobb, ha én meg se hallottam. Fene a fecsegős természetébe! Ámbátor ő nem mondott semmit. Mondott? Nem mondott!

Bocsásson meg, mondtam, de egy szót se értek, tényleg egy szót se. Bár ez talán nem is baj, mindannyian vagyunk így, hogy többet iszunk, esetleg van valami a borunkban, ugye, Tubica úr?! Úgyhogy ha megbocsát, mondtam, és biccentettem, nekem dolgom van. Majd, szinte nyugodtan, megpróbáltam becsukni az ablakot. Hiába.

Tubica négyujjas, kénsárga cipőjét az ablakrésbe helyezte, és nézett rám cinkosan. Erjedt köles-szaga volt a leheletének. Hitvány, törékeny láb, mondta, sajnos. Még egy ilyen ablak is ripityomra törné, ha valakinek az a célja, hogy eltöri. De azt ő nem hiszi, hogy ilyen cél praktikusan megfogalmazódna. Vagy igen?

Nem arról van szó, mondtam.

Akkor jó, izzadóskám, mondta. És hogy író létemre érthetném a viccet, félre ezzel a rabbis komolykodással, igazam van, csak a buta ember rohan ablakostul a házba, lazítsunk egy ilyen szép napon. Egyszer majd úgyis törvény lesz a lazítás. Egyébként, folytatta tűnődve, akár ki is jöhetnék vele sétálni a tetőre. Megbeszélnénk ezt-azt. Kart karba öltenénk s elsétálgatnánk szépen, mint holmi kultúrlények… Ha már behívni, ugye, nem akarom. És szépen, ropi s kávé mellett megmondani, hogy vagyok.

Jól, mondtam, jól vagyok, Tubica úr, csak fázom így, egy szál pólóban, nyitott ablaknál.

Érdekes, ő meg nem fázik, felelte, persze, ő elővigyázatos volt, tudta, hova jön, és aláöltözött a szabadidőjének. Nekem is ez kéne, vagy mondjuk egy bunda, naná, egy sunda-bunda. Mi az minékünk, nem igaz? Megnyúzni azt az ártatlan állatot, és beletímárkodni a szinte dobogó irhájába, mikor még a kedves édesanyja neki el se siratta, ugye, de máris. Bebújni, mint egy szaros bensőség, na mindegy, ilyen időket élünk, fölnőtt példány vagyok, azt csinálok, amit akarok. Egyelőre. De én se tudok mindent, hiába vagyok olyan kurvára kitájékozódva falonátilag.

Már ne haragudjon, válaszoltam, de ha a tárcámra céloz, azt én, szégyellem is mondani, úgy találtam ki, és ha bármi esetleg…

Na most többet olyant, hogy „kitaláltam”, vágott közbe szomszédom, olyant ő hallani se akar, ezt már most megmondja a hosszú együttműködésünk elején. Kitalálni a jégesőből szokás. Meg az erdőből. A búzából, az anyánk picsájából, úgyhogy ezt többet nem akarja, tisztelettel, hallani. Mi lesz később, ha már most ilyeneket mondok? Ezzel a fajdelikát bőrömmel én nem mondhatok ilyen csacsiságokat, hát megáll az ész! Van neki baja az ellenlábasaival elég. Az idegenszívű emberbérencekkel. A belső huhogókkal, akik mind őrá utaznak, hogy ejnye, Tubica fajtárs, hát ha egyszer a szaros hajléktalanokra hat, akkor miránk, árjákra mért nem hat? Interpelláljon csak gyorsan felfele a Tubica fajtárs, hogy mér! Nohiszen!

Lenyűgöző volt, nevetséges és félelmetes, ahogy tipegett föl-alá, ahogy kurkákolt, fölfújta magát, majd minden átmenet nélkül rikácsolni kezdett, s a mögötte álló őrző-védő munkatársai minden szavára összerándultak, igaz, én is.

Egyszer csak megállt, legyintett, majd a fülemhez hajolva közölte: az a baj, hogy a kibaszott szérum 18-20 óra után kiürül, mármint hogy az ilyen plötty kísérleti szervezetekből, mint az emberé, aztán huny. Hutty, kiabálta, mint a tavalyi koton, úgy esnek össze, az meg kinek kell, őnéki semmiképpen, hogy kinevessék, hogy megint csak a maró szégyen, a rájövés, hogy az élete végéig csak egy sárcipőnyi szaros galamb, semmi más, uram, semmi más, üvöltötte bele a képembe látogatóm, de sose féljek, felvirrad a nap, és meg fogok lepődni, és nem ám ez lesz, mint ezekkel a bambabélákkal, hogy kérhettek volna bármit, de csak a Czeizel Endrét kérték meg egy piszoárt.

Nem ám, és háromszor is nem ám. Hanem csöndes növekedés, azután megragadás, fogta meg a karomat Tubica Cézár, és megszorította. Súlyosan néztünk egymás szemébe, én bírtam kevesebb ideig a zavaros, átható pillantását. Zöld volt a fehérje, barna a sárgája. Pontosan emlékszem, akkor kaptam el róla a tekintetem, mikor arra gondoltam, hogy most azonnal ki kéne tekernem a nyakát, mert már egy perc múlva is késő lesz, és attól fogva mindig késő lesz, amíg csak élek. Nemcsak lesütöttem, le is csuktam a szemem, és mire kinyitottam, látogatóm nem volt sehol.

Hetek teltek el, ők élték a maguk életét, én a magamét, bár ez utóbbi, ha látszat szerint nem is, lényegében mindenestül megváltozott. Szomszédaimon és a tőlük való rettegésemen kívül nem érdekelt semmi, egyedül bizonyos jelekre tudtam figyelni, illetve arra, hogyan tarthatom távol magamtól e jeleket. Babonás lettem, óvatos, sőt gyanakvó, az utcán kezdtem úgy viselkedni, mint aki hivatásszerűen figyel, és akit ugyanígy figyelnek, némi szomorú fellengzősséggel azt mondhatnám, titkosügynök-szereplője lettem az életem filmjének.

Lám, a téma, gondoltam, jár a nyakamra a téma és kopog, életre kel és nem ereszt. De akkor miért nem írom meg, tettem föl végre a kérdést, miért nem engedek a késztetésnek, mely mint a forró fagylalt. Tulajdonképpen a puszta lehetőségtől, attól, hogy az írás által netán sikerülhet a fikció birodalmába terelnem szomszédaimat, s így bizonyos fokig uralkodhatok rajtuk, illetve önnön rettegésemen, már ettől kissé megnyugodtam, majdhogynem tervezgetni kezdtem.

Ülj le szépen, mondtam magamnak reggelente, ülj le szépen, és nézz körül, csípj a karodba, nézd meg, mi a valóság, és mi az, amit képzelsz! Amit képzelsz, az irodalom. Ülj le és írj! A kurva életbe! És próbáltam is följegyezni ezt-azt. De valahányszor csöngettek, pláne kopogtak, elöntött a veríték, és a szívem lecsúszott a gyomromba.

Február közepén a sasbojok hoztak egy vadonatúj mikrohullámú sütőt. Udvariasan kopogtak az ajtón, bár az is lehet, hogy csöngettek, s rögtön fölmutatták a tagkönyvüket, nehogy betörőnek vagy cigánynak nézzem őket. Aprófejű, kigyúrt vezetőjük ezer bocsánatot kért. Sajnos, mondta, Tubica főfajtársunk odakint van kiküldetésen, lévén így nem tudott személyesen jönni, miáltal elnézését üzeni, meg hogy fogadjam el ezt a multifunkcionális készüléket az enyémért cserébe, az már úgyis, nem akarnának megbántani, de úgy volt szar, ahogy van.

Ez túl azon, hogy vadiúj, egy komolyabb dolog, lévén sokkal nagyobb teljesítményje van, mint az enyémnek, folytatta az aprófejű. Tényigaz, de azzal őszerinte én ne törődjek, hogy vannak rajta bizonyos gombok és beállítások, amelyeket nyilván kevésbé bírok használni momentán, példának okáért: „Első költés”, „Turbó A-B”, „Szárnyfény 1-3”, „Vitaminos fiókaszárítás”, „Bőrpreparátor I-X”, ilyesmik, de amúgy totálisan megfelel az európai szabványnak. Van benne műszaki leírás, igaz, tajvaniul. Úgyhogy summa summárum, ők most azonmód szeretnék e dolgot a konyhámban elhelyezni.

Adják csak ide, mondtam, bizonyára nem nehéz. Pedig nehéz volt.

Úgy is jó, mondták, s újólag megköszönve a türelmemet, további tisztabúzát kívántak. A lépcsőház ablakából még visszaszóltak, hogy majd elfelejtették, grillezik is turbón.

És ebben nem hazudtak. Ráadásul pont odafért az előbbi helyére.

Tubica pár nap múlva kopogott az ajtón. A világért se ijedjek meg, mondta, csak az ilyen barom nagy ajtókon roppant kényelmesen lehet pisztollyal kopogtatni. Úgy döng, mint a hájderménkű, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy tegnap jött meg külhonból, és eredetileg csupán a köszönetét akarta személyesen is megerősíteni, illetve az elnézését, mert őneki csak közvetlen a hivatali utazása előtt, úgyszólván a levegőben jutott tudomására, hogy az a rihoványi turtur kurva, tanult műtősné létére, egy ilyen dolgot tőlem elkért, egy élelmiszeripari, sőt, egy tisztiorvosi dolgot, az esze neki megáll, bizonyisten. Ráadásul súlyos hónapokkal ezelőtt! De reméli, hogy meg tudok bocsátani.

És még azért jött volna eredetileg, mert attól fél, tisztelettel, hogy a vadonatúj készülék, amit küldött, hogy az esetleg nem vált be a háztartásomban, vagy nem tetszik a színe és ilyesmije, netán, Isten ne adja, ővélük van nekem is bajom faji alapon, mint a zsákmányuralmi bitanghatalmaknak, merthogy át se ugrottam megköszönni. Annyit mondani becsülettel, hogy bú vagy bá.

Köszönöm, bevált, mondtam, és elhallgattam.

Kicsit ő is hallgatott, majd azt mondta, figyeljem meg, legközelebb ő addig hallgat a lábtörlőmön, amíg be nem engedem, sőt invitálom. Ha napokig, hát napokig. De most nem ér rá, lévén nyomozást folytat, és eredetileg ezért is jött. Mert sajnos az éjjel gyilkosság történt, ő teljesen ki van akadva a gyászától, hát kinek árthatott az a kis unokaöccsük, akinek ismeretlen tettes kitekerte a nyakát, kinek? Kinek volt útjában egy játszódó galamb, író úr, kérdezte, és idegesen tekergette a fejét, próbált benézni az előszobámba, persze nem látott semmit.

De a szennyhomályban felvirrad a nap, úgyhogy várgyál te csak, ember, várgyál, üvöltötte bele váratlanul a lépcsőház húgy- és kendermagszagú sötétjébe. Gurult le a hangja a lépcsőn, verődött emeletről emeletre, és százan hurrogtak rá, mint a visszhang, fegyelmezetten, katonásan. Száz kövér, tollas mikrofon.

Mikor csönd lett, nagyot sóhajtott és bocsánatot kért a gyengeségéért. Lényeg a lényeg, mondta nyugodtan, fojtottan, ő most az összes élő lakót végigkérdezi, nem-e talált egy fejet eldobva az otthonában. Igen, natúr fejet, mert a hozzá tartozó testet ők már azonosították a földszinten, egy bizonyos lakásnak a közelében. Feküdt ott. Most mondjam meg, micsoda világ ez?! Egyelőre!!! Az elhalt unokaöcsi célba lőtt az udvaron, s bizonyos illető elkapta. Még meleg volt neki a kis pisztolya csöve. Nem macska volt, az biztos, azt a laborban kizárták. Hanem más. Rosszabb. Kegyetlenebb. És gyávább.

Nagyon sajnálom, mondtam, nem találtam ilyesmit a lakásomban.

Akkor jó, mondta, reméli, erről hamarosan személyesen is meggyőződhet.

Fél nap tépelődés után kerestem valami ürügyet, és lementem a házmesterhez. Viszonyunk nem volt különösebben szoros, de minthogy közlékeny ember volt, az a fajta, aki csak az első szóra vár, hogy boldog-boldogtalannak elmesélje a ki tudja hol hallott rémtörténeteit, okkal gondoltam, hogy beszélgetésünk során könnyedén szóba hozhatom „egyre zajosabb lakóinkat” a padlástérben.

Az volt az egyetlen nap, amikor beszélni mertem volna erről vele vagy bárkivel. Néhány héttel korábban még nem, néhány hét múlva pedig már nem lett volna hozzá bátorságom. Mindezt csak ma este látom ilyen világosan, és nem vagyok elragadtatva magamtól. De ez senkit, már engem sem érdekel, viszont gyorsabban kéne haladnom, fogy az idő, negyed tizenegy van, ráadásul nem is tudom megállni, hogy ne figyeljek többfelé, a televízióra és főleg az utcára, ahol például az előbb vonult el egy részeg társaság, óriási Red Bull-tortát cipeltek, egyikük majdnem észrevett az ablakban.

A kútszerű belső udvar egy lavórnyi homokfolttól eltekintve tiszta volt és büdös. Hiába csöngettem, senki nem nyitott ajtót. Csalódott voltam, számítottam házmesterünkre. Azt is meg akartam tőle kérdezni, igaz-e, hogy egy magát megnevezni nem akaró társaság, úgy ahogy van megvásárolja az egész házat, vagy ez is csak szóbeszéd, mint a többi.

Bevallom őszintén, ahogy ott álldogáltam, fölöttem a hat emeletnyi kurrogó, motozó félhomállyal, nem is bántam volna, ha igaz a hír. Újra csöngettem két rövidkét, óvatosan hallgatóztam is, de egy árva hang sem szűrődött ki az ajtó mögül. Sokáig ott időzni nem volt tanácsos, úgyhogy hagytam egy cédulát, miszerint hálás lennék, ha fölkeresne. De erre már nem került sor.

Február végén, legfeljebb március elején a szobámban találtam Tubica Cézárt. Épp elállt a popcorn hóesés, és kisütött a kora délutáni nap. Két napig távol voltam, úgyhogy hosszan kellett szellőztetnem, közben valamiért kimentem a konyhába, s mire visszaértem, ott volt.

Föl-alá járkált, ette a ropimat, belenézett a tükrömbe, igazgatta a baseballsapkáját. Príma kis fészek, mondta, amikor meglátott. S mennyi könyv, sóhajtotta, bár én ne higgyem, hogy ő is nem tudna annyi könyvet írni, mint a szar. Mert tudna. Többet is, ha volna ideje. Csak ne tennék ilyen kibaszott zsúfolttá a lakást! De majd megoldjuk. Kár továbbá, hogy kicsit keskeny a fürdőszoba, s nincs egy rendes kórterem, na mindegy, lényeg, hogy a miénk. Egyébként bocsánat, mondta, erre járt, végre nyitva volt az ablak, hát, gondolta, csak nem sérti meg a kis szomszédját, beugrik egy pillanatra, ha nem alkalmatlan, ugyanis nem akar zavarni az alkotó munkámban.

Nyeltem egyet. Végre legalább nyelni tudtam.

Vagy ha nőstény van itt, folytatta, azt is nyugodtan megmondhatom, férfiak vagyunk. Egy bögyös tojó, aki csak úgy átszalad napközben egy kis tifi-töfire.

Nincs itt senki, mondtam. Eddig azért tudtam megőrizni a nyugalmamat, mert bizonyos jelekből arra következtettem, hogy álmodom.

Helyes, mondta, ha nincs. Ne is legyen. Mert nem az, hogy titok vagy szégyen, de mégse örülne kifejezetten, ha kitudódna, amiért jött. Kétszeresen se. Ha például valaki megírná, mint a múltkor azt a három csövesbunkót, akik egyébként azóta elhaláloztak, hát az nem lenne nagyon jó. Már csak azért se, mert akkor tutóba, hogy kiröhögnék őtet a tévében.

Tévében?

Tévében, testvér, mondta. Már bocsánat, ez, hogy testvér, ez náluk egy ilyen belső megszólítás, én is mondhatom neki, ha akarom, hogy Tubica testvér. De nem ezért jött, hanem hogy kérdezne, illetőleg kérne valamit. Szerinte én biztosan tudom a Mi mozog a zöldleveles bokorban-t, mert azzal szeretne fellépni a Dáridó című műsorban, reméli, szokom nézni, és megköszönné, ha magnóra énekelném neki.

Az nem fog menni, mondtam.

Akkor legalább a szövegét, testvér, se nem róka, se nem izé, nyúl, dadadada, pont, pont, pont, hogy van tovább?

Nem tudom, mondtam neki, tényleg nem tudom. Fogalmam sincs.

De magnóm azért csak van, vakkantotta oda látogatóm, olyan kis szar, amivel föl szokok venni ezt-azt. Beszédet. Ha egy bácsi például mindenféléket beszél.

Az éppen van, mondtam neki, diktafon, bár nem hiszem, hogy ezért jött a Tubica úr.

Valóban nem, felelte, és hogy már bocsánat, de ettől a szeretetlen hangomtól neki a könny kiesik a szeméből, és legszívesebben nem is tudja, mit csinálna. Itt elhallgatott, sértődötten kurrogott a székemen, teszegette a napszemüvegét, hullott a tolla. Néhányan keresték telefonon, de ezeket gyorsan lerázta.

Nem látjátok, hogy tárgyalok?, mondta mindenkinek, és már húzta is elő a fejét.

Azt azért ő föl nem foghatja, szólalt meg végre, hogy mér’ nincs nekem mobilom. Itt van, ő nem egy író, mégis van neki kettő is a szárnya alatt. Jó, hát ez a megoldás az esetemben kicsit korai még az anatómiám miatt, viszont csak egy szavamba kerül, van egy homopreparátoruk a Hálózatban, plusz komplett elmesebész, az direkt az agyba is tud mobilt betenni, nemcsak szárny alá. A magamfajtának, amíg teheti, ezt érdemes lenne kihasználnia, magyarázta Tubica, ha már egyszer az ember erre van teremtve, hogy akkora baszom feje van neki, már bocsánat. Ez a kollega beoperálja, és tökre nem látszik semmi, csak használatkor az antenna. És nyelvvel lehet nyomogatni a gombokat. Van színes előlappal is, de ha nem, nem. Mert látja ő, hajolt bele az arcomba, látja, hogy engem nem nagyon izzít be se ez a dolog, se az ő jelenléte, de sebaj, majd be fog, tesókám, mondta látogatóm, és elővett egy noteszt, majd be fog.

Ami kések, nem múlik.

Hanem az mond-e nekem valamit, kérdezte, és lapozgatott előre-hátra, hogy tágulás meg márványosodás. Vagy hogy szövetállomány, ami a mélyből jön, illetve képesség? Na? Ami jobban nől, mint a test!? Hogy is van? „Nagyobb az űrtartalmad, mint amekkora vagy”? „Mély kamrák nyílanak”, há? Perisztaltika. Nem ismerős? Úgy se, hogy cicák?

Hogyhogy úgyse, kérdeztem. Hallottam, ahogy szürkül és vékonyodik a hangom. Nem értem a szomszéd urat, mondtam. Szúrt a gyomrom, öt perc se telt el, és megint erősebb lett bennem a félelem, mint a kíváncsiság.

Dehogynem érted, fucky-mucky, dededehogynem, gügyögte az orrom alá Tubica, és gúnyosan, áthatóan nézett rám. Olyan volt a tekintete, mint az orvosi domestos. Egyébiránt üzenetet hozott, mondta. Méghozzá azt az üzenetet, hogy puszil a Kálmánka bácsi. Azaz puszilt.

Mit akar ezzel mondani, kérdeztem. Nem hiszem, hogy ismernék bármilyen Kálmánka bácsit.

Bármilyent nem is, válaszolta Tubica, de a Hulla a Balatonban-t azt csak én tetszettem írni, nem?

Nem, mondtam, bár egy A hullámzó Balaton című novellát, azt tényleg írtam.

Úgy is lehet mondani, bólintott nyájasan látogatóm, neki mindegy. Lényeg, hogy azt én írtam, amiben a fönt nevezett Kálmánka bácsi szépen bediktálja az életét, satöbbijét. És nem kell tettetni a mauritiusi dodót, kistestvérem, mondta, mert az fuckot se segít, hanem tessek elmondani, amit tudok, de gyorsan!

Nézze, az biztos, hogy se nem róka, se nem nyúl, meg hogy mimimi, de ennél többre én se emlékszem, mondtam hirtelen ötlettel, mire látogatóm erőltetett, idegbeteg jókedvet mutatott. Összegörnyedt, zubbonyát kigombolta, s úgy kuncogott, akár egy kórházi fokhagymaprés.

Kruhaha, mondta, kruhahaha, hát az egyébként kész röhej lesz, ha én vélük örökké ilyen feledékeny leszek. Meg fasz. Ők barátkoznak, én meg ódzkodok? Lenézek? Két napig nem nyitok se ajtót, se ablakot? Hát milyen hozzáállás az? Mellesleg nem fogom elhinni, de ha valakit jégcsappal szúrnak agyon, annak annyi nyoma se marad, mint a légyfing. Hogy ezen el-e gondolkoztam már. Vagy a szegény házmesterünk esetén. Akit effektív kannibalizmussal vittek el, ő ezt ismerős ápolóktól tudja. Mert találtak neki a mélyhűtőjében ezt-azt. Szőröstülbőröstül, ha értem. Maguk a nyomozóhaverek is el voltak képedve, akik kijöttek helyszínelni. S most elmekórház, elmebörtön.

Le kellett ülnöm, hogy ne lássa a lábamat remegni.

Jól van, na, szerencsére ez a miénk egy kissé más eset, fújt egyet látogatóm, én nékik szinte egy ölükbe pottyant megtiszteltetés vagyok, bár ez nem az én érdemem teljességgel, hanem a farkcsíkmirigyemé és az övé. Különben is: „sej, a galambostort türelemből fonják”, ez magyarul nem jön ki jól, viszont azért jegyezzem meg! Apropos, megjegyzés! Hát az agyam megáll, csapott a pisztolytáskájára Tubica, a nyelvemen van, valamilyen faszi meg nő, ezek ugornak ki, csak más szavakkal. A zöldleveles bokorból. Ez a bokor is egy konkrét izé, mintha Lipton volna vagy Kamilla, na mindegy, van időnk, hál’ isten, még nem olvadnak a jégcsapok. Bár kiesni akkor is ki lehet.

Bizonyára, mondtam epésnek szánt hangon, és éreztem, ahogy az agyamból lefut a vér.

Szóval, a Kálmánka bácsi érdekel minket, tesókám. Hogy mi volt a trükkje, a módszere, a lóizéja, sorolta Tubica, és szépen húzkodta le az ezüst bokszerkesztyűit. Nekem elárulja, mondta, hogy alapjában véve ez az érdeklődésük főcsapása, a többi csak tollpúder, szezámmag a lószaron, úgyhogy ezt most ne vicceljük el, ha kérheti.

Ne haragudjon, de én egyáltalán nem viccelek, mondtam, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem viccelek, csakhogy itt valami nevetséges és fatális tévedés van. A hullámzó Balaton az egy novella, és az ilyesmi, fellengzősen a „művészet”, az nem kannásbor, Tubica úr, nem galambnövesztőszer, hanem fikció és nyelvi megalkotottság, satöbbi, ezzel nem untatnám, a lényeg, hogy én azt az egészet töviről hegyire kitaláltam annó. Szemenszedtem és kész.

Hát nem megint ez a „kitaláltam”, amit ő olyan kurvára nem szeret? Hát nem, csóválta a fejét mosolyogva. Amitől a tolla föláll. Amit már szépen megbeszéltünk, hogy ne, mondta. Én meg csakazértis. De hiába vagyok ám én ilyen kiba’ felsőbbrendű! Mert a tények makacs dolgok, annál csak ő a makacsabb. Ergo a tények én vagyunk, fajmajomkám, jelentette ki Tubica, és csontig belenézett a szemembe. Azt pedig ne mán, hogy ő beegye, hogy nem a Kálmánka bácsi mesélte el nekem a tényállását a diktafonba, mert az effektíve bele is van írva, a személyes elmesélés. De ez nem is kérdés. Hanem most jön az ő problémájuk énvelem. Hogy engem mint, ugye, laikust, ki tudja, miért, nem a lényeg érdekelt. Ezért az én írásom értékelhetetlen, mármint tudományos szempontból.

Az járt a fejemben, ami ilyenkor bárki másnak is járt volna, hogy ilyen nincs, hogy megáll az ész, és hasonlók. Az elképedés görcsbe rántotta az arcom, de látogatóm nem zavartatta magát.

Úgyhogy, fucky-mucky, ott még kell lenni pár dolognak. A szalagon. Mert egy kicsit azért furcsa, hogy csupa olyasmi maradt ki a cikkből, ami az ő mozgalmukat legközelebbről érinti. Amitől a növekedésük függhet. A sorsuk. Az egész fajjövőjük. Nem úgy gondolom? Szerintem nem furcsa, hogy az öregnek egyfolytában járt a köleslesője, de pont a lényegről nem beszélt?

Mondja, Tubica úr, emeltem fel a hangom, mert e ponton a helyzet fagyos képtelenségénél is jobban idegesített látogatóm elemi ostobasága, mondja meg őszintén, olvasta maga azt a novellát?

Nyugodt lehetek, mondta szomszédom kimérten, megtekintette többször videón, fajpébéülésen lejátszották, kiértékelték, ezért bátorkodik úgy fogalmazni, hogy nincs tévedés. Arról nem is szólva, hogy a bizonyos Kálmánka bácsi tanúk előtt be is ismerte a tágulástani kísérleteket, hogy szabad akaratából ő volt a delikvensnek az alanya. Elhihetem, hogy komplett, aláírt vallomás van a birtokukban.

Úgyhogy minden összevág, kezdte el csapkodni az asztalt Tubica, csak az nem összevág, hogy én őtet a legnagyobb pofátlansággal és sportot űzőleg hülyének nézem, s ő őszintén kíváncsi lenne, hogy számolok majd el a hátrányos lelkében dúló kisebbrendűséggel, ami nem szityi-szotyi, hanem lerakódik a költővel, mint a guanó. Keményen, vagy mi a fasz.

Ugyan, alighanem félre tetszik érteni a Tubica úrnak, hiszen szó sincs ilyesmiről, mondtam, s közben a nyelvem haraptam volna le, hisz dehogynem, hisz mi másról volt szó, mint arról, hogy hülyének, egy elképesztő, orbitális baromnak néztem, akinek lassan kénytelen voltam elfogadni a létezését, sőt, a gesztusait, s akit ebből kifolyólag gyűlöltem. És akitől, legyek őszinte, féltem. Eldaráltam még párszor, hogy nem erről van szó, és próbáltam összeszedni magam.

Nézze, arról én nem tehetek, mondtam, hogy a novellámból a Tubica úr és a… testvérei ilyesmiket olvasnak ki, ez rendben is volna, s talán nincs is itt olyan fatális tévedés, hisz csak a gyakorlatlan képzelet, mely ugyanakkor szabad és szilaj, nos, az űz vélük, egyébként a szépirodalom dicsőségére, szelíd tréfát, de higgye el, uram, hogy ezt a „zabálóművészt”, ahogy a barátaim nevezik, s jobb híján én is, ezt szőröstül-bőröstül én találtam ki, pontosabban „álmodtam meg” egy Zichy Jenő utcai galérián.

Nagyon sok a kása, tesókám, annyit tetszünk beszélni, mint egy szökőkút, felelte Tubica, s hogy úgy látszik, kelleni fog a szép szó meghosszabbítása más eszközökkel. Ezzel együtt higgyem el, nem is annyira a belévetett fajakarat, hanem az igazságfolytonos felelősség véteti elő vele ezt a pisztolyt, amit ő személy szerint nem szeret, folyton kék-zöld tőle az oldala, a fehér tok koszolódik, a barna piszkol, csak a baj van olyankor, ha előveszi az oldalfegyvert, most a lődözésről nem is beszélve, és különben is, hát micsoda ő? Egy szaros nyomozó talán ő? Igen vagy nem? Választ vár, kiáltotta, és meglepően nagyot csapott az asztalomra.

Hallgattam. A torkomban dobogott a szívem. Igyekeztem gúnyos hangot megütni. Persze, mondtam, hogy időt nyerjek, de a hangom csak csúszkált és cincogott. Undorodtam tőle is és magamtól is. Persze, hogy nem, Tubica úr. Azt hiszem, összességében ezt mondtam.

Na hát akkor, sóhajtott egy nagyot, és elővette a noteszét. Kezdjük szépen elölről, testvérem! Szóval Balatony Kálmán, anyja neve Haisz Piroska, hetedik kerület, utcát egyelőre nem mond, Liget közeli, negyedik emelet kilenc, lift nincs, zubbonyzöld ajtó padlásföljárat mellett. Reméli, ugyanarról beszélünk.

Biztos. Maga tudja, mondtam, és folytattam volna, de közbevágott, hogy akkor jó, ha biztos, és akkor az is biztos, hogy ez az itt lakó Kálmánka bácsi hat vagy hét konkrét látogatást fölírt a kis naptárjába, tavaly is meg idén is, hogy „Lajoska jön”, „Lajoska hatra” stb. Hopp, egy légy, kiáltotta Tubica. Reméli, a keresztnevemet azért tudom, nem? De. Akkor nekem hol itt a kitaláció? Hát mi a sátán kékeres kutyája ez, ha nem valóság?

Furcsák lehettünk azon a napsütötte, valószínűtlen délutánon. Ültem vele szemben, diadalmasan nézett rám, én meg egyre jobban összehúztam magam, és az még hagyján, de érveltem és vitatkoztam, hunyászkodtam és dacoskodtam, kint sétáltak a testőrei, az úgynevezett sasbojok. Domestos-szagot éreztem megint. Sírni lett volna kedvem.

Csakhogy, Tubica úr, sóhajtottam, ez a Lajoska, ez nem én vagyok, hanem ez a fia az én hajdani hősömnek, és végzett vadász, annó bérkilövő volt a Honvédnál, csak az a helyzet, hogy így neveztem el, Lajoskának, hogy ne mindig a más nevével szórakozzak, ha érti. Nos, innét a félreértés. Naná, hogy ő az, a bérkilövő, aki látogatja az apját, persze, nem gyakran, hisz ki tetszettek értékelni a szöveget, de azért rendszeresen látogatja… Már úgy értve persze, hogy a novellában.

Na ugye, testvérkém, fújt erre egy nyálasat Tubica, na ugye, hát bírunk mink épkézlábul válaszolni, még ha hazugságot is. Mert nem látogatja. Ugyanis nem áll neki módjában. Mivel nevezett Balatony Lajos, anyja neve Atádi Gizella, az két évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt a faszba. Fogta magát és el. Nem mondja, igen rejtélyes körülmények között, hisz egy reklámszatyor őzikebelsőséggel indult el legutolsó munkahelyéről, azután hopp, egyszer csak elszakadt a film. Egy dolgos élet filmje, burukkolt kedvtelve Tubica, bibibibibibizony. S máig nem tudni, mi történt, ki történt. Voltál és nincsesz, ahogy a költő mondja. Úgyhogy logice beláthatom, aki a szegény Kálmánka bácsi naptárában szerepel és Lajos keresztnevű, nos, az nem lehet más – de vonjam csak le én a konzekvenciát.

Idefigyeljen, én nem vonok le semmit, mondtam.

Húhuhuhu, de dühös, nyújtogatta a nyakát Tubica, hú de! Ha most ki akarna gúnyolni, mondta, akkor azt mondaná, kakukk, de nem akar. Hát vegyem már észre, hogy a Kálmánka bácsi telefonos füzetében meg lettek találva a konkrét régi telefonszámaim. Práter utca, Kacsóh Pongrác, Zichy Jenő, sorolja?

Nem érdekel, mondtam, és émelyegtem, és csak arra tudtam gondolni, hogy jézusmária, elfogadtam a játékszabályait, hogy szörnyű, de elfogadtam, közben kívülről hallottam a saját hangomat, ahogy ismételgetem, hogy nem érdekel, és nem vonok le semmit, nem és nem, és anélkül, Tubica úr, hangsúlyozom, anélkül, hogy belemennék a képtelen és hülye játékukba, azt kell javasolnom, kérdezzék meg ezt az állítólagos „Kálmánka bácsit”, akit én soha a büdös életben, úgy értem, hogy a valóságos életben nem láttam.

Nem is fogod, testvérkém, válaszolta Tubica, és hosszan, részvéttel rángatta a fejét, nem is fogod őtet látni, merthogy nevezettet az övéi köréből magához szólította az úr, ha ugyan el nem okádta magát a látványtól, ami a szólításkor fogadta őtet. Az az ábra, fucky-mucky, tette hozzá, hogy a tulajdon édes neveltjei falták föl tegnapra virradóra, ami azt illeti, elég óvatlanul, mert maguk is fölfordultak hamarosan, a kis túlélők. Alighanem megölte őket a csokipapír.

Néztem magam elé, nem szóltam semmit. Mikor ez az én hajdani hősöm kikopott a zabálóversenyekből – amely sportágra ma már igen kevesen emlékeznek –, és a felesége, Lajoska anyja elhagyta egy édesipari edzővel, akkor kiszorult az úgynevezett társadalomból is, egyre többet ült otthon, és az évek alatt úgyszólván beledagadt a lakásába. Ez az amúgy is terjedelmes ember sportszerűen Balaton szeleteket evett, egy mártott, csokoládéval bevont ostyafajtát, semmi mást, és lassan kikísérletezte, hogy a sztaniol is beépül a szervezetbe. Zabálta tehát e csokoládét ezüstpapírostul, hétköznap edzett, vasárnap önmagával versenyzett, négyszázat, ötszázat tudott megenni egy ülésben, és naplót vezetett a teljesítményéről, mellesleg etette a nagyon különös macskáit; erről a kövér és konok lepusztulásról szól a novella, melynek végén azt mondja a hős, hogy addig edz, amíg tágul a bőre, de amint észreveszi, hogy szakad, kinyitja a rácsot, és magához engedi a három vérmacskát.

Tubica némi részvétteljes hallgatás után szólalt meg, hogy képzelhetem azt a látványt, ott feküdt hanyatt a három bestia, az aranykoszorús Gizike meg a két másik mutáció, méter magasak parasztmacska létükre, és mellettük az egy köbméter ezüstpapír, úgy lehet fogalmazni, hogy erről a síkos göngyölegről szabályosan lezabálták a Kálmánka bácsit, azután pedig elkezdték cupfákolni a fémet, abba döglöttek bele.

Most én mit szólok ehhez, hogy ennyi tragédia egyazon éjszakán, kérdezte Tubica, de ezúttal, azt hiszem, nem várt választ. Bizony, mondta, marcangolták, marcangolták, tán a gyermeki múltra gondoltak, tán hullattak egy-egy könnyet, és mikor ugye a belekhez értek, magunk között mondva: egy embernek elképesztően sok bele van, akkor meglátták azt a tompa, nyirkos ragyogást, bontogatták, hogy van-e benne esetleg májkrém, vagy valami szar, de nem volt, csak a nagy, kitolt halál, az volt.

Hogy „nagy kitolt halál”, azt én írtam, gondoltam. Ezek szerint mégis olvasta.

Az ilyen fém szar, testvérkém, az tök mérgező ám, magyarázta Tubica, s hogy az ő saját neje is, a hülye, majdnem beteg lett tőle, mert az Operában voltak pont, mikor jött éjjel a hívás, ezért együtt muszájlottak odataxizni a Rencivel, aki mit csinált? Nem elkezdte csipegetni azt az ezüstpapírt? Helyszíneléskor! Tubica úgy kellett rászóljon mindenféle beosztott gatyások előtt, hogy mi vagy te? Szarka vagy, hogy smukkot eszöl? Egyszer viszlek el valahova, és azonnal lejáratsz? Égetel?! Ilyen egy hülye picsa, de hát ismerem, pontosan tudom, hogy ő miről beszél. Örüljek, hogy nincs itthon tojóm.

Na mindegy, simította le a tollait Tubica, és megkérdezte, hol is tartott.

Odakünn hirtelen elsötétedett az ég, azután hirtelen kivilágosodott. Egy pillanatig, mintha a víz alól emelkednék, azt hittem fölébredek, még valami nyál- és paplanszagot is éreztem, de nem, hanem felhő vonult el a vékonyka téli nap előtt. Ültünk, Tubica közelebb szaladt az asztalon, és megveregette a vállam, hogy jól van, nem akarja ő a szívemet fájdítani, épp elég nekem a sokk, a jó ismerősöm elvesztése, különben sem művésznek való látvány volt az, tesókám, mesélte tovább fájdalmas képpel, a ketrec ajtaja nyitva, széthányva a sok ganyé, sérvkötő meg radír meg vér meg lófasz, de támpont vagy nyom az egy darab se. Persze a fölirkálásokon túl, hogy „Lajoska hatra”.

Tény, ami tény, annak sincsen nyoma, csak logikus, ugye, hogy esetleg valaki kieresztette a macskákat, rá az öregre, hogy ezáltal megörököljön egy lakást, mondta Tubica, mi több, nagyon is mi több, eltüntessen ezt-azt. Följegyzést, edzésnaplót, mit tudja ő. Szóval ennek, szeretné kihangsúlyozni, egyelőre semmi nyoma. Ezért nem is kérdezi meg, hogy hol tartózkodtam a tegnapelőtt éjjel, ettől eddig vagy ilyesmi. Mert az, hogy itthon nem, az annyira se bizonyíték, mint a körömfasza. Mindenki ott kúr, ahol bír, oszt kész.

Rágtam a szám szélét, de nem hagyta, hogy megszólaljak.

Ezt ő odabent a Főfajtanácsban is, ahol nagyon idegesek voltak, szóval ott is megmondta, hogy részéről a nyitottkönyv, és ő jótáll az ő írókájáért, mert mink mindent tudunk egymásról, jószomszédok. Föltéve, hogy föltéve, tette hozzá, és papásan rám kacsintott.

Hogy érti azt, hogy föltéve, kérdeztem.

Úgy, mondta, pontosan úgy, hogy ami megtörtént, megtörtént, a dögöket már el is vitték tömetni külföldi preparátorhoz, szépek lesznek és üdék, továbbá az a döntés született odabent, hogy a Kálmánka bácsit mint a gigantopalmológia úttörőjét saját halottjuknak tekintik, és szép légi szertartást rendeznek neki bricseszbalettal, díszsortűzzel. Hatóságoknál folyamatban van az emléktábla is. Egyébként az extra temetést én is meg fogom kapni, azt ő elintézi, legyek csak egészen nyugodt. Bár hát hol van az még, nem igaz?

Amilyen hülye, ő most teljesen őszinte lesz velem, folytatta Tubica, és közel hajolt a fülemhez. Az egész probléma úgy történt, hogy látták véletlenül az állami humántévében, a Humán 2-n ezt az adást. Novellát, ha úgy tetszik. Van nekik egy különítményük, most már elmondhatja, aki napi huszonnégy órában nézi a tévét, és fölvesz és fölír és referál, hogy mi van. Hogy hol van egy kirívó hang, hol van túlságosan díva a mocskondiázás, és kit kell, mondjuk egy pirinyót megdunáztatni, vagy mi az, ami érdekes, már úgy értve, hogy az Ébredő Galambok szempontjából. Erre van a Monitorcsoport. Na. És azok pont látták ezt a műsort, és fölfigyeltek, és meg lett indítva a nyomozás, és az ügy hozzája került, mert minden ilyen stratégia-téma hozzá tartozik, ami testszabászat meg növekedés, ezt nem dicsekvésből mondja, de őhozzá. Mért, mit gondolok, kihez, kérdezte Tubica, és legyintett.

Na, ők akkor ki is szálltak, de sajnos az öregből már túróst se lehetett kiszedni, egyfolytában hülyeségeket beszélt, hogy szeretet kell, meg rágjunk csehszlovák gumitéglát. Kilencvennyolcban, basszáj! És akkor azt gondolták, hátha az a mialófasz, az író tud valamit. Most megmondta kerek-perec, így kerültem én, már úgy értve, hogy nyomozatilag, bele a képbe.

Hogyhogy így, motyogtam, de csak hogy mondjak valamit.

Hát így, az írás-tevékenységem miatt, mert a galambbőr-témát, azt, ugye, a megkontaktálásom előtt nem tudhatták. Másrészt az a nagy büdös őszinteség, hogy a reszortja szerint őnéki már korábban kelletett volna engem szembesíteni a Kálmánka bácsival, lett volna öröm, csak, ugye, az én zárkózottságom végett ez kútba esett, aztán meg bejött a kis baleset, hogy kinyitódott a ketrec ajtaja. A lényeg a lényeg; elvitte a sírba a titkát. Illetve a fasz macskái hasába.

De most már mindegy, sóhajtott Tubica, ő is hibás a kibaszott vaj szívével, úgyhogy kimondja úgy, ahogy van: segítsek! Nem mintha túl sok választásom lenne, mert ő a helyemben nem menesztené el az Elhárító testvéreket a hivatalos házkutatásig. Én eddig is szépen együttműködtem, ezután sem akarhatom, hogy picsán szúrjanak valami méteres jégcsappal. Szóval segítsek, hiszen mégiscsak nekem diktálta le az öreg a munkásságát. Ő biztos benne, hogy tekintettel a tekintendőkre szép jelentés fog születni. Úgy értve, hogy kapok negyvennyolc órát, és addig rögzítsek le mindent pontosan, szépen, ahogy a csillag ragyog az égen, ne művészkedve, hanem hogy mit használt az öreg, milyen gyakorlatokat, milyen összetételt a roboráláshoz, satöbbi. Ha fejből, úgy is jó, ha vannak, hm, bizonyos táskában feljegyzéseim, neki úgy is jó. És mindent egyenesen, becsületesen, ami ide tartozik. Pontokba szedve. Ha nincs papírom, hoznak. Vagy ami kell. Személyesen jön érte.

És nyugodtan fogadjak el még egy tanácsot barátice, mondta hunyorítva Tubica, miközben a vállamra helyezte bal szárnyát, ő az én helyemben, már bocsánat, nem forcérozná ezt a kitalálás-témát, mert ha föltesszük azt a hülyeséget, hogy én találtam ki, mondjuk, az egész Kálmánka bácsit, akkor én többet tudok, ugye, még a Kálmánka bácsinál is. Hujujujuj, de mennyivel, hogy többet! Ráadásul én pillanatnyilag még élek is, s bár ő, Tubica Cézár se rózsavíz, vannak a szervezetnek Ugandában kiképzett vallatótisztjei, ha értem, és azok majd nem kesztyűs kézzel ugrasztják ki a nyulat a bokorból, de nem ám.

Ekkor Tubica megmerevedett, és a szárnya alá dugta a fejét, mélyebben és hosszabban, mint telefonáláskor szokta. Kuss, kiáltotta, gondolkodok, de öt másodperc se telt el, mikor izgatottan kiegyenesedett, sőt fölpattant a székemen, revolverét mikrofonként maga elé tartotta, és vadul murmákolni kezdett: mimimi és satöbbi, mimimi és satöbbi, mííí mozog a zöldleveles bokorban, eddig okéka, hadarta, de most segítsek, igen, megvan, írjam gyorsan, mert agyonlő, igen, igen, se nem róka, se nem nyúl, ez az, testvér!

Leírtam már? Mér nem írtam le!? Mindegy, baszkurka, akkor legalább szaladjak, és nyissam ki neki az ablakot, reméli, nem felejti el hazáig, gyerünk már, ez az, meg is van, se nem izé se nem nyúl, komámasszony meg egy úr úúúúgrott ki a zőőőőldleveles csipkebokorból.

Megint elborult kint, megint reménykedhettem, hogy a rákövetkező világossággal fölébredek, de hiába. Maradt a sötét, élesen, könyörtelenül beesteledett. Szomszédom after shave-, toll- és trotilszaga még sokáig lengett a szobában. Hogy egy sort sem fogok írni, azt természetesen azonnal tudtam, amint Tubica ordítva kitávozott az ablakon. Dühöngtem, jártam föl-alá, csurgott a könnyem, a verejtékem. Beszéltem magamban.

Érveket készítettem, hogy álljon meg a menet, hékám, hát jó néhány ilyen fura dolog történik az írásaimban, fantasztikum, vagy minek mondjam, ami, ugye, a legkevésbé se valóság. Nem hiszem, hogy a nevetséges mozgalmukat érdekelné, de ha már itt tartunk: előfordul, hogy a hét törpéből, hatból egész pontosan, összeoperálnak egy Királyfit, aki frissen műtve és hatalmasan megjelenik, hogy elvigye Hófehérkét. Az akkor most micsoda? Másvalaki, mondhatnám, a hetedik törpe, írói és magánéleti válságában hegedűvé operáltatja át magát. Ez is színtiszta valóság, Tubica úr? Vagy az, hogy egy Gyékényesi nevű cementmérnök hallá változik, és eltűnik a kád lefolyóján? Valóság? És sorolhatnám az átváltozásokat meg az eltűnéseket.

No hát! Ezeknek a dolgoknak, az isten szerelmére, bár okuk van, épp úgy nincs valóságos alapjuk, mint annak, hogy az a három szerencsétlen óriássá válik egy huszonnégy órára, meg hogy a Kálmánka bácsi macskái abnormális méreteket érnek el, ugyan már, kedves uram, hát mit képzelnek maguk, és így tovább, és így tovább – igen, ültem a sötétben, gesztikuláltam, és egyre bátrabban beszéltem magam elé, mintha tényleg ennek az őrült szomszédomnak magyaráztam volna, és vörösödtem közben a szégyentől, visszamenőleg is. A lábát ide be nem teszi, mondogattam, közben pedig kikészítettem a könyveimet, hogy ha jön, odavághassam őket a lába elé: tessék, bár nem videó, ezeket viheti, olvassák el a nagyokos testvéreivel, és egyúttal fejezzük is be a további kontaktust…

Így telt az estém, egészen addig, amíg valahogy álomba nem rágtam magam. Közben kiabálhattam is, mert arra határozottan emlékszem, hogy valaki a túloldalról megütögette a falat, nem éppen ellenségesen, de határozottan.

Tubica percre betartotta a negyvennyolc órás határidőt. Borús, kora tavaszi délután volt, amikor kopogtatott az ablakon. Kinyitottam, beengedtem. Gyávaság lett volna nem beengedni, annak bevallása, hogy félek, márpedig én demokratának szerettem volna tartani magam, és azt gondoltam, hogy az ilyenekkel szemben semmilyen sunyiságot nem engedhet meg az ember.

Tisztabúza, mondta, és hogy ezentúl ez a köszönés.

Jó napot, mondtam.

Szereti azt az elszánt kis pofimat, mondta, miközben odaült a könyveim tetejére. Szereti még akkor is, ha ilyen héjasápadt vagyok. Biztos felfokozottan sokat dolgoztam. Meg persze éjszakáztam, mondta, és hogy reméli, tudom, hogy ő miért jött.

Nézze, mondtam szinte a szavába vágva, jobb, ha már az elején leszögezem, hogy egy kurva sort se írtam, és nem is fogok. Amennyiben érdekli őt és a tisztelt elvbarátait, olvassák el a könyveimet, kaphatók, nyilvánosak, sőt néhányat kölcsön is adhatok a Tubica úrnak, éppen ott ül rajtuk, de írni egy sort se írtam.

Az őtet nem érdekli, mondta, és komolyan rángatta a fejét. Az én firkálásom. Hanem gratulálni jött. Mert megérkezett a tengerentúlróli laboreredmény. Argentinból, úgy bizony! És az fantasztikus, mondta, az isten lába kutyafasza ahhoz képest, amit én ezzel megfogtam. Úgyhogy fel a fejjel!

Hallgattam, doboltam az ujjaimmal az asztalon, néztem magam elé.

Mondták-e már hivatalosan tudósok önnek, kérdezte Tubica halkan, s megpróbált közel hajolni, mondták-e már, hogy ultraspeciális, szóval az a fajta galambbőre van, ami millióból egynek? Abszolút galambbőr, testvér.

Nem mondták, mondtam, és sajnos folyni kezdett a hátamról a víz. Nem folyik, szuggeráltam magam, nem folyik, de folyt. Talán szíveskedne a tárgyra térni, mondtam.

Hát arra már rá van térve, felelte türelmesen látogatóm, mert, ha az előbb nem lett volna világos, a bőröm a tárgy. Helyesebben a galambbőröm. Abszolút! És én egy percig se higgyem, hogy galambbőre bármelyik szaros emlősmajomnak lehet.

Nem értem, mondtam.

Nem baj, mondta, érteni itt van ő, és az elég is, én csak növesszem megfele a bőrömet, szépen, egyenletesen, ne legyek pattanásos, az előírt adagokban egyem az élesztőt, a többi nem az én dolgom. Comb és far, továbbá a hát-felület, esetleg a karbőr, ha nem nagyon lóg, ezek, ami a legfontosabb. Meg a has. Húzkodjam ki-be, és lehetőleg ne vakarózzak szaros kézzel.

Ne haragudjon, mondtam, azt hiszem, ez az a pillanat, amikor egyszer és mindenkorra meg kell kérjem, menjen a picsába.

Egy író! És így beszél! Fuj, mondta látogatóm, és csóválta a fejét. Azért elképesztő, hogy az emberekben mennyire nincs már barátságosság, nyájasság és kedély, még azokban sem, akik egyébként közeli munka- és harcostársak, akik most már egymásra vannak utalva a halálig, és ez a minimum, a halál, mert ő engem, ha nem vettem volna észre, múltkor is, most is, kitüntetett a saját, sőt egy faj legmagasabb bizalmával.

Nem kértem belőle, mondtam.

De kaptam, felelte, méghozzá egy rendkívüli bizalmat, minek következtében, sajnos vagy nem sajnos, túl sokat tudok, kabinetiális titkokat, melyek a talajgyökérig hatolnak, és ez nem szóvirág, hanem probléma, amely vagy így, vagy úgy, de egy reális megoldást követel. Pláne ilyen frenetikus laboreredményekkel! Meg kell értenem tehát, hogy nem hagyhatja mérgedni ezt az elvarratlan szálat, egyszersmind én kurvára nagyon tévedek, ha azt hiszem, hogy ő majd miattam fog tönkre menni idegileg. Mert ő emiatt folyton nemaludott és problémázott, és csak járt fel-alá a gondolkodásától, de ő nem valami taknyos rajvezető-fióka, akit én kenyérre kenhetek és hamm, még akkor se, ha galambbőröm van. Ami komoly védettség testileg, mondjuk ki kereken.

Még szerencse, sóhajtotta Tubica, és diplomatatáskájából elővett egy sárga nejlondossziét, még szerencse, hogy van megoldás, palómusabb és távlatosabb. Úgyhogy, és ez a Főfajtanáccsal is le van egyeztetve, néhány kiegészítő vizsgálat után ő felajánl nekem egy 1/A fokozatú xenotranszplantatívai állást. Fizetés, költségtérítés, krémpénz, továbbá eleinte és adott esetben reptetőszemélyzet.

Ezek után, mondta, az már csak formaság, kistestvérem, hogy belépsz a testületbe, megkötjük a vérszerződést, a fajesküt, meg az elnemhagyási fogadalmat. Rendezünk ünnepséget.

Továbbá, ha már ezzel megtiszteltem, ő lesz a tútorom, ő fogja képezni a felső kapcsolatomat. Ez annyit jelent, hogy ketten leszünk egy illegális sejt, meg a Renci. Egy sejt, egy lélek. Ez van, testvér, nézett rám Tubica, és hogy ő szeretne nekem gratulálni ebből az alkalomból. Elsőként ő. Mert helyezzünk erre súlyt! A formára.

Fölfújta magát, mint egy gumimatrac, és nyújtotta a szárnyát. Úgy emlékszem, zsebre dugtam a kezem. Ezután közölte, hogy az ő közbenjárásával kifejezetten nagyralátó tervei vannak velem a Főfajtanácsnak. És hogy amúgy is jobb, ha nem egy idegen bérlővel, pláne civillel kell huzakodni a lakáson, hanem át lesz adva szépen, ahogy való. Mert el nem tudom képzelni, hogy a lakókörnyezetünkben milyen emberek vannak. Naná, ha egyszer emberek!

Milyen lakáson huzakodnánk mi, kérdeztem elképedten, és hogyhogy milyen emberek, de csak csóválta a fejét elnézően.

Ne féljek, a lényeg a lényeg, mindent meg fogok tudni idejében, mondta atyailag, és megütögette a térdemet a lovaglópálcájával. Ha ő most kendőzetlenül elmondana nekem mindent, ajtóstul, akkor én hanyatt esnék rögvest, és esetleg betörném a kipi-koponyám. Arra meg még ráérek. Az én dolgom az, hogy a konyhát, fürdőt ürítsem ki, meg a szobát természetesen. Legyen ágytál, fazekak, meleg víz meg lepedők. Minden mást ők hoznak, kalanderüstöt, méretarányos borbélyszéket, vízágyat. A mikrohullámú műtőautomatát, azt ugye, már a múltkor átküldte nekem. Meg is köszöntem szépen.

Vacogott a fogam, remegett a kezem. Éreztem, hogy mindjárt ordítozni kezdek, és persze a félelemtől kezdek ordítozni, amitől agresszív leszek, sarokba szorított patkány, és akkor a visítozásig menően elvékonyodik a hangom, amit gyűlölök. Mégis sikerült viszonylag nyugodtan az ablakhoz mennem, kinyitnom, és intenem a fejemmel, hogy kifelé, legyen szíves, távozzon. Egy ősrégi, fém kottaállvány akadt a kezembe, azt megfogtam, talán tűnhetett úgy is, hogy fenyegetőleg.

Mint egy roskatag díszszázad előtt, Tubica lassan, nagyon lassan elsétált előttem és felszökkent a párkányra. Bólogatott, büszkén mosolygott rám. Odakünn reménytelenül alkonyodott. A sasbojok egykedvűen álltak a korombarna ég alatt, rágták a búzagumit. Gyerekkorom partizánfilmjei jutottak eszembe. A hős Gerój, ahogy feltépi mellén az inget. A nevetséges és elengedhetetlen hősiesség. Majdnem elbőgtem magam. Álltunk mozdulatlanul, megszólalt a szárnya alatt a mobilja.

Hagyjatok most, rikkantotta az ismeretlen telefonálónak, mert most én egy bátor emberrel beszélgetek, azzal a vonal megszakadt.

Egy igazi bátor férfi, mondta, és rám nézett. Aki megkapja, amit akar. Az ilyennek élvezet megbocsátani, mondta, és megremegett a bőr az orrtövében. Egy máskülönben jó szomszédnak naná, bár elméletileg, ha akarna, agyon is lőhetne, mint a viccben. Vagy amit akarok halálnemileg. Mélyhűtő, autókerék. Netán egy jó kis pástétizáció a hússatuval. Nem igazán publikus, de van egy kvótájuk, ha értem, abba az én eltűnésem röhögve belefér bármikor, semmit se féljek. Ha ő nem szimpatizálna ilyen erősen, akkor laboreredmények ide vagy oda, szólt volna ezeknek a sasbojoknak, hogy vigyenek el repülni. Az a galambbőr, amelyik állja. Vagy például már rég megcsinálta volna a lebőrözést egyedül. Ambulánsan. Asszisztencia és aneszteziológus nélkül. Vendégprofesszor nélkül. És akkor liftbúgás, és kész, finíta la aníta.

De ő, ugye nem szólt senkinek, nézett rám Tubica, hallhattam, hogy nem. Mert mit csináljon, ha én egyszer tetszem neki. A kis fegyelmezett természetem. Ő különben föl se tételezte, hogy én valami butaságot csinálok. Ha meg neadjisten, akkor fogadjisten. A sasbojai csőre töltve, mondta és kacsintott. Annál is inkább, mert aki ővele szemben valami butaságot csinál, az, hogy úgy mondja, egy ébredő fajpopulációval, büszke és ad astra növekvő példányok tízezredeivel, mondjuk ki, a világ palomistáival találja szemben magát. Igen, azzal a mozgalommal, mely hosszú előkészületek, vér és alázat után a következő Tisztabúza ünnepén…

De hujajajaj, hát nem megint fecseg itt nekem? Hát de, kiáltott föl. Titkokat. Hogy „a történelem színpadára lép”! Én meg hallgatom közönyösen. Sajnos ez őrület, és vigyázzak, mert meg fogják tőlem kérdezni, mért hagyom én, dacára örvendetes egy hajóban evezésünknek, hogy a jótevőm és barátom fecsegjen, úgyhogy erre legyek figyelemmel, és ha szól, nyugodtan pirítsak rá!

Piríts rám, testvér, mondta Tubica, s hogy mától ő az idősebb.

A házmesternél tett látogatásom után tűnt fel, hogy egyre fogyatkoznak a ház lakói. Előbb a butikok és az irodák költöztek el, aztán az egyedülálló civilek, végül a családok. Egyre-másra tolattak be zárt teherautók a múlt századi kapubolt alá, a liftben, ha járt, kalitkát, akváriumot, pokrócba csavart televíziót ölelgettek lesütött szemű, zavart mosolyú lakótársaim. Tulajdonos mindahány.

Az én helyzetem könnyebb volt, én eleve is csak átmenetileg béreltem ezt a manzárdot. Ráadásul az elköltözést nemhogy a szóbeszédek, de már Tubicáék aktivizálódása előtt is fontolgattam, s e tervemet a történtek nyomában járó bénultság sem változtatta meg, csupán lelassította a keresés és utánjárás folyamatát. Sok pénzem nem volt, de mindenféle kölcsönökkel kiegészítve egy szerényebb, elhasznált öröklakásban azért reménykedhettem.

Az, hogy helyzetem tűrhetetlen, s magamon kívül senkire sem számíthatok, az amilyen lassan, olyan végérvényesen világosodott meg előttem, ugyanakkor a látszatát is el akartam kerülni, hogy gyáván, netán fejvesztve menekülök, hogy szabályosan elüldöznek bérelt lakásomból, pedig ez történt. Véletlen szerencse, hogy úgyszólván egyik napról a másikra sikerült igen jó áron egy hetedik kerületi, Liget közeli, negyedik emeleti lakást vásárolnom, igaz, lift nem volt, illetve nincs, hisz jelenleg is itt lakom, reggel nyolcig egész biztosan.

Annyit tudtam, hogy a lakást valami egyedülálló bácsi halála után a távoli rokonok bízták egy közvetítőirodára, mely rejtélyes módon, egy több mint féléves hirdetésemre hivatkozva keresett meg. Épp aznap, mikor a „jelentésemet” kellett volna írnom, úgyhogy igen rossz állapotban voltam. Többször kaptam magam azon, hogy félhangosan beszélek magam elé, és ilyenkor, szégyen ide vagy oda, a szomszédommal vitatkoztam fikcióról és valóságról, készülve másnapi látogatására és vadul rettegve attól. A közvetítő hangja nem volt erőszakos, inkább álmos és egykedvű, talán ezért sikerült meggyőznie, hogy legalább nézzem meg a szóban forgó ingatlant, hisz azzal semmit nem veszthetek. Az ilyesmi manapság különben sem telefontéma.

Megbeszéltünk egy időpontot. Az illető a padlásajtó előtt várt és félszegen mosolygott. Tudja, ki vagyok, mondta, szinte ismeri az írásaimat. Az alkalmazottak épphogy kitakarítottak, elvitték a tömérdek lomot és a szegényes bútorokat. A lakás rettenetes állapotban volt. Túlszárnyalva a felmosószert és az emberem pipabüdösét, reménytelen húgyszag áradt a padlóból. A tiplistül kiszaggatott térelválasztó helyén öklömnyi lukak tátongtak a falon és a parkettán. Máig meg tudnám mutatni valamennyit, de akkor csak álltam ott, és nem tűnt fel semmi. Szórakozottan hallgattam a sárga cipős, szürke bőrű férfit, aki bátorított, hogy ez, amit látok, csak a látszat, annak pedig ne higgyek. Ők hat-hét nap alatt fertőtlenítenek, megcsinálnak egy egyszerűbb volumenű meszelést, felcsiszolják a padlót, s ha megfelel, akár már a papírok aláírása előtt költözhetem. A többi ráér.

Nem mondtam se igent, se nemet, de legbelül megkönnyebbültem, s az, hogy másnap Tubicának ajtót, illetve ablakot mutattam, legalábbis nem volt független az új helyzettől. Bátorságot, szinte tartást adott, hogy ha bármi történne, egy telefonomba kerül, és napokon belül van hova mennem.

Amikor szomszédom távozása után lábaim remegése megszűnt, lementem, és az utcáról fölhívtam a közvetítőirodát. Kifejezetten jól esett a sárgaszürke férfi részvétteljes hangja, bár úgy emlékszem, állapotomról, főleg annak okairól korábban szót sem ejtettem előtte. Mégis, kéretlenül biztosított a maximális együttérzéséről, majd percek alatt megállapodtunk pénzről és feltételekről, illetve a beköltözés időpontjáról. Komplett szerződéssel még nem szolgálhat, de ha átadom az összeg felét, ő rögtön adja a kulcsot. Nyugodt lehetek, lesz nyugta és lesz tanú, mondta a férfi, s hogy legalább mi emberek tartsunk össze.

A beszélgetés után nem volt kedvem hazamenni, és ahogy ez lenni szokott, elsétáltam jövendő lakhelyem felé. Mint a tarbőr, foltokban tavaszodott, de máig nem tudom, hogy szórakozottságból avagy a hosszabb séta kedvéért ejtettem útba a Hősök terét, holott egy ilyen kerülő az utóbbi időben nem volt teljesen veszélytelen. Hál’istennek egy-két ízetlen guanórajzon kívül semmi különöset nem tapasztaltam. Úgy látszik, gondoltam, a nagypofájú fajtársak a díszőrséget álló katonáktól és a gördeszkáktól, alakzat ide vagy oda, mégiscsak tartanak valamennyire.

A tér felől gyalogoltam egy saroknyit a széles sugárúton, majd két saroknyit egy mellékutcában, s máris ott voltam a századfordulós épületnél, földszintjén özv. Knurr Ernőné zöldséges pislákoló kirakatával. Sajnos a kapu zárva volt, úgyhogy csak álldogáltam egy darabig a túloldalon. Isten tudja, mit akar látni ilyenkor az ember. Nyilván a saját kilátásait, a jövőjét, a teret, amelyet kitölt és amely körülveszi majd. Mondhatnám most, hogy „rosszat sejtettem”, vagy hogy megéreztem abból az estéből ezt a mai éjszakát, de nem lenne igaz. Inkább valami felszabadultságot éreztem, ahogy néztem az én egyetlen, sötét ablakomat. A Liget fölött üresen lógott a márciusi hold, s olyan volt ez a kövér bérház, mint egy sértődött, szájzáras öregember.

Tubica és klánja nem jelentkezett többet, és ez nagy könnyebbség volt, be kell vallanom. Halotti csönd volt a padlástérben, a folyosón, ha nem foglaltam volna el magam a pakolással, akár vészjóslónak is érezhettem volna. Négy napom volt e munkára, rengeteg idő, hisz a lakást bútorozva béreltem, a könyvektől eltekintve alig volt holmim, és az a kevés is, mint valami kopott, rutinos segédszemélyzet, útrakész batyukká, bőrönd- és sporttáskaszerű tárgyakká hamar összeállt.

Bár olykor félórákat is álltam mozdulatlanul hallgatózva, egyre jobb lett a kedvem, s a hét végére ismét megkísértett a gondolat, hogy vajon nem álom, legalábbis valami álomszerű írói idegláz, képzeletvihar volt-e mindaz, amit az utóbbi hónapokban megélnem adatott.

Barátaimat, kiknek segítségét inkább kedvességük, mint a munka volumene és sürgőssége indokolta, legalább egy pakolással összekötött búcsúkoccintásról nem lehetett lebeszélni. Utolsó este bort hoztam, vodkát, és üldögéltünk kicsit a ládákon, dobozokon. Bőven és összevissza ittam, s a dolognak meglehetősen nagy feneket kerítve, elmondtam nekik ez-azt a padlástéri szomszédaimról.

Az ötletnek kijáró figyelemmel hallgattak. Önkéntelenül lehalkított hangomat, kiütköző verítékemet az előadás, illetve az írói játék részének tekintették, és meglehetősen élvezték. Mikor írod meg, kérdezték. Ez nagyon jó, ezt azonnal tessék megírni, mondták, és nevettek, borzongtak, veregették a vállamat. Egyikük odament a falhoz, hallgatózott egy darabig, majd fura mosollyal visszaült.

Az a baj, akartam mondani, az a baj, kedveseim, hogy ez most nem vicc, de pontosan tudtam, hogy mit válaszoltak volna rá; hát persze, hogy nem vicc, mondták volna kórusban, naná! Hanem egyfelől irodalom, másfelől pedig hovatovább ez a színtiszta igazság, illetve hát valóság, magunk is látjuk az utcán, a televízióban, egyre többen vannak, grasszálnak és paroláznak, mondták volna a barátaim, és ha már az egyetlen, amiben bízhatunk, a demokrácia is csődöt mond, sőt melegágya mindeme burjánzásnak, akkor a félelem ellen nem marad semmi más, mint a nevetés, a kinevettetés, az irónia mint a tehetetlenség fegyvere, és a többi, és a többi.

Erősködhettem volna, de nem volt kedvem tovább bonyolítani a dolgot, a részegség nagyvonalúvá tett, hát inkább velük tartottam, részt vettem az ötletem gyors kiszínezésében, és ettől már-már jókedvem támadt. Hidd el, mondta egyikük, ebből egy swifti szatírát lehet írni. Nagyjából ennyit tudok felidézni, fogalmam sincs például, hogy egyáltalán kikísértem-e a barátaimat. Ezután elszakadt a film, reggel a dobozok tetején ébredtem, betakarva a kidobásra ítélt, rongyos irhabundámmal.

Amire legközelebb rendkívül világosan visszaemlékszem, az a másnapos téblábolás. Hogy szörnyen érzem magam, mint akit szétfűrészeltek és ledaráltak. Hogy sietős takarítás nyomait veszem észre a fürdőszobában és a konyhában – éjjel hányhattam is –, érzem az alkoholszagot, mely átható, fehér fénnyel világít. Hogy ténfergek a holmijaim között, még leradírozom a falról a fülem és a milliószor odaszorított fél arcom nyomát, aztán el-elbóbiskolva várom a megrendelt költöztetőket.

Hogy az utolsó pillanatban, mintegy pótcselekvésként eszembe jut, mielőtt itt hagyom, meg kéne nézni a frizsider mélyhűtőjét, bár emlékezetem szerint egyáltalán nem használtam. Látom magam, ahogy egy csavarhúzóval kikaparom az ajtó hasadékából a zúzmarát, ahogy kinyitom, és egy levágott, csonttá fagyott galambfejet találok benne. Vonalas irkalapba van csomagolva, s azt írták rá házfelügyelőnk szegletes betűivel, hogy Így jár minden palomista!!! A papírnak lőpor- és domestos-szaga van.

Ilyesmikre emlékszem, s hogy ordítva, potyogó könnyekkel hánytam ismét, és csak a kaputelefon búgására szedtem össze magam. A hűtőszekrényt becsuktam, a zúzmarás csomagot elrejtettem az utolsó fekete nejlonzsákba, melyet – miután minden holmimat lehordtuk, s bezártam magam után a lakást – kidobtam az udvari kukák egyikébe. Siettem, várt a teherautó, nem akartam és nem mertem nézni sehová, különösen nem a házmester leplombált ajtajára és a fakó homokfoltra az udvar kövén.

Mégis, amikor a zöld műanyagtartályra rácsuktam a tetőt, nevetséges módon azt gondoltam, hogy erre az egész hihetetlen és gusztustalan történetre is fátylat boríthatok.

II.

Pár hete, hogy tudok írni, igaz, négy ujjal. Alighogy magamhoz tértem, hozták ezt a táskakompjútert, persze nem önzetlenül. Kutyabőr tokban. Egy darabig csak feküdt az ágy alatt, a kacsa mellett, most mégis jól jön, fölcibálom ide, és írok. Írjak, ha egyszer író vagyok!

Egyedül én tudom, hogy rákapcsolható az internetre, legalábbis félig-meddig. Nemrég jöttem rá. Volt a tokjában egy csomó zsinór, az ágy támlája mögött, a konnektor mellett találtam egy ősrégi telefoncsatlakozót, s kipróbálván, hátha benne felejtették a vonalat, összedugtam a laptoppal. Szerencsém volt, nem értem, hogyan, de működik. Legalábbis tudok küldeni vele e-mailt, és az a fontos.

Egyébként nem fontos semmi, csak hogy ez a nedvedzés megálljon. Valamint hogy ne fájjon végre. Szépen kiköltöztél belőlem, fajmajomkám! És itt hagytál a szarban, akkora szarban, amekkorát ki se lehet találni.

Odakint nyár van, mi?

Napok teltek el, amíg egyáltalán rájöttem, hol vagyok, hogy ez a ház ugyanaz a ház. Pont ugyanúgy látszik az ablakból a Parlament. Legalábbis a hegye, mert a kupolát eltakarja a röptetőterasz. A volier, ahogy ezek mondják. Egész biztos, hogy ugyanaz, ha belül a „talajgyökérig” át lett is alakítva. Székháznak. A helyiség, ahol fekszem, egy ismeretlen, kicsempézett padlásszoba, és nyugatra néz. Koporsó alakú, de fehér. Ha eszméletemnél vagyok, látom a napot lemenni.

Volt, hogy hetek kiestek. Az utolsó, amire emlékszem, hogy részegen elalszom a borzalmas, egérszagú irhabundád alatt. Azt álmodom vagy mi, hogy odakintről zubogás, műszercsörgés hallatszik, meg a saját bizonytalan jajgatásom. Kivisznek a fürdőszobába, lemosnak alkohollal. Búg és csönget a mikrohullámú sütő. Többen beszélnek fölöttem, körülbelül annyit értek, hogy „ultraspeciális” és hogy „liftakna”. Az egyik hang a szomszédomé, a főmocsoké. Nagyon jókedvű. Azt kurrogja, hogy reggelre megleszünk. Mivel meg, Jézusom? Bocs, de most jönnek…

(Több mint fél év telt el, de a gyöngeség és a rosszullét, amit a fönti sorok olvastán éreztem, ugyanúgy elfog most is, mint aznap, amikor ez az első levél halk reccsenéssel megérkezett.

Nyár eleje volt, fényes, utcára néző délelőtt. Nyitva volt az ablak, virágszag, levélszag, állatkertszag jött a Városliget felől. Március 8-án költöztem, tehát majdnem három hónapja laktam itt, éppen megszoktam, és amennyire egy magamfajta vándormadárnak lehetséges, megkedveltem ezt a lakást. Már-már a tulajdonomnak hittem, az időközben támadt jogi és adminisztratív nehézségekre közvetítőm csak legyintett.

Lassan dolgozni is elkezdtem, bár ez legfőképpen olvasásból és jegyzetelésből állt. Fellengzősen szólva: balneológiai és libidótörténeti tanulmányokat folytattam, s kicsi, elkötelezetlen íráspróbákat tettem. Megadták a munka jó ízét, anélkül, hogy a leadás, a készre írás pánikja azt megkeserítette volna. Ráadásul a cél messze és kellőképpen homályban volt ahhoz, hogy alaptermészetem szerint pánikba essek, és teljesíteni, azaz rohanni kezdjek. Így tehát kedvem szerint figyelhettem a lábam elé, az eleven és húsos részletekre, melyekben örömöt és időnként kielégülést nyertem.

Közben mindez, amit ma este, az elmúlt pár órában összerakosgattam és kiegészítettem, tehát a Tubicáékra vonatkozó néhány feljegyzésem, valamint a megnövesztett hajléktalanokról szóló tárca ott büdösödött a kompjúterben, mintha tényleg szarral összekenve mentettem volna el. Ha néha előhívtam, „egy másik világ lehelete” csapott meg, és a rettegésé, nevezetesen a saját rettegésemé. Akárha azt a leolvadt, rég elhagyott mélyhűtőt nyitottam volna ki magamban, egy mélyhűtőt savanyú csöndekkel és mumifikálódott mondatokkal. De annyit azért, félelemszag ide vagy oda, látnom kellett, hogy az eset maga, az én konkrét esetem lassan anyaggá szárad, képzeletté. Fölbátorodván úgy is kezdtem hívni: az elvetélt regénykezdet. Azt reméltem, a képzeletétől talán kevésbé tart az ember.

A levelet másfél órával küldték korábban, mint hogy én elolvastam. Mielőtt dolgozni kezdek, többnyire megnézem, jött-e üzenet a drótpostán. Aznap fél tizenegykor ültem le a géphez. Május 28-a volt, péntek, Emil napja. A dátum fölött, a feladó helyén teljesen zavaros számsor látszott, benne elszórva, de félreérthetetlenül a nevemet alkotó betűk, hosszas abrakadabra, fölösleges átmásolgatnom ide. Aláírás nem volt, se akkor, se azóta. „Tudodki”, írhatta volna, de nem írta.

Ott ültem tehát egy általam küldött e-mail előtt, melyet nem én írtam. Jó vicc, morogtam, jó vicc, de pillanatok alatt kivert a víz, és lecsúszott a szívem a gyomromba. Mint valami szenzor, gonosz kijelző, megfájdult a hattyúseb a vállamon. Járt az agyam, ventillátorként pörgött a rettegésem körül. Görcsösen arra igyekeztem gondolni, hogy ugyan már, valaki hülyéskedik, feltörte a kódot, bejutott a gépembe, s elolvasván a Tubica-dossziét, elhatározta, hogy megtréfál. Sőt, gondoltam, van egy még egyszerűbb és életszerűbb megoldás, valamelyik barátom, akinek a költözésem estéjén tetszett, amiket részeg fejjel elmeséltem, megelégelte a tétlenségemet, hogy úgy mondjam, az írói hallgatásomat, s így akar szóra bírni, kiprovokálni belőlem valami kéziratot, igen, csak így lehet, mondogattam, hogy máshogy?

Én hülye! A hülye Nárcisz.

Mert mindeközben pontosan tudtam, hogy félrevezetem magam, s azt is tudtam, hogy hiába. Amit a múltkor vagy bármikor elfecseghettem, illetve amit a számítógépemben akárki is megtalálhatott, az legföljebb töredéke volt a fejemben s főleg a nyirokmirigyeimben tárolt történetnek, márpedig aki ezt az e-mailt és a következőket írta, első kézből, zsigerből tudott rólam mindent. Vérzsigerból, hogy stílusos legyek.

Jöttek tehát drótpostán a levelek változó számban és sűrűségben, volt, hogy naponta több, és volt, hogy hetekig semmi, jöttek egészen ma estig, de ne rohanjak ennyire előre, bárhogy szorít is az idő. Még akkor is szorít, ha az elkövetkező hét-nyolc órában tulajdonképpen nincs más dolgom, mint a rakosgatás, hogy szép sorban átmásoljam ebbe a dokumentumba az illető e-mailjeit. Kijelölöm, kimásolom, beillesztem. Egyetlen éjszaka alatt többre aligha jutok, s ha néhány sietős kommentárt sikerül is fűznöm a levelekhez, azok, attól félek, az én homályaimat sem oszlatják el maradéktalanul, nemhogy az olvasóéit. Annyi világos, hogy reggel lesz hamar, mely reggelben viszont egyáltalán nem reménykedhetem.

Mint valami kellemetlen betegséggel, megtanultam élni az új helyzettel. Külső szemlélőm, ha volt, alig vehetett észre bármit is, úgy viselkedtem, mint korábban, „munkába temetkeztem”, így nem látszott, hogy a levelek tényén és tartalmán kívül nem nagyon törődöm semmivel. Vártam rájuk naphosszat, rájuk és a kíváncsi rosszullétre, mely jöttükkor elfogott. Bátran mondhatom, hogy rettegésfüggő lettem, ami megbízhatóan lefoglalt és formában tartott. Századelős tanulmányaimmal olyasformán bántam, mint közepesen érdekes várószobai olvasmányokkal, melyeket rögtön félretesz az ember, ha kinyílik a rendelő ajtaja.

Ültem tehát a kompjúter előtt és figyeltem. Egyszer a félelmem, másszor a kíváncsiságom volt erősebb, bár ez nem sokat számított. Bezárkózásom azzal is járt, hogy ismerőseim leveleire nem válaszoltam, a lassan elmaradozó e-mailek olykor hetekig vártak a gépben, de vártak nyugodtan, közönyösen. Ellenben ha onnan jött üzenet, szabályosan megbolondult és pillanatok alatt lefagyott a gépem. Ha pedig mérgesen újraindítván netán dolgozni kezdtem, s nem olvastam el rögtön az illető üzenetét, lefagyott megint. Azt is mondhatnám, toporzékolt, hogy mért nem vele foglalkozom.

Megjegyzem, soha egy betűt nem tudtam e levelekből se kinyomtatni, se lemezre rögzíteni, minden ilyesminek konokul ellenálltak. Úgy látszik, kizárólag ennyit lehet, másolgatni őket ide-oda, de a gépből, hogy úgy mondjam, a képernyő mögül nem hagyják kirángatni magukat.

Vajon elküldeni hagyják-e majd?

Arra hivatkozva, hogy nem értek hozzá, hisz tényleg nem, alighanem én is túl hamar, sőt, némileg megkönnyebbülve hagytam fel minden efféle próbálkozással. Érthetően, bár teljesen értelmetlenül azt gondoltam, hogy amíg odabent vannak, kevésbé valóságosak. Sőt, ha akarom, nincsenek is, ha akarom, nincs is az a világ, amelyről a maguk brutális módján tudósítanak. Bár az illető nem mulasztotta el, hogy időről időre gúnyosan figyelmeztessen a játék szabályaira, ezeket én magamtól is hamar megtanultam.

Illetőnek hívom, néha hősömnek, de jobb híján és rossz szájízzel.

Nyáron még előfordult, hogy kinyitottam, s mint valami fertőző, legalábbis veszélyes dolgokat, „üvegen át” tanulmányoztam a leveleit, de az ősz vége felé fölhagytam ezzel, remélem kiderül majd, hogy miért. Most viszont, amikor először s tán utoljára végig kéne olvasnom ától cettig az egészet, félek, hogy kifutok az időből. Éjfél már bőven elmúlt, odakint alábbhagyott a dísz- és haszoncélú lövöldözés, az édes pezsgő ráfagyott a járdákra. Meszesen, sprőden csillog a város, a legtöbb mulatság fedelek alá húzódott vissza, csak a járőrök és a mentők köröznek, takarítják fel a részegeket és az óvodásokat.)

Az ügyeletes begyleányok voltak itt, két trampli bukfences. Hatóránként jönnek, hogy bekenjék a sebvégeket, s bár mindenhogyan fáj, egy ilyen kezelés után mégis elviselhetőbb valamivel. Továbbá naponta kapok kúpot lázra. Szabályosan hahotáznak a rohadt hurgók, ahogy betömködik: huhúúú, mekkora püspökfalat!? És viháncoltak, illetlenkedtek az egész kezelés alatt, sőt, ők maguk már rég elmentek, de a folyosón még mindig duhog a nevetésük.

Elég bénák az ujjaim, nem mondom, görbék és merevek, elszoktak a billentyűktől. De te jól vagy a szép új lakásodban, kis puhám, ugye?

Ha jól számolom, több mint tizenegy hete volt a műtét. Leginkább a büdösségre emlékszem, mint egy detoxikálóban. Minimum kilencen voltak.

Mit akarnak, kérdeztem.

Haha, mondta a főbandita, kruhaha, mintha nem egyeztettük volna le. Azt akarják, hogy át fogják ültetni a bőröm, nem lehet tovább késlekedni, márciusi bőr a legnyugodtabb. Továbbá azt is megbeszéltük, mondta, hogy ilyen galamb-kompatibilis bőre millióból egynek van. Ultraspeciális, mirigymentes idombőr!

Mi köze hozzá, kiabáltam, és hogy honnan tudja.

Na honnan?! Onnan, hogy álmomban elvégezte a vizsgálatokat.

Hogy jött be?

Sehogy. Bent volt. Aztán meg kint volt. Mint a fasz, hogy ilyen közvetlen és emberi legyen. De azt is mondhatná, mi a fasznak kérdezgetek én. Egy alanypéldány, aki ráadásul, már megbocsássak, legjobb esetben is B típusú fajzagyvalék. Kész csoda, hogy még nincs a fejem levágva. Akkor majd nem kérdezgetnék. Egyébként ha ennyire érdekel, ablakonátilag jött be, tisztelettel, úgy horkoltam, majd elfújtam, alig tudott szövetmintát venni. Amit aztán kiküldetett Argentinba. Az ottani fajlabor teljesen el volt ájulva a márványosodástól meg a tágulási együtthatótól, nem győztek gratulálni faxon, hogy ilyen paramétert még nem láttak.

Tényleg, fájt egyszer a tízéves vállsebünk, nedvedzett egy csöppet. Emlékszel, fajmajomkám? Azt hitted, megkapartuk. Érdekes, ahogy eszembe jutnak bizonyos közös dolgaink, mint ez a hattyúseb is. Vagy egy lakásnéző séta a Hősök terén, egy e-mail cím, egy ellenszenvesen dicsekvő részeg este, de ez most mindegy.

Leszíjaztak. Az iszonyú domestos-szag csípte a szemem. „Tiltakozom”, meg hogy „ne merészeljék”, ilyeneket sikoltoztam még, aztán elájultam. Többórás, igen hosszú műtét volt. Egyedül hason tudok feküdni, a hasbőr meg van petyhüdve, mondták, az egyelőre marad tartalékban.

Sajnos mindjárt görcsöt kapok. Olyankor az ágy széléhez kell verni a kezemet, és a zajra be szoktak jönni. Inkább elküldöm.

Nagyon megszívtam, baszd meg, itt vagyok megnyúzva, bekötözve, az „én-elbeszélő”, mondhatom! Hát nem szép? Ezek azt hiszik, hogy én, a te hősöd vagy mi a szar, akivel szórakozol, és azt csinálsz, amit akarsz, hogy én azonos vagyok veled, hogy én „te” vagyok. Fölfogod? Ezeknek te most itt vagy. Én vagy. És, ha belegondolok, nem így van tulajdonképpen?

Ne rágódj, fajmajomkám, nekem viszont nincs választásom, ha igen, ha nem, ezentúl te leszek ebben a mindenre képes bestiáriumban. Ha addig is meg nem döglök. Ez a Tubica komplett őrült, az ájulásig, az idegrohamig menően őrült, nem bízik az anyja tojásában sem, ugyanakkor minden képtelenséget elhisz nekem, mindent, amivel a beteges fantáziád fölruházott, engem és a hozzám hasonló nyomorultakat. A „hőseidet”, basszáj.

Mikor magamhoz tértem, pezsgőt bontott. Folyott az édes habja bele a sebbe, rá az ágyamra. Úgy locsolta szét, mint az autóversenyzők. Szabályosan elém állt, megköszörülte a torkát, és kis beszédet mondott. Azután ötszázszor leíratta velem golyóstollal, hogy titoktartás. Ott állt az ágynál és számolta. Ha eltévesztettem, fejbe vert.

Másnap viszont megdicsért, hogy testületileg elolvasták, és rendben van. Akkor hozta ezt a laptopot. Szolgálati, mondta, hogy a sebfájás szüneteiben legyen mivel elfoglalni magam. Írhatok például locsolóverset Húsvétra. Majd pont, gondoltam. Locsolóverset, amikor szét akar esni a hátam, minden tagom.

De ahogy a dolog kinéz, muszáj lesz írnom pár olyasmit, ami ezeknek tetszik, különben nem kapok csillapítót.

Mocskok, üvöltöm néha. Mit csináltatok velem?

De ez az őrült csak vigyorog, hogy nyugi, testvérem, mindent a maga idejében.

Ahhoz képest, hogy állítólag én vagyok az egyes számú VIP-betege, és hogy a „fogadott fajtestvérük” vagyok, Tubica rám is betegesen gyanakszik. Összeesküvést reggelizik, konspirációt vacsorál. Azt mondja, őneki minden sejtje egy poloska, minden gondolata egy firtatás. Mintha termeszeket evett volna, néha úgy zsizseg és viszket a lelke, hogy le kell kötöztesse magát idegességében. Tudom, hogy amikor félájultan fekszem kötözés után, rájár a laptopra is, összevissza nyomogatja a gombokat, mindenbe beleolvas, győzöm törölgetni a tollpúdert. Épp annyira ért a kompjúterhez, hogy egyetlen őszinte sorom se lehessen tőle biztonságban.

Pedig bűn lenne, ha nem maradna nyom. Sőt hiba. Azt hiszem, ezek itt szép és enervált fajunk szempontjából is elég érdekes fejlemények. Amint elküldök neked egy levelet, azonnal kitörlöm a gépből. A te dolgod annyi, hogy szépen megőrizd, szükségünk lehet rá. Érted…?! Most jönnek, hallom csörögni a zsúrkocsit. Lázmérés, kacsa. Vagy ahogy itt mondják: humánka.

Körülbelül március végén térhettem magamhoz, ugyanis Tubicáné első és feltétlenül Húsvét előtti látogatására már emlékszem. Mikor megszagolt, húgatni és kruhaházni kezdett. Egyszerűen szólva röhögött, persze azt hazudta, hogy sír. Na jól van, mondta, amikor összeszedte magát, semmit se féljek, majd gondja lesz rám, mert az mégis orcapirító, amilyen egérszagom nekem van. Egy ilyen szép nagy hímnek?! Máskülönben, csipkedte meg a kötésemet, ahogy elnézi, egész fincsiül megindultam a gyógyulásba’, s hogy jaj, de kis pirulós fasz vagyok, hát nincsen abban semmi, ha kinn van a farkcsíkmirigy, hát majd benő! Hát majd benő, és bent lesz. Nem? A püspökfalatom.

Na de attól még költhetnék, hogy kilóg! Ő nem is érti, hogy hol késik az egy vagy kettő tubicánéhozi költemény. Ami jár. Volt itt már vőfélyköltő-donor, előbbutóbb azt is rá lehetett volna szorítani, ha nem fullad meg a saját domestosában a bunkó. De őneki erőszakból nem kell a disznótor, hanem tök privátim, a maga intimer nőiségében szeretné, hogy költsek neki pár locsolós verset, kapok érte tojást.

Ez persze nem parancs, hanem kifejezett kérés, hogy ne mondja direktívának, s itt a többes szám se túlcsi, ő és főleg az ő hímje nagyon rajta vannak a témán, és azt láthatom, hogy amire ráfeküsznek, abból lesz valami. Mert a Tubica is ki van ám bukva, olyan fokig, hogy tegnap odanyilatkozott az Opera erkélyén, miszerint vagy natúr agyonlő, vagy beműt nekem egy másik ihletet, csak úgy nyekken.

Persze nem név szerint nyilatkozta, mert többnyire van annyi esze, hogy egy sajtótájékoztatón mit lehet és mit nem, hanem általában. Hogy általában mi fog lenni csinálva a bérgondolkodásúakkal és az idegenszívűekkel, ha majd elkezd a palomista tudomány lelket is operálni. Meg is jelent a Palomában a fényképes cikk, mióta ő a laptulajdonos, jó neki a sajtója. „Ott tartunk, ahol akarunk”, ez a címe.

Tubicáné, mint egy tollas rádió, ilyesmiket duruzsolt a fülembe, míg én nedvezve, fölemelt seggel feküdtem, s hol elájultam, hol magamhoz tértem. Káromkodtam, naná!

Ő nem is érti, hogy én most mért vagyok ilyen udvariatlan és akadék, nyafogta kicsit sértődötten. Mert az rendben van, hogy mint afféle csupaszmajom, annó be voltam kakkantva a lebőrözéstől. Eleinte más is cvíder ilyen esetben. De ha majd leveszik a kötést, meg fogok győződni, hogy semmi baj, a cserebőr a helyén van, rendes mélygalambbőr, nem valami szar, elhihetem neki, és ha, mondjuk, túlélem, az tutkó, hogy nem fogok fázni, sőt képzeljem el, milyen csini lesz, hogy az egész combom és popsi-mopsim tollas. S előbb-utóbb az ágonülés is menni fog, más egyebekről nem is beszélve.

Különben ha a locsikavershöz, mit tudja ő, kellene valami segítség vagy zongorista, hurrogta még az ajtóból, akkor csak szóljak, van nekik emberük, illetve hozatnak, az ilyesmi fogyóeszköz, pofozhatom, agyonlőhetem, én kiskertem, te kiskerted stb., de ez nem az ő reszcsije. Innen tudtam, hogy mikor van Húsvét.

(Az első nap nem jött több üzenet, pedig késő éjszakáig gubbasztottam a képernyő előtt. Mintha egy kúttal ülnék szemben ilyenkor. Akárhogy is van, hősöm ő nekem, hajtogattam, hogy legalább fikcióvá hazudjam ezt a szörnyűséget, de meg nem nyugodtam. Akárki is, az én arcomat viseli, az én nevemet, és ott van ezeknek a karmai között, ott van kényre-kedvre szegény, igen, gondoltam, kiszolgáltatva, folytonos életveszélyben, és jó volt a színtiszta tébolyból a részvétbe, valamint kedvenc homályomba, a bűntudatba menekülni.

Helyettem van ott, mondtam magamnak, és próbáltam megszeretni az illetőt. Az nem létezik, hogy ne szeressem, mert ha az ember teremt egy hőst, sokszor közelebb érzi magához, mint eleven embertársait. És persze jobban kihasználja, tettem hozzá, hiszen, nincs ezen mit szépíteni, az illető révén, igen, a szerencsétlen esetén keresztül, végre, és úgyszólván kockázat nélkül beleláthatok ebbe a „falon túli” világba, ebbe a palomista vérbábszínházba, amely iránt a perverz kíváncsiságomat eddig is csak az elementáris félelmem nyomhatta el, a közvetlen életveszély félelme.

Íme, a más bőr vásárra vitele, avagy az írói munkamegosztás, gondoltam cinikusan, némi szégyenérzettől kísérve. A hős mint robot, mondogattam, egy okos, sőt dörzsölt robot, holott a lelkem mélyén, a nyirokból nagyon jól tudtam, hogy az a jajgató valaki abban az állítólagos székházban nem hős és nem robot. Ha már, akkor sokkal inkább én vagyok egy rohadék képernyő túlsó oldalán.

Tudtam? Talán inkább most tudom.

Az illető rendületlenül, keserű elszántsággal küldte a leveleket. Egy ízben azzal is próbálkoztam, hogy nem kapcsoltam be a kompjútert, de hiába. Amint üzenet jött tőle, a gép nem törődött velem, nem törődött holmi kapcsolóval, hanem aktivizálta magát. Zörgött, recsegett, mint a mélyhűtő ajtaja, azután ott mosolygott rám fehéren, üzemkészen, egy béna száj.

Azt is közölte, hogy ha netán válaszolni támadna kedvem, azzal az életét, „az életünket” veszélyeztetném, úgyhogy ne is kísérletezzek. Amikor pedig három héttel ezelőtt mégis rászántam magam egy ilyen „merényletre” (nagyon jó okom volt rá), a levelem pillanatok alatt visszajött, visszapattant, mint egy fallabda, az illető pedig szabályosan kiröhögött. Kiröhögött e-mailen át. Nem kísérleteztem tovább. Megszoktam, így mondhatnám.

Megszoktam, mint azt, hogy egyre rövidebb időre hagyom nyitva az ablakot, és esténként csak az üvegen át nézem, mert nem tudom nem nézni a szabadidős tűzijátékaikat, a lézerrel égre viccelt karomkeresztjeiket. Megszoktam, hogy remegni kezd a gyomrom és erős hasmenésem támad, valahányszor meglátom őket gyűlésezni vagy felvonulni, ezért, „a munkámra” hivatkozva, az utcára is alig megyek ki. S ha mégis, akkor lehajtott fejjel, sietősen közelítem meg célomat, majd ugyanígy visszaiparkodom a lakásomba. Mindent megszoktam, de már ez sem számít. Fél egy van, szeretnék a végére érni, s lám, folyton megszakítom a történetet. Az én-elbeszélőt, hm. Pedig nem nagyon van mit hozzátenni.)

Talán az is március végén volt, a laptopot már meghozták, de még nagyon pocsékul voltam, amikor egy alkalommal nem ismertem föl Tubicánét. Hogy őszinte legyek, még most se mindig tudom megkülönböztetni őket, olykor a hímet se a tojótól.

Mért ismertem volna fel, nem igaz? Ráadásul éppen jajgattam, reménytelenül húzódott, szúrt ez az egész tollkupola és vérkása, ami a testem. A testem temploma. Ahogy a begyleányok kedvesen megállapították, haldokoltam, mint a szar.

Rencike hirtelen, sisteregve röpült be, napszemüvegben, teniszütővel, én meg fölnéztem, és ösztönösen megkérdeztem, hogy kicsoda maga. Talán kiabáltam is, nem tudom. És ő ezen nagyon megsértődött.

Pfuj, mondta, pfuj, és rámvert egy félig üres domestosos flakonnal. Micsoda beszéd ez, fucky-mucky, hogy-hogy kicsoda maga, kiabálta. Azonnal mondd nekem, hogy olajág!

Persze akkor már megismertem, és mondtam is rögtön, hogy olajág, mert nagyon tud csípni a domestos. A flakon is, a tartalma is. Volt időm kitapasztalni, elhiheted.

Na ugye, hurrogta, na ugye, pucikám. De szörnyen meg volt bántva. Azóta is emlegeti, hogy ő énnekem csak „tizenkettőből egy tucat”.

Megvolt a vizit. Tubicának ragyog a képe ilyenkor, kolosszális, mondja, hogy én még mindig élek.

Néha heten vagy nyolcan jönnek, mind tátott szájú, fiatal hím, és Tubica előadást tart nekik a fajfolytonos transzplantációról, húzgálja a derékszíját, és mutogat valahova fölfelé. „Tolltestvéreim, fajmunkatársak, az átbőrözött példány, aki itt fekszik, momentán egy ember. Ezzel együtt fényes, noha közvetett bizonyítéka annak a vicaverzoid életpalomista bőrátültetésnek, mely genetikusan nyitja meg árjagalambságunk kapuját a rabság és megaláztatás letört láncán át várva várt fajegyenlőség előtt”, ilyesmiket kiabál, és hagyja, hogy megböködjenek a csőrükkel, hogy a kloákámban turkáljanak, nem túlzok.

Ha viszont egyedül jön, igyekszik beszélgetni. Kifejezett barátságáról biztosít. Csak ő attól fél, vallja be, mintha kérdeztem volna, szóval attól fél, hogy ez nem kölcsönös. A barátság és rokonszenv. Rinyál és affektál, hogy azonnal biztosítsam őt vissza! Hangosan, mert számára egy ilyen izének, embernek az arckifejezése mindig gyanús, és ő, már ne haragudjak, nem tudja nem azt hinni, hogy én nem azt hiszem, hogy őnéki nincsen hely a nap alatt, pedig van, azt meg fogja látni minden gülüszemű humanoplutokrata és dodó. Meg fogja látni és meg fogja szeretni, különben liftakna.

Máskor azzal jön, hogy ha visszategezem, nem kapok szurit. Továbbá szeretné, ha mondanám neki, hogy „tisztabúza legyen tevéled, Tubica főfajtárs”. Mondom neki. Akkor kacag. Most azt mondd, szép csöndben, hogy „Fajvezető Elnök”! „Tubica Cézár, az Életpalomista Mozgalom Fajvezető Elnöke. ” Ezt is mondom. Jól van, bólogat, csak becsüljem meg magam, mert kibelez, ha valami hülyeséget csinálok, hiába vagyok én minden hibámmal együtt a szeme fénye és a pályája csúcsa.

Azt nem árulhatja el, mondta a múltkor, hogy kivel cseréltem bőrt, de eléggé befolyásos személy az illető, s ha nem veti ki a szervezete az enyémet, hát azt nem bánjuk meg, se ő, se én, mert minékünk már egy a dúcunk, tetszik vagy nem. Egyébként a bőrömet, az ő pozíciójában, föltetethette volna saját magának is, és benyalhattak volna a fajtársak semenig. Csakhogy őneki nem kell az idegen toll, ezt az ő egyedbüszkesége nem veszi be, ő jobban bízik magában, a belülről kiizzadott fejlődésében.

Bizony, fajkistestvérem, lassú növekedés, azután megragadás, a galamb a levegőnek árja, etikailag homogén burukk-közösség, nem őserdei néger vagy pajeszbrazil. A galambnak belülről táguljon ki a saját öntudata, attól egyenesedjen ki, és nőjön föl a feladathoz, amit egetverésnek sem túlzás nevezhetni.

Mindegy, ezt nekem nem kell tudnom, őközöttük is több áramlat van egyelőre, különféle frakciók és suskusok, és ő van olyan demokrata, hogy legalább annyira higgyen a galambszabású emberben, az új és eljövendő palomista segédemberben, mint fordítva. Mondd már, fajtársam, éljen a potyadék is, ha viselkedik.

Az ettől teljesen független, szokta magyarázni Tubica, hogy ő exkluzíve továbbra is bonyolít ilyen tranzakciókat, „lemenedzsel”, ahogy a mértékét vesztett humanoplutokrata karvalytőke fogalmaz. El se képzelem különben, hány szerencsétlen magamfajta jelentkezik donornak; cigányok, románok meg satöbbiek, az Ébredőknek külön titkos irodája van a szelekcióhoz, de hiába, egyedül csak a fehérmagyarnak van piaca. Annak is csak átmenetileg.

Mióta itt a laptop, mindig megkérdezi, írtam-e szépeket.

Mozdulni se tudok, felelem olyankor, nemhogy írni. Mert bár nem nagyon tudom, milyen tagjaim vannak, de hogy mindegyik fáj, az biztos.

Na és? Írjak arról! Mi a faszért nem inspirál a fájdalom, kérdezi. A szenvedés. Melynek tüzében kiégnek az alantas, ösztönéletre spekuláló gondolatok. A multikulturális mocsok. Azt hitte, egy ilyen szépbeöntőnek külön jót tesz az, hogy össze van szorítva a foga. Hogy van valamije, ami férfias. Hímnikus.

Nem tesz jót, mondom olyankor.

No, csak én ne nyavalyogjak, válaszolja. Gondoljak arra, hogy más már rég nem élne. És ne köhögjek, valamint bánjak csínján a súrlódással.

Vizit után mindig elalszom. Aludni jó.

Már messziről lehet hallani a kurrogásukat, úgyhogy igyekszem kijuttatni az aktuális levelet, mielőtt bárki is bejönne. Egy gombnyomás és elküldöm, azután rögtön kitörlöm a gépből. Hiszen te úgyis szépen összegyűjtöd, mi mást csinálnál, nem? Mert remélem, az eszedbe se jut, hogy netán válaszoljál, ugyanis azzal az életünket veszélyeztetnéd. Márpedig te nem akarhatsz lebuktatni. Világos?

Hanem gyűjtögeted. Van a gépben egy dossziéd, külön erre a célra. Néha kinyitod, nézegeted. És nem adtál neki nevet, hátha valakinek szemet szúr. Az viszont magától értetődik, hogy egy sort se törölsz ki. Egy árva sort se, hallod!? Hogy megőrzöd a végsőkig, mindaddig, amíg kell, és nem szarsz be ezektől.

Tudom, hogy megkapod, fajmajomkám. Ne gondold, hogy szabadulhatsz tőlem!

(Honnan tudja? Kicsoda ő, hogy kioktasson? És mi lenne, ha nem kapnám meg? Mi lett volna? Ha például rögtön kikapcsoltatom a telefont, netán összetöröm a kompjútert. Ha kórházba kerültem volna. Ha meghalok.

Ha mindent tud, mért ír ilyeneket? Ha meg nem, minek üzenget a semmibe?

Volt egy időszak, hogy szabályosan dühöngtem, praktikus és közönséges megoldásokon törtem a fejem. Egyszer majdnem felhívtam az Internetrendőrséget. De mit mondtam volna? És ők mit?! Hogy ne levelezzek palomistákkal?

Ha jól emlékszem, ez akkortájt volt, amikor az első kolibripitbullokat befogták a Városligetben, kicsi zöld testük volt és almányi harapásuk. Némán, alakzatban támadtak, csak az akció végén ugattak párat, selyemszagút, mielőtt föltették a fogvédőt. A bulvárlapok szerint több haláleset volt, indultak is szabálysértési eljárások. Onnan jut ez most eszembe, hogy ha a mentők harapásesethez már ki se mentek, mit várhattam volna az Internetrendőrségtől?)

Tubica mesélte, hogy amikor először magamhoz tértem, megkérdeztem, hol vagyok. Hát hol, testvérem, hát ahol eddig, a Székházban, röcögött Tubica. A Szárnyalás Háza. Itt fönt a röptetőterasz meg a rezidencia, illetve a VIP-lakások és a dúcbürók. Lentebb a kórtermek, a laboratóriumok és a mindenféle műtők, liftsatuk. Meg ami kell, keltetők, klubhelyiségek, lőtér, nagyterem. Légópince, kondi. Kendermagszárítók. Vertikum, mondta, basszáj. Majd szépen lassan megismerkedek mindennel, persze ahová engedélyileg beléphetek, azzal. Egyébként nem csoda, hogy nem ismerek rá, mert frenetikus átalakulások történtek, amíg kómában voltam.

Kómában?

Ott hát. Három hét tiszta kóma, mondta Tubica. Ha nincs a Tubicáné, már rég ledobtak volna a liftaknába. Nincs tudomány áldozat nélkül, testvérkém, sóhajtotta, úgyhogy köszönjem meg a párjának az egyelőrémet. Csak nem kell erős túlzásba vinni a köszönést, ha értem. Nem egy nagyon okos teremtés, hanem ösztöni, és sajnos mindentől eldobja az agyát, aztán kész a baj. Olyanokra szokott rá, mint a melltartó vagy a Kiskegyed.

Bár ahogy engemet mostanság elnéz, nem hiszi, hogy különösebben hímzős kedvembe lennék. Vagy igen?

Nem, mondtam. Hason feküdtem, lekötözve, csak a szemem látszott ki.

Persze hogy nem, privátim itt egy mutánsnak se áll föl, mondta barátságosan, de ne legyek türelmetlen, az április jó hónap ilyesmire, és ha szerencsém van, megindul a sarjadzás.

Azt is közölte, hogy ettől függetlenül, biztos, ami biztos, kétnaponta le fogják venni az ondót a videós nővérek. Ha egyszer élek, mért ne levegyék, ami képződik? Legalább nem vész el a tudomány számára. Majd ha levisz a génstúdióba magával, meglátom, milyen jópofa dolgokat lehet csinálni az ilyesmiből, tuti, hogy tetszeni fog. Ez volt az az időszak, amikor még nagyjából félóránként elájultam. Valamivel most már jobb. Nyáréjszaka.

Kapok infúzióba gyöngyharmatot.

Kifigyeltem, hogy a tojó igyekszik olyankor jönni, ha Tubica nincs a közelben.

Legelőször azt szeretné, sipogta, ha végre tényleg olajágnak hívnám, és nem csak fenyegetés alatt. Neki tök elege van a Főfajtársnéból is meg a Rencikéből is. Ennyit és még ennél többet is ő bőven megérdemel, ha már megmentette az életemet. Ezt minden alkalommal többször elmondja, és hogy szóra sem érdemes.

Ő egész veszekedést csapott a műtőben, szabályosan kiállt mellettem a nagy purparléjával, megmondta a sok fújatag hímnek, hogy tisztára ráérnek akkor is rám ereszteni a liftet, ha már büdösödök. Nincs igaza? Meg hogy mért kéne előre levágni a fejet? Hol van az előírva? Utóvégre én is egy unokaöcs vagyok, még ha csak emberé, akkor is. Egyébként bevallhatja, ezt az egészet azért csinálta, mert megtetszett neki a kicsi riadt szemem.

Úgyhogy: olajág.

Valamivel mindig bedörzsöl. A száraz sampon a mániája, hogy akkor majd nem viszketek. Ha már a Tubica kinyírás terhe mellett megtiltotta neki, hogy vakargasson a csőrével. Pláne karommal tilos, mert a műköröm-franc árthat a sarjadásnál! Jól van, nem akar ő nekem ártani, sőtike! Az ugyanolyan jó, ha bedörzsöl tetűsamponnal. Közben beszélgetünk. Azt mondja, szeret velem beszélgetni, nem úgy, mint a Tubicával, aki azt hiszi, hogy ő a világ esze, és csak brúgatja, brúgatja, pedig neki már rég a szárnya alatt, mélyen a hálóingjében van a feje, már rég le van kapcsolva a videó, de a hülye csak nyomja a pépet vég nélkül.

Hanem haragszok-e még a sütőért, ezt többször is megkérdezte.

Én pedig mondtam, hogy nem.

Naná, hogy nem, kacarászott Rencike, hiszen ebben a vonatkozásban inkább őneki lehetne haragudnivalója, mert, magunk között szólva, voltak abban gyanús nyomok, laboroslányokkal megnézette: konkréten csirkepörkölt. Hát azt azért mégse, ugye. Abban költeni mégse. De hagyján, kiinficiálták és jól van. Az a sajnosabb, hogy tök aránytalan mértékben megszidta őt ezért a Tubica.

Hogy mit képzel. Mire föl zaklat egy ilyen szépreményű fajtársat, mint én?! Otthonkában?! És megint jött a szokásossal, hogy a bárzsingodat megfőzetem levesnek, a többidet meg kitömetem preparátorral, ne féljél. Fuj, és hányika! Most mondjam meg, mitől kap egy fajgalamb ekkora attakot, gurgulázott Rencike, hogy a saját hites párját is kitömetné! Nem elég neki mindenki más? Annyit tömet, amennyit akar. Hát kultúrlény az ilyen?

Na mindegy, nem részletezi, hogy mi csúnyának el nem mondta őtet a párja, a végén pedig kibaszmatizta az utcára a készülékemet. Azért kellett rendelni újat Tajvanból. Nagyon szeret kidobálni az ő ura.

Azt tudom, mondtam.

Tubicáné erre rám bámult és hálásan turbékolt, fölborzolta a meleg nyakatollát. Dehogy tudom, a felét se tudom, mondta, és lenyomott a torkomon egy kanál fenyőmagot.

Hallom a suhogást, jön Tubica a sleppjével, fütyörészik, hála istennek, jó kedve van.

Ma Tubica bemutatott Kis Henriettának, aki mint egy állóretikül, ott imbolygott mellette az ajtóban, kb. embernagyságban. Igen, a rendőrnő, aki ezek szerint szintén itt van ebben a tébolydában. Mindenes, kozmetikus-őrzővédőnő, személyi titkár, fajdajka.

Nézzed e, fucky-mucky, hát kit hozok neked, terelte be Tubica. Hát ez Kis Henrietta személyesen, most lett meghozva Paragvajpusztáról. Örvendjél, Hennike!

Örvendek, mondta a teremtés.

Én hallgattam, tátva volt a szám, folyt belőle a nyirok.

Már nem vagyok rendőr, mondta Kis Henrietta. És a szemem is tisztára meggyógyult a bokszkörtétől, nem haragszok már.

Még jó, mondtam.

Közben itt vagyok alkalmazásban, mondta, és Tubicára nézett. Ugye?

Naná, mondta Tubica. Legalábbis amíg becsület van, addig. Makulátlan! És hűség. Odaadás. Aki nem dolgozik, az meghal. Engedelmes életösszhang.

Persze, és igenis, ő nagyon reméli, hogy a kozmetika mellett az ilyesmikbe is beletanul, mondta Kis Henrietta, és mélyen meghajolt.

Még egyszer, horkantotta Tubica.

A volt rendőrnő újra meghajolt, még mélyebben, és úgy maradt. Tubica odaküldte az ágyamhoz, hogy fogjam meg a combját vagy a mindegymijét, és csípjek bele. Vonakodtam, de ma nagyon erőszakos volt, meg kellett tennem.

Na, hús vagy nem hús, kérdezte.

Húsféle, mondtam.

És most akkor mi van, kérdezte a kötésemet ütögetve Tubica. Semmi meglepődés, illetve hűha? Vagy szájtátás? Erre mit szólasz, fajmajomkám?

Semmit, mondtam csak azért is.

Talán akkor most ez is csak ki van találva, basszáj, kérdezte. A vastag húsa és petefészekje? Ezt is esetleg te találtad ki? Meg mindent? Talán még a domestost is te? Látod, Hennike, fordult a nőhöz, ez egy komisz, hazudós kutya. Antipitbull. Fáradunk vele, a csőrünkből eszik, laptopot kap, tollat, zsíros állást, aztán csak semmizik itten. Nem beismer. Tények előtt nem meghajol, mint te! Látod?! Hanem fölényeskedik. Ez az emberkakadu! Ekkor már ordított, és verte a lábomat egy csomag papírpelenkával.

Fáj neki, mondta Kis Henrietta, és felém intett az állával.

Nem fáj, mondta Tubica. Ki van neki az ideg reszekálva.

Még jó, hogy nem maradtak sokáig. Tiszta őrült. Ha egyszer járni tudok, megölöm.

Tubica egy óra múlva sasbojok nélkül jött vissza, hozott zacskós konyakot, kitöltötte egy vesetálba, megkínált, és maga is beleszürcsölt.

Elnézésemet kéri, mondta, de imént elhagyta az arányérzéke, igaz, bizonyos fokig szándékosan, mert jobb nem kimutatni a személyzeti példányok előtt, hogy micsodái is vagyunk mi egymásnak. Hogy társak és fajbarátok. Nőstények előtt végképp jobb nem. Pofáznak. Bár ez a likőrpingvin talán nem olyan. A Henni.

Biztos, mondtam.

És tulajdonképpen a fajtájához képest eléggé takaroska, nem úgy találom, kérdezte, és felemelte a fejét a vesetálból. Mert őt érdekli az én véleményem.

Biztos, mondtam.

Mit biztos?

Hogy takaroska, feleltem.

Na csak én olyan nagyon ne biztosozzak, mondta, mert nem szeretné, ha kiderülne valami spontán tifi-töfi, ugyanis ez itt nem egy baromfiudvar, kiváltképp a Kis Henrietta vonatkozásában. Szeretné közölni, hogy foglalt a bula, ha értem őtet. Le van stoppolva kísérleti célokra, egészen a satöbbiig menően.

Tökéletesen értem, mondtam.

Az túlzás, annyira azért te nem vagy okos, hogy értsd, bokszolt bele az oldalamba Tubica. Mert ez, basszáj, még nálad is különösebb példány. Ezt egyenesen leptechiózissal szerelték le a rendőrségtől, ami annyit jelent, hogy az ilyen személy az őt körülvevő tárgyakat meg satöbbiket hol lényegesen nagyobbnak, hol kisebbnek érzékeli a „valóságosnál”, sőt, ő maga is változtatja a kiterjedését, tágul és zsugorodik. Léptékbetegség. Fölfogom én ezt? Hogy mit jelent ez, ha ki lehet egy ilyent tenyészteni lombikban?

Ez a prióri csodája, hogy néha csíkos méhecske a lélek, néha meg szőrös hegyi mamut, és nagy lelki megrázkódtatás következtében az is előfordul, hogy menet közben változik a lépték, úgy képzeljem el az agyammal, hogy mondjuk kacagva felröppenek egy májkrémeskifliről, és megérkezek a csillárra hattonnás, fekete terpeszben. Nem mondja, észnél kell lenni, de micsoda lehetőség egy ilyen állapot?!

Naná, mondtam.

Mert betegségnek azért mégse mondjuk már, ami csupán praktikus, hé!!! Hiszen mondjad meg nekem, kiabálta Tubica, mi az, hogy lépték, meg mit jelent, hogy mi mennyi? Há? És ki az atyaúristen garantálja, hogy mindig úgy lesz, ahogy volt? S ha egy kétségtelen formátum manapság, alig ágaskodva, alsó combközépig ér, az úgy lesz-e holnap is, és úgy lesz-e pláne örökké? Ki válaszol erre száz százalékig?

Nos, ő, Tubica Cézár nem, ne is haragudjál, testvérkém, de nem. S még akkor azt föl se tette, hogy kétezer ikszben, teszi azt, ki fia borjának az alsó combközepe lesz a mérce, pedig ezt ő privátim gyakorta megkérdi magától, igaz, meg is felel rá, de meg ám, abban hiba nincsen.

Ezt nevezik felelősségnek, amivel ő naponta szembenéz, és amit ő vállal, és majd meglátom, hogy micsoda rögteher ez neki a vállán, a párt egész izéja, ezért is kellek én, segítségnek, ha majd elbírom orcám verítékével a karomkeresztet és a magasztos súlyt, amely alatt ők mind pálmává nőnek, satöbbi, ezt különben majd ki fogom neki dolgozni íróilag, és az összes ilyesmiket. Illetve kidolgozhatom, ha jó leszek. Ült az ágyamon, nézett rám, megitta a fele konyakomat, beleevett a gyógyszereimbe.

Mocsok állat, rohadt szemét állat, meg foglak ölni, mondtam neki, ki fogom tekerni a nyakadat, de csak bólogatott türelmesen, hogy ő most akkor inkább nem is hallott semmit. Egy kurva szót se. Bibibibibízony. Isten tudja, talán a lift miatt nem. Hallom-e én is, ahogy búg a lift? A palomista húslift. Úgyhogy hallgassam csak figyelmesen, mondta, azzal elvonult. És bele ne fulladjak a konyakba!

Itt voltak a videós nővérek, hogy levegyék az ondót. Ilyenkor mindig kíséri őket néhány sasboj, ott legyenek, ha esetleg atrocitás állna elő. A két bukfences hurgó ma rendkívül undok volt és türelmetlen, betolták a videót a betegpornóval, alig vihogtak, rántsak rája, mondták, nem érnek rá. De fölcsatolhatják a pneumatikát is, VIP-betegnél meg van engedve. Mindegy, csak nehogy az legyen, mint a múltkor, hogy kénytelenek kicsipkedni ők maguk a subidubit, ami azért mégsem nővéri munkakör. Van bajom anélkül is, nem igaz?

A sasbojok eleinte még érdeklődtek, most már tudják a filmet kívülről, A faj gyarapja, erotikus oktatófilm, írta Tubica Cézár, úgyhogy inkább tollászkodnak, udvarolnak a bukfenceseknek, akik vagy lerugdossák őket magukról vagy nem. Aztán elmennek az ondóval. De egyszer a homlokomat meg nem simítaná valamelyik.

Rencike volt itt bekonyakosmeggyezve. Ő nem tehet róla, mondta, de reggel óta pont olyan extasykus hangulatban van, mint amikor márciusban elküldte meleg helyre az apehes osztályvezetőt. Pedig külön az ő számára hozták föl a fiúk egy ládában, hogy kitöltse neki a privátim adóizéjét, csak amikor a kis doktorbubó azt mondta, hogy tessünk elővenni a bevallásgarnitúrát, akkor a Tubicáné majd bepukkadt a röhögéstől ezen a magyar szón, ami a csomagnak a címe, és a megbilincselt pasika tök fölkapta a vizet, most mondjam meg, pont ezen, ő meg erre elküldte a sunyiba, visszacsukatta rá a műtőládát, és annyika. Még hogy bevallásgarnitúra! Hát ne tudjak röpülni, ha rája nem erisztem a liftet, hurrogta Tubicáné, és húzogatta a melltartóját. Így, szó szerint.

Ne félj, tudom, hogy az ilyeneket szereted. Anyag, mi? Mehet novellába, mi? Kicsit fölvizezed és hadd menjen, mi? Te találtad ki, mi? Én meg dögöljek meg, mi? Úgyis az lesz, megnyugodhatsz. Jön valaki.

Senki. Csak valami hülye díszmenet a folyosón. Nagyon tudnak csattogni a karomcsizmák. Sárgák, négyujjasak és szöges a kicsi talpuk. Én is ilyent kapok majd, mondta Tubica.

Eleinte azt hittem, hogy az agyamra ment a sebfájás, de ezt most már nem lehet félreérteni. Tubicáné szabályosan kikezdett velem. Agyrém. Harminc centi. Holdjárócipőben ötven. És riszál. Illegeti az arany nadrágkosztümjét. Csak aranyat hord különben, azt mondja, minden más kidörzsöli.

Kidörzsöli a pucámat, csámcsogta ma is bele a képembe, és föltört egy konyakosmeggyet. Ennek ő a héját nem nagyon szereti, mondta. Azt csak az emberek kajálják. Amikor egyszer megkóstolta, őt az ura nyilvánosan lebutázta. De tényleg nem finom. A szürcsi, az a finom. Majd meglátom, ha meglesz a rendes csőröm.

Valami mentolos kenőccsel kenegetett, közben folyton megpróbált csiklandozni. Na, mért nem nevetek, kérdezte. Hát nevessek már, akiket eddig ők megműti-bűtiztek, azok elég sokat nevettek. Szinte az utolsó napig. Ha akarom, hoz nekem egy nevetőgépet, beprogramozom, aztán csak kruhaha bepisilásig.

Néztem rá szomorúan, sőt fájdalmasan. Ettől egyre jobban bezsongott. Amikor megkérdezte, hogy szerintem nem érzünk-e valami közös villámcsapást, azt mondtam, hogy részemről nem.

Ha nem, nem, neki mindegy. Csak mondjuk iparkodhatnék helyreállni, mert kreatív tervei vannak velem kapcsolatban, nem mondja, meredek tervek, lévén egy kicsit ő sincs híján a természetes nagyravágyásnak, s talán hamarosan megtudom, hogy ez mit jelent… Egy gerlenőnek átlépni a biológia korlátait a faj érdekében. Nagyon sokat jelent! Én meg húzgálom a szájamat.

Húzgálom, mert mindenem fáj, mondtam.

Mindegy, mondta, húzgálva is tök édes vagyok, és félre ne értsem, ha ő itt csiklandóskodik komoly főfajtársné létére, de nem minden a mozgalom, meg a turulbébi-tanfolyam, sőt, és újra sőt, mert az ilyesmi elmúlcsi, de a húsizgalom meg a testi itáliák az marad, melyeknek megtiltani nem lehet.

Bár most ő lehet, hogy túl messze ment, esetleg elvetette a vére a sulykot, úgyhogy bocsássak meg neki, jobb, ha most elmegy, bulikolta a fülembe, és zavartan kiröpült az ablakon. Tubicáné szinte sose közlekedik az ajtón keresztül, talán mert a folyosó eléggé be van kamerázva.

Rossz hason.

Két hétig fenyőmagot ettem, mától rendes koszt. Fogytam negyed mázsát. Csak a bőröm volt három kiló, állítólag, amit lenyúztak. Egy négyzetméter. Hűtőtáskába tették, virágosba. Jól vagy?

(Legszívesebben beleordítottam volna a gépbe, hogy nem, bazmeg, nem vagyok jól, de jobbnak láttam nem ordítani, nem csinálni semmi feltűnőt. A közvetlen szomszédomban ugyan csak a padlásfeljáró, illetve egy lezárt mosókonyha van, mégis jobb, ha nem üvöltözik az ember. Hát inkább csak sziszegtem, hogy rosszul, rosszul, rosszul.

Az az igazság, hogy egy-két hét után, pironkodva és vonakodva, de elkezdtem társalogni ezzel az én hősömmel. Mi van, horkantam fel szinte kedélyesen, ha recsegni kezdett a gép, jelezve, hogy újabb drótposta érkezett. Na mi van, fucky-mucky? És tulajdonképpen büszke voltam, hogy már nem tojom össze magam a félelemtől.

Nem csoda, hogy beszélgethetnékem támadt, hisz rengeteget, fél délutánokat ültem némán, a változatos és azonosíthatatlan neszekre figyelve. Ugyanis, legyen akárkié, rém furcsa lakás ez, nyári délben, szélcsend kellős közepén is támadnak váratlan kis huzatok. Brummog az elaggott vakolatban a lószőr, motyog a padló, s dühösen rí, ha rálép az ember. Egy fészkelődő, nyugtalan lakás.

Ami infernó itt régen volt, kéremszépen, ahhoz képest ez szanatórium, mondta első és utolsó előtti találkozásunkkor az alattam lakó harminckilós zongoristáné, majd rácsukta az orromra az ajtaját.

Olykor a vállsebemre hajtottam a fülemet, és hallgatóztam: ki van ott benn, van-e ott benn valaki? Kezdtem továbbá mindenféle fantomfájásokat érezni. Bőrfájást, hátfájást, hajfájást. Igen, fájt a hajam, mint gyerekkoromban. Persze a legjobban az izgatott, hogy azok ott, a székházban mennyit tudnak rólam. Mennyit tud például maga az illető, illetve mire emlékezik pontosan? Lehet, hogy csak erre az e-mail címre? Csak a Hősök terére, vagy arra is, hogy hol van pontosan ez az átkozott lakás? Bár lassan mindegy volt, hogy mennyit tudtak vagy mennyit nem, én ismét és immár véglegesen egy kivilágított színpadon éreztem magam. Épp úgy, mint hajdan ama bérelt lakásban.

Észrevettem, hogy mindenhol és minden pillanatban, hogy még a saját vécémben is szerepelek, hol a fesztelen tulajdonost játszom, hol a riadt betolakodót, de szerepelek. S ha én talán nem is, a meztelen bőröm szüntelenül érezte, hogy látnak, hallanak. Hogy tegyek bármit, ott tekergek a képernyőjükön a tollas, fehér fényben mindörökké.

S ez nem mondott ellent annak a praktikus felismerésnek, miszerint amíg a hősöm él, én eleve nem érdeklem őket, hisz ha ott vagyok nekik, akkor nem lehetek itt, márpedig a jelek szerint a palomisták számára, sőt, egyre nagyobb megelégedésükre, kizárólag odabent léteztem.)

Éjszaka van, írhatok hosszabban, ha bírok. Nem nagyon. Mióta erőltetik a járásomat, megint eléggé lázas vagyok, és szilánkosan gondolkodom. Néha az az érzésem, hogy a felét az eseményeknek csak hallucinálom. De melyik felét, fajmajomkám? Ma mozdultam ki először ebből a csempézett koporsóból. Jött tizenkét sasboj, hogy azonnal kéret a Főfajtestvérné.

Mindenféle forgalmas folyosókon vittek végig, néha megkértek, ne nézzek jobbra vagy balra, de nem nagyon törődtek vele, hogy betartom-e. Ha fontos lett volna a tiltás, nyilván a fejemre húznak valamit, több kíséretest láttam fekete nejlonzacskóban toporogni, kisebbet, nagyobbat, főleg négylábút. De velem a sasbojok nem is próbálkoztak. Nem mondom, zokon is vettem volna. Mert azért mindennek van határa.

Meg kell adni, a guanótól és az élénk tollpiszoktól eltekintve tudnak élni a dögök. Különféle termeken és rubinkandallókon át végül egy hatalmas dúcapartman budoárjába vezettek be. Tubicáné a szárnyaira támaszkodva feküdt a hitvesi vízágyukon, a karmain valami áttetsző dolog, ahogy ő fogalmazott, „zseléslapát” billegett.

Jaj, sikított föl, amikor meglátott, jaj, hát egy férfi! Hát ő mindjárt összecsinálja magát, hogy én már itt is vagyok neki, hogy az első burukkra átugrok őhozzá, egy ilyen egyszerű kis teremtéshez, nem is tudja, mit mondjon a megtiszteltetéstől, tessék magamat kényelembe helyezni, és hagyjam a picsába, legyek szíves, azt a járókeretet.

Meg se mozdultam, álltam ott bambán, kapaszkodtam, próbáltam kifújni és összeszedni magam.

Nem megmondta, hogy kényelem, csattant föl, hát ő nem érti, hogy én mit eszek azon a szaron, menyasszonyom nekem az a járókeret?

Nem, mondtam.

Akkor tessék azonnal leülni, csacsogta. Milyen hímecske az ilyen, már bocsánat. Na jól van, na! Az a helyzet, hogy tulajdonképpen pindurkát ideges máma. De mondjam meg, nekem nem baszná a csőröm, ha ilyen nehezen kötne meg a műkörmöm? Dehogynem.

Nem tudok ülni, mondtam, s ez nem kifogás.

Akkor bocsika, mondta Tubicáné. Akkor térdeljek, vagy amit akarok. Úgy csipogott, mint egy sebészeti kisolló. Bocsika, hogy ő milyen balkáni tud lenni, hát persze, hogy fáj a popsi-mopsi! Pedig ő, becsszó, megpróbálta a lobbikázást még a műtétkor, hogy kezdjék inkább a fejbőrnél, hiszen egyik bőr mint a másik, és akkor most már igazi galambpofim volna, meg ülni is tudnék. De ez a hurgóbánya Tubica elzargatta, hogy menjen láb alól, a vendégprofesszor jobban tudja, többszázadik ilyen műtétje ez a Reinwardtoena fajtársnak. Na, őszerinte nem tudta jobban, rázta meg a fejét Tubicáné, mit tud jobban egy lófogú kakukkgalamb, mindegy, ez a hímek dolga, hogy segg vagy fej, ő ebben nem feminista.

De a konyakos meggyben viszont feminista, sikkantott fel, ha azt nem adják neki oda, az ő adagját, sőt, amennyit csak kér, a negyedik dobozzal vagy a tizedik dobozzal. A faszkakukkok! Mert állítólag a Tubica főfajtestvér meghagyta, hogy nem lehet? Hát igenis lehet, abban ő anyakarvaly, mert szereti. Máma dafke nagyon be fog kámeggyezni, ott van a hifikéjükön, vegyek nyugodtan, akár rakjam teli a szabadidőmet, tőlem nem sajnálja. Legalább jó lesz a kedvem, nem ilyen koporsó-Simi.

Remélem, mondtam.

No, ha remélem, akkor fogadjunk, hogy nem tudok olyan csokisat fölbukizni, mint ő!

Kapaszkodtam a keretbe, nehézkedtem egyik térdemről a másikra, vigyorogtam zavaromban.

Úgy, úgy, megszokta ő, mondta, röhögjem őtet kifele nyugodtan, végül is ő csak egy elhanyagolt kendermeggi, sajnos semmi több, mert akkor már el tudott volna intézni egy rendes műkörömépítő-tanárnőt. Hát nem igaz, hogy azért, mert neki, sajnos és egyelőre, az anatómiai sajátossága más, azért ennyit kell szenvedni, hogy állni se tud, ha kicsit is divatosan akar járni, arról nem beszélve, hogy ha nem fog tudni nyitótáncolni a Paloma-bálon, akkor a Tubica őtet fixre kitömeti, úgy értve, hogy őtet is, nem csak a lógó bunyójú Hennit.

Mert azt én el se hiszem, hogy egy ilyen hímgalamb milyen vérmes, például sitty-sutty, rögtön megskalpolja azt, aki gyöngébb nála. És ki merne nem gyöngébb? Nem mondja, hát van vérmesség mindenkiben, s ők még így is kábé a legszelídebbek fognak lenni az emberhöz képest a történelmükben, ha majd egyszer fölemelik a fejüket, amint a nemzeti dal mondja. Egyébként meg kell adni, ha a Tubica nem lenne ilyen rendkívüli a skalpolási téren, akkor még mindig ott fötörnének a csatornában meg a kegyelemfőzelékben. Az egész bőrátültetés és a kutatási izé, tevékenység, a természetes skalpképességgel kezdődött, aztán jött az Első Fecske Klinika, illetve azóta is a szép felívelése a párjának. Egyébként tudom-e, hogy ő mostan szalma a Tubicától?

Nem tudom, mondtam.

Bizony, mert a Tubica delegáción van Osztrákban, suttogta, és ettől, mi tagadás, egy kicsit megkönnyebbültem. Hogy nem nyit be nekem ide véletlenül, és nem lát térdelni a hitvesi vízágyuk előtt. Így is a tarkómon érzem a pisztolyát, akár itt van, akár nincs, de jobb, ha nincs.

Az az igazság, folytatta Tubicáné, hogy most különösen szalad a párjának a húsosfazék. Pláne azóta, kacsintott rám, hogy az én bőrömet elvitte a fajkabinet-ülésre hűtőtáskában. És kirakta az asztalra, hogy részéről a grállovag. Rögtön megbocsátották neki a Kálmánka bácsit meg a hajléktalanokat.

Szóval, ellenállhatatlanul tetszett a fajtársalelnököknek a maga popsibőre, bulikolta Tubicáné, szabályosan összeverekedtek fölötte, mert dívik ám ott is az izé, a maracuja, egy tenyérnyi darabért egymásra gyújtanák a Parlament padlását, fogom látni, hogy ott mi megy dögönyözésben és letaposásban, rosszabbak, mint a fácánbikák. De hadd egyék meg egymást, lényeg a lényeg, Tubica megmondta, hogy ha bevették a háromtagú küldöttségbe, az előnyös mindannyiunknak.

Persze, főleg neki, a Tubicának, nyafogott az asszony, röpködik ottan, burukkolkodik, a neje meg közben ilyen szalajtott rendőrhennikkel kell veszekedjen. Mert ez a Henni a fajjövő érdeke, mondta az ő hímje nyomatékosan, amikor először behozta a csajt. Úgyhogy kussoljál, Renci, és tartsd neki a praclidat. Jól van, hát ő tartotta volna, ha muszáj, de ez olyan, mint egy púderkakadu, begyön tök spiccesen, dülöngél, aztán egyszer csak megszívja a pofáját, és összehúzódzkodik a felére, hogy frászt kell kapni. Na jó. De öt perc múlva meg puff, fölfújódik, és kirohan, mert okádnia kell, nahát! A másik nősténytárs meg dögöljön itt délutánig ezekkel a síkos szarokkal, grillcsirke-pózban, mint a gésák. Most nézzem meg, hát mi ez, hát ha ez műköröm, akkor ő főtitkárné az ENSZ-ben. Műköröm ez?

Nem tudom, mondtam.

Na ugye, búgta az asszony, na ugye, és bocsika, hogy csupa száraz államtitkot csacsenol itt ki nekem, ENSZ meg küldöttség, pedig őt sokkal inkább a párjagalamb lélekboldogság érdekli, egészen a satöbbiig menően, és azt szeretné kérdezni, hogy nem akarom-e legyezgetni, mert őneki ebben az egy szál pólójában is melege van, s ha nem volna itt egy férfi, le is vetné melltartóig és tovább, meg hogy mért nem heverek el lazán, hát nyugodtan fekhetek a pocimra, a fiúktól ne zavartassam magamat, ki van szúrva a szemük, ultrahanggal repülnek, mint a denevér vagy a lopakodó.

A fiúk néha köhögtek egyet, és álltak némán, nyújtogatták a kigyúrt nyakukat. Én is hallgattam, fájt a térdem, nem tudtam, mit csináljak.

Kicsit azért bassza a csőrét, mondta, hogy itt turbókázik nekem, én pedig a farkam se billenteném meg őrá, és inkább azonnal nyilatkozzak, ha nem tetszik szagilag az Eternity parfümje vagy ilyesmi, tehát ha fizikai averzió van. Most rögtön mondjam meg, ne post mortem, ahogy mondani szokták. Bár őszerinte csak félénk vagyok. Félénk vagyok?

Beteg vagyok, mondtam, és becsuktam a szájnyílásom. Fog nélkül nem szívesen beszél az ember.

Na jól van, mondta, ne féljek, nem repül be a számba. Inkább azt mondjam meg, tudok-e tajvaniul. Mert ha tudok, akkor például beszélgethetek az ő hitvesi vízágyukkal. Na? Ugyanis a Tubicát még tavaly megbízták a fajkabinetben egy közbeszerzéssel, hogy vásároljon ilyen oszlató izéket, vízágyúkat, hogy legyen, ha majd üt az óra, de ez a nagy agyával valamit összekevert, és amikor megjött a titkos szállítmány, már nem lehetett mit csinálni, ott volt a négy turbóvízágy a mozgalom szégyenére.

Naná, hogy gyorsan szét kellett privatizálni a fajtársalelnökök között, így a Tubica is kapott egyet, ezt itt, termosztátos meg satöbbis, és hangbemondásra változtatja a paramétereit. Rá kell szólni, hogy hány fok, milyen színű folyadék, milyen keménység, hol legyen a masszőzcentrum, az erotik-sarok, és akkor magától mindent megcsinál, csak sajnos egyedül tajvaniul ért a hülye, ezért a Tubica nagyon kikapott elvileg, és hozatni kellett pár tajvani csókát, azok aztán fordítottak szépen éjjelnappal, ha ágykívánság volt.

Sajnos az ilyen csókaféle az fogyóeszköz, lassanként agyon is lett lőve mind, vagy dobálva hamutartókkal a forró párzási éjszakákon. Komolyan mondja, ha tudnék tajvaniul, még ennél is jobban király lehetnék, járnék VIP-fészekről VIP-fészekre, és tolmácsolnék az ágyaknak. Ő a maga részéről nagyon szeretne a mindenféle ágyakkal eldumcsizni, de még a sajátjukkal se tud, sajnos.

Különben nem gondolom-e, hogy van ebben a helyzetben valami sikamlós, burukkolta széttett lábakkal Tubicáné. Abban, hogy ő itt fekszik nekem kiterítve az ágyon, pikánt pózban, mert a Henni megmondta, hogy így kell neki a száradáshoz pozitúrázni. Ugye, hogy sikamlós? És ő már-már attól fél, hogy ne esetleg túlmenő gondolataim támadjanak a határon. Bár ahogy engem elnéz, itt még tulajdonképpen nem tartunk, sajnos, köpött ki némi aranypapírt Tubicáné, ő különben a jövőre nézve is tart tőle, hogy én esetleg megriadok bizonyos anatómiai különbségektől.

És ő ettől deprimálva van, noha direkte nem tehet ellene, hisz ez kényes ügy, s nyilván nem foghat a Tubicával kapacitáltatni engemet egy olyasmi intim dologra, amit a férjek nem szoknak szeretni, de ha befogom a fülem, azt azért megmondja, hogy ha őneki például fiókája születne éntőlem, nem kiáltana erőszakért. Igazság szerint ő egyszer már viccesen szóba hozta ezt az alternatívát, név nélkül, hogy a Tubica hogyan állna egy ilyen tudományos kísérlethez hozzá, de akkor a szemét hímsoviniszta nagyon megpofozta őtet, bezárta a szoláriumba, fojtogatta meg minden, viszont másnap azt mondta, hogy nem is rossz ötlet tudományosan. Na ugye! Hát őt is ez vezérelte, felelte neki Tubicáné, a fajtudomány, és megpuszilták egymást.

Szóval, ha egy ilyen helyzet, teszi azt, a kettőnk féktelen egyetértéséből előállna, akkor az ő férje kapcsiból lenyelné a jövő és a faj érdekében, s amíg hasznosan viselkedek, le se igen lőne, úgyhogy, ha a férfitermészetemnek ez áll az útjába, ne parázzak.

De én paráztam, naná. Azt mondtam, hogy bocsásson meg, de most inkább rosszul vagyok.

Erre fintorgott, megdobált csokipapírral, és kiabálni kezdett, hogy átlát rajtam, a hányingeremmel akarom leplezni, hogy bebámulok neki a családi tűzhelyébe, úgyhogy inkább távozzak, addig, amíg ki nem dob, mint a Tubica a mikrohullámút. Ezzel visszahozatott az ágyamba.

Órákig feküdtem itt mozdulatlanul, azt vártam, hogy a következő percben jön egy különítmény, és fajgyalázásért agyonlő, de nem jött senki. Rettegtem és rágódtam egész délután. Nevetséges, hát mit képzel az ilyen nőstény? Hát mégiscsak egy galamb, akármilyen szép kövér és divatos. Meg, mondjuk, ápolt is. Viszonylag tiszta, tulajdonképpen elég kedves. Másrészt erősen iszik.

Belém szeretett? Hát micsoda hülyeség ez? Hát ki vagyok én? Hát hogy nézek én ki különben is? Még hogy belém! Egy hasonfekvő, csatakos tolladékba. Jól esik vagy nem, egyszerűen nem hiszem el. Alighanem ez az egész nem egyéb, mint valami csapda. Naná. Így akarnak próbára tenni. A makulátlan árjafajú hűségemet. A rohadékok.

Persze, hogy csapda. Akkor is, ha maga a pározhatnék őszintének tűnik. Mert az tény, hogy remeg a begye fölött a levegő, hogy tüzel az egész hasa, a rózsaszín kis csőrtöve… Elkeseredetten gondolkoztam, soroltam az érveket pro és kontra, és egyre dühösebb lettem Tubicánéra. Ő szórakozik, én meg a puszta életemért kapaszkodok. Ráadásul amilyen hülye, egy bosszúálló pillanatában elmondja Tubicának, és az a fajmacsó még majd rajtam kéri számon, hogy mit csináltam a feleségével. Mit fajgyalázkodtam. És akkor mi lesz? Semmi? Vagy bevallom, hogy a szebb jövő érdekében konkrét párzási ajánlatot tett a kedves neje? Esetleg azt hazudom, hogy szó se volt ilyesmiről? „Félre tetszettél érteni a helyzetet, kedves bátyám?”

Az mondjuk az őszinteség mellett szól, hogy délután a csíkos nyakú szobalánnyal küldött egy fej tulipánt.

Nem vitás, nagy élet van itt. Százszámra nyüzsögnek a mindenféle kliensek, ügyintézők, beosztottak. Kisebbek, nagyobbak, de emberszabásút nem láttam. Úgy vettem észre, ezeket titkolják, és ugyan egyfolytában jár a szája, de Tubica még nekem is elég keveset beszél a valódi kísérletekről, arról, ami odalent történik a génstúdiókban.

Mikor ezt írom, épp fölhallatszik a harcitornacsarnokból a menetelés, a díszteremből a Turulszíve ifjúgalambok óbégatása. Tegnap volt az árjatanfolyam záróvizsgája. Ilyenkor mindegyik nyamnyam megcsókolja a honterület áztatta vérlobogót és beledurrant a levegőbe. Lehetetlen pihenni.

Idefönt, a röptetőterasz közelében pláne egyfolytában sistereg a levegő. Küldöttségek jönnek-mennek. A tubazenekar és a díszszázad le se vonul, itt eszik a magburgert, itt tollászkodnak, itt alszanak. Szünet nélkül húzzák le-föl a zöldleveles, karomkeresztes zászlót. Egyre-másra azon kapom magam, hogy önkéntelenül a Mimimit dudorászom magam elé, hisz ezt hallom éjjel-nappal, nem csoda, ha beleragad a fülembe.

Tegnap egy csapat különösen fura példány jött szembe a folyosón, egy szál tolluk se volt, itt-ott kivillant a fehér tarbőrük, nagyjából úgy néztek ki, mint a pingvinek. Bakancsot viseltek, kimenős lábszártekercset, a legtöbbjüknek hosszú, fehér cipőfűzője volt. Peckesen jártak, jól állt nekik a lastex egyenruha és a szokásos fekete szárnyzsák.

Meg kell adni, szépen kitatarozták a hajdan koszlott és sötét folyosókat. Az az érzésem, a falakat csak azért nem borították márvánnyal, hogy jobban látsszanak az emléktáblák. Aki a legkisebb verekedésben részt vesz, pláne ha mondjuk el is hullik, rögtön kap egy emléktáblát. A volt bérházból szinte semmire nem ismertem rá, igaz, nem is hagytak nézelődni. Egyedül a babakocsi-tároló, az a kócsagstukkós ablakmélyedés tűnt ismerősnek, ahonnan hajdani díjbeszedőnk ijedtében kilökte magát.

Iszonyúan elfáradtam. „Xenotranszp 1/A”, ez van a nevünk alatt kiírva az ajtómra, meg a foglalkozás: költő. És hogy belépni csak főfajtársi engedéllyel.

Még mindig azt hiszed, hogy valaki hülyéskedik, mi? Hogy a barátaid nehezményezik, hogy eltűntél, ugye? Pedig nem. Senki.

(Tényleg nem hiányoztam senkinek, most már elmondhatom. Az első pár hónapban ez alig tűnt fel, mármint hogy ritkábban keresnek, és én se nagyon találok meg senkit; május végétől pedig, a hősöm előbukkanása után én hárítottam el a kínálkozó alkalmakat, melyek, ezt hozzá kell tennem, egyre inkább politikaiak voltak, gyűlések, zenés tiltakozások, aláírás-félórák, egyszerre tülekedésszerű és enervált antipalomista esélylatolgatások. Ezeken, ha elég erőszakos vagyok, aktivizálhattam volna magam. De nem voltam erőszakos, és tulajdonképpen nem is volt mit mondanom, pontosabban nem volt hogyan.

Az már a költözésem estéjén bebizonyosodott, hogy a velem történteket, gondoljak róla, amit akarok, legföljebb mint a saját kitalációmat bocsáthatom közre, azt pedig, hogy hősöm e-mailjeit megmutassam valakinek is, kezdetben elképzelhetetlennek, ősztől pedig veszélyesnek és szégyenletesnek tartottam.

Minek szépítsem, elsodortak az eseményeim, és be kellett ismernem, alakításukra nincs bennem elég erő. Beláttam, hogy ha körvonalazódik valami, amit tehetnék, attól rögtön megriadok, azon hosszasan és verejtékesen gondolkodnom kell, s mire egy vagy két nap múlva megtenném, már rég idejétmúlttá, hiteltelenné vált, tehát jobb bele se fognom, akármi lett légyen is. Egyszóval beláttam, hogy végképp el vagyok késve, s most már legföljebb a teljes történettel állhatok elő, ezzel itt, melyet, legyek őszinte, azért nem pont így képzeltem.)

Ezentúl nappalra nem szíjaznak le, s fekhetek oldalt, ha tudok. Mondjuk, jobb, mint hason. Tollas a combom, a seggem. És a hátam még mindig be van pólyálva. Egy mészfehér hátizsákot cipelek hónapok óta, három cső áll ki belőle, csöpög rajtuk valami macskaméz, néha betolják a műtőgépet vagy egyszerűen a pneumatikát, és leszívják. Hetente kötözés. A toll és a domestos szúrhányós szaga.

Reggel írtam egy rövid levelet Tubicánénak. Hiába, ha túl akarom élni, jóba kell lennünk. Megköszöntem a tulipánt, továbbá „elnézést kértem” az esetleges viselkedésemért, melyről őszintén reméltem, hogy „magunk között marad”. Csak higgye azt a dög, hogy van közös titkunk, vagy higgyen, amit akar, de fogja be a száját, mert ha elárul, belőlem levespor lesz.

Elég, ha annyit mond, hogy bebámultam neki. Vagy fogdosni próbáltam. Vagy ami még rosszabb, elég, ha „bevallja” Tubicának az irántam érzett mittudoménmijét, amilyen hülye. És akkor nekem végem, teljesen hiábavaló volt hónapok szenvedése és gyalázata. Nagyon óvatosan fogalmaztam, de remélem, megérti. Pár sor az egész, nyomtatott nagybetűkkel írtam, megmondta a múltkor, hogy nem szeret mást olvasni. Büdös kurva. Még hogy fiókákat akarna!

Elküldöm a levelet Kis Henriettával, ma jön, hogy megint levágja a körmeimet. Furcsa, de a műtét óta háromszor olyan gyorsan nőnek, mint odakint. Gyors, barna körmök.

Kis Henrietta tegnap este bekopogott, és igen hangosan elnézést kért, mondván, a kúpos csűdollóját nem-e itt hagyta véletlenül.

Nézzen körül, mondtam, mire mellém lépett, és sápadtan begyömöszölt a pizsamakötésem alá egy levelet. Számítógéppel írták, a folyóírást utánzó nagy ló betűkkel, elég kevés hibával. Rencike azt írja, hogy ő többszörös zászlósanya és begyleány létére is a könnyekig elsírta magát a soraimon, és legyen, ahogy akarom, ő mindent odadob értem, a vízágyat és a főfajtársnéságot, és felszólít, hogy hallgassunk a szerelem szavára, és szökjünk el együtt valahova, Gyulára vagy a Bahamákra, ha nem ma, holnap, vár rám a sírig, és forrón velem akarja lepárzani az életét, továbbá ne féljek, engem soha el nem árul, ha jó leszek, csak a testén keresztül. Az aláírás: Tubica Cézárné.

A legnagyobb gondot az okozta, hogy hova rejtsem el a négyrét hajtott papírlapot, ami a fejembe kerülhet, ha nem vagyok észnél.

Mikor, még a levelek előtt, a múlt héten, Kis Henrietta először jött körmöt vágni, apatikusan közölte, hogy neki sajnos mindig serked egy kis vér a nyomában, vagy legalább sziszegés, mert ő más mozdulatokhoz van szokva, és nem nagyon ügyes.

Hát valóban nem, mondtam neki negyedóra múlva, de azért köszönöm. Fájt a manikűr, tényleg folyt némi vér is, persze azok után, amiken én itt átmentem, meg se kottyant. Közben próbáltam vele beszélgetni, mi emberek, mondtam neki, azért mégis tartsunk össze, kíváncsi lennék például, hogy mióta van itt stb.

Sokáig hallgatott, majd azt felelte, hogy ő itt van alkalmazásban.

Mégis, folytattam, nem furcsa, hogy ezeknél?

Akiknél a jövő, azoknál, mondta, és akik majdan felemelik a faj fejét e vérlyuggatta homloktérből. Amikor már csak a makulátlan hűségű turtur és árjafajú egyének foglalhatnak helyet a Tisztabúza csírakelyhe körül. Erős radír- és acetonszaga volt, nyújtogatta a nyakát, járt a homályos, drapp szeme körbe a szobában.

Mit keres, kérdeztem.

Ő nem keres semmiféle kamerát, mondta idegesen.

Szóval attól fél, hogy kihallgatnak minket, mondtam.

Intett a szemével, hogy hallgassak.

Nem hiszem, hogy van a szobában ilyesmi, folytattam, de ha igen, ha mondjuk a magaviseletünk érdekében igen, az se baj. Különben is, mi rossz van abban, Hennike, ha két hálás beosztott beszélget a jótevőjükről?

Abban semmi, felelte, de csak tovább vonakodott. Mintha én nem tudnám, hogy ő hogyan került ide, mondta végül. Pont én nagyon jól tudom, hogy a tünetei miatt, ez nem titok. Mert őrajta a rohadék hajléktalanokkali eset után elhatalmasodott egy az alkoholfogyasztáshoz hasonlító rendellenesség. Megmondhatja, erre neki kislány korától számon tartott hajlama volt. Az a helyzet, hogy úgy a szabadidőjében, mint szolgálatban szabályos rohamféléi támadtak, aminek következtében a testméretei tükörben is, sőt anélkül is, pár másodperc alatt megváltoztak. Úgy értve, hogy hol megnőtt, hol pedig ellenkezőleg.

Sajnos, ezt a magaviseletét nem tudta magába fojtani, társnői határozottan állították a szállón, hogy egyszer azzal fordult hozzájuk, bocsássanak meg, de csináljanak valamit, mert nem fér bele a fürdőkádba tisztálkodni. Máskor pedig azt közölte több tanú előtt, hogy fél a lefolyótól, melybe kicsike létére egyszer csak nehogy mán véletlenül belecsúszik és elmerül. Fürödjél, Henni, adóvevővel, mondták neki, akkor nem lehet baj. Tragikus baj nem is lett aztán, de rendkívüli esemény annál inkább.

Mert amikor ő egyszer, megmondja őszintén, ivogatós buli után, ült a kádban, akkor váratlanul elkezdődött a rendellenesség, és hiába sírt, hiába kiabált, egy-kettőre eltűnt a lefolyóban. Szerencséjére nem esett pánikba, hanem szabályos riasztásba kezdett, mit követően a Lágymányosi hídnál találtak rá a járőrkollegák. Az illetők hosszas faggatás után jegyzőkönyvbe mondták, hogy ő egy műanyag sporttáskában feküdt, s némán szorongatta a derekáig érő adó-vevőt. Hála az égnek, éppen kezdte visszanyerni a rendes méreteit, amit követően dideregve, egérhangon szolgálatra jelentkezett. Sajnos, a dolog orvosi felülvizsgálatot majd leszerelést s a rendőrszállóról való eltávolítást vont maga után. Minden egyéb hazugság.

Azt álmodtam, hogy Tubica szín kopasz volt, és magasabb nálam egy fejjel. Köpködve, sírva rázott a pizsamakabátomnál fogva, és azt kiabálta az arcomba, hogy hiába tagadok, egy ilyen kapitális emberséget nem lehet letagadni, hogy amíg ő a fajjövő és a világgalambság ügyében fárad és törődik a párt szólítására, addig a közeli hozzátartozói tudományos köntösben mocskoskodnak a családi fészek vízágyán, de baszik ő rája magasról, őt az illető személyné nem érdekli, illetve csak annyiban, hogy egyszer, esküszik a Tisztabúza vérére, elpasszolja levesnek, de az viszont fáj, hogy amíg én őtet, aki nekem elvi fajtársam és, bizonyos megszorításokkal, barátom, őtet le se guanózom szellemileg, addig annak a rihoványi turtur kurvának olyanokat mondok állítólag, hogy „fölfedeztem benne az érző embert” és satöbbi. Hát mijében neki, ha szabad érdeklődni, hát itt már mindent a genitáliák alantas zsákmányuralma és bitanghatalma irányít? A kontraszelekciós fajidegenség?

Hát ez őnéki sajogva fáj, mint a rögvaló anyaföld, mert jól van, hogy tifi-töfi, meg jól van, hogy zöldleveles bokor, naná, meg fajbiológia, ez mind jól van, bömbölte Tubica, de akkor konzekvencia is van, nemcsak az, hogy agyonlő, mert az egy dolog, hanem akkor fogja, és áthozza nekem a tojót melltartóstul, egy félbetört kurva élet tálcáján átnyújtja nekem, ne is lássa, majd pedig, ahogy mondani szokják, vérző zászlókkal félreáll. De akkor szereljem én a motort a szobabiciklin, és tanítsam röptetni a fiókákat én. Tubica a vállamra borulva zokogott, erre ébredtem, illetve arra, hogy felordítok, annyira nyomja valami a szívemet, és marja a hátam a tollas, iszonyú lucsok…

Ez itt az első álmom, amelyre emlékszem.

A dög a sarokban ezentúl mindent lát. Látja, ha írok, tehát Tubica bármikor számon kérheti, mi szépet „pöttyengettem” az előbb a galambarcú palomizmus legnagyobb dicsőségére. Mi szép fajravalót. Úgyhogy mától végképp produkálnom kell neki ezt-azt a nyugalmam érdekében. Vicces és rettenetes feje van, a sárga szeme rezzenetlenül bámul rám, nem tudhatom, a félig nyitott szájában mikor működik a kamera, és mikor nem.

Isten bizony, ha felnyávogna vagy áttenné a fegyvert a másik vállára, azon se lepődnék meg. Annak már különben sincs értelme, hogy meglepődés.

Abbahagyom, nagy forgalom van ma.

Azóta, hogy Rencike megkörnyékezett, ma találkoztam először Tubicával. Be volt redbullozva, mint általában. Sokadmagával és nagy zajjal jött, azt mondta, meglepetést hozott, s majd elválik, hogy megérdemlem-e. Na, hurrantotta, válaszoljak szépen, de közben rám se nézett, hanem megbűvölten figyelte a szögletes, zöld pakkot a sarokban, az ablak mellett. Hadd hallja, meg-e érdemlem szerintem.

Igenis, válaszoltam. Igenis meg nem is.

Sütött a nap, dőlt be a Szabadság térről a Paloma-technó. Oldalt feküdtem, és alulról, gyűrött szemmel bámultam, ahogy a sasbojok széjjelcsipkedik a ládát, majd zörögve kivonulnak. Tubica ott totyogott fehér köpenyben, egyenruhában fel-alá, elégedetten burukkolt. Kolosszeum, mondogatta, kolosszeum, basszáj! El volt bűvölve, hogy micsoda vadászkalap van a nyomorult állat fején, vaddisznósörtés, hogy igazi puska van a vállán, duplacsövű. Rövid, barna rakott szoknyát adtak rá és zöld zakót.

Hát nem olyan, mintha élne, kérdezte Tubica, és elnevette magát a tátott számon, a sápadt arcomon. Kruhaha, mondta, hát úgy tűnik, hogy mégiscsak sikerült a meglepetés, pedig, igazság szerint, nem kéne meglepődnöm, hiszen jól ismerem én ezt a kis Gizit, mert hát ez is az én művem szegről-végről! Állítólag! Sőt kitalációm, rikkantotta a látogatóm, ugye? Ennek a kitalációdnak is meg akarod fogni a szőrét, fucky-mucky?!

Hallgattam.

A szegény Gizikét frissen hozták meg a preparátortól. Ebben a pózban, két hátsó lábára állítva magasabb nálam. Ami szép, az szép, kurrogott Tubica, dacára, hogy ők faji okból, genetikusan gyűlölik a macskákat, épp annyira, mint az embert, de ilyen művészien elkészítve ez akkor is egy impozáns dolog, és egy műalkotás előtt kultúrlény meghajtja az indulatait. Igen. Ezt akár én föl is írhatnám. Hogy vegyék most már valami hasznomat.

Az a helyzet, magyarázta, hogy ez egy komplett szoborcsoport, A három Ráció. A másik kettő lent lesz a Turulszíve társalgóban, de ezt ő kifejezetten ide szánta énhozzám, szembe az ágyammal. Hogy akkor talán az a bizonyos jelentés is nyélbe ütődik, persze csak a rend kedvéért, meg azért, hogy az adott szó nem szüreti fos, hisz ha ő nem tudna mindent nélkülem is, a sunyi firkáim nélkül is, akkor nem tarthatna itten. Mármint a pályáján.

Hallgattam, vörösödtem.

Nem is csodálja, mondta, ha meg se tudok szólalni. Mert ez azért sokkalta impozánsabb, mint egy ember. A szaros kis fészkem dísze, nemdebár? Azért lesz más berendezés is, ne féljek, be fognak nekem egy asztalkát is állítani, titkárszekrényt meg mindent. Titkármosdót. Meg ami a gyúráshoz kell, fekvenyomó, szárnygép. Csontpumpa. A maga idejében. Most csak nézegessem az új lakótársat. Helyes kis fikció, nemde? Lehet róla verset írni. Ő írna a helyemben.

„Életemben nem találtam ki semmit, ezzel összhangban A hullámzó Balaton című irományról is visszamenő hatállyal elismerem, hogy azt más kútfőből merítettem. A történetet idős ismerősöm, név szerint Balatony Kálmán (anyja neve Haisz Piroska) életéből lestem el, ki haláláig valós személy volt.

Nevezettel a Hősök terén véletlen körülmények között, illegális galambetetés-tevékenység közben ismerkedtem meg, és szövődött barátságom a pártállami időkben, K. E. magkereskedő-zöldséges közvetítésével, kivel Kálmánka bácsi egy utcában lakott annak rejtélyes elhaltáig. A közös rendőrségi zaklatások és brutális elzavarások összekovácsoltak bennünket a világgalambság felemelésében. Igenis!!!

Később testi adottságai folytán Balatony Kálmán utcára kimenni nem tudott, de véle rendszeres telefon- és noteszkapcsolatban maradtam egész az utóbbi időkig, valamint hetedik kerületi, Városliget közeli, 4. emelet 9-i lakásába rendszeresen ellátogattam, és ott magnetofon beszélgetésekkel kifaggattam. Életéről, versenyszerű tevékenységéről szóbeli tudomással bírtam. Előadta a következőket, amit szükség esetén szem- és fültanúval tudok bizonyítani dióhéjban.

Már kora gyermekkorától volt egy különös képessége a testméreteit illetően, melyeket zsírevéssel tetemesen meg tudott növelni, később versenyszerűen kötött- és szabadfogásban evett, e tárgyban kifejezett sportversenyeken vett részt a kommunizmus szorításában, majd megnősült Atádi Gizella sportolónővel, kitől Lajos nevű gyermeke született.

Később az illetőnő elhagyta őket, és »babájával« Amerikába disszidált. A nevezett bácsi magára maradva életét a versenyszerű testépítésnek illetve -növesztésnek és a bőrtágítás alapjainak a megteremtésének szentelte, különös tekintettel a gigantopalmológiára. Többször elmondotta, hogy kutatásait a (világ!)galambság felemelése vezérelte, csak jobbnak látta macskákon kísérletezni a mellékhatásokkal, akikért nem kár.

A részletekről és számításokról nekem nem beszélt, de előadta, hogy minderről több terjedelmes dokumentumot is készített, melyeket fia, az ingatlan egyedüli örököse, Balatony Lajos (anyja neve Atádi Gizella) okleveles bérlövő technikus tőle feljelentés-fenyegetéssel és zsarolással kicsalt, és 1 db. nejlontáskában akarata ellenére ismeretlen helyre szállított. Mivelhogy Balatony Lajos, akit én tanúkkal igazolhatóan soha nem láttam, rövid idővel ezután eltűnt, szóbanforgó feljegyzések valószínűleg örökre elvesztek a tudomány számára.”

Ezt szépen elkészítettem ma este, úgyhogy ha Tubica ezentúl megkérdezi, mit írok, lesz mit az orra alá dugnom. Vagy ha beleturkál a laptopomba. Íme, a jelentésem, főfajtestvérkém. Ha-ha. Ehhez mit szólsz? Részemről nem tudok semmiről. Keresd meg Balatony Lajoskát!

Persze az iróniához nincs ezeknek fülük!

Az este Tubica úgy jött vissza, hogy maga előtt terelgette a tojóját, akit egy hete nem láttam. Rencike nem nézett rám. Csapzottan nevetgélt, folyton bulikolt, és nem győzött bújni a főgazember szárnya alá.

Mi van, csak nem zavarunk írás közben, kérdezte Tubica.

Bámultam rájuk bambán, és arra gondoltam, hogy ezek szerint mégis agyonlő. Bőrátültetés ide vagy oda. A Tubicánét in flagranti benyomja mellém az ágyamba vagy valami ilyesmi, és agyonlő. Esetleg ránk ereszt egy osztag kolibripitbullt, a székházban már beszélnek ezekről a génmasszírozott harci madarakról, állítólag a városba is kiszökött néhány egyed, a betonoszlopot is megeszik. Mért ne gyakorlatoztatná rajtunk is őket? Még hogy nem zavarnak-e!

Nem zavarnak, mondtam, sőt ellenkezőleg. Örülök a szerencsének.

Akkor jó, mondta, ha örülök, még ha ellenkezőleg is. Egyébiránt azért alkalmatlankodnak, mert képzeljem, ez a kis műkörömpörkölt még nem látta a Gizikét. Ugye nem, kérdezte Tubica.

Teljes mértékben, suttogta Rencike, és buzgón tekergette a nyakát, bámulta a feje felett az irdatlan rakott szoknyát. Hát, Cézi, ez egyenesen kúúúrvaszép, mondta. Istenem, de boldog az, aki egész nap egy ilyen cuki szobort bámulhat. Ettől aztán föl lehet töltődni a jelentős feladatokra, folytatta Tubicáné, és rásandított Tubicára. Egy ilyen Gizikétől. Tökre fajerő meg fajhaza. Az pedig külön pikánt, hogy nincs rajta bugyi.

Befogjad, szólt rá Tubica, miközben engem nézett hosszan, szűk szemmel. Naná, hogy kurvaszép, de ennek a dankasirálynak akkor se tetszik, bökött felém a csőrével. Többe került, mint egy Suzuki, de nem. Egy szar verset meg nem írna róla. Érted te ezt?

Nem, mondta ijedten Tubicáné.

Talán mást ír, folytatta Tubica, és sétálgatott a Gizike előtt föl-alá.

A jelentésemet, mondtam.

Aha, mondta, aha, és sokáig bólogatott. Odasétált és megveregette a macska bakancsos lábát. Azután belé is kapaszkodott, rángatni kezdte, hogy vajon stabilan áll-e, végül közölte, hogy mondjon a dekadens fajtám amit akar, ez a momentum, igenis, impozáns.

Hajaj, mondta a tojó. Hajjajka.

Teszi azt, azért legalább a tömésmunka tetszhetne, folytatta Tubica kis szünet után. Neked tetszik a tömésmunka, kérdezte az asszonyt. Rencike behúzta a nyakát, nem tudta, mit szabad erre mondani. Nem mert rám nézni, és nem mert a párjára se.

A tömésmunka igenis osztályon felüli, jelentette ki Tubica. Mert aki tömte, annak a nagypapája lenineket meg dimitrovokat tömött rakásra, és azért az látszik, a szakértelem, folytatta újból rám bámulva. És van az illetőnek szabad kapacitása, azt én elhihetem. Amíg idefele jöttek, ő, persze csak a gondolatkísérlet kedvéért, a lelki szemeivel már látott is engemet puskával, tiroli nadrágban, mondjuk, vagy skót szoknyában. Matrózblúzban. Persze, ha nem tetszik, ha valakinek derogál, nyugodtan választhat bármilyen más öltözéket a maga részére, bugyogósat, teszi azt, amilyent akar, ő csak azért szól, hogy ha arra kerülne a sor, amire ne kerüljön, akkor mégse legyünk felkészületlenek, se ő, se én. Se más. Ha mondjuk valaki pofára esne lefele egy nagyot.

Morgott, fújtatott, fölcsipegetett valami tablettákat a padlóról, azután váratlanul nyugodalmas tisztabúzát kívánt, és kiterelte maga előtt Tubicánét. Mintegy kilökte tréfásan. Sokáig folyt rólam a víz, lassan befolyt a kötés alá, annyira csípett, hogy muszáj volt ordítanom, de nem jött be senki.

A reggeli séta közben próbáltam odamenni, hátha be tudom csukni a dög száját, de nem sikerült. Úgy látszik, zsugorodom, ágaskodni például egyáltalán nem tudok, és mintha ki akarna nyílni vagy szét akarna repedni a hátam, mely egyre forróbban zakatol a kötés alatt. Egy darabig böködtem a Gizikét a légycsapóval, aztán föladtam.

Kötözéskor meg is jegyezte Tubica, hogy egy harapásra kitátott büszke szájat nem lehet ám csak úgy becsukni. Az nem ám klozetajtó! Tanácsosni legalábbis nem tanácsos, basszáj, mondta, és vagdosta a gézt a hátamon. Szokás szerint jajgattam, káromkodtam, bár kevésbé fájt, mint hetekkel ezelőtt, amikor ájulás nélkül egyetlen ilyen procedúra se múlt el. Tubica sokáig, elégedetten hümmögött mögöttem, valami púdert is szórhatott rám, tollszagú, könnyű púdert.

Higgyem el, mondta kimosakodás közben, hogy ő abszolút megértett engemet, hogy sokáig nem bírtam kellőképpen lelkesedni, naná, az ilyen csúnya sebfájdalom egy sasnak is kedvét szegi, nemhogy egy izének. Embernek vagy mi a fasz, már bocsánat. De ennek lassan vége, és ha ilyen szépen nő a szárnyam, nem lesz semmi baj.

A szárnyam?

Az. Mozgatni persze még nem tudom, ne is erőltessem, és köhögéskor meg tornáztatásra bőven levedzik, de hát mit tegyünk, fajtársam, első fecskének lenni nem tiramisu. Továbbá a jövő olajágát nem lehet finggal letörni, azért fáradni kell, küzdeni, nekiugrani újra meg újra. Viszontag, gondoljak bele, mekkora megtiszteltetés! Halmozottan. Mert én itt egy komplett szerencsefia vagyok. Pro először is a bőröm, pro szekundó a jó kis írói vénám, s most még ez is, amit a fasz se gondolt volna, hogy egy ilyen fonnyadt anyag, és mégis megtapad. Hogy pont ez tapad meg.

Elenyészően vagyunk ilyenek, nyújtogatta a nyakát Tubica, a nagy többség már a natúr nyúzásba belehal, és még a tollplantációig se jut el, nemhogy szárny vagy valami. De ne féljek, ott van a fajtornakabinet előtt a kiigénylés, nemsokára hoznak nekem komplett gyógytornászt a Bahamákról, s nagyon hamar lesz módom gyakorolni a repülést is, fél, hogy hamarabb, mint gondolnám. Mert néhányan rohadtul kíváncsiak az ő tudományos eredményére, a sok laposszájú, irigy faszkakukk.

Úgy tűnt, Tubica meg se hallotta az előbbi kérdésemet, hogy ugyan milyen szárnyam nőne nekem, s a Tubica úr bizonyára viccel … illetve viccelsz, kérlek, ezzel az egésszel, hogy … repülés és satöbbi.

Azt kérdeztem, hogy ő nem-e viccel, kérdezte. Már mért viccelne? Hát mit gondolok, nézett rám méltatlankodva, hát mi az, amit ő nevelget a hátamon hétről hétre, mi az, amivel vacakol és fárad csűdig trutymósan? Talán púp? Vagy ejtőernyő? Nem, Tubica testvérnek fanatikus humora van, ez köztudott fajmédiától fajtanácsig, de most nem viccel, rángatta meg a fejét ünnepélyesen. Legföljebb az előzetes tájékoztatást mulasztotta el, amit ezennel pótol, úgyhogy csak szépen kapaszkodjak meg a meglepetésemtől, mert bejelentéssel tartozik.

Az tehát a helyzet, mondta, hogy a múltkori műtétemkor, dacára, hogy hájas is vagyok, meg már nem is vagyok direkte fiatal, no mindegy, szóval dacára a dacárandóknak kísérletileg fölhelyeztek nekem egy pár szárnyat, junior szibériai turulét. Attól, azt mondják, agresszív lesz az ember. Igazság szerint inkább csak hülyéskedtek, sörözgettek ott a műtét végén, és fölhelyezték a pakkot, ne menjen kárba, mindjárt lejárt volna a szavatosság. És az a mélyhűtött dolog, csodák csodája, megeredt, legalábbis van valami félreérthetetlen tapadás és ataviasculáris sarjadás, melyre ő hamarosan konzíliumot fog egybehívni, ha nem jön közbe semmi a részemről.

Megmondja őszintén, akár még hálás is lehetne, mert ez élőhússal neki még nem jött össze. Aranykoszorús hobbigénsebész létére se. Eddig! Úgyhogy legyek rá büszke, emelkedjek föl a személyes platformomról, és kurvára becsüljem meg magam! Elég, ha annyit mond, hogy a bekerülés szélén vagyok a történelemnek, izé létemre. Ember. Abba a történelembe, melynek alanya évezredek óta él e helyt, hol most végre karmát szárba szökkenni nem szenved csorbát, s a Mimimi szent dallamával ajakán a vérluggatta, zöldleveles bokorban, fajpörölyével odasújtani megkapaszkodik. És ne feledjem, úgy vigyázzak magamra, mint a szeme fényére.

Ezután acélos tisztabúzát kívánt, intett a sasbojoknak, hogy gyorsan, ajtót, zöld szőnyeget, föltette a villogóját, és emelt fővel, egyenes tekintettel kivonult a szobából.

Én meg feküdtem oldalt, mozdulatlanul. Röhögve bőgtem, igen. Ezúton közlöm tehát veled, hogy: szárnyam nőtt, fajmajomkám. Beműtöttek egy pár szárnyat. Kezdem érteni, mi volt az, ami az utóbbi hetekben meg-megrándult a kötés alatt. Azt hittem, görcs. Ha merném, meg is tudnám mozdítani. Csókoltatom az elmebeteg fantáziádat. És azt kívánom, nyissák rád a ketrecajtót. Más elégtételem úgy sincs, mint hogy lássam a reszketésed. Ahogy reszkettek mindannyian. És befosva hallgatjátok a fötörést. A készülődést.

(Most már pontosan tudom, hogy olyan vagyok előtte, mint egy kifordított bőrönd, s ő is énelőttem, fél éve viszont megdöbbentett, hogy éppen a ketrecajtót emlegette. Nem lehet vitás, hogy arról a visszatérő álmomról beszélt, amelyből mindannyiszor kétségbeesve, halálra válva kell elmenekülnöm.

Verdesek és taposok fölfelé szintről szintre, mint egy lépcsőházban, és minden rohadt fordulóban azt kell látnom, hogy még ez is álom, Jézusom, még most is csak azt álmodom, hogy fölébredek, és azt, hogy épp megnyugodnék, mikor a sarokból borzalmas morgás, szuszogás hallatszik, de nem merek odanézni, holott valószínűleg nincs ott semmi. Csak a rendületlen húgyszag a falban, amelyről mára azt is tudom, hogy honnét ered.

Ez volt az első alkalom, hogy ennyire nyilvánvalóan megfenyegetett, persze enélkül is éreztem, hogy egyre jobban és jobban gyűlöl, mivel az én kreatúrámnak hiszi magát, s kezdettől fogva engem okol a szerencsétlenségéért. Azzal pláne tisztában voltam, hogy ez a gyűlölet kölcsönös, hisz az én részvétem, iránta gerjesztett szeretetem is merő hazugság, a félelmem mimikrije. Beműtöttek neki egy pár szárnyat? Na és, gondoltam cinikusan, legalább el tud menekülni, ha annyira akar. Nem tudtam, hogy akar-e.

Ellenben velem mi lesz? Pedig akkor már sejthettem volna, hogy mi lesz. Épp az ő megtapadt szárnyaiból és a beteges gyűlöletéből. Most már persze mindegy. Fél kettő van.)

Tubica ma utánam jött a repülőfolyosóra. Lassú futólépésben mentem körbe a fűrészporos tatamin. Egy-két-há-szökken, és újra elölről. Mióta nincs rajtam kötés, sokkal jobban vagyok, a könnyű tüllszekrény a szárnyakon zavar, de nem fáj. Már tudom őket mozgatni. Kiterjeszt, behúz, kiterjeszt, behúz, százszor kell megcsinálnom egy nap, mára ezen, hála istennek, túl vagyok.

Tubica bólogatva, komoly képpel ügetett mellettem egy darabig. Ugye, hogy csodálatos érzés, kérdezte.

Nem szóltam semmit.

Na jól van, mondta, ha mosolyszünet, hát mosolyszünet, különben sem diskurálni jött, csak azt szeretné megjegyezni egyszer és mindenkorra, hogy ők két dolgot utálnak a legjobban, a sandaságot és az úgynevezett galambetetőket. De azokat tűzzel-vassal. Ha majd én is kijárhatok a terepre fölügyelettel, akkor látni fogom, hogy az ilyen állatbarátsági galambetetők, az ilyen vekniharmonikások egy idő óta már ki sem merészkednek az utcára. Az most már el van érve ráhatással, hogy aki etet, megbánja.

S ha eljön a nap, a megragadás napja, lesz e célra villanyrendőr is. Ha valamelyik főmajom odamegy etetni, zumm, megcsapja az áram. Ő nem is érti, hogy képzelte a történelem során a sok Savanyújóska és Jóskáné. Hogy ezt lehet, hogy rendszeresen, napi bontásban le lehet alamizsnázni mindenféle szóradékkal egy büszke fajt, és folyton emlékeztetni a lekenyerezés rákent századaira. A nyugdíjas Borgiánékról nem is beszélve.

Nemzeti mártírt pedig, hős gigantopalmológus tudóst, egy kifejezett Balatony Kálmánt fondorlatos módon galambetető hírbe keverni egyenesen ízetlen és főbenjáró. Mármost nyomatékkal szeretné, ha ezt figyelembe venném a jövőre nézve.

A jobb szárnyamat pedig ne lógassam szökkenéskor, mert még rálépek, mint a Bleriot. Szökken, kitár, szökken, kitár, ezt mondogassam, vagy hozzak magammal papagájt. Persze lehet, mondta, és lassan lemaradt mellőlem, lehet, hogy azokon a kormánytollakon még egy kicsit igazítunk. Ráadásul a gyógytornász is úton van már.

Megnéztem, a galambetetésre vonatkozó rész precízen ki volt törölve a kompjúteremből. Azért is beírtam újra. Ez a Tubica egy tanítani való pszichopata. Megölöm, ha addig élek is. Ha másért nem, az emberiség védelmében. Nem mintha személy szerint te, fajmajomkám, megérdemelnéd, vagy személy szerint bárki. Védje meg ki-ki saját magát. Aki tudja. Én speciel meg fogom védeni. Vannak elképzeléseim.

Megvolt-e a torna, harsogta köszönés helyett a reggeli vizitkor. Lassan nem is vizit ez már, hanem ceremónia. Frissen kölnizve bemasírozik, a sasbojok tolják utána a kitüntetéseit, s a Red Bullos dobozokat zsúrkocsin. Nem tagadható le, hogy Tubica, nyilván a saját titkos receptje szerint, egyre növekszik, persze az is lehet, hogy én mentem össze, nem tudom.

Jajjaj, nem volt meg, ingatta a fejét, azt ő látja, hogy nem. Pedig a punnyogás meg hájadzás helyett inkább edzést kéne tartanom a test templomában, „mert a test acélja nélkül nincs lélek kova, repül a nehéz szárny jövőnek tova”.

Nem azért mondja, fújta föl magát Tubica, de nézzem meg őtet barátice, az erőtől duzzadás őhozzá mérve lófasz, na ja, ez alkat dolga, egyik faj így, másik faj úgy, a mutánsokkal pedig, a betolakodó szívűekkel meg csak a baj van. A Madárfejű Lajcsikákkal.

Persze azért van a baj, fajtársam, hogy kicsalogassuk az odújából, és kitekerjük a nyakát, mondta Tubica testvér, és csillogó szemmel, felborzolt tollakkal fölnyitott egy doboz Red Bullt.

Sokszor megfigyelhettem ezt a műveletet, érdekes technikája van, belevágja a csőrét a bádogba, két szippantással leszívja a tartalmát, majd a csizmás lábával lerugdossa a dobozt önnön fejéről, és mintha rohamozna, nekifutásból kidobja az ablakon.

Kruhaha, kiabálják ezalatt a sasbojok, és rukkuku-kuku.

Láttál-e már ekkora sörcsőrt, testvérem, mondja ilyenkor, és piroslik a hab a szemöldökén. Egy hordót szétbaszok az erőtől, ha akarok!

Nem, mondtam neki, ekkorát még sose láttam. Mert ez egyenesen tanítani való, és tégedet egy ilyen teljesítménnyel feltétlen ki kéne tömni, kedves bátyám. Egy darabig furcsán pislogott rám, aztán mégis elmosolyodott, büszkén járkált föl-alá.

Ne türelmetlenkedjél, néked is beműtünk egyet a pofidba, kistestvérem, felelte, ha elélel addig. Máskülönben, mondta, délutánra legyek összekészülve, vegyem föl szépen a zöldleveles szabadidőmet, magával visz a teraszra. Zászlószentelés lesz és fiókáztatás.

Furcsa volt joggingban a szabad levegőn, mindenki engem nézett, amit igen szégyelltem, nem győztem összehúzni magam. Ráadásul az ünnepség alatt Tubica mögött kellett ülnöm, fönn a karomkeresztes trambulinon, mondhatni szárnyközelben.

Nyüzsgött alattunk az egész terasz, és ameddig a szem ellát, nyüzsgött a légtér. Szólt a tubazenekar, vitaminos konfettit és búzagumit szórtak szét a harcimajorettek. Megszámlálhatatlanul sokan voltak, de meg kell adni, rend volt és komoly fegyelem. Tubica egyfolytában integetett, csókot, mentolos bükkönykalácskát dobált a turulbébiknek, akik forrónadrágban és kendermagos fejkendőben gyakorlatoztak a ragadós harcitatamin, majd kis beszédet rögtönzött a Tisztabúza-tan, a fajfolytonos aviatika és a radikalista fészekcentrizmus kapcsolatáról.

Egybordámszőim, galambfiak, kiabálta, ti büszke fajalap! E verőszép napon, mikor először rugaszkodtok el acél kis izmaitokkal e fajeresz megszentelt pereméről, jusson eszetekbe, hogy akinek szárnyat adott a fajteremtő, annak használni adta, nem pedig ellenkezőleg, hogy fusson vele körbe-körbe, mint a himpellérek. Akinek meg nem adott szárnyat, annak vagy beműtünk egyet, vagy le fog esni a történelem liftaknájában. Hulljon a Taigetosza, nem igaz?!

De igaz, hurrogta egyetlen összeforrt torokként a fiókák tömege, alig tudta őket a Főfajalelnök leinteni. A beszéd vége felé meglepő módon, bár név nélkül, engem is megemlített, mint titkos fegyverét a legyőzhetetlen palomista génfajplantációnak, mely nem ismer akadályt a csillagokig és tovább, előre hát tollkistestvérek, ti szárnyaló öklök a humanoplutokrata punnyadás és idegenszívűség gyomorszájában.

Ezután az ötezer éves hagyománynak megfelelően megkóstolta és szép szavakkal méltatta a begytejet, melyet a vidéki küldöttségek hoznak ilyenkor, s bonyolult rítus szerint pumpálják át csőrből csőrbe, míg a legkollektívabb trutymóként eljut a magas rangú címzetthez. Ó, te vidék, hurrogta tele szájjal Tubica, te zöldleveles bokor, hol még hamisítatlan vadgerleszív dobog a jövő tojásai fölött, tarts ki, te vidék, és burukkolj! Mindent összefröcskölt. Megint percekig surrogott a taps.

Némi integetés és fiókasimogatás után átvette és a kezembe nyomta a „Népünk Tútora” feliratú díszpárnát, majd egy testvérpárt-küldöttségre hivatkozva visszavonultunk, és elmehettem vele a VIP-teraszra, ahol a saját főfajalelnöki páholyából néztük a műrepülő bemutatót.

Az ügyes tornagerle-kötelékek karomkeresztet formálva, százasával repültek el fölöttünk. Mit szólok, kérdezte Tubica. Hát most mondjam meg, hát nem egy csuda dolog a természet? Hát ő az én helyemben már nem bírna a vérével, és látván e parádét, alig várná, hogy szelhesse a levegőt keresztül-kasul, hajaj, de várná! Én meg gunnyadok, nedvezek, s valljam csak be, félek a röpüléstől.

Bevallom, mondtam.

Tessék, még be is vallja ez a szekértolonc, harsogta Tubica, még be is vallja, hát hím az ilyen? Ő most legszívesebben lelökne engemet innét, és akkor meglátnám, mi a galambok istene. És akkor nem lenne más választásom, mint röpülni. Lenne, testvérkém?

Nem lenne, mondtam.

Szerinte se, mondta, úgyhogy szedjem össze a bunyámat.

Ma meghozták a gyógytornászt a Bahamákról. Hendy Zenaidának hívják, mosolygós, rossz arcú példány. A saját bevallása szerint transzvesztita. Szemügyre vett, aztán körbeböködött a horgas csőrével, hühüzött és brümgetett, közben olyan hülyeségeket kérdezett, hogy korábban röpültem-e már.

Már hogy röpültem volna, méltatlankodtam, nézzen rám!

De rám se nézett, megrángatta a szárnytöveket, fölemelte a faroktollakat, mintha csak valami bábu lennék. Galambszabás ide vagy oda, ez úgy szar, ahogy van, de ne féljek, mondta, ő már pingvint és kétfejű díszsast is megtanított röpülni, bár hogy vért fogunk izzadni, az nem vitás. Ami a játékszabályokat illeti: egész nyugodtan visszapofázhatok, ő meg arra egész nyugodtan tojik. Oké?

Oké, mondtam.

S még annyit, hogy ő aviortopédus, tehát végzett szakember, nem mozgalmista, úgyhogy őtet ha lehet, kíméljem meg a mindenféle tisztabúzázástól, s a dumától, hogy így meg úgy a felsőbbrendűség meg a faj, mert attól őneki rögtön fejgörcse és pottyanthatnékja támad, és úgy otthagy engem a levegőben, mint a pinty.

Ócska vidéki spicli, gondoltam, a dzsungelhurgó nénikédet provokáld. De nem szóltam semmit. Rángattam a fejem, értse, ahogy akarja.

Miután Tubicáné két héttel ezelőtti levelére egy szót se válaszoltam, és ő is ijedten elkerült, reméltem, hogy ez a kellemetlen ügy lezárul, de nem. Sajnos, olyan szerelmes a hülye tojója, hogy a maradék esze is elment. Ma a szárnygyakorlatok után, amikor végre bevánszorogtam ide és bedűltem az ágyba, összenyomtam a hasammal egy konyakosmeggyet.

Utóbb kiderült, levélkébe volt csomagolva, de egy árva szót sem tudtam kiolvasni a barna trutymótól. Az egész lepedőm és szabadidőm koszos lett. Ráadásul világoskék. Amit azért hozattam, hogy legyen valami kis komfortom ebben a szörnyűségben. Egy kis meghittségem. De úgy látszik, itt nem lehet élni. Ezekkel! A Niké lábtekercsem is csupa szar. Úristen, hogy gyűlölöm ezeket. Persze mit is várhatna el az ember? De várjanak csak!

És még csak nem is nagyon őrjönghetek, kénytelen vagyok vigyorogni bele a Gizike zummoló pofájába, és olyan magától értetődően tisztogatni az ágyamat, mint aki egész egyszerűen beguanózott.

Kínos vagy nem, kénytelen voltam Kis Henriettát megkérdezni a tollszárítóban, hogy ő hozta-e, és mi volt a trutymós levélben. Nem ő hozta, felelte, és különben sem tudja, mi van benne. Nyilván a szokásos.

Mi az, hogy a szokásos, bámultam rá a volt rendőrnőre. Gúnyosan, bátran visszanézett. A szokásos pornóságok. Mint tudjuk, az egy rihoványi turtur kurva, mondta, és sarkon fordult.

Igaza van, de az mégis túlzás, amennyire Kis Henrietta viselkedése megváltozott, mióta címzetes ocsúszelektor lett. Nem is tudtam megállni, hogy ezt szóvá ne tegyem neki, mielőtt kilépett az ajtón. Mert ha jól emlékszem, szóltam utána, nem volt ez mindig így az ő viselkedésével. A gőg. És a hűvösség.

Nem, mondta éles hangon és visszafordult, behúzta maga után a klimatizált kabinajtót. Talán nem volt mindig így, de azt vegyem figyelembe, hogy ő honnan jött, hogy az ő mozgalmi karrierje milyen erős, szinte kiheverhetetlen vargabetűvel kezdődött. Ha én tudnám a hosszú hányódást, kényszerleszerelést, intenzív pohárhoz nyúlást és rendőrszállóróli eltanácsolást, megérteném őtet. Hogy ő itt nem mondhat nemet. Még női nemet se nagyon, ha értem. Ő nagyon mélyről jött. Már a kifejezett szuicilin gondolatával kacérkodott a szállón, mikor egy későtéli, hányós éjszakán hat kigyúrt, éjfekete galamb ment érte Aerón, és úgy, ahogy volt, betonspiccesen, lesodort harisnyákkal, mosdat- és rúzsatlanul elvitte átképezni Paragvajpusztára.

Műtétekkel és kudarcokkal tarkított kemény hónapok következtek, de az idei nyár már itt, a Szárnyalás Házában találta őtet, hála isten, talpig elfoglaltságban, változatos munkakörben, mely ellen kifogása nincs és nem volt, erről saját kis vérével írt alá eskükor nyilatkozatot. S ha dicsekedhet, „Police” feliratú nejlonszatyrait a sasbojok az utolsó darabig utána hozták, a csinos, padlásdúci fészket pedig egyenesen Tubica főfajalelnök utasításai szerint tették számára otthonossá, épp csak a Komplexumot nem hagyhatja el, különben szabad, mint a madár. Szabad és hálás, ezt minden stricoványi tollforgató vegye tudomásul.

Áthívtak magukhoz felfújtra. Erre mondják, hogy szép idilli esténk volt. Mióta járni tudok, Tubica úgy viselkedik, mintha a személyi titkára volnék, olykor magához rendel, ő úgy mondja, munkavendégségbe, ahol egy kevés diktálás is megesik.

Épp elment a tánctanár, mikor a csíkosnyakú fajszobalány bevezetett a szalonba. Rencike alig tudott mozdulni, de hatalmasra fújta a dekoltázsát, és nedves, epekedő tekinteteket vetett felém. Most ő van úgy, mint én a műtét után, susogta, csak ő a Topogóstól, mert ez nem tánc, csesszem meg, hanem állatkínzás.

Kuss, mondta Tubica, kultúrgalamb nem állatozik.

Tubicáné megvonta a vállát, elvette a szárnyzsákomat, felakasztotta a fogasra. Akkor nem vagy állat, mondta Tubicának, és megkérdezte, hogy nem akarok-e velük fürödni. Mert ha például viszketek, van nekik egy költőláda tök friss kaliforniai strandhomokjuk, abszolút csírakezelt, vacsora után elpirregőzködhetnénk benne.

Nem mondtam, hogy kuss, mordult rá a párja, aki egyébként jókedvű volt, közölte, hogy kisfajkabineten döntés született, miszerint ő fogja mondania Paloma-bálon a nyitóbeszédet, és valami kurvára sikerültet akar, ami egyszerre radikálgyújtóhangú és eurokonform, egyszóval báli. Lényeg a lényeg, derüljön ki, hogy ki az úr a palomista világdúcban, ha értem. Mégse neki kelljen ujjal mutogatni személy szerint. Mindenesetre az, hogy nem más, az szépen domborodjon kifele.

Sétált fel-alá, csapkodta a térdvédőjét, lelkes volt és átszellemült. A sasbojok olajozottan vitték utána az íróasztalt. Nos, ő olyasmiket szeretne, hogy mi a galamb, tolltestvéreim, satöbbi, meg hogy pezsgővel a kézben állunk a vártán, tudom én azt jól, hogy ő hogy gondolja, most már éppen ideje, hogy beletanuljak. Szóval az legyen a fölvetés, hogy mi a galamb, melyet az elnyomatás ezredévei gyúrtak ki acélossá, bele a pofájukba, persze szép kulturáltan, mégis, ugye, a bál az bál.

Tolltestvéreim, ismételte teátrálisan, és a tükör elé lépett. Mostanában tükör előtt gyakorol, én javasoltam neki. Először dühös lett, hogy ő se nem buzi, se nem kanári, aztán nagyon rákapott. Ha egyet-egyet összetör, hozat másikat. Mélyen tisztelt fajtársak és fajtársnék, üvöltötte, egy Paloma-bál jó alkalom arra, hogy véráztatta fajközösségünk a derű oldaláról is összekovácsolódjék az ébredő nemzetgalambság előtt álló feladatok kohójában, ez egy faktumi tény, és aki nem látja, az vak. Mert csak a vak nem látja azt, hogy jövőnk méhe nekünk kohó, ami mellett nem lehet szótlanul elmenni, csak annak, aki vak, ez lehet, hogy kicsit így sok a vakból, mondta és rám nézett, de erre tart engemet.

Az inspekciókat megkapod éntőlem, kistestvérem, mondta Tubica, azt, hogy honnan hová kell eljutni a vonalvezetésnek és satöbbi, a kitisztázás meg a szépbeöntés a te dolgod. Van idő, de csak szaporán. Tényi szempontból itt van, lobogtatott meg egy zöld prospektust, ebben minden lényeges benne van, amit a fajbüszkeséghez tudni kell, A kultúrfolytonos fajkötelék, az a címe.

Ő ezt akárhol felüti, elevenébe talál. Itt van például, hogy nincs epéje, mint a galambnak, ami egyébként nem igaz, mert őt egyesek egy kanál izéba megfojtanák, epébe, ha tehetnék, mindegy, ne politizáljunk. Vagy pedig íme: szereti, mint galamb a tisztabúzát, naná, és ez azt is jelenti, itt van táblázatban, hogy egy galamb tulajdonképpen ugyanazt eszi, mint az emberek, sőt, fel lett mérve, hogy 0,06%-kal több kólát és háztartási kekszet. Rumos meggyről nem is beszélve, ugye, te bunkóliliom, kérdezte, és Rencikére nézett.

Konyakos, jegyezte meg Tubicáné karomlakkozás közben, az nem ugyanaz.

Mindegy, mondta Tubica, ne szakítsd meg a gondolatmenetemet. Ő továbbá nyomatékosan szeretné fölhívni a jelenlévők figyelmét a tizenhetedik oldalra, ami szerint a szeretettjét az ember úgy nevezte el, hogy „galambom” meg „tubicám”, de ennek vicc verzióban nyoma sincs, hogy például kis brazilom vagy bipsim, ugye, már bocsánat, épelméjű galamb ilyet nem mondana. És hogy ez mit jelent, fajbarátaim, arra nézve ki-ki vonja le a következtetését, satöbbi.

A lényeg, hogy a költőhöz jussál el, testvérkém, hogy coki a víznek meg a gályának, mert az árja az úr. Aztán pengethetjük a magánéletet, családi húrok, satöbbi, hogy a galamb a hitvesi hűség mintaképe, mert párban él, és megosztja a fiókák gondozását. És kicsit ugyan a természetéből adódóan fecsegős, de ha megözvegyül egy ilyen Renci, házastársa halála feletti fájdalmában ő is meghal, nem keres új párt.

Megint kezded a basztatást, mondta erre Tubicáné, látom, hogy megint kezded, idegenek előtt.

Ez neked idegen, kérdezte Tubica és megütögette a szárnyamat a prospektussal. Ez nem idegen, és különben se kezdek semmit, mondta, majd tovább olvasta, hogy a galamb az szláv szó, sajnos, és nem például sumér vagy amerikai, de mindegy. És a gerlice is szláv, viszont színgalamb vidékeken mondották gerlének vagy görlének is.

Na tudod, ez elég bunkón hangzik, nézett fel Tubicáné. Az, hogy görle.

Hülye vagy, mondta Tubica, a múlt nem bunkó. Hanem kultúra. Mi, fajtársak, egybegyűlt küzdőtársaim, mi több ezer éves szimbóluma vagyunk a legtöbb dolognak. Ide van írva, hogy egy csomó fejesnek konkréten szent madara volt a galamb. Olyan húzós neveket mondhat, mint az Avilai Terézke, egy Aquinói Tamás vagy Alexandriai Katalin. És ezek csak az A betűsök. Plusz az összes görög.

Na, mondjon még?

Ne mondjál, Cézi, mondta Tubicáné, és egy tegnapi Palomával legyezgette a szárnyaalját. Az idén különben se akarok Görögbe menni.

Erre Tubica csak legyintett, hogy majd oda megy, ahova befizet neki az eltartója, illetve ahová egyáltalán elviszi magával, mert ha ilyen sötétsüni marad, akkor nemhogy nyaralás nem lesz, hanem meg fogja hizlalni, és eladja grilltáncosnőnek. Tudod te egyáltalán, kérdezte, hogy ki vitte az olajágat Noénak a bárkába, hogy jól van, öreg, vége van az özönvíznek, lehet törülközni?

Na ki, kérdezte Rencike pikírten.

A galamb, mondta Tubica. És mi körözött Jézus Krisztus feje felett, amikor megkeresztelkedett a Jordán folyóban? Galamb! Nem sas vagy papagáj, te szárnyasbetét, nem ám, ordított fel Tubica a búzafelfújt szürkés romjai fölött, hanem galamb! És mit mondott a tanítványainak, ha veszekedtek? Legyetek, baszki, szelídek, egyszerűek, mint a galambok! És semmi flanc, meg minden héten kuvaiti ajakfény és csőrhidratáló. Krisztus a mi ékes szavú szellemi gerlénk.

Azt hittem, hogy te, mondta Tubicáné tele szájjal, és rám kacsintott. Egyre közelebb fészkelődött hozzám, tekergette magát, nyomogatta a lábamat az asztal alatt.

Azért az túlzás, hogy én, mondta Tubica, és kicsit elpirult. Mondjuk az igaz, hogy a szentlélek hét adománya őrá eléggé passzol, úgy mint bölcsesség, értelem, fajtanács, fajerő, fekvenyomás, jámborság, istenfélelem, és az ilyesmiket is frankón hét galamb jelképezi. Nem hét ember vagy kankutya! Mert a galamb egyenesen a lélek madara, akinek küldetése van, mely fölszáll a paradicsomba haldokláskor, és mint egy fehér pézsé, szabályosan kiröppen: huss, és arrive dercsi. Persze ha eleve fehér, és nem pedig mindenféle teniszruhás hurgó.

De nem is sorolom tovább, tolltestvéreim, tisztelt báli közönség, az eddigiekből is fényesen látszik, szavalta Tubica, hogy ők a szelídség, a tisztaság és a szeretet jelképe, ami mind igaz, mindazonáltal nem jelenti azt, hogy oda ne kéne csapni, ha sérül az érdek.

Ugyanis sérül, tolltestvéreim, ezer éveken át csak sérült. Mert mi volt a galamb? Leves. Pástétom. Maximum postás. Meg áldozati állat. Különben is; mért pont a galamb, mi? Mért nem a karvaly? A vércse? Mért mindig a galamb gyenge húsa porlott mint a szikla idegenszívű ajkakon, és tojása, mely olyan, mint a Viagra, épphogy nem kék? Mert még így is, fajtársaim, még ebben is csak használni akart, és iparkodni minden ízével, világosan meg van írva prospektusban, hogy vérét is, továbbá, tisztesség ne essék szólván, ürülékét is gyógyszernek használták. A guanót.

Pfuj, mondta Tubicáné, hogy a pofád bele nem suvad, s hogy ő mindjárt hányik.

Nagyon hányós vagy te mostanában, felelte Tubica. Ez igenis így volt. És ezen nem ájuldozunk, ez a múlt, és kész. Ezek tények, és arra valók, hogy lehessen tudni, mi a teendő, ha majd megfordul a kocka. Mert megfordul, fajtestvéreim, tisztelt báli közönség! A növekvés mint a tenger átcsap megragadásba, ha üt a közeli óra, és felvirrad a nap, amire emeljük ünneplő poharunkat dátum, aláírás. Mindenki kinyalhatja. Ezzel tessék tisztába lenni, aki véle egy fedél alatt zabálja a lazacot meg a szezámmagot.

Mikor Rencike kikísért, világosan megmondtam neki, hogy ha folytatja ezt a viselkedését, akkor kíméletlenül be fogom jelenteni legilletékesebb helyre. Akkor ő is be fogja jelenteni, mondta, hogy én titokban zaklatom, szavak és mások segítségével fogdosom, asztal alatt szinte megtojózom, közben meg holmi rendőrhennikkel randizgatok a tollszárítóban, nyilván azért, mert azoknak mindenből nagyobb van, és őszerinte ez rohadtul fog bizonyos személyt érdekelni. Jobban, mint a levelek, amiket írogatok. Úgyhogy én csak inkább ne jelentgessek semmit, hanem vegyem ki a búzagumit, és csókolózzunk!

Megoldhatatlan helyzet. Például nem tudom megszokni ezeknek a csőrszagát.

Amikor hazaértem, rögtön elaludtam és nagyon kényelmetleneket álmodtam. Valami strandon fürödtünk a homokban, mindketten a combomig értünk. Egyszerre csak párzani kezdtünk, forrón és pillanatok alatt. Nem részletezem.

Panaszkodik a gyógytornász, mondta nekem a mai köleskóstolón Tubica. Hogy minden erősebb mozdulatra jajgatás van. Hogy továbbá nem merjük elengedni az ereszt. Igaz ez?

Igaz, mondtam.

Mostan akkor mit csináljon velem, ha igaz? Hát hányszor mondja még, hogy repülni könnyű, kérdezte fejcsóválva. Hát úgy látszik, ő akármit tesz, őt én falra hányt borsó számba se veszem. S dafke se hiszek neki. De ő ezt nem hagyja annyiban. Ezt az én bizalmatlanságomat. A gőgös távolságtartást.

Tessél elhinni, hogy én nagyon is hiszek, hazudtam neki, csak egyszerűen félek, hogy leesek.

Natúr félel, kérdezte.

Úgy, ahogy mondod, feleltem.

Látod, fajtársam, erre én felsővezető létemre hajlamos vagyok nem gondolni, tűnődött el Tubica. Egy ilyen egyszerű, népi megoldásra. Hogy fél valaki. Pedig így van, bizony, hogy így. Ilyen nevetséges turbótakony az ember, lövöldözik és kultúrfölvág, hogy ő a világ ura, aztán tessék, ha megkaparjuk, egy ilyen kis hülyeségtől is fél. Nem csoda, ha ennek a fajnak már annyi. Lassan nem is lesz szükség, testvérkém, az embertelenítésre. Mert mind lepotyog magától. Csak győzze a galambság az eltakarítást. Sok kövér tetem a parkokban, fuj! Lesz munka és fejtörés. Hisz mégse lehet mindenkiből bőrkepép!

Na, ne nézzek olyan sötéten, hát tudom én, hogy ő milyen. Szilaj a fantáziája, na. És a törzsökös vérével túlságosan türelmetlen. Ezt én kritikusan nézzem el neki, és dörgöljem az orra alá! Hiszen ha nagyítóval megnézzük, tulajdonképpen ő se hibátlan. Mert neki meg a fallabda megy nehezen. Sajnos, fucky-mucky, pattog ide, pattog oda, és semmi haladás. Megmondva az igazat, egy hét alatt egy edző fölmorzsolódik, de mit csináljon? Dacára már a pisztolyt is lerakta, vallotta be Tubica, hogy ne legyen különösebb lövöldözés, de hiába. Mások vagyunk, testvérkém, sóhajtotta, ebből azt lehet leszűrni, hogy kurvára mások, ha tetszik, ha nem. S ki ő a galambok istenéhez képest, hogy ne tetsszen? Helyettes.

Lényeg a lényeg, senki nem alávalóbb a másiknál, legföljebb fölébb.

Abbahagyom, zörögnek a folyosón. Alighanem jön az egyenruhaszabó. Valami méreteket akar levenni a ruházathoz.

Ilyen egy balkáni bunkó! Még hogy csizmanadrágról nem volt szó! És hogy az extra zubbonyt is egyeztetni kell. Az eszem megáll. Jó, hogy nem egy szar legénységi kapucni! Tudod te, öreg, kivel beszélsz, kiabáltam, van neked fogalmad?

Erre megijedt, nagyon készséges lett, és miután levette a méreteket, hamar kitakarodott.

Ha szűk lesz a báli szárnyzsák, nem létezik, hogy nem ölöm meg. Mi az, hogy nem volt szó? Hát arról szó volt, te felvonózsír, hogy énnekem szárnyam lesz? Hogy galambbőröm lesz, amit lenyúznak? Hogy mindenféle rigác szabadkőművesektől kell repülni tanulnom, arról volt szó?

Nem én akartam, de itt bent acélkeménynek kell lennem, különben elpusztítanak. Aki hülye, haljon meg, igen. Ne félj, azt itt meg lehet tanulni, hogy harc az élet. Tubicáékkal rengeteg szemléleti probléma van, de ezt, már megbocsáss, helyesen látják, hogy azért mégsem lehet az önérzetnek minden nyegletempót és rákenést lenyelni, és valamit tenni kell az ilyen szabókkal és hasonlókkal. Ezekkel az idegenszerű csizmanadrághatalmakkal, amíg nem késő.

Őnekik most az a sorsuk, mondta még tegnap Tubica, hogy a karvalyhatalmak markából a hígvérjancsik folyton kenik őrájuk a multikulturális mocskot. Hogy például ők nem bírják a másságot, holott ez nem igaz, nem és nem, szavalta nekem ez a papagájagyú főalvezér, és ő reméli, hogy én őket megismervén ennek a propagálásában élharcos fogok lenni.

Naná, mondtam sokat sejtetően.

Mert nézzél csak ide, veregette meg a derekamat. Hogyan utálhatná a másságot, aki maga is más, erre felelj, fajmajomkám! És ő buta gatyásgalamb lenne, ami pedig elég röhej, szóval buta galamb lenne, ha például le akarná tagadni nekem, hogy ők általánosságban kicsit mások, mondta Tubica.

Ő ezt sokkal inkább bevallja. Ez, fajtársam, egy faktumi tény, csak rá kell őrájuk nézni, okos palomista nem csinál ebből kabinetkérdést. Na de!!! Na de álljon már meg az ocsúpumpa! Mert másni momentán mások, viszontag ebből még nem következik a világtörténelem, meg hogy irreverzíbilis! Sőt, azt is mondhatná, hogy ők régebbi fajcsaládközösség, mint az ember, ha kisebbek is méretileg momentán.

De mondd meg, basszájkám, rikkantott fel, hát mi is az, hogy méret? A méret az egy konfekció, az ember se fog mindig ekkora lenni, és a galamb se. Az, hogy például bizonyos helycsere bekövetkezik a fejlődésben, az egyáltalán nem olyan képtelenség, azt tudományosan bebizonyították, például a dínók és satöbbik, ő imádja a kajla pofájukat a tévében.

Egyszerűen a rendes viselkedésről van szó. Arról, hogy mindenki pont annyira legyen más, mint ők. Ez a közös cél. És ha nem megy másképp, a bizonyos szálmozgató köröket, akik farkast kiáltanak, ha meglátják a nagymamát, agyon kell nyomni, mint egy konyakosmeggyet. Egy poloskát. És ő erre áldozta az életét. Nem a sanda-bandára.

Meg a szárny-dologra is áldozta az életét, igen, arra, amit én úgy méltóztatok magam után húzni, mint egy koszos maceszsöprűt. Ő génúttörő kora óta igenis a galambság mérnöke akart lenni. És ő, fajalelnöktársaival ellentétben már korán feltette a kérdést, hogy mi ez a strucclátás, mért ne lehetne az izét, az embert is, bizonyos értelemben galambbá átalakítani, ha egyszer vica versa lehet, mért ne? Erre feleljetek nekem, tollfajtársaim, fordult a tükör felé.

Mert az nem lehet, tisztelt egybegyűltek, hogy ne lehessen, s hogy annyi vér hiába folyta szív, és kísérlet és fáradozás és áldozat, annyi, hogy egy teljes New York liftaknája nem volna elég. Ő mesélhetne, hogy mi minden lett oda beledobálva, a húsliftekbe. Álmok, remények, elhervadott munkagyümölcsök. Bizony isten, még halak is, volt egy balul sikerült szárnyasítás piranhákkal, de most nem erről van szó.

Lényeg a lényeg, ő mély búvárolója a jövőnek, egyszersmind orientáltja, s vagy igazol vagy begazol, ahogy a költő mondja. Neki, Tubica főfajalelnöknek az az elmélete, hogy egyebek között így születtek az angyalok, és erre ő hamarosan egy külön genetikus munkacsoportot fog fölállítani, a kerubok keletkezésére, mert ő biztos benne, hogy a galambok ősei már erre az egészre rájöttek a szárnnyal meg az izéval és már a kis kőbaltájukkal műtötték be az embert, illetve hát azt a félmajomi nyamnyamot, aki az ember volt, beoltották, mint ő mostan engemet, és abból lettek az ilyen lóbaszó muraközi angyalok, csak aztán a béríroncok tollán elfelejtődött a dolog, illetve úgy lett fölfogva, mintha ezt is az ember találta volna ki.

Ő különben emiatt sem érti bennem a kalandvágynak ezt a teljes hiányát. A húzódozás helyett inkább örülnék, hogy a véletlen folytán rajtam is kipróbálják, meg-e tud tanulni röpülni a miazisten, az ember. Bocs, de máma mindig elfelejti a faj szavát. És mér ne tudna, ha ők, a galambok tudnak beszélni, szobabiciklizni meg satöbbizni, nem sorolja föl, akkor mér pont az ember ne volna fejlődőképes? Hacsak nem annyira hülye. De ahogy elnézi, nem hülye, csak más. Nagyon is más. És nagyon is, hogy meg tudja tanulni a dolgokat. Még akkor is, ha forr benne a méreg közben és a békétlenség, abban az elfajzott emberi természetében, szóval ha belül mindenféléket gondol, tudja ő, hogy gondol, nincs ezen mit szégyelleni vagy titkolni. Ez majd el fog múlani.

Biztosíthatlak, hogy el, feleltem kétértelműen, teljes mértékben el, kedves bátyám.

Ha én nem aktívkodok magamtól, majd ő segít, mondta ma Tubica, és fölszólított, hogy írjam, amit mond, de szó szerint befelé a számítógépbe: „Tisztelt Fajfőtanács! Le szeretném szögezni, hogy az utóbbi időben olyan horderejű események történtek vélem, melyek odahatottak, hogy előző aberrált életvezetésemmel fölhagyjak, és szerény képességeimmel a jövőfolytonos fajhaza szolgálatába belépjek. Pont. Végre belé kell vágni a nemzetközi ocsú pofájába, és ki kell mondani a tetsző-nemtetsző fajigazat. Ha még egyszer kibámulok az ablakon és pofát vágok, a főfajalelnök úr az én orcám bőrével tunkolja ki a számítógépből ezt a sok szart, amit diktál. Itt közlöm, hogy elmúlt évi nyilvános szennyiratom silány írói aknamunkám szülötte, mely nem annak gennyére hull vissza hetedíziglen, kit célba vett, hanem fordítva. A benne foglalt hajléktalan embertársaimat a jótevőmtől eltulajdonított vegyi anyaggal magam kínáltam meg felforgatási célból. Hogy az illetők ezt maguk meg nem erősíthetik jegyzőkönyvben, arról személyesen tehetnek: sajnosan ágyukban dohányoztak, ami kollektív tragédiába torkollott. Restaurálásuk folyamatban, némi értékcsökkenésük ellenére élethű szoborcsoportjukon preparátor-szobrász dolgozik. Tubica Cézárral munkakapcsolatunk az úgynevezett Balatony Kálmán-ügy folytán vált szorosabbá, amiről kijavított jelentésem hamarosan elkészül, különben széjjel lesz rúgva az egész picsám vicc nélkül. Egy hét múlva!!! Mint a jelen példa is mutatja, Tubica fajzatvezető testvér kitörő humora sok nehéz órámon átsegített, dacára, hogy nem átallottam bosszúságot okozni neki, mérgét és pisztolyelővételét is beleértve. Melyért ezennel kérek, tisztelt Fajfőtanács, elnézést az érintettektől.”

Úristen, micsoda címeres barom, gondoltam, de nagyon elszánt volt, tudtam, hogy provokálni akar, ezért ráhagytam mindent. Írtam, föl se néztem. Ezzel persze rettentően megleptem.

Azt hitte, mondta, hogy tiltakozni fogok.

Nem vagyok abban a helyzetben, mondtam egykedvűen.

Aha, mondta. Aha. Akkor mégiscsak dühösködünk. Fölfújódzkodunk. Hát vegyem tudomásul, azért kell az egypár ilyesmi beadvány, hogy ő azoknak ott megmutathassa, hogy én nem csak döglök itten a fajközösség összekuporgatott pénzén, hanem a hasznára vagyok, mert egy szaros bőrgarnitúrával azért nem lehet ám örökre ellébecolni! Úgyhogy ne merjek pofát vágni, hanem írjam befelé, de szó szerint, mondta és tovább diktált.

„Tisztelt Fajfőtanács! Ne bámuljak, hanem csak pöttyengessem szaporán! E sorokat mindannyiunk atyai jótevője, Tubica Cézár első főfajalelnök úr szabad akaratából írom, aki semmilyen pisztollyal vagy kényszerrel erre engem reá nem vett oldalamba nyomva, se más kényszerítést be nem adott vagy folyásolt. Megfelel az igazságnak, hogy már kora gyermekkorom óta szeretném a bőrömet kísérleti célra más tollas személyekével elcserélni. Ezt én sejtgyűlésen több ízben felszólamlás tárgyává tettem, mit ő szavazásra bocsátott és elfogadott. Az ettől sajnálatosan eltérő humanoplutokrata mocskos beszédem minden valóságalapot nélkülöz. Ezután elvi irányításával felső-hátsó »combom« és hátam bőre tekintetében a bravúros műtétet rajtam közös erővel végrehajtotta. E helyütt vallom be, hogy a műtét folyamán én pluszban egy pár aktív (tollas!!!) szárny beültetését becsvágyó természetem miatt a saját felelősségemre kierőszakoltam. Kívánságomat jótevőm teljesítvén, azokat nekem szeretettel beműtötte, melyek a palomista fajgenetika legnagyobb csodájára megeredtek, mitől fogva Tubica főfajalelnök testvér gondos keze alatt lábadozom, gyógytornázom, aviatika órákat veszek, s alig várom, hogy ennen repülésemmel e fajgénsebészeti unikumra feltegyem a koronát, és akik ezen fintorognak, és az egyéb rágalmakat terjesztik, nagyon vigyázzanak, mert egyszer csak reá fog bimbirizni, aki farkast kiált lelkiismeretlenül, ha a bárány egy kicsit keményebben talál föllépni a fogával, és nem hagyja helytelen irányba fejlődni a dolgokat. Egyszer betelik a kalicka!”

Ha ez kiderül, most már aztán tényleg végem, Tubica kitöri a nyakamat. A legrosszabbkor. Pont most, amikor végre egy kicsit egyenesbe kerülnék.

Ma a délutáni alvásom közben tudtom és akaratom ellenére bejött hozzám Tubicáné. Sajnos, ezt nem álmodtam, mint a múltkorit, a viharos nyomokból ez egyértelmű. Egy pillanat alatt bebújt az ágyamba, helytelenkedett, csipkedte a pizsamanadrágomat. Igyekeztem őt eltakarni a testemmel, de félek, hogy mégis a kamera szemeláttára tette mindezt.

Ő nem bír tovább a vérével, mondta, őt nem érdekli ezután senki és semmi, verjük agyon a Cézárt, és szökjünk meg. Méghozzá gyorsan, még a közös nyári nagyszafarijuk előtt, ahonnan ő, Tubicáné, nem is biztos, hogy visszajön élve. De most ez sem érdekes, csak a forró, lobogó pihetoll érdekes, higgyem el, ő az erőszaktól sem riad vissza, mondta, és én azonnal nézzem meg, hogy ő mit vett föl magára, és hogy hol patentos.

Nem győztem csitítani, hogy rendben, de legalább fogja be a száját.

Inkább fogjam be neki én, burukkolta, és inkább legyek ügyesebb, mert még egy patent van.

Őszintén szólva csókolózási pózban dulakodtunk, ha éppen figyelt a Monitorcsoport, akár félre is érthették a történteket. Hétköznap, fényes délután! Tubicáné bűzlött a konyakosmeggytől, forró volt és kezelhetetlen. Szeretném leszögezni, hogy nem tudtam mit csinálni.

Úgy viselkedjek, mondta, hogy a kezében van az életem. Ő mindent végiggondolt előzetesen, mert ő buta, de nem hülye. Azt is, ha mondjuk én, akár kéjvágyból, akár karrieri számításból, ezennel kitekerem a nyakát, mint egy Rómeó vagy melyik. Mert azzal sem oldódik meg semmi. Megtalálják őtet, egy ismerős nyakat, őszintén szólva nem ez lesz az első nyak a környezetemben, ha jól emlékszik, és akkor kampec dolóresz.

Látod, pucikám, hát nem jobb ez a titkos édesség, böfögte bele a fülembe, a számba. De jobb, mondtam. Meglett a másik patent.

Istenem, most segíts meg, máris jön valaki.

Még jó, hogy el tudtam küldeni az előző e-mailt. Az utolsó pillanatban.

Tubica kopogás nélkül tört rám, szabályosan berúgta az ajtót, hogy szót se szóljak, mert ő mindent tud. Meglehetősen részeg volt. Hála az égnek, egyedül jött, a sasbojokat, hiába süketnémák, a folyosón szokta hagyni ilyenkor. Rég kiterveltem, hogy mit fogok tenni, ha arra kerül a sor. Az utolsó pillanatban odacsalom a géphez, hogy nézze meg, mi szépet írtam neki, és villámgyorsan rácsukom a fejére a fedelét, csak úgy recseg. Igazán stílusos lesz, ha magával a laptoppal préselem le a szemét gazembert, folyjon a leve, itassa át ezt az egész rohadt gépet, az egész rohadt képernyőt. Azután kifeszítem valahogy a dróthálót és huss, kiugrok. Úgy érzem, tudok már annyi mozdulatot a gyógytornásztól, hogy ne törjem össze magam. Beszív, széttár, rácsap, kifúj, és újra elölről. Satöbbi.

Eddig ment volna a dolog, eddig könnyű is volt kitervelnem. De itt mindig elbizonytalanodtam. Mert mi lesz utána, ha, mondjuk, leérek? Hiszen ki véd meg ezektől? Ki mer velük kikezdeni? Tollasan, szárnnyal a hátamon, lakás nélkül, iratok nélkül hova mehetnék? Angyalnak? Pláne karomkeresztes, barna pizsamában? Ki hiszi el, hogy én nem ezekhez tartozom, és ki fogad be, úgy értem, hogy rajtad kívül ki, de hát pont abban a lakásban úgyis pillanatok alatt megtalálnának. Egyszóval: nincs hova menjek, nincs és nincs, ezt gondoltam végig egy szempillantás alatt, mikor Tubica beviharzott, hogy ő mindent tud.

Azonnal észrevette a halálra vált ábrázatomat. Ne kloákázzak, na, hát csak viccelt, mondta, és hogy piszok jó a kedve. Kérek-e injekciót? Olyant ad, amilyent csak akarok, édeset, erőset, sose halunk meg. De aztán, hála istennek, nem adott. Kihúzta az ülőrudakat, és kuporgott egy kicsit az asztalomnál. Nyomogatta a laptopot, olvasgatta, amit tegnapelőtt nekem tollba mondott, nagyokat kruhaházott, aztán egyszer csak elaludt. Fölráztam és hazaküldtem. A kurva anyátok, nekem is megvan a privátszférám, még ha nyomorult is vagyok és kiszolgáltatott.

Azóta egész testemben dobog a szívem, elaludni persze nem tudok. És mindenféle bosszúterveken töröm a fejem.

Mit akarnak ezek tőlem?

(Mikor ezt a levelet átküldte, ugyanúgy éjjel két óra lehetett, mint most. Nem lepődtem meg, noha ilyesmit korábban nem írt, hogy megszökne, pláne, hogy hozzám. Bár akkor, július elején még nem egészen értettem, hogy „pont” ebben a lakásban mért találnák meg „azonnal”, egyáltalán nem bántam, hogy, legalábbis szökésileg, nem szerepelek a tervei között. Joggal gondolhattam, hogy Tubicáék számára én nem létezem, pontosabban dehogynem: ott vagyok nekik megműtve, megbolondítva, mért keresnének idekint a városban?

Fölraktam vizet neszkávénak, kezdek lassulni.

Azóta öt hónap telt el, és minden világos lett, anélkül, hogy reggel lenne. Vajon hol lehet ma éjjel az illető? Nyilván röpköd egyik bankettről a másikra, issza a győzelmi pezsgőt, az erjesztett begytejet, koccintgat, fogadja a gratulációkat. Vigadó, Operaház vagy Parlament, egyik nagyobb padlás, mint a másik. Még az sem lehetetlen, hogy a szolgálatos ifjúgalambok reggel elfelejtik fölkelteni, és nem ér ide nyolcra. Nagy blamázs lenne!

Eléggé szúr a szemem. Amíg forrt a víz, próbáltam visszaemlékezni rá, hogy mit csináltam a nyáron, de ezeken a drótposta-leveleken kívül nem emlékszem semmire. Az illető nyara töltötte ki az enyémet, a hősömé, aki láthatólag kezdte kiismerni magát az új helyén. Ízlésem szerint túlságosan is. Ennek ellenére próbáltam változatlanul toleránsan, legalább méltányosan gondolni rá. Meg van zavarodva, mondogattam, ami nem csoda, az vesse rá az első követ, aki másként viselkedne, és így tovább, de egyre több viszolygást és egyre kevesebb sajnálatot éreztem iránta.

Azt, hogy magamtól mennyire viszolyogtam eközben, fölösleges mondanom.

Persze, jó néhányszor megfordult a fejemben, hogy ama hozzám közel álló hetilapban leközlöm az illető leveleit, hiszen a média a nyár elejétől óvatosan, de azért foglalkozott a karomkeresztesekkel, akiknek időközben lelkes, sőt nyilvános hívei akadtak magas, ahogy odabent mondanák, „főemlős” körökben is. Ettől függetlenül megjelent egy-két félős vagy éppen hisztérikus riport arról, hogy valakik szisztematikusan, katonai alakzatba szerveződve harci kutyákat rabolnak el, macskákat és verebeket ölnek.

„Egzitíroztatnak”, ahogy az egyik szabálysértő fogalmazott egy kerekasztal-beszélgetésen.

Az újságok azt is megírták, hogy a megengedettnél nagyobb számban tűnnek el állatvédők, emiatt hatóságilag meg lett tiltva a galambetetés. Mindennaposak lettek a röpcédulák. Egyre több, olykor gyerekes fenyegetőzést lehetett olvasni a Megragadás Napjáról, és a Tisztabúza Éjszakájáról. Azután csönd lett, jöttek új szenzációk.

A fikciók fölött rég eljárt már az idő, dokumentálni pedig e leveleken kívül semmit sem tudtam, úgy döntöttem tehát, hogy egyelőre hallgatok. Hogy is állhattam volna elő azzal, hogy május óta a saját nevemben tudósítom magamat drótpostán a Szárnyalás Házában történtekről, de a leveleket nem én írom? Fölösleges, hogy bolondnak nézzenek, mondtam magamnak, ámbár mindenki azt hisz, amit akar, viszont egy igazi vészhelyzetben, „mikor tényleg a demokrácia kerül veszélybe”, ki fog engem tudósítani onnan, ha informátoromat véletlenül bajba sodrom?

De hát hiába ködösítek én itt: egész egyszerűen féltem. Az illetőtől is és a palomistáktól is. Így telt a nyár.

Valahol olvastam, hogy hajnali kettő és négy között még a siralomházban is rátör az emberre az álmosság. Márpedig elaludnom semmiképp nem szabadna. Jó erős kávé. Csönd lesz odakint. Lassan a legvadabb mulatság is abbamarad, mindössze egy-két megkésett söröshordó robban a Vajdahunyad vára fölött, mint egy távoli dobhártyán.)

Tubica a kisfajtanácsterem ablakában tollászkodott, onnan látta, ahogy egy fordulásnál elbillentem, a gyógytornász nem tudott, talán nem is akart elkapni, és levitorláztam hat emeletet. Jöhettem föl az udvarról lógó orral, gyalog. Tubica a lépcsőfordulóban várt. Csóválta a fejét.

Ő nem és nem érti, hogy ha minden szart meg lehet tanítani repülni, engem pont mért nem. Ott hadonászott az orrom alatt, ingerült voltam, szégyelltem magam.

Ne haragudj, engem is meg lehet, valami ilyesmit akartam volna ordítani, de nem kaptam levegőt. A vékonyodó lábaimmal alig tudtam menni, megint a földön húztam a szárnyam magam után, pedig ez szigorúan tilos.

A sok nehéz csont meg szívzsír, az az oka, mondta Tubica együttérzően. A testi háj. Lehet, hogy ki kéne még műteni pár dolgodat, testvérkém. De ez nem fog menni, ne örülj, mert akkor megint hónapokig tart a felépülés meg a lábadozás, sajnos egy ekkora hülye testnek ez sokba van, és akkor megint kezdhetjük elölről a repülésórákat. Márpedig most már jó lenne eredményt látni.

Tubica a vállamra ült, amit ritkán, csak akkor enged meg magának, ha vánszorogni sincs erőm, és bevitette magát az üres tanácsterembe. Ha nem kedvelne annyira, sóhajtotta a fülembe, nem bajlódna velem, higgyem el. Neki ez a legnagyobb hibája, ez a szimpátia és szeretet. És tudom, hogy mit eszik rajtam?

Nem tudom, mondtam.

A maga igazát. Igen, ő rajtam keresztül, megmondja őszintén, a maga igazát kedveli. Hogy amit ő mond és jövendöl, az szökkenjen szárba, és az úgy legyen igaz, ahogy van. Az legyen hétszentség, ha szabad kérnie. Tudományosan is, és mindenhogyan is, mert erre ő kényes. Tehát ha ő azt mondja, hogy repülni fogok, akkor a háromnapos hullám is repülni fog, mint egy Alföldi Keringő, mert ő a legkevésbé sem egy falhozvert lófasz, akire gúnyosan lehet pillogatni, és akit netán egy fos kis főfajtanácsban ki lehet nevetni a háta mögött. Meg van értve?

Tubica ekkorra már rendszerint fölemeli a hangját, és azt, hogy „nem, nem, soha”, azt már teljesen felfújódva üvölti, egy igazi galamb-duce, és miután körülnézett, hogy nincs-e fajidegen vagy újságíró a közelben, többnyire frenetikus dührohamot produkál, őrjöng, forog a csőre körül, beleharap a zsebkendőjébe, a szőnyegbe, mindenbe, ami csak összeesküvésre képes. És ez még mindig jobb, mint ha lövöldözni kezdene. Micsoda egy ócska és félelmetes paprikajancsi!

De az utóbbi időben azt veszem észre, hogy valami titokzatos okból szüksége van rám. Harcostársaként kezel, tüntetően a szemembe próbál nézni, és nagy feladatokat emleget, szabályszerűen griffi magasságokat, melyeket mi ketten vagyunk meghódítani hivatottak, ezért fontos néki, hogy stabil legyen a váll, a vállam, melyre ő felállhat. Fizikailag is, és bizalmilag is. Érted, fajtestvérem, az én krédómat?

Értem, mondom, csak most kilóg a belem.

Tubicának az a legnagyobb baja, hogy politikus létére kiszámíthatatlan, hogy sokszor fogalmam nincs, mit akar. Hogy például mit vár tőlem. Sajnálom, ennél többre nem vagyok képes. Napi hat órát gyakorlok a gyógytornásszal, mindent megszoktam, a halálfélelmet, a rémületet, a kövér, muris árnyékomat a háztetőkön, azt, hogy ropognak a hátamon a varratok és hogy bambusznáddal veri a csűdvédőmet Hendy Zenaida, a gyógytornász.

Nem panaszképpen mondom, már első nap közölte, hogy ez a módszerhez tartozik, úgyhogy nem haragból ver, hanem zsigerből. Hülyébb vagyok, mint egy strucc, szokta mondani barátságosan. És hogy ha így megy tovább, őneki nem lesz jó vége, Tubica őtet fogja leszúrni.

Na és? Majd pont az ő végével fogok törődni! Fajzagyvalék!

Délután írtam egy kérelmet a Főfajtanácsnak, ha már annyira akarta.

Átnézte és folyton átíratta, úgyhogy háromszor vittem vissza neki a dolgozószobájába. Ma ritka megalázó módon bánt velem. Úgy látszik, mondta, kurvára apad az írói véna. Milyen író az ilyen, kiabálta. Író, aztán nem tud fogalmazni! Még erre is nekem kell megtanítani! Hát mi vagyok én, hát a világ esze vagyok én, hogy még a saját kérvényüket is nekem kell az író fajtársak helyett megírni? Nekem kell megírni, nekem kell elbírálni, nem sok ez egy kicsit? Mért hiszitek ti, hogy én egy komplett atyaúristen vagyok? Egy úristen-multiplex?! Azért, mert véletlenül én vagyok közöttetek a legizébb? Ezért már rólam le kell húzni az összes bőrt? Hát mit tudol te, Madárfejű Lajcsika, ha még egy folyamodványt se bírol megírni? Repülni nem tudsz, írni nem tudsz, a húsod keserű. Akkor most mi van? A lift van, fajmajomkám. Szóval, csak nagyon vigyázzál magadra!

Majdnem felrobbantam dühömben. Az lehet, hogy lift, mondtam némi csönd után, de akkor nehogy esetleg egy kis baj történjen. Mondjuk a szárnyakkal. Például egy kis törés vagy kiszakadás. Mert ki tudja, hogy sikerül-e még egyszer? Megtapadni egy ilyen beműtés után, mondtam. Még akkor is, kérlek szépen, ha te, Tubica testvér, vitathatatlanul a gigantopalmológia Micsurinja vagy. Micsurin Cézár, úgyszólván. Arról nem is beszélve, hogy azt a szárnyat a tartozékával egy bizonyos testület is számon kérheti, hogy hova tűnt. Horribile dictu! Ha például én itt most egy megalázottság folytán kiugornék. Ráadásul rádió, tévé, sajtó, kinek kell az? Úgyhogy, mondtam Tubicának, a helyedben én is vigyáznék magamra … és a számra, kedves bátyám.

Meglepetésében leengedte a szárnyait. Aha, mondta bambán. Érti ő. Jön megfele a nagy pofám. Mint amolyan főemlősnek. Egy kicsikét nem fáj, már megjön az öntudat. És máris azt hiszem, hogy engem nem lehet megfőzni levesnek. Pedig mindenkit meg lehet, fucky-mucky, mindenkit, suttogta, és meresztgette rám a szemét.

Szerintem is, mondtam, és bátran visszanéztem. Májgombóccal.

Sajnos, mikor a sasbojok bekísértek a szobámba, sírógörcsöt kaptam. Utána meg össze akartam törni mindent.

Legalább mi ne tépjük egymást, fajmajomkám, mondta Tubica a fürdőben, hiszen én vagyok az egyedüli értelme az életének, meg a világgalambság, melynek oltárán már rég föláldozta az ő föláldozandóit, és én látva látom, milyen egy bonyolult személyiség ő, mégis bántom, és az érzékeny pontján szúrom tökön, no mindegy, úgy látszik, őrá ezt mérte ki a begyvaló.

Különben akármilyen kis csinosra sikerült, nem győzte meg őket a Főfajtanácsban az én haladék-kérésem, fújtatott Tubica. Burrogtak a hurgóbányák, és továbbra is nagyon bizalmatlanul érdeklődnek, sajnos. Csak egyszer le ne nyomjuk a torkukon a faj szavát a macskajancsiknak, karolt belém jótevőm a szaunafolyosón, és nyilvánosan sétálgatott velem föl-alá sápadt körzetvezetők, alelnökségi titkárok, satöbbik között. Nagyon rossz guggolva sétálni.

Egyáltalán, vágott hátba Tubica, hát mi közük hozzá, hogy mi van az ő génvédencével? Az irigységen kívül. Még hogy a galambnak nincs epéje! No hiszen! Nem bírják ki, ha látják, hogy valaki több náluk. Hogy több benne a vasakarat. A vérmarok.

Hogyhogy a csávómanus tavasz óta lábadozik, kérdezik őtet a fajkabinet-büfében bizalmasan, hogyhogy? Úgy, fogja ő a lágy szívével a pártomat, hogy röpülni tanul, fajtársaim, csak ugye, kurva nagy a feje. Itt valami svindli van, mondják, könnyen lehet, hogy az az író-példány már nem is él, hogy az már régen bőrkepép vagy biosíkpor.

Hát mit képzelnek ezek?! Egy Tubica-páciens?

De meg fognak lepődni, üvöltött fel jótevőm, és nagyokat csapott a hátamra egy nyaláb fűzfavesszővel, mert ha törik, ha szakad, ő megmutatja, hogy én ott fogok repülni mellette a Paloma-bálon kötelékben, kiöltözve. Ezt ő elhatározta, még ha a fejemet le kell vágja, akkor is, és majd mindnek be fog szakadni a pofája a bámulástól, a sok kis faszkakukknak és réti csumának. Még hogy ultimátum, még hogy ők az augusztusi nagyszafari előtt kézzelfogható eredményt akarnak, kiabálta Tubica, és úgy láttam, ezúttal tényleg szimpatizál velem, és felháborítja a kétségtelen méltánytalanság. Na csak várjanak! Megkapják a nyakukon a kézzelfogást. Mert tudja ő, hogy honnét fúj a fingszag.

Szokás szerint a pisztolya után kapkodott, hogy az oldalamba nyomja, vagy legalább hadonásszon vele az orrom alatt. De hát egy szál taubliban voltunk, így csak belökött viccesen a hidegzuhany alá. Mindegy, én azért ne fossak be, hanem gyakoroljak szorgalmasan, vasakarat, vérmarok.

Ha pedig eztán se válik be ez a Bahama-gyerek, csak szóljak őneki. Mert itt már nem babra megy a téma.

Ma váratlanul lekísértek a génstúdióba, hogy meg kell csinálni azt a bizonyos szárnyigazítást, megbeszélték a gyógytornásszal, öltözzek, végezzünk gyorsan.

Nagyon megijedtem, de végül kellemes csalódás volt, s még a repülési technikámnak is hasznára vált a kormánytollak átstrukturálása ominózus jobb szárnyamon. Annyira sem fájt, mint egy hajvágás, inkább csak a közeg tűnt eleinte kellemetlennek, elszoktam már attól, hogy mindenféle balkáni fajzatok turkáljanak a szárnyaim alatt.

A génstúdiók a hátsó traktusban vannak a földszinten, valahol a volt házmesterlakás táján, bár lehet, hogy ebben tévedek. Arrafelé még nekem is csak külön kísérettel szabad mennem, motoros rácsok vannak, villanydróthálók és szirénák, „a jövő génkonyhája” veszélyes üzem, nem vitás.

Kísérőimmel zegzugos folyosók és biztonsági ajtók után egy agyonhasznált, hentesboltszerű helyiségbe jutottunk. Az erős kutyabűzt még a domestos-szag sem tudta elnyomni, lengett súlyosan, mint a viaszkosvászon kötények. Egyfolytában zúgtak a szárnyvégpúderezők, a polírozógépek, de még így is hallottam nyugtalanító hangokat a távoli részlegekből, főleg ugatást és egyenletes vonítást, annak bizonyítékaképpen, hogy a főgénszabászok likvidálása ellenére dolgozik a génüzem, szabnak is, masszíroznak is.

Már épp elővettem volna a VIP-kártyámat, hogy álljon meg a menet, és nehogy már egy koszos legénységi műtőbe vigyenek mindenféle bélmosó segédek, mikor odajött a csoportvezető testvér, és sűrű tisztabúzákat kérve a félreértés miatt, bevezetett egy normális sebfodrászati szeparéba. Bükkönyteával kínált, begykaviccsal, ahogy illik, és munkába vette a szárnyamat.

Az a helyzet, hogy ilyen szárnyászati aprómunkát csak fontos galambok esetében vállalnak el, hiszen rengeteg a dolguk, szuszogta ez a kövér altenburgi dobos. Mert érti ő, hogy a télre végezni kell, de alighogy lementek a pingvinkísérletek, sajnos máris megkapták belső rendeletbe, hogy a kutyakérdést egyszer és mindenkorra meg kell oldani, és ugyan a Tornavércse Rohamosztag már a városban lelikvidálja a civil részét, ahogy a macskákkal tették meg a verebekkel, azért a harci kutyákkal van dolog, azokat nem elég begyűjteni, azokat be kell sorozni, föl kell venni az anamnézist, és már az adminisztrációt sem győzik, nemhogy az átalakítást.

Egyszerűen nem bírják a hússatuk a terhelést, mondta, és hiába futószalagműtét egy kutyánál a szárnybeültetés, azért azt is meg kell csinálni tisztességesen. A kapkodásból csak a baj van, meg ugye a karvalysajtó basztatása. A legkisebb gikszernél is botrányt kiabálnak. Nem is tudja, mi lesz, ha majd elkezdődik az emberfeldolgozás. Aligha lesz mindenki önkéntes, mint én, nem igaz? Ők már, kiskaromkeresztesek, előre félnek, megmondva az őszintét.

Meg, ugye, vezetés sincsen momentán, aki vállalja a felelősséget. Biztos hallottam, hogy a múltkor egy légió rosszul összerakott griffterrier leesett a Margitsziget fölött, és akkor az egész régi főnökséget kíméletlenül likvidálták. Pedig semmi különös nem történt, kiváltott, pecsétes engedélyük van a hatóságoktól sétáltatásra is, mindenre; fejenként három óvodás gyerek szabálysértés nélkül elfogyasztható, persze esznek ezek tanyasi öregnénit is, ha nincs más. Annyi történt, hogy mondjuk a Margitszigeten mindez engedéllyel is tilos, továbbá a szerencsétlenek kicsit túl is lépték a keretet ijedtükben.

Ő, hála a jóistennek, továbbképzésen volt a tengeren túl, így úszta meg a leliftezést, s most kínlódhat ezekkel a balkániakkal, nem mondja, van érzékük, ügyesek, de mégis a bőrkepép-üzemből lettek átvezényelve, anatómiából és aviatikából nullák. Azért igazítja meg a szárnyamat ő, mert még ilyen kis rutinmunkát se lehet rájuk bízni, meg, hadd tegye hozzá a jövőre nézve, ő azt is jól tudja, hogy én ki vagyok. Hogy szinte kabinetfőnök. Mert azt már eléggé burukkolják a folyosókon. Egyébként, mondta ez a derék altenburgi, nemsokára új aligazgatójuk lesz, Tubica professzor úr állítólag már kinézte a főgénszabász-technikust, valami Ignazio nevű mutáns.

Kifejezetten kellemes, kulturált jelenség volt ez a névtelen, egyszerű csoportvezető. Miután bepúderozott és lekefélt, szinte szívélyesen váltunk el.

Tubica utasított, hogy elég volt ebből a trotli székházi körözésből, készüljek, ma el fogom kísérni őt egy bizonyos hegyvidéki objektumba, egyszerű tereprepülés, nem fog lenni semmi baj, végig ott lesz a gyógytornász, a Turul-kommandó, továbbá jön velünk a VIP-kíséret, kék lámpa, csőrmotorosok, minden, az anyám keserves tojásába se lehetnék nagyobb biztonságban, csak hirtelen forduláskor vigyázzak a lógó valagamra, és semmi körülmények között ne egyek idegen tetőről.

Az út a szokásos halálfélelem és hányinger ellenére jól sikerült, azonnal fölvágtunk magasra, sportosan és merészen, s csak a hegyek fölött ereszkedtünk lejjebb, terepközelbe. Vonultunk a forró nyári délutánban, alattunk őgyelgett a Sváb-hegy, őgyelegtek a lombok, héjának, sólyomnak nyomát se láttuk. Turul-kommandós kísérőim szabályszerűen megdicsértek, bár szerintem párkányfogásból még megbuknék, pláne baseballütővel, ha anélkül is bizonytalankodom.

Amikor végre megérkeztünk, Tubica azt mondta, hogy ez egy bizalmas természetű ügy, amelyben ő most jár, úgyhogy csak szépen várjak az ápolói teraszon a többiekkel, járkáljak föl-alá, és ne lepődjek meg, ha fényképeznek. Hiszen lassan ezt is meg kell szoknom, a vakuk villanását, hajaj, de mennyire hogy meg!

Mielőtt becsukódott utána az elektromos csapóajtó, még hallottam, ahogy valami seggnyaló bunkóbegyes a legmélyebb tisztabúzával fogadja „pályája üstökén delelő főfajalelnökünket”, majd ezerszer fajbocsánatot kér, amiért ő csak most ért vissza a főbejárattól.

Sajnos, alelnök uram, kurrogatott, sajnos, nem tudhattuk, hogy ilyen sportosan vagytok, hogy effektíve az ablakon keresztül tetszetek érkezni.

Kapják be! Dühös voltam és vérig sértett. Ugyanúgy odakint vártam rá háromnegyed órát, mint a legszarabb kis sasbojok, mint az egész parlagi segédszemélyzet. És se egy répatonik, se egy meleg uzsonna. Persze mit is akarok én, hiszen egy elrabolt, szétműtött, zsíros kis szolga vagyok, semmi más, egy csicskás, aki örülhet, hogy luk van a farkcsíkmirigye alatt.

Azt hiszem, ez a pofon jókor jött, újra el kell gondolkoznom a reális lehetőségeimen. Fél órája értünk haza, Tubica vad tempót diktált, alig bírtam, de mikor a röptetőben kifújtuk magunkat, megdicsért. Azt mondta, nem hitte, hogy kibírom, és ha leestem volna, istenbizony, otthagy a dzsuvába. Vérző szívvel, de szó nélkül. Viszont most már látja, mennyire ragaszkodok hozzá, s hogy ember létemre is van bennem fantázia. Ilyen hűséges és béketűrő mutánssal eddig még nem volt dolga.

Még hogy én hűséges?! Rohadék!

Tubica váratlanul közölte velem, hogy hosszú nyomozás, utánjárás és aprómunka után tegnapelőtti közös látogatásunkkor bizonyossá vált, hogy atyai barátunk és példaképünk fiúgyermeke, Balatony Lajos testvérünk épen és bizonyos fokig egészségesen megkerült, s a mai napon ideköltözik a Székházba. Abszolút bizalmi munkakört fog ellátni a génstúdióban. Szó ami szó, vannak néha furcsa dolgai, nemcsak hogy Ignaziónak hívatja magát, s pláne Bergmannak, hanem sokszor lát szúrós, fehér fényeket az elméjében, amitől begurul, és akkor, mint a trotil! Szóval hiperül lobbanékony példány, sajnos ezen a szanatóriumi kezelése se nagyon tudott változtatni.

És roppant kíváncsi rád, testvérkém, veregette meg a vállam Tubica, ugyanolyan forróul szereti az alaptalan kitalálókat, mint én.

Délelőtt leszúrták a gyógytornászomat. A kommüniké szerint Hendy Zenaida aviortopédus többedmagával utcai verekedésbe keveredett, s hősies helytállásával kivívta legmagasabb testvérei együttérzését, de én tudom, hogy ez nem igaz. Egész biztos, hogy Tubica szúrta le hirtelen felindulásból. A szegény ördög, bizonyos informátorok úgy mesélik, kiröhögte a főfajalelnököt, sőt hurgó vőlegénygalambnak nevezte, aminél nagyobb sértés nincs a galambfélék között. Tubica bólogatott, bólogatott, aztán egy félbetört kézitükörrel elvágta a gyógytornász torkát. Megtaposta, megkoszorúzta, majd hívta a sajtót.

Utáltam, nem arról van szó, éppúgy utáltam, ahogy ezeket mind, ez természetes. Ugyanakkor, igaz ami igaz, Hendy Zenaida jó szakgalamb volt, kemény, de igazságos. Nem értem Tubicát. Amikor ennyire kell a szakértő! Tavaszra ezrek állnak majd sorba, hogy repülni tanuljanak. Ez maga a politikai dilettantizmus. Pláne kézitükörrel! Bizonyisten, mint egy varietégalamb.

Márpedig a fajvezetés nem varieté. Hidd el nekem, én ezt egész közelről látom, ez a mi főfajalelnökünk egy kapitális politikai dilettáns. Nem mondom, istenadta, nagyszerű képességek, és mégis valami kiirthatatlan kisszerűség. Az ilyen az nem gyanakvó, hanem egyszerűen akadékos, nem precíz, hanem piszlicsáré. Továbbá egyre biztosabb vagyok benne, hogy meg kell állítani, mert többet árt, mint használ. Ez az a típus, amelyik a legszentebb ügyet is félreviszi. Már ha van ilyen ezeknél, hogy legszentebb.

Azt hiszed, nem látom ilyenkor, ahogy fintorogsz?

De látom. Csak kívülről könnyű ám pofázni és fintorogni! Ligákat alapítani! A kibicszívűek könnyen üldögélnek a kipihent püspökfalatjukon, és könnyen bámulják ám fejcsóválva a Vajdahunyad vára rohadék tetejét! De én az arcvonalban vagyok, ezt sose felejtsd el, fajmajomkám, és a világ arcvonala nem értelmiségi tökvakarás.

Az Opera padlásán botrányok és hosszabb lövöldözések nélkül lezajlott a Paloma-bál. Nagy bál volt, nagy készültség, az égből is folyott a pezsgő. És amit tavasszal nem hittem volna, valóban ott repültem zsinóros lastexmentében Tubica Cézár hátsó oldalán. Persze a mindenféle Híradók legföljebb az alelnököket mutatták, a kíséretet csak egy villanásra, muszájból. Egyébként sima díszelgő irányrepülés volt, bal kilencedik voltam, szorosan körbevettek a sasbojok, ha bármi történne, de nem lett baj. Lassan a hányingert is megszokom.

Sajnos izgalmamban annyira összeszorítottam a fogam, hogy összeragadt a két csőrvédő, és kis híján megfulladtam. Ezen többen nevettek, de majd nem nevetnek, a senkik, a kis csimbók sárcipők, majd elfogy a levegőjük a nevetkezésre. Különben is, ami a lényeg: beszédünk kiválóan sikerült. Ocsúdj búzám szárnya címmel a Paloma is lehozta. Persze alig hiszem, hogy olvastad, ilyeneket, ugye, az író úr kényes izéje nem olvas. Csak a sárdobálást. A csúsztatást. Pedig többen gratuláltak, egyenesen nekem, titokban megszorították a térdemet, s meghívtak, nézzek be a páholyukba.

A Topogóst ifjú barátaimmal a szárnysegédi páholyból néztem végig, és mondhatom, szépen sikerült. Rencike egyetlen egyszer esett el, az se volt feltűnő, a kirendelt ifjúgalambok felrángatták.

Tubica még a svédasztal-torna és a zsákbafutás előtt bemutatott vetélytársainak, a többi főfajalelnöknek. Ezek egytől-egyig kevély, horgasnyakú bürokraták, nagyon is ki vannak gyúrva, s alig alacsonyabbak Tubicánál. Velem egyáltalán nem álltak szóba, de úgy láttam, Tubicát is többnyire lenézik, nevetséges operettbaromnak tartják a rózsaszínű öltönyében, s most nagyon irigyek rá Hennike miatt és miattam. A többi kísérletről már nem is beszélve. Tubica korábban mesélte, hogy ő egyszer megmondta nekik direktben, hogy az rendben van, főfajtestvérkéim, hogy ti levegőnek néztek engemet, de nagyon jegyezzétek meg, hogy levegő nélkül nincs élet. Hát igen, ezt akár én is mondhattam volna nekik.

Épp a zsúfolt svédasztalon gyalogoltunk befelé az est fénypontja, a hatalmas, galambdúc formájú építmény irányába, mikor fél füllel hallottam, hogy nagy vita robbant ki közöttük. Rikácsoltak, egymás szavába vágtak, csak úgy fröcsögött ki a csőrükön a szarvasgombás kölesrolád.

Mi az, hogy a Tubica házaspárnak extra titkárság jár, mondta az egyik.

Plusz gólemkurva, morogta a másik a csőre alatt.

Arról, fajtársak, szó sem lehet, hogy ezek a fajzagyvalékok is bekerüljenek a szafari-küldöttségbe, hadonászott a harmadik. Ne is haragudjál, de azért az nem úgy van, Tubica testvér!

Magad is tudod, az ilyesmihez nem elég galambszabásúnak lenni, egy ilyen delegációba csak hetedízigleni színárják kerülhetnek, méghozzá a legrégebbi klánokból, mondta a legkövérebb, úgyhogy rokonság ide vagy oda, itt vitának helye nincs, ők csőrrel-karommal, az utolsó leheletükig ragaszkodnak ehhez, és Tubica ne is reménykedjen, ebben az ügyben minden körülmények között le fogják szavazni.

Talán még könnyebb verekedésre is sor került volna, de ekkor a torkunkon akadt a szó, mert a svédasztal közepén, az égig érő tisztabúzakalácson meggyújtották a fáklyákat, durrogtak a petárdák, lobogott az egész padlás.

Tubica sem vitatkozott tovább, sőt, gyanúsan nyájas volt, megveregette a vállukat, hogy rendben van, basszabúza, most inkább mulassátok ki magatokat, onbúsmankáim, s nézzetek a lábaitok elé, mert ragad a kaszinótojás és a giliszta-sodó. A többit majd az utolsó leheletig bezáróan, a cserzett arcú trópusokon megbeszéljük.

Nem halogathattam tovább, és ma, Tubica kifejezett kérésére levizitáltam Balatony Lajoskánál.

Egy alagsori kórteremben feküdt, nem messze a jövendő hivatalától, hason, illetve oldalt. Ebbe a traktusba nekem is alig van bejárásom, most vagyok itt másodszor. Persze nem is nagyon kívánkozom, elég hallani a hangokat, valahányszor az ember lejár a tompított lőtérre gyakorolni. Ezt a lőteret egyébként Tubica unokaöccséről nevezték el, aki hajdan az objektum udvarán mártírhalált szenvedett. Magyarán kitekerték a nyakát a kis dögnek. Ha tehát oda lejár az ember, vagy a gránátvető-folyosóra, egyfolytában hallja a pitbullműtőkből az üvöltést, s ez még rosszabb, mint a sivító, furcsa hang, melyet hajdan a pingvinfutószalagok adtak.

Szörnyű, ha ilyen áron kell a sorstól kicsikarni a pozitív eredményt, de hát aki Á-t mond, mondjon B-t is, erre születtünk mindannyian.

Balatony Lajoska az életben is halálosan furcsa példány. Láthatólag nincsenek gátlásai, továbbá erős, mint egy víziló. Ennek ellenére még nálam is jobban szenved a műtétektől. Furcsa, de a maga komoly husológiai tapasztalata ellenére is kivet neki a szervezete ezt-azt genetikailag, sajnos a szárnyat is, ami nem szerencsés, de talán mégse megoldhatatlan a géntechnika mai állása mellett. Mint elmondta, őnála rugalmassági problémák miatt konkrét lebőrözés nem volt, csak egyszerű szárnybeültetés, úgyhogy kicsit lázas, de a körülményekhez képest jól van.

Mikor bekopogtam hozzá, épp uzsonnázott, a saját miskárolókésével ette a papaját. Én is kaptam a műtétem után, jó sarjadásra és síkosít. A tiszteletemre leveszi egy kicsit a napszemüvegét, mondta, pedig ez őnála eléggé ritkaság. Hogyhogy nem vagyok meglepődve, bámult rám ezután, és szívósan próbálta elkapni a tekintetemet. Fajpajtikák, ez nincs meglepődve, mondta a sasbojoknak. Kifejezetten csalódott volt. Szóval nem vagy, kérdezte többször is mutáló, ideges hangon.

Sajnálom, mondtam, de nem.

Pedig őszerinte akkor is van ebben valami meglepő, mondta. Úgy érti, abban, hogy énnekem most szembesülni kell, hogy ő tényleg egy hús-vér személy, neki meg azzal, hogy én vagyok, aki őtet tudta nélkül beleírtam a cikkembe az apukájáról, sőt azt hazudtam, hogy én is Lajos vagyok, de egy másik Lajos, mindegy, ő időközben nem haragszik. És tiszta jól emlékszik énrám, hogy jártam az apukájánál.

Ültem, bólogattam egykedvűen. Balatony Lajoska közölte, hogy ő az egész eltűnését, mindent, ami vele történt, beleírta a spiráljába, a bérkilövőségtől elkezdve, hogy „Bp. Honvéd Bérkilövő Szakosztálya”, ha emlékszek, annó. Hajós utca, nem messze Operától, hát milyen szép, ha beszűrődik egy Hattyúk tava vagy egy hárfázás, a pincében meg ropognak a hangtompítók, zúg a hússatu, készül feketén a vadkolbászka. Reméli, el fogom tudni olvasni az írását.

Bizony, ott a kutatás és a karhatalmi munka mellett termelni kellett, volt bőven megrendelés a kommunizmusba is, meg utána is, munkásőrüdülők és ilyesmik számára, szép setét töltelékáru, harmatos, mint az őzike szeme becsapódáskor. Persze, majd látni fogom, mondta lelkesen, hogy az őzike, az csak egy dolog a sok közül, mert volt a praxisban sokfajta egyed, mármint a problémások, ugyanis az ő szakosztályukat csak azokhoz hítták, ami nem került újságba meg Híradóba vagy Deltába. Akkor se írtak ám meg mindent a sajtó, a kommunizmusba, sőt, a rejtélyes dolgok mind titokban voltak tartva. Viszont munka az volt nékiük, és akcióprogram, jött is a pénz meg a kitüntetés, ha beszaladt egy-egy nagyobb gikszer. Ők voltak a gikszer-kommandók.

Balatony Lajoska szeme ragyogni kezdett, szikrázni, mint a fecskendő-dara. Például, testvérkém, a Szamuely-brigád lőtt egyszer egy törpemamutot Békásmegyeren, de a legtöbb azért rutinfeladat volt, harcimenyét, meg a híres szérumkezelt kobrakutyák. Híres, mondja ő, pedig a halottak miatt nagy titokban volt tartva akkoriban a dolog, hogy sajnos vagy hat ilyen dög megszökött.

Talán tudom, hogy a kobrakutyával nincs mese, az a platánfáról támad, és véna béna, nincs menekvés, elharapja a tarkót, a mérgét már ki se kell erissze. Kambodzsai elvtik fejlesztették ki, és ide került tesztelésre, biztos emlékszek, ’86 márciusában öt napra le volt zárva a Margitsziget, na, akkor ott ezeket ők kilőtték és satöbbi, ez is benne van a füzetben rajzokkal, ahogy a Tubica doktor bácsi szereti. A szérumkezelt kobrakutya.

De lényeg a lényeg, hogy az ő állítólagos eltűnésére rátérjen, őzikét lőttek a legtöbbet, félig-meddig szándékosan is, a húsüzem miatt, meg valahogy kapóra is jött. Az a harci helyzet, hogy Kőbányán meg a Kispest-kiserdőben ezek a termékek elkezdtek tetemesen elszaporodni, s jöttek egyre beljebb a városba, erre se emlékszik ma már senki, a szőrre meg a kiharapott ülésekre a villamosokon. Na, ezt ők rögtön megkapták jelzésbe, persze újság meg nem írta, rendszerváltás volt, aminek a láza mögött mindent meg lehetett csinálni, naná, de hát ők tudták, honnan fúj a szél.

Képzeljem csak el, ilyen egész kicsi őzek, mintha maga Ignazio Bergman génezte volna őket, talán tudom, hogy az ki, szóval az az ember, aki kitenyésztette a világ legkisebb tehenét Argentínában. Megjegyzi, ez a faszi neki a példaképe, őszerinte nagyjából magyar, és van egy erős gyanúja, hogy titokban Budapesten él és dolgozik, ezt ő a múltkor meg is mondotta Tubica doktor bácsinak, aki csak mosolygott, és nem szólt semmit.

Gondolhatom, hogy az ilyen szakmába vágó tudományos fejlődés az ő szakcsoportjukban téma volt, a génumbuldák is meg a zsugorítás is, pláne a preparálás! Biztosan tudom, hogy az ő apukáját, aki ezek szerint meghalt és múzeumba került, hogy azt is állítólag kitömték, mint a Dimitrovot. Na, ebbe ő is benevezett volna, szépen tudott kitömni, négyesre, ötösre, bár emberrel a képzőben nem nagyon gyakoroltak, dacára, hogy akkoriban mindenre volt ember, mégse nagyon.

De lényeg a lényeg: Hajós utca. Nem volt nagydobra verve, viszont működött ott egy kis komplexum, tábori műtő és labor, és próbálkozgattak, szakmai becsvágy is volt abban meg szórakozás is, például egy kollega előállított egy fura dolgot, a fecskepatkányt, pár száz példány készült összesen, de lefújták odaföntről, pedig az már akkor kinn volt terepen, mégis lefújták, nagy hálóval kelletett kimenni a Práter utcába, s akkor ilyen infrahangon, mert arra hallgatott, kellett néki eldúdolni a Rákóczi indulót, s jött. És erre föl bevonták, elkremálták a 2-es Egalizálóban Kerepestarcsán, édes volt a füstje, azt mondták a kollegák.

Persze ne higgyem, mondta Balatony Lajoska, és visszatette a napszemüvegét, nem volt mindennap ilyen gikszer, csak szinte még egyszer, pont ezekkel az úgynevezett őzikékkel, hogy rátérjen végre. Az történt, hogy valahogy, aktatáskában, szoknya alatt, ki tudja, hogyan, de kicsusszant egy garnitúra ilyen átgénezett dolog. Ő megesküszik nekem, hogy príma szovjet és argentin gének, komolyan, vasutasok csempészték be kispuskalőszeres dobozban az MHSZ-en keresztül, mert mondjuk ez a kísérleti vadgazdálkodás nem volt teljesen hivatalos, bár például a Czinege Lajos – mit szólok hozzá, hogy ennyi Lajos! – is tudott róla, aki volt is egyszer náluk személyesen, és megtekintette a bolgár fluoreszkáló vaddisznót, de az nem volt egy jó konstrukció, kigyulladt tőle az erdő, aztán kész, és véna béna, nézzek oda, ezt még ő belé se írta a füzetbe, ez most jut eszébe.

De most már rögtön mondja, hogy mi a téma az ő állítólagos eltűnésével. Tehát egy csoport ilyen átgénezett őzike, mint mondotta, illegálisan kikerülhetett, az is lehet, hogy kiszöktek, mindenesetre túl korán, mert úgy volt a terv, hogy fenyőfaünnepélyen úttörőknek, kisdobosoknak fogják ajándékozni a Parlamentben, illetve Országház, mozgalmi munkáért. Na, ez egy csinos, látványra őzike, nagyságra vadmacska, de maximum hintaló nagyságú cafranc, az biztos, hogy ölték volna érte egymást az úttörők.

Csakhogy olyan malőr történt, hogy aki kilopta, az eltévesztette, mert tájékozatlan volt vagy takarítónő, de az se kizárt, hogy provokatőr, szóval az illető félrenyúlt, együk a szívét, mert nem a Bambi-1/a felzetű alomból lopott, hanem a másikból. Látja a szememen, hogy nem értem, pedig nem olyan bonyolult, higgyem el.

Az a helyzet, hogy belső használatra legyártottak egy egész kis szériát, sportcélokra exkluzív vadaskerteknek, és ezek evidens, hogy vadabbak lettek, sportosabbak. És ezek lettek kilopva, akik aztán az illetőjüket nyilván elintézték egykettőre, aztán meg elkezdték megenni a magányos sétálókat meg taxisofőröket, ilyesmiket.

Mert látszatra egy kisebbfajta őzike, de egyszer csak két lábra áll és durr, torok átharap, véna béna, oszt be is áll a bál, ha értem, ez őneki ilyen szakhülyéskedés, ilyesmi volt a szavajárás odabenn, ugye a zsargon, majd olvashatom a füzetekbe. Biztos gyorsan is tudok olvasni.

Én elég intelligensnek tűnök, és őt az nem zavarja a kegyeletsértésben, hogy én a Tubica doktor bácsinak azt füllentettem, hogy én találtam ki az ő apucikáját, na jó vicc, hát nem erdő ez, vagy mi az anyánk izéja, ahonnét ki lehet találni, ugye? Meg hogy ő elvitt volna az ő apukájától mindenféle iratokat? Hát ugyan már, hát azt hiszem, hogy azok, mármint az apukája meg az edzője őtet közel engedték az ilyesmihez? Ugyan már!

Tudja ő, hogy én milyen hazudós kutya vagyok, mert bár ő az én munkásságomat nem igazán olvasta, a Tubica doktor bácsi elmesélte, amit kell. Hogy milyen hülyeségek. Különben is, elég őneki az ilyen szellemi dolgok közül a füzetbe írás, mert ha olvas, legtöbbször olyan érzése van, mintha hangyát enne, és viszket a szeme, erre kap is gyógyszert, illetőleg szemüveget, de hiába, viszont táskarádiót szívesen hallgat.

Na viszont, lényeg a lényeg, hogy az ő apukája annó dacára eléggé olyan volt, mint a cikkemben, koszos volt és ordináriul kövér. Egyébként beláthatom, hogy ha ő, a fia egy szemenszedett valóság, akkor az apukája is valóság volt, márpedig ő valóságosan van, belecsíphetek nyugodtan, továbbá itt a beteglapja az ágynál, bár ő nem beteg, hanem aktivista, nyugodtan kérdezzem meg a Tubica doktor bácsit is, aki adta a füzeteket meg az örökírót, hogy ő mindent szépen írjon le, igenis aktivista, és ha meglesz az előléptetés, amit a Tubica doktor bácsi ígért, akkor ő még a szülői lakásba is hazamehet, és ha jól fog viselkedni, meglesz, aminek lennie kell, a vér nem válik vízzé.

Egyet se féljek, amikor majd jól tud röpülni, akkor hármasban elmegyünk a Hajós utca alá, mert lehet, hogy ott már látszatra semmi sincs a szakosztályból meg a négy emeletből lefelé, húsüzem füstölővel, klubhelyiség, génszakkör, hangtompítós lőtér, el tudja mondani föntről sorban; továbbá lehet, hogy senki se tud semmit a lakók közül, hogy ott egyszer is ilyen dolog lett volna, és egy se emlékszik szagra vagy sikítozásra, igaz, sikítás nem is volt, mert rögtön be lett vervel a pofája a delikvensnek, szóval az lehet, hogy nem emlékeznek, ő akkor is meg fogja mutatni, el kell kérni a kulcsot a portán, és kész, olyan nincs, hogy porta ne legyen, porta tovább lesz, mint kapitalizmus, neki még megvan az igazolványa, lassan adhatok egy pohár valamit, mert szárad a szája kifele, de ne Hohes C-t, mert attól csak ökrendezik.

Ivott egy-két kortyot, de izgatottsága alig csökkent. Tovább magyarázta, hogy amit ő laikusként nem tud fölfogni, az egyedül az, hogy a Tubica doktor bácsi honnét szedhette, hogy ő eltűnt, pláne látogatóba menet egy zacskó őzikebelsőséggel, mert azt nem tudhatta senki, a hirtelen elhatározást, hogy hát vigyünk az öreg fasznak egy szatyor trutymót, mert arra tanú nem volt. Az irodából az ifjúgárdista kislány, aki nyári gyakorlaton volt a granulálóban, a Hennike, az is hazament, tehát ő, Balatony Lajos vhmb. tartózkodott egyedül a komplexumban.

Még emlékszik, legutoljára megnézte a krokodilokat, ez egy ugandai szállítmány volt, harcikrokodil, szóval azokat megnézte, mert valahogy nyugtalanok voltak, és aztán szépen zárt befele, a kulcsmintákat belenyomta a viaszba, a dobozt lezárta, lepecsételte, mintha ma volna, de komolyan, higgyem el, vajszínű nadrág volt rajta, ingkabát, s az ominózus lambadás szatyor az őzikebelsőséggel.

Mért ne vitt volna, nem igaz? Annyi trutymó volt, hogy a mosdókagylókba is jutott, képzelhetem, most jut eszébe, hogy ott hagyta abba, hogy ugye megvolt ez a harci-őz mizéria, amit mondott, és őket küldték ki Kispestre, hogy megfogják a példányokat. Az őzbőr szart se ért, amiatt lehetett volna géppisztollyal is lelikvidálni őket, csak hát a lakosság akkor még nem volt szokva a lövöldözéshez, úgyhogy gázzal kelletett menni, van egy bolgár ideggáz őzikére, embernél az, hacsak nem terhes, nem csinál bajt, legföljebb látászavart meg álmosságot, na, elég az hozzá, hogy a gázzal ők egy hétvégén kimentek, és lerendezték, hiba nem volt.

Kisvasúton jött be az egész szállítmány a Hajós utcába, ne mondjam, hogy nem, hát dehogynem, ez legálisan ki volt építve, ez a föld alatti hálózat, párhuzamosan a metróval meg a kis földalattival, hát mit gondolok én, mért van éjjel zárva a metró, vagy mért volt, ha nem a szállítmányok miatt? Egy komplett úttörővasútszerűség, és azzal jött be a transzport, hűtőkocsikban.

Nagyon kellett sietni, egyrészt, hogy ki ne tudódjon, másrészt volt egy ilyen kéz alatti megrendelés, szóval félhivatalos, egy nagyobb tétel gyerekkolbász a zánkai úttörővárosba, Bambi-kolbász, igazi bizalmi munka, ha értem. Az országos parancsnokság le-leszólt, Lajoskám, mi van, kérdezték abszolút magas elvtársak is, mi van, és én szépen jelentettem, hogy mi van, hogy jól haladunk. Na, csak ne legyen túl borsos, mondták a magas elvtársak, és elköszöntünk.

Nem is tudja, ezt most mért mondja énnekem, ja igen, az őzikebelsőség, hogy ő akkor telirakta a lambadás szatyort, szerda volt vagy péntek, nem emlékezik egész pontosan, milyen nap, telerakta, és indult, hogy elvigye az öreghez. Azután meg ment volna haza, nem ám akárhol, hanem béemszállón lakott, zuhanyzós szobában tévével, és élt, mint Marci hevesen, épp akart volna venni egy maszek akváriumot, mert a piranhák nagyon érdekelték privátim is. Na de lényeg a lényeg, ez így le is van fektetve a füzetbe fehéren-feketén, hogy kezdett esteledni, és a keskeny Hajós utcán már közepesen sötét volt, hozzá még, mikor ő kijött a kapun, pont nem járt ott senki, autó se, senki, ami elég érdekes, de mindegy.

Az Operából valami ugribugri nyitányzene szólt, és ő pontosan emlékszik, hogy egyszerre csattogást hallott, és világosan látta, hogy a Népköztársaságnak az útjáról a Novhét tér felől egy nagy puha árnyék az utcába hirtelen bekanyarodik, kábé kétemeletes és ponyvás, és az a helyzet, hogy erős, csavart szarva van, meg egy kicsit csimbókos szőre. És akkor leoltott lámpákkal megáll ott őnéki, és arról ilyen rendfenntartó-dzsekis srácok leugranak, őtet körbefogják.

Erre ő még azt mondta nékijük, hogy sziasztok, mert ismerősek voltak túlélőtáborból, de azért vette elő az igazolványt is, ami egy kék nilontasakba volt neki, bérlet, párttagkönyv, fegyvertartási, minden, de az az illetőknek nem kellett, hanem csöndben megfogták, igaz, annyit azért mondtak, hogy szia, viszont egy alumínium lépcsőn fölgyömöszölték a platóra, nem fájt, csak cuppogott, és, megesküszik rá, térdig ért a nyál, valamint ordinári büdös volt, és erre föl ő párat kiáltozott, majd elveszítette az eszméletjét, és legközelebb a Rámpai doktor bácsi ébresztette föl a szanatóriumban, ahonnan mostan idejött. A József Attila is, aki a Kis Balázst írta, ott lakott a hatvanas években.

Ennél többet erről nem tud mondani, vele azt nem közölték, hogy volt, mint volt tovább, ő ennyit tud és kész. A Tubica doktor bácsi is hiába kérdezi, hogy ott a Hajós utcában vezettek-e kutatási naplót, voltak-e jegyzőkönyvek meg irattár, mert nem voltak. Ami volt, azt mindig két példányban ők megírták, de már jöttek is fentről Volgával, és elvitték, az utókorra nem maradt más, csak a Népszabadság meg a Füles.

Balatony Lajoska egyre idegesebb lett, úgyhogy mondtam neki, most már hagyja abba, és aludjon. Holnap is nap lesz.

Nem bír sajnos aludni, mondta, mert jön be neki a fehér fény a szemébe, és akkor ölni akar állandóan, jó, hogy le van kötözve. Ebből csak később lesz esetleg probléma, a szabadságban, de a Tubica bácsi olyan állást ígért, ahol a kemény fellépés nem akkora nagy baj.

Nem annyira elméleti munka, azt mondta, hanem inkább végrehajtói.

Ahogy Tubica szépen mondotta, a mai napon egyik legdédelgetettebb álma rúgta le magáról a tojás héját, hiszen az egykori huzatrendszerű kendermagszárítók helyén megnyílott Székházunk újabb büszkesége, a múzeum. Még érződik a tojásfestékszag, a friss röplapok, zászlók, kitömött elődök szaga, mindaz, ami oly vonzóvá tesz egy pártmúzeumot.

A főfajtestvér nagy tömeg előtt hosszan és igazán lendületesen beszélt. Acélos kiáltástól töprengő suttogásig ívelt a hangja és viszont. Mindenekelőtt a hajlék fontosságát és a szociális felelősséget emlegette, valamint a szolidaritást, de nem azt, amit a biznisz és az idegenség Mórickái elképzelnek.

De hagyjuk a politikát, egyetlen fajbarátaim és tolltestvéreim, fejezte be ordítva, szárnyát az avatógép gombjára helyezve, hagyjuk, és örvendjünk, hogy a hírneves preparátor, aki már A három Ráció ihletett életre keltésével beírta nevét a palomista bőrszobrászat történetébe, ezúttal újabb mellbevágó csoportozatot tett le műélvezetünk asztalára. Ne késlekedjünk hát, hanem mindannyiunk okulására rántsuk le a leplet sikerekben és kudarcokban oly gazdag múltunk e dicsőséges tanúiról.

Mikor az avatógép fölrántotta az ilyenkor használatos selyemponyvát, a terem közepén ott magasodott a három hajléktalan vadonatúj preparátuma. A művész szépen felöltöztette, illetve ahol nagyon megégtek, aranyszínű testcérnával kifoltozta a szerencsétleneket. Két hím- és egy nőstényangyal, galambaspektusból tizenötszörös életnagyság. Jobb kezüket, melyben egyszerű üvegfiolát tartanak, a jövő felé kinyújtva összefonják. Egyébként tüllszekrénykét hordanak és alpakka öltönyt, gyönyörű nagy szárnyuk van, amit óránként egyszer, amikor eléneklik a Mimimi-indulót, egy villanymotor kicsikét meg is mozdít.

Semmi se utal rá, hogy hajléktalanok voltak egykor. Tubica nem is szereti, ha az előéletüket emlegetjük, szobrok és kész, mondja, s hogy minden kitömött ember egyenlő.

Különben is, aki számít, előbb vagy utóbb egytől-egyig idekerül, Lajcsikám, mondotta vigasztalólag Balatony Lajoskának, aki épphogy járni tudott, s máris abban a nagy tisztességben részesült, hogy a saját négycsatornás sebészborotvájával elvághatta az avatási szalagot.

A volt bérkilövő a járókeret és a fehér hátizsák ellenére igen normálisan viselkedett, az igaz, hogy egy darabig morogva kereste az apukáját, merthogy őneki azt mondták, itt van az apuka, de mielőtt botrány lett volna vagy vérengzés, Tubica észbekapott, és megmagyarázta neki, hogy Balatony Kálmánt nem itt, hanem New Yorkban, egy nemzetközi múzeumban helyezték el, itt viszont, a terepen ő, a fiúörökös fogja az apukáját képviselni. Most is és később is.

Balatony Lajoska ettől megnyugodott, sétálgatott, beszédbe elegyedett, és jó étvággyal evett a kertben, ahol az avató után vidám flekkensütés volt a VIP-meghívottak részére. Nekem kedvesen megmutatták, hogy kegyeleti okokból melyik húsokból nem tanácsos ennem.

Egy kellemetlenség viszont történt, hála istennek, már sötétedés után, remélhetem tehát, hogy nem látta senki. Tubicáné, aki egy ideig totyogott és dülöngélt körülöttem, egyszer csak odaugrott, és szabályosan kicsípett egy darabot a nyakamból. Komolyan mondom, belerúgtam volna, de elszaladt.

A medence szélén, sállal a nyakamon útikönyveket olvastam föl Tubicáéknak a harminc fokos kánikulában. Tubica gyanakodva nézett, de olyan melege volt, hogy nem szólalt meg, csak lebegett tátott szájjal Uganda vízrajza alatt, mint egy víziló.

Tubica nagyon izgul. Még sose ültem repülőn, basszáj, hogyne izgulnék, mondja, és az utóbbi napokban olyan barátságos, mint eddig soha.

Különben megszállottan gyakorol; napközben odalent a lőtéren, esténként pedig, hogy ne zavarják a kíváncsi újságírók meg mindenféle tanúk, összetoltuk a rezidencia bútorait szavannának. Rencike, Kis Henrietta és én hol tigris voltunk, hol elefánt, hol hiéna. Felröpülni seggreverés terhe mellett tilos volt, aki nem volt elég fürge, magára vethetett, mert nagyon csípett a gumilövedék, hiába próbáltam tejbe áztatni reggelenként. Mikor a vízilóvadászatot gyakoroltuk, majdnem belefulladtam a medencébe, de ezt is átlengte valami határozott és széttéphetetlen bajtársiasság.

Csak Rencike volt rosszkedvű. Savanyúan, tessék-lássék asszisztált e vidám gyakorlatokon, háromszor kellett elmondani neki, hogy ő most egy sebesült antilop, és nyílegyenesen szökelljen át a párosítóládák irányába, hogy Tubica leteríthesse.

Haragszik rám, illetve fél tőlem, mióta újra a tudomására hoztam, hogy ami volt, elmúlt, és utoljára mondom, isten bizony beárulom Tubicánál, ha nem vigyáz. Persze én meg tőle félek, hogy ő árul be engem.

Ha egyáltalán visszajön Ugandából. Sok mindenfélét lehet hallani.

Végre túl vagyunk e nehéz napokon, Tubica és az egész Ébredő Vezérkar ma elindult a nyári nagyszafarira Ugandába. Mindenki sík ideg volt, és, ahogy mondani szokták, az utazás lázában égett.

Tubica tegnap este félrevont, hogy beszélni akar velem, mint hím a hímmel. Kicsit felgyorsult a szívverésem, de nem ijedtem meg különösebben, megvolt a tervem: Rencike mondhatott Tubicának, amit akart, kész magyarázataim voltak, bűnbánóak is, sértődöttek is, ami kell.

De Tubica Kis Henriettáról akart beszélni. Arról, hogy külön bizalmi feladatként ügyeljek oda a volt rendőrnőre. Ha akarom, engem ő letitkosít, szabad kezet kapok, őtet nem érdekli, hogyan, de lényeg a lényeg, a tojó minden percéről tudni akar, természetesen kísérletileg. Most intézik odakinn afrikai fajtársak a térerőt, reméli, mindig lesz annyi, hogy tudunk óránként beszélni. Tényeket vár vagy semmit, impressziói neki is vannak.

Vezérünk meghagyta továbbá, hogy ha Balatony Lajoskára rájön a fehér fény, és különösebben lövöldözne, akkor zárjuk be valamelyik régi liftbe, és ha nem nyugszik, menjünk vele föl-le egy fél órát, a búgás használ. Egyébként az is jó módszer, a rohamosztagosok különösen szeretik, hogy a szárnya alá dugják a delikvens fejét, és meglóbálják jó néhányszor. Utána nyugton van.

Egy szó mint száz, mondta Tubica, ő ugyan hivatalosan nem bízhat itten rám semmit, de azért ügyeljek mindenre, szemem legyen mint a tisztabúza! Ha nem lesz baj, főleg a Hennikével nem, azt én nem fogom megbánni. Viszont ha bármi adódik, bajszerűség, akkor ő engem a tragikus hirtelenségig menően agyonlő. Szökjek a Városligetbe vagy bárhová a világon, megfog és agyonlő.

Jó szórakozást, mondtam, és elrepültek. Rencike sírt.

(Mégis elaludhattam, arccal a klaviatúrán. Fáj és dudoros a fél arcom, a halántékom, ahogy belenyomódtak a billentyűk. Ráfolyt a nyálam a betűkre, a fele kávé pedig még ott van a pohárban hidegen. Három óra múlt, arra ébredtem, hogy nyüszítek. Azt hiszem, hosszú álmom volt, de csak az elejére meg a végére emlékszem, és hogy valami fehér fény villódzott a szememben folyton.

Doktor Rámpai, régi, álombéli ismerősöm hívott telefonon, hogy menjek föl hozzá a Sváb-hegyre, egy bizonyos szanatóriumba. Nem fog bántani, suttogta, és ünnepélyesen megígéri, hogy ezúttal hazaenged. Elöljáróban csak annyit mond, hogy sokkal kevesebben élnek, mint gondolnám, viszont nem tűnt el, aki eltűnt.

Lebegő, piros kabinban mentem föl doktor Rámpaihoz. Átölelt, mint jó ismerősét, megcsókolt kétfelől. Domestos- és oldalasszag volt odafönt és valami furcsa, édes dolog. Amikor megkérdeztem, azt mondta, nyugibugi, a hullák a másik szárnyban üdülnek. Nagyon sok manapság a hulla, mondta és nevetett, jönnek föl kis kosárkában, összeharapdálva, vagy luggatva mint egy csipkekendő, fogy a faj, barátom, de ez még csak a kezdet, ő megmondja őszintén, a repülés korában nem kell belőlünk ennyi, a génbankok tele vannak, a nehéz hús meg úgyis csak rohadna.

Ezután bevitt egy párnázott, kicsi kórterembe, és bemutatta nekem Ignazio Bergmant. Megveregette a vállamat, hogy beszélgessünk nyugodtan, ezzel elment.

Ültem az enyhén büdös, szabadidő-pizsamás férfi ágya mellett. Őt ám nem így hívják, hanem Balatony Lajoskának, súgta, és bele akart feküdni az ölembe. Nagyon szőrös volt, undorodtam volna, de megfogta a karom, rettentő erővel.

Ne féljek, mondta, őneki semmi baja nincsen. Azon a dolgon meg ne csodálkozzak, hogy egyszer csak különös, fehér fényt kezd kapni az agyellátása átmenetileg, és akkor kimarad a téma, meg lövés dörren stb., de én ne féljek, előtte még pont tud szólni, hogy szaladjak gyorsan. Egyébként ez a memóriáját nem érinti, mert az olyan, mint a vasszeg, kifogástalan, és akármi történik, megjegyzi szó szerint.

És mondta, mondta, sajnos, semmire sem emlékszem, mintha aludtam volna álmomban, amíg beszélt.

Egyszer csak váratlanul elhallgatott, majd szinte durva hangon arra kért, hogy most már legyek olyan szíves, és tényleg adjak neki kútvizet, mert olyan fáradt, hogy az eszméletlen, valamint húzzam el a függönyt. Nem bírja azt a nagy fehéret, ami jön a falból, és akkor már ordított, hogy mindjárt baj fog lenni, de én akkor se adjam néki oda a maroklőfegyvert, ha kéri, hanem feküdj, és futás. Ekkor már életveszélyesen kezdett csillogni a szeme, mint valami kórházi szike-granulátum, én pedig próbáltam menekülni ebben a fehér fényben, de beszorultam a szék meg az asztal közé, és fájt az arcom, és nyüszítettem. Doktor Rámpai pont jókor érkezett, csendet kért, majd a pisztolyával gyengéden leütötte Balatony Lajoskát.

Ezt álmodtam, de az is lehet, hogy hallucináltam. Amikor magamhoz tértem, sokáig bámultam az üres, fehér képernyőt. Hogy mozdul-e, hogy erősödik-e az a rohadt fény, de nem. Vége lehetne már ennek az egésznek, jöhetne már a reggel, gondoltam az előbb az arcomat tapogatva, pedig dehogy jöhetne, most már be kell fejeznem. És alig van öt órám.)

Ma meghozták a sasbojok az első húszezer szkinhedfürdősapkát. Hallottam a dúcbüróból az élénk csattogást, szállt az énekszó, szállt a síkpor.

E derék fiúk mesélték a búzagumi-szünetben, hogy odakint, a józsefvárosi pályaudvaron megbuggyant egy szerelvény moldáv paradicsomlé, szétvetette a vagonokat, és kutyamagasságú sugárban megindult a Kerepesi temető felé.

Büfögő veres csóklepény, suttogta a hír hallatán Kis Henrietta, és szörnyülködött és kacagott, még most is hallom, ahogy felburukkol cserepes ajkaival, és gyalogol a hangja az üres folyosókon, ütődik a falakhoz, lecsúszik néha a földre, míg elenyészik valami sötét fordulóban.

Én pedig lopózkodom utána.

Bár nemigen vannak repülésproblémáim, jól is néznénk ki, nincs abban különös, ha néha „megszédülök”, és ilyenkor le kell szállnom valahol, például egy bizonyos nyitva hagyott ablak párkányán. S ha már ott mindenféle képernyőket látok, nem fordulok el. Így jutottam be a Tubicáék elutazása utáni napon, kora reggel, a Monitorcsoport üres körletébe. Jellemző, se felvételvezető testvér, se ügyeletes tiszt, de nem bántam, mert ezekre a hurgókra vigyázni kell, hiába vagyok letitkosítva, ezek a többi főfajalelnök káderei gáz- és lángszóró-használattal.

Prímán látszott az intimképernyőn, ahogy Kis Henrietta fölkelt. Egy darabig szín meztelenül tornázott az ülőrúdon, később a párkányon ürített és megtollászkodott. Betette magának a csőrét.

Ezután, nem tudom máshogy mondani, sátáni mosollyal kezébe vette a tányérsapkáját, és kimondott szándékossággal ráakasztotta a vaddisznó orrára, mely a szobája falán lógott, és amelybe a kamerát elrejtették. Azóta nincs más a képernyőjén, mint a zsíros, rózsaszín sötét.

Felhívtam Tubicát, de nem volt térerő, se akkor, se azóta.

Nincs lelkiismeretfurdalásom, mert Kis Henrietta szintén követ engem. A legkisebb társaságban is azon igyekszik, hogy a hátamba kerüljön, ha pedig forgolódom, rögtön észreveszi. Ma, amikor kilépett az intimtorna-boxból és egy pillanatra kettesben maradtunk, azt mondta, hogy spicli csőre fokhagymás, és most már túlzás, amit én akarok tőle, hogy még ide is utána jövök, a konditerembe.

Idefigyelj, énnekem ugyanolyan jogom van ide járni, mondtam.

Sőt, kötelességem, nemde, kérdezte, majd gúnyosan közölte, hogy ő ugyan nem beszédíró, de viszont az ifjúgárdában, majd pedig a tiszthelyettes-iskolában tanult személyi követést, és napok óta azt figyeli röhögve, hogy én tényszerűen követem őtet, és nehogy ő jelentse valakinek mobilon, miszerint én tegezve keresem őnála a nemi kapcsolatomat védtelen létére, mert arra irgalmatlanul rábaszok.

Iszonyú dühös voltam, és bár alighanem hiba volt, azt mondtam neki, hogy ülőrúd-primadonna, meg hogy túl sokat képzel a pattanásos püspökfalatjáról, amit vágykeltési céllal nem átall kondihímek előtt illegetni, és ezen is volna jelentenivaló, nemcsak azon, hogy egyesek a dekorációs, fluoreszkáló vaddisznó orrán tartják a tányérsapkájukat.

Erre azért eltátotta a rúzsos csőrét, és azt mondta, hogy rendben van, pontosan ért engem, és jobb volna, ha legalább egymás előtt nem játszanánk meg magunkat. És áll-e az alku, miszerint hogyha ő nem járkál utánam, akkor én sem követem őt. És akkor a nemi kapcsolatomat is visszavonja, hogy én hol keresem. Áll vagy nem?

Áll, mondtam, de hazudtam, és ezt ő is tudta, úgyhogy minden maradt a régiben. Nem bírom, ha lebecsülnek. Pláne egy ilyen hurgóbőrönd! Engem még Tubica Cézár se beszédíróz le mostanában!

Csikorogva süti a kerekes nap a Hőség házát.

Ilyenkor végképp nehezen tűröm a tollat, mindenem pállik és büdösödik, ráadásul erősen viszketek. Zsírsejtjeim minden igyekezetem ellenére még mindig ormótlanabbak a kelleténél. Napok óta rendkívüli idő van, szétdurrannak a hőmérők, sunyin gyöngyöznek a sebvarrások, és pillanatok alatt elolvad a mentőhelikoptok szájában a jég. Mire odaérnek az esethez, többnyire csak egy marok pörktollat, két galambtornacipőt (kínai) találnak, esetleg a nejlon ételhordót, ha a szerencsétlen épp menzára repültében veretett le a gutától. Nyár vége van, s mégis afrikai kánikula.

A nagy meleg ellenére a személyzet rákapott egy furcsa nyári foglalatosságra. Ostoba dolog, épülésre nem szolgál, de mikor megkérdezték, hogy szabad-e, rábólintottam, hagytam, hadd játszódjanak. Legfőbb dolog a bizalom. S érzem, ahogy árad belőlük a bizalom, a szeretet irántam, mely nem testi erőnek vagy pozíciónak szól, sőt! Elmondtam nekik fejből pár versünket, kicsit átalakítva, prózában, hogy értsék, és szabályosan megkönnyezték, fajmajomkám!

Amikor Balatony Lajoska legelőször dührohamot kapott, akkor, ahogy Tubica meghagyta, bedugták a fejét a szárnya alá, és körbeszaladtak vele az előcsarnokban. Utána a beteges bérkilövő negyedóráig tántorgott és csuklott, közben szelíden mosolygott, mint egy gerletoll. Pár nap múlva, egy hűvösebb délelőtt minden kényszer nélkül, magától a szárnya alá dugta a fejét, és elkezdett körbeszaladni. A sasbojok, akik szolgálaton kívül szívesen töltik az időt ezzel a lököttbivallyal, szintén rákaptak a játékra, pláne, mikor látták, hogy nem ellenzem.

Később az egyik röptetőfolyosót kinevezték kábteremnek, szerkesztettek egy lóbálógépet, bele lehet ülni, és akkor az körbeforog. Még Kis Hennriettát is rávették egy alkalommal, és fogadtak, mikor ájul el, de a hattyúábrázatján nem látszott semmi. Még álnokság sem. Szerintem szárny alá hányt, ami nem fair.

Egyedül én bírtam ki szédülés nélkül.

Mostanában több időt eltöltöttem a múzeumban kutatási célból, és mivel a kitömött hajléktalanok óránként eléneklik, többször meghallgattam a Mimimit. Tán nem szentségtörés azt mondanom, hogy vérlázítóan együgyű szöveg. Nekem ugyan se ingem se gatyám, de kedvem lenne kicsit átalakítani. S nemcsak mert félig-meddig megígértem. Hanem mert minden, amit jobbá teszünk, jobbá tesz minket. De ez téged úgysem érdekel. Aki csak a defetizmusban tudsz utazni.

Kis Henrietta levette a sapkáját a vaddisznó orráról. De nem csinál semmi különöset, néha odamutatja nekem a püspökfalatját, illetve kinyújtja a nyelvét. Énszerintem nem annyira kacérkodik, mint provokál. Ezt mindenesetre megjegyzem magamnak, jó megjegyző vagyok.

Egyébként eseménytelen napok, edzem a felépítményemet és gondolkodom. Hasznos dolgokat írok az őszre nézve. Nem tűntem el, arra ne számíts. Előbb-utóbb találkozunk.

(Nem tűnt el, de eléggé megritkultak a levelei. Sokáig nem akartam érteni, hogy mi történt, hisz nincsen ott a Székházban vagy miben Tubica, tehát most írhatná az e-maileket kockázat nélkül, kedvére, és mégis inkább hallgat. Egyfelől persze nem bántam ezt a hallgatást, másfelől viszont idegesített, hogy mire készül, és vajon mi lesz a következő levelében. Különben is, mi az, hogy „találkozunk”?

Ki tudja, miért, de ekkortájt, ezen az eseménytelen és forró nyáron kezdtem igazán tartani attól, ami végül is mára bekövetkezett.)

Egy héttel azután, hogy véget ért az ugandai szafari, s a megfogyatkozott küldöttség hazatért, Tubica Cézár lett az Életpalomista Mozgalom Fajvezető Elnöke.

Mint a gyors temetésen majd rádióbeszédében is fogalmazott: ezerszer áldott faj- és tolltársainkra, mint az alkonyati napkorong sugárkoszorúja, már reácsapódott a boldog jövő ércfödele. Fajvidáman, büszke szárnyon keltek útra, ellenben szomorú szárnyon, karomkeresztes koporsóban hozta vissza őket a sors, e tragikus hirtelenség.

De a büszke gyászrög fölött állva, megrendült tolltestvéreim, melyet nyughelyükre hajít zokogó szívünk, bizony, fel kell tennünk a kérdést, vadászbaleset-e az orgyilok? S fel, hogy kinek a karvalybitangsága, kinek a Cián keze szakította el életük fonalát?

S bár van konkrét feleletünk, hajaj, hogy van, ne válaszoljunk hamari módra, rikoltotta Tubica a bamba, megrendült tömeg feje fölött, ne válaszoljunk, hanem dugjuk ideiglenes hüvelyünkbe a bosszút, s ne felejtsük, hogy a hét szűk marok után hamarosan felvirrad a nap, melynek súlya ezerszeresen hull vissza a bűnösök sanda fejére. Itt, épphogy langyos vértetemük fölött ígérem a vérszentelte rögnek, hogy e palomizmus szolgálatában kiszenvedett főfajtársaink sajgó hiányát, szerény képességeimet megfeszítve, egyedül fogom betölteni.

Mert egyedül vagyunk, tolltestvéreim, galambok, egyedül vagyunk mindannyian.

Hála az égnek, Tubica ismét a régi, sőt bizalmasabb velem, mint annak előtte. Mikor első nap, még a röptetőteraszon, a koporsók mellett lejelentkeztem nála és kondoleáltam neki, nagyon megijedtem, mert egykedvűen, majdnem ellenségesen fogadott. Akkor engedett fel, amikor behívatott és kikérdezett apróra, főleg Kis Henriettáról, akit dicsértem, szinte magasztaltam, s megkockáztattam, hogy a magam részéről zászlósanyai kinevezése sem lenne aránytalan.

Idehallgassál, testvérkomám, burukkolta reggel Tubica, mikor a tegnapi zenés halotti tor után kettesben darvadoztunk a szaunában, az élet nem áll meg, maradjunk a tényeknél. A beszéd is egy dolog és a tények is egy dolog. A sok kis faszkakukk pedig azt kapta, amit megérdemelt. Mártírhalált szenvedtek, erről ő többet nem kíván mondani se hivatalosan, se máshogy. Viszont szeretné leszögezni, hogy azért az mégiscsak abszurdum, hogy minden kis réticsuma és okosmikulás cicerálgathassa a jövő szálait a maga kedvére. Abszurdum, ezt tessék tudomásul venni! A vita parazsán nem lehet mindenki pecsenyéjét megsütni! Ugyanis fajtársaim, ha nincs egy kézben az erőnk, nem lesz egy kézben a megragadás se, és akkor a jövőnk sem lehet mindenkié. Ezt már legyek szíves, írjam!

A sajtónak meg színezzem ki a vadászbalesetet, ahogy kell, tűzharc vízilovakkal vagy amit akarok, rám bízza. Sült ember vagy ilyesmi egyelőre ne legyen benne, különben szabad a vásár. Aki meg nem hiszi, mehet a feldolgozóba műguanónak. De hát mért ne hinné, nem igaz?

Itt a szeptember vége, s még mindig nagyon nyárias az idő. Lassan elülnek a viharok a Főfajtanács körül, visszaáll az élet a rendes kerékvágásába. Mondhatom, egyre több a dolog, komoly, stratégiai tennivalók is. Semmit se bízhatok a véletlenre.

Manapság, különösen a Megragadás Őszén nem olyan a helyzet, hogy csak úgy nézelődhetnék, és ne kéne figyelnem előre és a hátam mögé, mindenem mögé, ahol csak érem, mert egyre több a rosszakaró, s az ember vagy mi is vagyok én, „galember”, a saját hátában is csak akkor bízhat, ha megnézte videón.

Ne csodálkozz ezen, fajmajomkám, az ájtatos képeddel, nagyon jól tudom, hogy te speciel egészen bekattantál, és annyira gyanakvó vagy, hogy már az utcára se mész ki, mintha neked is szégyellni kéne a tolladat. Persze otthon ülve, ölbe tett kézzel könnyű. Úgy könnyű, ha az ember nem vállalja a saját arcát. Sőt, szabályosan elfordul, ha meglátja esetleg egy újságban. Ugye? De ez egyelőre nem tartozik a tárgyhoz.

Lényeg a lényeg, ma egy rutinellenőrzés során berepültem a Monitorcsoport körletébe. Az ész megáll, már ott lóg a fejük fölött a húslift, ezek meg súlyosan szabálytalankodnak. Persze hogy mindkét szolgálatos altenburgi kint sürgölődött a búzamenzán! Ebédidő volt, és az egész plebs ott öli egymást ilyenkor, forró, burrogó massza a terem. Meg kell jegyeznem, az effajta ebédidő több elhullással jár, mint egy kisebb utcai nézeteltérés. Tizenegy óra körül a székház kiürül, a képernyők üres folyosókat és irodákat mutatnak.

Csupán egyetlen monitoron tapasztaltam mozgást, Kis Henrietta irodai asztala körül. A rendőrnő, aki volt már kozmetikus, volt diszpécser majd címzetes ocsúszelektor, Tubica hatalomra kerülése óta fajerőforrás-igazgatónak nevezi magát.

Ma eldobható, búzaszőke frufrut viselt, itt ez nagy divat, terepszínű kiskosztümöt, hozzá karommintás barna blúzt lila masnival. Csőre szorgosan villogott a tagkönyvek felett. Nyáron, a légyfogótanfolyam után még azt mesélte, hogy sokat kínlódott vele, de mostanra a divatos, sárgapuha protézis már annyira se zavarja, mint egy fogszabályzó, legföljebb picit zajosabban lélegzik. Ez tény, ezt azért még a mikrofonon keresztül is hallottam, persze nem szégyen az, a levegő. Én is hangosan veszem, és én is félek a fulladástól.

Kis Henrietta nem volt egyedül. Hivatali asztalán, félszárnnyal a tagkönyvnyilvántartások tetején maga a fajvezető elnök üldögélt lezser pózban, panamakalapban, az Ugandában megszokott főfajtábori öltözékben. Légycsapóostorával a lábát ütögette, és elnyílt szájjal bámulta az embernagyságú leány hangosan pihegő mellezetét. Feje együtt süllyedt és emelkedett a kettős beggyel, annak szinte minden szívdobbanására rábólintott, hogy pont úgy van, pont úgy van, csak tessék folytatni a tevékenységet, néki direkt kedvére van ez a szívdumdum, legalábbis kifogása ellene nincsen.

Mikor bekapcsolódtam az adásba, Tubica épp azt huhákolta, hogy nem tudja, látszik-e kívülről, de ő a napokbantól úgyszólván kicserélődött, az utolsó cseppig. Mert ő ezen a tragikus, galambpróbáló úton csurig betöltekezett élménnyel, benyomással, vadászgondolattal. És ugyan a büszke gyászt övéiért le sose veti, azt azért valljuk be magunk között, Hennikém, hogy betelt az itató, és jó, hogy végre nem kell színlelnie meg alakoskodnia mindenféle rigác döhöncök előtt, hanem ami a szívében, az a szájában, mondta a hím és kacsintott, búzagumit vett elő. Ugandai, súgta enyelegve, és megcsipkedte a nőstény lurexmasniját.

Kis csönd után Tubica megkérdezte, hogy nem-e volt véletlenül a Hennike rendőr korában Ugandában.

A nőstény készségesen rázta a csőrét, hogy sajnos nem.

Kár, ha nem, sóhajtotta az újdonsült fajelnök, mert az akkora élmény, hogy szabályosan fejbe kólintja használóját, durr. Sisak ide vagy oda. Csak kérdés, ugye, hogy jó-e kólintódni. A koszt príma, a szafari príma, minden príma, csak a feketék a baj, Hennikém, tulajdonképpen semmi más. Ő azt ép ésszel meg nem érti, mondta, hogy a tudományos bőrgyógyászat mai állása mellett ezen hogy nem lehet segíteni, a színesbőr-témán, és mért mindig a fajcsokizó libolsimisumi népség esik talpra ebben a világban. Forog a föld, és mégis, Hennikém, csak a földgömbmétely esik a talpára. Még jó, hogy csak egyelőre.

Egyszóval van baj elég, nem is akarja ő, Tubica, a Kis beosztottjának a kapacitását terhelni, legyen elég, hogy van baj, tehát lesz feladat, szép is, kutya kemény is, csak győzze a galamb!

A hím sóhajtva elhallgatott, majd gondosan belelapozott egy-két tagkönyvbe, kitépett néhány rosszul kitöltött vagy érvénytelen lapot, elcsipegette. Nem tehet róla, mondta, ő már csak ilyen, ő álmában is dolgozik és küzd, ez neki olyan, mint másnak a tollászkodás. A tevés a fajjövőért.

Igen, mondta Kis Henrietta.

Mit igen, csipkedte meg a nyakát Tubica.

Hát a fajjövőt, felelte bizonytalanul a leány. Hosszan akadozott a beszélgetés.

De hát mért nézesz olyan feketén, mint a napfogyatkozás, kérdezte később a sokat látott pártember a hallgatag tojót.

Isten bizony, tévedni tetszel, mondta Kis Henrietta, és a csőrlemezek alatt úgy zörgött a hangja, mint a cukornád. Én legkevésbé nézek feketén, csak szeretnék gyorsan bekönyvelődni a tagdíjakkal.

De azért legalább a fekete szemüveged levehetnéd, te kis tagdíjbirkózó, hurrogta a fülébe Tubica, és lecsatolta az oldalfegyverét. Csak tán nem attól félsz, hogy direkte kettesben vagyunk?

Nem attól félek, kapta le Kis Henrietta a szemüvegét. Kacéran mosolygott, és foltosan elpirult a ritkás pihézete alatt. Sajnos, a hiénabőr az ilyen, esztétikailag nem lehet mit csinálni vele, viszont elsőrangúan nyúlik s megy össze. Olyan strapabíró, hogy tompa tárggyal be se lehet szakítani. Egyébként sztreccsbőrnek hívja a tudomány. Márpedig Kis Henriettának tetőtől talpig ilyen bőre van, láttam néhányszor a fürdőszobaablakból, meg amikor intimtornázott, és rosszul csukta be a kabin ajtaját.

Akkor jó, ha nem attól félsz, bólogatott a Főfajelnök, és otthonosan megigazította lovaglónadrágját. Máskülönben, vett elő egy bársonytokot, elhoztam neked a kispuskalőszert. A múltkorjában említetted, hogy szeretnél gyöngyöt fűzni. Nem?

De, mondta a lány.

Tubica ekkor lesütötte a szemét és halkan, maga elé azt mondta, hogy ámbár ő nem hiszi, hogy eztán fogna direkten ideje lenni ilyesmire a leánynak. Mert tojni, Hennikém, az nem tréfadolog, ilyen szép nagy térfogatnak se, mint a tied… Mert az nálam vezéreszme, hogy bár a kalandot meg nem vetem, a fajt s a tudatos jövőbenemzést többre becsülöm mindennél.

Kis Henrietta továbbra is úgy mosolygott, mint a begyleányok kémcsöve, és megpróbálta keresztbe rakni a lábait.

Tubica észre se vette, csak nézett búsan maga elé. Tudom, mit akarsz erre mondani, sóhajtotta, de csak mondjad, seperd le az én egyszerű lelkem falra hányt borsóját. Úgy látszik, ha emlékeztethetlek, máig hiába volt a Faj gyarapja 1-2 című erotikus oktatófilm meg a rózsalekvár, a holdfényséta és az elemes kurrogógép is, többek között.

Tisztára ellenkezőleg, mondta épp Kis Henrietta, mikor az utcai képernyőn nagy kalamajka támadt, és el nem csitult volna, ha az ügyeletes Vérsólymok és pár Tornavércse ki nem mennek a mindenféle antipalomista tüntetőket levegzírozni. Jó, hogy ezt nem látta Fajvezetőnk, aki utálja a meddő és száraz verést, és ilyenkor legszívesebben lövetne, pedig abból csak a baj van, lehet járni hetekig önkormányzathoz, sőt rendőrségre.

Ellenkezőleg, hallottam újra Tubicát, megint azt akarod mondani, amit mindig szoksz ilyenkor, hogy úgy a pozitív mint a negatív irányú testtömegváltáshoz idő kell és nyugalom. Meg azt, hogy a legapróbb parancs vagy tapizás esetleg görcsbe ránthatja teneked a lépték-képességedet vagy mit, tudom én már kívülről, és akkor, teszed azt, pont kolibri maradol örökre, ezt pedig én nem akarhatom. Ugye? És hogy a jövőhöz idő kell, tehát hagyjalak én tégedet békén.

Abszolút nem erről van szó, hogy békén vagy nem, mondta Hennike elfúló hangon, és az igyekvő zsugorodástól veríték ütött át a kiskosztümjén. Olyasmi volt nagyságra, mint egy strucc, ingerlő mozdulatokkal lecibálta a kosztümkabátot.

Hanem miről van szó, emelte fel a szavát Tubica. Megmondom én, miről, ne féljél, őszintén. A kopulációról van szó, fene az értetlen kis fejedbe, illetőleg a párzásról, hogy mégse a durva orvosi szóval illessük.

Naná, hogy mégse, burukkolta a fajerőforrás-igazgató, de a hím meg se hallotta, bámulta a desszertes tálon a frissen mosott begykavicsokat.

Mert nézzen ide a Kis Henrietta! Ő eddig se, és ezentúl se árul zsákbamacskát. Ő már az első randijukkor sarkosan megfogalmazta, hogy mi a célja, mely a tartalmas szórakozáson kívül is megjelölhető: ha már a virágnak megtiltani nem lehet, a volt rendőrnő idomuljon le a léptékbetegségi képességeivel Tubica méreteihez, fertőtlenítsen, majd a bőséges pásztorórát követően fújódjon vissza embermagasságra, ha 15-20%-kal nagyobbra, az se baj, hely van, s a maga természetes útján tojja meg szépen a jövő zálogait, a többit majd meglátjuk. És ezt ő már többször is elcélozgatta, nem olyan buta a Hennike, hogy ne értse, ha akarja. Csak fönnáll a gyanú, hogy nem akarja.

De igenis, hogy akarja, ha kell, mondta Hennike, és próbált kurvásan mosolyogni.

Mondjuk, ha a Tubicáné végett majrézna, folytatta Tubica, és az ablakhoz ment, azzal csöppet se törődjön a leány, amennyit az félrebaszmati, annak szava se lehet. Az teljesen hülye a bonbonmeggytől, az az egész szafarin csak nyafogott, és tendenciózusan fintorgott az ura sikereire, de minden koszos négerrel el akart menni fűszoknyázni és nyenyerére. Nem harcostárs az ilyen, hanem kerékkötő. Leveshús. Különben is vidéken van, korfui rokonoknál. Jobb is, Hennikém, hogy nem zavar. Amit tudomásul kell venni, azt tudomásul kell venni.

Ő szívesen tudomásul veszi, mondta Kis Henrietta. Már csak akkora volt, mint egy hattyú, épp áthúzta hosszú nyakán a karombarna blúzt a masnival.

Mert az élet fajharc, folytatta Tubica az ablaknál, továbbra is a rendőrnőnek háttal. A jövő is fajharc, és a múlt is, és néki, amióta az eszét tudja, mindenért meg kellett harcolni, sajnos azért is, ami másnak, bumm, az ölébe hull, a házasságon kívüli nemi sikerért, például. Ennek ellenére ő azért se, ittasan se használt eddig az udvarlása közben keményebb eszközöket vagy terpeszbilincset, pedig hajaj, hogy megtehette volna! De nem tette, hanem egy tapintatos fajmakimajom volt, s inkább távozott szárnyaszegetten, égő izéval maximum kért egy csőrös puszkát búcsúzóul. Nem?

De, suttogta a tojó, és a forgószékre dobta terepszínű szoknyáját.

És elmenvén, ó, be’ hányszor volt néki látomása, ingatta a fejét csukott szemmel Tubica, hányszor hallotta szinte a lelki szemeivel zümmögni a költőgép-rásegítőt, s látta, igenis direkt látta a forrón kurrogó Hennikét költeni a felrecsegő gigantojások fölött, s ha a kicsi gigászok kibújását is elképzelte, hát a szomorú agya majd el nem szállt a kikosarazottságtól.

Szó sincs róla, pihegett felemelt faroktollakkal a galamb nagyságú leány.

Most viszont, mondta Tubica halkan, szárazon maga elé, most viszont sajnos vagy nem sajnos, kis változás fog beállni. Utasítás jött az átalakult Főfajtanácstól, hogy ez mától már nem testi vagy lelki kérdés, hanem politikai. Tisztabúzakor rendes, tökös mutánsokat akarok látni valódi szárnyakkal, nem holmi Madárfejű Lajcsikákat. Úgyhogy, fejezte be Tubica, Kis Henriettának itt és most két perce van bekészülni, és ráhangolódni a kellő léptékre. Hármat számol, és leengedi a reluxát. Amit fizikailag kell, azt látják sötétben is.

Jelenti, ő már rá van hangolódva az egész mindenével, bulikolta Kis Henrietta, amikor a képernyő valóban elsötétedett.

Huhú, kiáltotta Tubica, huhúúú, most megvagy, és rárontott Kis Henriettára. Gyors, diadalmas párzás volt, Tubica őszinte boldogsággal kapaszkodott a nőstényen, aki engedelmesen sikoltozott, mint egy törpetornaszekrény. Elpirultam, az az igazság, pont amikor le kellett vennem a hangot, mert röhögcsélve és lökdösődve visszatértek a monitoring szolgálatosok. Meglepődtek, de van akkora tekintélyem, hogy nem merték megkérdezni, mit keresek itt.

Fagyosan rájuk néztem, mozgalmi érdek, mondtam, remélem, értik, hogy ez milyen titoktartási fokozatot jelent, és kiröpültem az ablakon. Nem volt kedvem a történtek után folyosózni és mindenféle büdösbagókkal találkozni.

Alighogy megérkezett Korfuról, Rencike ma bejött hozzám. Édesen csámcsogott, csörögtek rajta az aranyak, zsizsegett a tarka szabadidője. Szokása szerint bejelentés nélkül rontott rám, meg se kérdezte, fogadom-e vagy ilyesmi. Utálom, ha ilyen civilizálatlanok. Különben is dühös voltam, rosszat sejtettem.

Rögtön az ölembe ült, és a szájnyílásomhoz fente a csokis csőrét.

Hess, sziszegtem kínomban, hess, és azt kiabáltam, hogy nem vagyok hajlandó véle ilyen helyzetben és ilyen ellenőrizetlen körülmények között találkozni.

Most bedugom vagy nem dugom, kérdezte ingerülten. Úgy tojózgatom, mintha lenne időnk, pedig nincs.

Azonnal hagyjon békén és távozzon, mondtam jó hangosan.

Én csak ne ordítozzak, mondta később, hanem villámgyorsan szöktessem meg, veszélyben van, és szerinte én is. Vegyem tudomásul, ő úgy úszta meg a szafarit, hogy azt hazudta, tojás van benne, holott lófaszt. Mert a Tubica egy életveszély, egy működő vulkán, vagy mit mondjon egy ki-kitörő őrültre, de hát én ezt ugyanolyan jól tudom, mint ő.

Egyáltalán nem tudom. És ezt sokunk nevében kikérem magamnak, mondtam.

Igen? És azt is kikérem magamnak, ordította, és elkezdett konyakos meggyel dobálni, hogy Tubica Cézár vadászbalesetezett le mindenkit a búcsúbankett kellős közepén? Azt is? Hogy játszott az okulelezenekar, fűszoknya meg minden, épp befejezték a majomvelőt, és hozták a nyamnyamok az antilopot kendermaggal, és egyszer csak vége? Volt Főfajtanács, nincs Főfajtanács? Ezt is kikérem magamnak?

Neki a tojáshazugságával szerencséje volt, mert őt emiatt ez a komplett főguanó kirángatta magával, hogy hess, pisilni megyünk, aztán odaállított a sátorajtókhoz negyven sakálkeselyűt géppisztollyal, fölhúzatta a cipzárakat, és beledobott két fiola valamit a klímagépbe. Ettől pedig az összes fajalelnök, köztük az ő, mármint Rencike apukája, rövid és megindító rángatódzás után mártíriumot szenvedett.

Na. Így volt, ez az igazság, mondta Rencike. Ezt követően mi, szerencsés túlélők, elénekeltük a Mimimit, és alaposan kiszellőztettünk. Rohadt büdös volt. A sok kaja is tönkrement, de ezt csak mellesleg említi, hogy az antilop eszméletlen finom, mert ő többet abból enni nem tudna, az élete árán se. Mondani se kell, hogy az, amit a Tubica nekem hadovált a vízilovakról, hogy színezzem ki, és adjam le a sajtónak, az szemenszedett hazugság. Nyilván én is tudom.

Nem, mondtam, nem tudok semmit.

Annál rosszabb, húzogatta fel-le csőrével a cipzáramat, úgyhogy most azonnal szedjük össze a kasszát meg az iratokat, és szökjünk Korfura, ő már mindent előkészített.

Hogyhogy kasszát? Kis híján elájultam ettől a gátlástalanságtól. Ez vagy provokál vagy teljesen hülye. Különben is, most? Most elszökni?! Hát mit akar ez a hurgópapagáj?

Bocsásson meg, de meg kell kérnem, hogy azonnal távozzon, mondtam tisztán és érthetően, ilyen beszédeket én nem vagyok hajlandó meghallani, ez méltatlan, már bocsánat, Fajvezetőnk szelleméhez, és így tovább. Kiabáltam, az egészet elmondtam kétszer, bele a Gizike tátott pofájába, hogy legyen bizonyíték.

Ne spilázkodjak, mondta, és gúnyosan nézett rám, elromlott a figyelőrendszer, valaki kolibrilakkot öntött a zárt láncba, most szerelik a monitorbojok, de hiába.

Nem érdekel, mondtam, egyáltalán nem érdekel, és tűnj el innen, Renci, szép volt, jó volt, de okádok tőled, úgyhogy húzzad el a nimfotikus beledet!

Ez az utolsó szavad, kérdezte.

Nem ez, mondtam, mert még lesz egy pár, basszáj, csak nem teneked. Világos? Mert én ilyen csűdrepedt fajszégyennel nem tárgyalok.

És tovább nem is tárgyaltam. A búcsúcsók ürügyével megfogtam, meglóbáltam, és erőteljesen kiraktam a folyosóra. Muszáj volt így viselkednem. Mert ezeknek könnyű. Egy ilyennek! De én fél éven át szenvedtem, alázkodtam, műttettem és szabattam magamat. A bőrömet adtam. Én megtanultam repülni az emberiségért. És vegye mindenki tudomásul, hogy nagyobb banán annál a történelem, mint hogy egy ilyen szar kis héjon csússzak el, minta Tubica Renci.

(Ha úgy tetszik, ez a levél volt a születésnapi ajándékom. Undorító, gondoltam aznap este, mikor megjött, és most se gondolok mást, pedig most már tompa a fejem, hallucinálok, veszélyesen kezdek átjárni valóságom és képzeletem maradék határain.

Kétségtelen, hogy októberre megváltozott a város, egyszerre lett ideges és belenyugvó, hitetlen és apatikus. Az életpalomista mozgalom az utca, a szürke hétköznapok része lett, természetessé vált például, hogy vasárnap reggelenként a mise előtt palomista dalok szóltak az állami rádióban, és sorolhatnám, folytassa magában az olvasóm, ha lesz.

E változásokat azért nem mondom alapvetőnek, mert nem az úgynevezett „egész” tört el vagy fordult ki önmagából, hanem az apróságok szaporodtak meg radikálisan, a tollpihényi hangsúlyok módosultak százával. Érthető talán, hogy a beteges túlérzékenységem folytán mért olyan momentumokat vettem észre, pontosabban magamra, s mért ezek jutnak eszembe most is; hogy a boltokból eltűnt a csirkeláb; hogy egy „közeli” cég toll helyett konkolybúzát ígért tölteni minden olyan párnába, melynek csak a közelébe kerül; hogy egyre büszkébben derengett föl a furcsa, peremes mosoly némely politikusok tévéarcán, vagy hogy lekerült a madártoll a süvegekről.

Ismeretlenek egy őszi reggel bedobták, s azóta is minden reggel bedobják a postaládámba a pártlap egy vagy két példányát. Őszintén szólva nem merem nem fölhozni, elég vegyesek a lakók, és akkor még finom voltam, de talán nem is baj, hogy jár az újság, legalább tájékozottabb vagyok azóta és főleg elővigyázatosabb.

Ezzel együtt nagyon szíven ütött, amikor hősöm mosolygó fényképe először jelent meg a Palomában. Ha volt még kétségem, az ott oszlott el nyomtalanul a postaládák előtt, s némán tűrtem, hogy néhány lakó megszorítsa a kezemet a lépcsőházban, mondván, láttak az újságban, örülnek, hogy a negyediken megint ilyen híres lakótársuk van, és csak így tovább.

Az alattam lakó zongoratanárné titokban leköpött.

Ha a sunyi gratulációktól betelt, ez utóbbi affértól kicsordult a pohár, végérvényesen bezárkóztam. Rögtön megírtam a sajtóközleményt, miszerint „nem vagyok azonos azzal az illetővel, aki” stb., de mindegyik fogalmazvány nevetséges volt, egyre nevetségesebb, különben is jobbnak láttam, ha semmilyen nyilvánossággal nem hívom fel magamra a figyelmet. Hiszen lehet, hogy én tévedek, mondogattam, különben is, bármi legyen a látszat, kénytelen vagyok megbízni az illetőben, mégiscsak a hősöm, vagy mi. S valószínűleg tudja, tudnia kell, hogy mit miért tesz. Hátha rég tudja már, hogy valakik, akár odabent, akár idekint, elolvassák ezeket a leveleket, gondoltam, következésképpen csak az számít, amit a sorok között el tud rejteni. Néha meg is kíséreltem, hogy valamiféle mögöttes üzenetet olvassak ki a mondataiból. De attól, amit kihámoztam, csak a hideg rázott ki.

Azt hiszem, érthető, ha először csak tudomásul vettem, utóbb már nem is bántam, hogy egyre hézagosabban érkeztek a levelek, legalább elmondhattam magamnak, hogy végső soron ő rekesztett ki, ő az oka, hogy egyre kevésbé látom át a lépéseit, ami persze nem volt igaz.

„Ő”, mondom itt, közben az én képemet közölték a lapok, én tűntem föl a televízióban, s nekem üzent a pszichiáterem, hogy a kivándorlás előtt már nem lesz ideje velem foglalkozni.)

Vagy ő vagy én. Sietnem kellett, az asszony még kint szédelgett a folyosón, mikor én már a fajmunka-kabinetbe mentem, és haladéktalanul négyszemközti kihallgatást kértem Tubicától.

Nem kerteltem, átadtam neki Rencike leveleit, és röviden, töredelmesen elmeséltem mindent. Öljön meg, mondtam remegő hangon, azonnal lőjön agyon, de akkor sem hallgathatok tovább. Nem nézhetem, hogy a hatalom és a népszerűség delelőjén, mikor már-már üstökön ragadná évek hosszú munkájának gyümölcsét, e csúcsot bármi piszok elhomályosítsa. S ezt a foltot kettőnk, ha szabad így mondani, baráti munkakapcsolatán mégúgy sem tűrhetem. Nem és nem, kiáltottam, mint egy ripacs, pontosan úgy, egyébként, ahogy ő szokta, akkor sem, ha te, Tubica fajtárs ezt a tulajdon zsenge és esendő szárnyammal tudhatod csak letörölni akarni.

Hála istennek, jól számítottam. Egy darabig némán, zavartan tollászkodott, körbe csipkedte a tojó maszatos, rövidke leveleit, aztán kiköpködte, a maradék papírba lukacskákat ütött, mintha legéppisztolyozná az ügyetlen Renci-betűket, majd megköszörülte a torkát. Nos, mondta, köszi a gáláns tolltestvéri bejelentést, mely egy új faj önzetlen és perspektivikus hímszolidaritásának szép, sőt megható példája. Ő ezt de facto megköszöni, várta már, és nem csalódott, úgyhogy csukjam össze a szárnyam nyugodtan, és üljek vissza a rúdra.

Egyébként ez már a sokadik eset, mondta, voltak a praxisban sirályok, kosárlabdaedzők, egy strucc Kenyában, és most csak a konkrét fajgyalázásokat említette. És volt persze megannyi guanóházi grillstrici, ő ebből nem csinált a szükségesnél jobban kabinetkérdést. Ha rajtakapás volt, a hímet eltávolította, a tojót a gálájáig megtépte, és kész. De ennek a türelmi fázisnak most vége, mert bár „galamb ostorának türelem a szíja”, ahogy voltam szíves frappánsul lefordítani, azért a türelem, hékácskáim, mégsem valami dodóista sztreccsbőr, hogy túlnyúlik a fajpohár peremén. Nem ám!

Őbenne egyébként, isten bizony, ezúttal nem indulat van, hanem vérkomor elhivatás, melynek útjából a tollpiszkot és a guanót el kell takarítani. Vagy golyót kell röpíteni a fejébe. Ez metálhigiéniai kérdés. Fajtisztasági. Tubica konyakot vett elő, széttöltötte két vesetálba, koccintottunk. Egyébiránt, testvérkém, sóhajtotta, magunk között szólva, a Renci nyunnyus kora óta egy komplett fapina, egy nagypofájú turtur fakloáka. Mondjam csak nyugodtan, ha szerintem is így van! Vagy nem így van? Csönd lett.

Hogy értve, hogy így, kérdeztem. Halkan szürcsöltünk, egész közel volt a szemünk egymáshoz. Láttuk belülről egymás koponyáját, tehát hamar elkezdtünk pislogni.

Idefigyeljek, mondta, ő eddig az ominózus hímeket mind rögtön agyonlőtte, engem viszont szemmel láthatóan még mindig nem lőtt agyon, ami tényleg a kivételes faszság jele, úgy látszik, ő tablettába kapja a toleranciát vagy a búzagumiba, és tényleg fát lehet vágni a hátán, de mindegy, megígérte, hogy nem bánt, s hogy az én izmosodó fajbizalmamra az ő fajbizalma a felelet. De lekvittelve ezzel még nem vagyunk, úgyhogy további feltétlen őszinteséget vár. Mindenekelőtt szeretné tudni, merőben tudományosan és technikailag, hogy milyen volt.

Micsoda milyen volt, kérdeztem.

A micsoda, basszáj, mondta, pont, hogy a micsoda volt a milyen!? És hagyjam ezt az emberi rókatempót, mert belefojt a konyakba. A tifi-töfi, testvérem, az milyen volt. Kúrás, baszás, toszás, kopulálás. Bulikolás.

Csak nem képzeled, kedves bátyám, mondtam könnyes férfiszemmel, hát hiszen nem azt bizonyítja a töredelmes ittlétem, az egész oroszláni szájadba dugott fejem, hogy én a te nejeddel semmi olyasmit nem csináltam, amire célozol?

Persze, bólogatott, persze, hogy nem. De azért csak meséljem el szépen, milyen volt. Onnantól, hogy leveszem neki a bugyiját. Ha ugyan hord.

Elmeséltem. Hosszan és részletesen. Láttam a csillogó szemén, hogy érdekli. Húúúúú, de megérem a pénzem, mondta a végén szuszogva, hú de, csak viszont ezután nagyon mélyen húzzam meg magam. Mert ez, testvérek között is fajgyalázás.

Fajgyalázás, mondtam, ami természetesen nem történt meg, kedves bátyám.

Akkor is az, ha nem, mondta. Mert azt egyelőre ő dönti el.

Pontosan, mondtam, egyelőre ő.

Forr az Ébredő-fészek, mozgalmas napokat élünk, rengeteg a problémám, semmire sincs időm, a tulajdon beosztottjaimmal se érek rá törődni. Pedig rendes, fészekfolytonos ifjúgalambok, akikből még nem veszett ki az érzék és a fajminőség. Olykor bizony meghallom a morgolódásukat, s mikor a csőrvédőjük alatt kinevetik Fajvezetőnket, úgy csinálok, mint aki nem veszi észre, s csupán azért kacsint, mert a szemébe ment a lőpor. Tubica sokszor nekem is az agyamra megy a hülye beszédterveivel, a fallabdamániájával. Bezzeg a gránátdobást intézményesen hanyagolja!

Ma is összekülönböztünk, attól félek, ez egy darabig most már mindennapos lesz. Ne szerencsétlenkedjek, förmedt rám délelőtt fallabdaedzés közben, mert azonnal kirúgja a kezemből a laptopot.

Igazság szerint el voltam keseredve. Soha nem gondoltam volna, hogy nehezebben fog menni a fallabda, mint a repülés. Azért van ez így, mert kurva sokat agyalok, szokta mondani Tubica, és mert folyton keresem a kifogást. A tett halála az okos tojás. Azt tegyem, amit a nedves, pépes fajösztönöm diktál. A begytej nem hazudhat!

Különben meg ne szarjak be, mindent összevéve szépen haladok, az külön dicséretes, hogy már csupán a saját övemig érek, jól teszem, hulljon a férgese, zsír és valag, ezért is hívott el fallabdázni, a totális fejlődésemért, meg hogy lötyögjünk már együtt egy csöppöt, a fenébe is, mint férfi a férfival, de ha nem bírom az ő tempóját, kimehetek szaporán.

Na! Persze, ezt most kizárólag sportpartnerileg mondja, mert én mint beosztott munkatárs abszolúte munkaidő után vagyok, s ilyenkor ő nem tűr semmi fölé-alárendelést vagy protokollt. Meg hajbókot. Annak az időnek vége. Az meg engemet ne zavarjon, hogy ő genetikusan nem tud kikapcsolni, mert sajnos neki ilyen a berendezése, hogy ő a legintimebb szabadidőjében is folyton gondolkodik és diktál, ha akarom, írom, ha akarom, nem, új bekezdés.

És ez így megy mindennap.

Isten tudja, hogy mi okból, talán a dekadens, fajalapú természetem miatt, én szívesen elnézegetem az őszt, ahogy zörög a levélbőr és csorog a lombokon az erőspista vöröse. Vezetőnk viszont ezt az évszakot ki nem állja, és ennek minden alkalommal hangot is ad.

Az ősz a tetterő lótetűje, a lottyadtak és hermafroditák luxusa, mondotta pár napja egy konditeremavatón, frissen operált fekvenyomók előtt. Mert mi az ősz, fajbarátaim, az ősz a zöld leveles bokrok halála, és nem egyéb, mint a kukkolók, a homoszexuális melegek és az úgynevezett írók onániája, kiáltotta vezetőnk ércesen és világosan egy bordásfalról anélkül, hogy nyíltan emberezett volna.

Mit evett ezen az a főemlős Petőfi, ő azt föl nem foghatja, morgolódott még hazarepültünkben is a Duna fölött, biztos bedumálták neki a rozsdás hajú barátai, de mindegy, egészséges lélek a rohadást meg az ilyesmit magától be nem kajálja. De ha ősz, hát ősz, tegyünk ellene, gyakoroljunk, gyarapodjunk, növekedjünk, és akkor majd megragadjuk fehéren-feketén, hogy az inggallérján folyik le neki a csoki meg a macesz, és nem lesz apelláta, hanem kijelölt tartózkodási hely, melyben ki-ki hazamegy, ahová való, és aki ettől fél, az be is bizonyította, hogy van guanó a füle mögött, igen, barátaim, fejezte be vezetőnk, ha pedig van, akkor vonjuk le, amit le kell, ránk bízza, griffmadár nem fog hörcsögöt.

Nem bánja, ha fölírom, de ennek majd bogarásszak utána! Hogy nem mondta-e már. Ha egyszer ez a mániám, hogy lesem neki a szavait, hát legalább legyen belőle közhaszon nevelési értelemben. Mert ha ettől csak egyetlen ragyogó szemű fióka is ráébred a fajmicsodára, bánja is ő, írjam, ki tudja, meddig írhatom.

A fiókákat, melyek a címzetes zászlósanya és fajalelnöknő tojásaiból keltek ki, naponta ötször kell etetni. E bizalmi feladattal Tubica kifejezett fegyelmezési célból az áruló tojót bízta meg, ha fél a tojáscsecsemőktől, ha nem, ne teljen haszontalanul a háziőrizet. Rencike, aki, mondjuk meg őszintén, magának köszönheti e kényelmetlenséget, az utóbbi időben formálisan is háttérbe szorult régi pajtásom és atyai barátném, Kis Henrietta mögött, az elvonókúrát és szárnyvisszavágást dettó beleértve.

Elnökünk a biztonság kedvéért kirendelt mellé két génfajdajkát és egy bérkilövőt, hogy vészhelyzetben nyugodtan intézkedjen. A büfögő, szürkepihés jószágok méreteiknél fogva valóban kissé félelmetesek, öblösen ordítanak, reng a hurkás combjuk, a karjuk. Szemre olyasmik, mint az angyalok.

Mikor a slaugos fertőtlenítés és a karomkeresztelő után „Vezetőnk s úgyszólván Apánk” megtekintette utódait a klinikai tornateremben, bizony, karvalyt lehetett volna fogatni vele. Állt a két bébitorony fölsorakozva, kisterpeszben, mindegyiket négy biotechnikus tartotta, meg az infúziós állvány.

Tubica, protokoll ide vagy oda, a maga fiatalos és zabolátlan módján a fiókák háta mögé került, mondván, nem bír magával, össze muszáj csókdosnia a fostos kis szárnyaikat, de a hatalmas testek túlságosan vijjogtak és csapdostak, úgyhogy biztonsági okokból mégse ment a közelükbe, inkább csak kruhaházott, és elnöki tányérsapkáját feldobálta a levegőbe. Végül Kis Henrietta derekát és Tubicáné nyakát átölelve bőven, röhejesen könnyezni kezdett.

Még attól se kapott dührohamot, hogy se a tévé, se a rádió nem volt kinn. Fölírtam, mondta röviden és velősen, fölírtam egy mély helyre, s gondoskodom, hogy az orruknál fogva olvassák majd el bizonyos illetők.

Bár megbecsülésemnek ez csak mellékes jele, elmondhatom, hogy már többedik alkalommal veszek részt elnöki röpgyűlésünkön, melyhez Tubica Cézár, teendők ide, államérdek oda, ha csak teheti, romantikusan ragaszkodik.

Szinte nem is vagyok már bizonytalan, repülni igenis jó, a repülés a fajkoncentráció és a természetes könnyedség olyan elegye, melytől birtokosai joggal érezhetik magukat felsőbbrendűnek. Nem minden héten vagyok a boldog kevesek között, s bár enélkül is röpülök eleget privátim is, hivatalosan is – egy ilyen alkalom mégiscsak más, és aligha a rendőri biztosítás miatt. Hanem a szellem.

Csak lazán, barátaim, szólt hátra ma Vezetőnk, hisz hamarosan törvény lesz a lazítás. Lazán, mert akkor nől az izom, a légüres csont, s akkor tágul a test meg a lélek. Lazán és figyelmesen, egy-két-há-négy, és elölről. Az legyen a mai jelmondat, ha elfogadjátok szerénységemtől, hogy „egyszerre felderíteni és felderülni”.

Nahát akkor, tegyünk ennek megfelelően! Mozogni és nézelődni, kiabálta előttünk, egy kettő! Katonásan! Mozognéze-lődik, mozognéze-lődik, nagyjából erre a ritmusra. Mondjátok, ha éppen kedvetek van, vélem együtt! Jó hangosan kérném! Na még egyszer! Nem hallom! Na még egyszer! Úgy van! Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja, csak csendben, csak halkan, és újra elölről…

Mint a példa mutatja, mindig nagyszerű hangulatot csinál ez a mi Vezetőnk, a mai munkarepülésünkön is fennen szállt a hangunk, testőröké, titkároké, aktivistáké, bár ez a mai talán nem volt olyan zengő ércű, mint amikor velünk vannak a torpedóbojok, a főállású „Paloma Blanka Burukkokórus”. De azért mi „amatőrök” is lelkesen kiabáltuk, ahogy a teli csőrünkön kifért, hogy „csak csendben, csak halkan”. Én is igyekeztem, bár nekem még kicsit nehéz a szárnyas- és az énekes mozgást összehangolni, s Tubica fajtárs éles, jobbító szeme elől ez rejtve sokáig nem is maradhatott.

Ácsi, szólalt meg. Hát ki az anyja hümhümjának beszélek én, hogy nem hallja meg az illető, kérdezte tréfásan a Bazilika fölött, s csak úgy csippentett a szeme sugara. Nem tudom kinyitni a pofalemezemet? Vagy derogál a volt fajtám előtt? Azt hiszem, föllátnak idáig azok ott lent? A vak Lalik? Nem látnak föl. Mert mind csak a kampós orra elé bámul, bele a kutyaszarba, és mind csak rohangál be a föld alá, ki a föld alól, kész röhej, rohangál, bankba jár és szemetel. Grillcsirkézik az aberráltja. Rántottázik. Nézzem csak meg, hát azok előtt derogál nekem egy tiszta hang, egy vidám induló? Mi? Mi-mi-mi-mi-mi?

Elsápadtam, nem mondom, ő is észrevette.

Na jól van, na. Ez csupán egy baráti megkeresés, pláne szóbeli, hogy vegyem észre magam. Az ember folyton vegye észre magát. Az, hogy itt vagyok, hogy meg vagyok híva a fajelitbe, az azt is jelenti, hogy éppúgy kell énekelnem, mint bárki törzsökös beltagnak, sőt, a teljes szöveget is, ha tudom, csak ha lehet, ne lihegjek és taknyoskodjak, mint az a kripli fajtám. Persze ezt csak frocliból mondja.

Bizony, bár ha csíp is a szó olykor, csak más annak a vezérnek a kíséretében repülni, akinek csőrében egyre öklömnyibb szemeket hajt a jövő búzakalásza, s aki maga és szerettei bőrét viszi a vásárra, melynek szentháromságos neve: gyarapodás, mitagadás, megragadás.

Mert eljön az az idő, mondta Tubica Cézár, ha én ilyeneket a fos kis beszédeimben nem is tudok kitalálni, midőn e rendkívüli férfiúnak több méteresre kitömött márványszobra fog Damoklész karjaként mindama részvétlenség és sunyi multikulturális mocsok fejére lecsapni, amelyik most benne a senkit, az úgyszólván galambot hajlandó meglátni, s a jelenlegi politikai erők dettóéra, akik egy-két derék kivételtől eltekintve nagyon meg lesznek lepődve, de ezeket nem sorolja, folynak a tárgyalások lázasan, ezt akár le se írjam.

S akik ott alant, a villamosmegállókban, az autókban és földalattikban, a szennyiszamos járdákon őtet észre sem veszik, vagy legföljebb a „süsü” jelet mutatják a homlokuk előtt (ezek megvannak videón), majd idejekorán megtudják, amit már későn lesz, s lesz akkor majd sírás, törleszkedés, galambdúckutatás családi múltban, de mindegy, ne legyek annyira stréber, hogy minden kis gondolatot leírok. Vegyem már észre, hogy ez itt a kikapcsolódás helye, inkább a dőlésszögemre ügyeljek, és ne tartsam olyan magasra a csumámat, nem vagyok én a Henni!

Ugye, görlicém, kurjantotta privátul Vezetőnk. Előre szökkent, mint egy ezüst torpedó, és magával ragadta a mellette erőlködő, még gyermekágyas Kis Henriettát, kinek püspökfalatjába fiatalosan belecsípett. Ne féljél, burukkolta neki, te aztán úgy tarthatod a tiedét, ahogy csak jólesik, egy ilyen fajszolgálat után tenéked mindent szabad.

Leszállni is, kérdezte Kis Henrietta halkan és lihegve, de Tubica meg se hallotta, harsogott tovább.

Kurvára kíváncsi volnák, hogy ezek a verébsmacik hogy tartanák a magukét, ha ekkora volna nékik, és most szálltak volna le a fészekről. Mondjad, kérdezte azután súgva, húz-e még tenéked a kicsi méhed, s levezik-e?

Kis Henrietta szemérmesen mosolygott. Testméreteit illetően a mostanában szokásos hattyúnagyságot vette fel, épp a nyakát kell kicsit legörbítenie, hogy egy fekvésben legyen jótevőnkkel, bár repülve az mit sem számít. A nyár eleji állapotához képest kitelt, úgyszólván megasszonyosodott, jól áll rajta a lurex kezeslábas és a négyujjas balettcipő. Tubica Cézár csináltatott neki egy új, immár fajalelnöki tányérsapkát, ha azt kalapgumival a csőre alá erősíti, s megcsilingeti fülecskéjében a két filigrán gumibotot aranyból, hát a napra lehet nézni, de Vezérünkre és Ágyasára nem.

A mai kirepülésünk sima tornaprogram volt, Hennike és a sasbojok kivételével mind civilben voltunk. Alacsonyan szállunk ilyenkor, alig húsz méteren, akár az arcunkat is látni lehetne a sísapka mögött, mint egy kiránduló, meccsre tartó baráti társaság, semmi több. Szabályzat szerint elöl mennek a biztosító kollégák a megkülönböztető jelzéssel, s néha felkürtölnek viccesen, felszólítják az alant álló polgárokat, hogy hasra vagy ilyesmi, kezeket a tarkóra, szét a lábakat, kruhaha, még pár öreg nénibácsi be is ugrik, főleg ezen nevetünk, fiatalok vagyunk, nahát, valljuk be végre! Legföljebb jókarbani középkorúak. Na bumm.

Ami nem azt jelenti, hogy nevetve is ne lennénk felelősek a világgalambság felé, ugye, Hennikém, tette ma hozzá a Királyi Palotánál Vezetőnk. Otthon lapótyáznak a sasfiókok, eteti őket a Konyakrend, aki most pofázzon, meg uszítson pornófrakcióalapításra Korfun, amikor szemben áll véle két kurvára éhes száj igazsága és kitátódik, de mindegy, legyintett Tubica, hagyjuk, mert eldurran az agya, inkább tréfálkozzunk.

S még sokáig tréfálkoztunk a Naphegy fölött.

Ezt először újságcikknek szántam, mindig nyaggatnak, de hát így úgysem lehetne leadni, úgyhogy elküldöm, legyen meg a gyűjteményünkben. Fintorogjál egyébként nyugodtan!

Balatony Lajoska ma konkrét kéréssel jött be a kabinetirodába.

Úgy látom, erős hatással lehettem rá, mert első találkozásunk óta nagyon ragaszkodik hozzám. Többször meglátogatott a nyáron is, megmutatta az anyukája fényképét, valamint az összes anyajegyét, többször felajánlotta, hogy bármikor szerez nekem odalentről velős csontot.

Kifejezetten megható volt, amikor zacskós konyakot hozott a névnapomra, azt mondta, kitudakolta a Tubica doktor bácsitól, hogy ezt a fajtát szeretem. Szóval ezt vegyem ajándéknak, tette hozzá szemérmesen, a járókeretre támaszkodva, bár úgyse tudja lekvittelni a jótettemet, mert őszerinte én vagyok az oka a fantasztikus lehetőségnek, amit a fájdalmai ellenére kapott. Úgyhogy szépen köszöni. Mert énnélkülem még mindig szurigyuri lenne a Svábhegyen, és házmesterekkel seggrepacsizhatna a Zsdanov allén.

Nem igazán értettem, mit akar, de jobbnak láttam, ha ráhagyok mindent. Éreztem, hogy érdemes vele jóba lenni. Ma is eltréfálkoztunk, elmeséltem neki ugyanazt a két rendőrviccet, mint mindig, sajnos utána meg kellett kínálnom, ami életveszélyes szokott lenni, de most hála istennek köszönte, azt mondta, hogy csak egy csülöknyit ihat, mert gyógyszert szed.

Ő, summa summárum, szépen megtalálja itt a számítását, nézett rám, miután ügyetlenül beleivott a vesetálba. Szóval nincs problémája, még tömhet is kisebb személyiségeket, szabad keze van. Bár a Tubica bácsi azt kicsit irigyen nézi őszerinte. És szívesebben dolgoztat kinti preparátorral, de mindegy, erről nem szeret beszélni, mert csak fehér fény lesz a vége és fejszaggatás.

Nem is ezért jött, folytatta, hanem azért, hogy ha meg nem sért, kérni szeretne tőlem valamit. Ő úgy informálódott, hogy ebben én eléggé ki vagyok rafinálódva. Lényeg a lényeg, van neki egy privátim ügye, öröklési. S már több kérvényt intézett az illetékes szervekhez, de mind visszajött az ő gyámsági joghelyzete miatt, mert szanatóriumi tag volt. Na de ő meri remélni, hogy annak az időnek most már vége, hogy a másság szanatóriumi tag, lényeg a lényeg, tessek szíves én megírni neki a rendes keresetét ebben a húzódó öröklési ügyében, hogy hozzájuthasson végre a szabad rendelkezéshez az apukája kedves kis lakása fölött, amiről neki kevés élménye van, de azok jók. Városliget közeli, negyedik emelet kilenc, volt ott egy zöldséges bácsi, egy Ernő bácsi, akit huligánok annó agyoncsiklandoztak, satöbbi.

Továbbá ővele már megbeszélte a Tubica doktor bácsi, hogy egyúttal ezt igenis szeretné a palomista mozgalomnak ajándékozni.

Megírtam a kérvényt, úgy látszik, mindent nekem kell csinálni.

Nagyon hálálkodott, törölgette a napszemüvegét, azt mondta, bármit megtenne értem.

Jól van, barátom, mondtam neki, most csak menjen szépen, majd alkalomadtán tárgyalunk. Ilyen nehéz időkben nem árt, ha van egy effajta barom a kezem ügyében.

Ez az én jó emberem azzal kezdte, hogy megfojtotta Rencikét.

„Ma elhullott Tubica Cézárné, az Életpalomista Mozgalom Fajvezető Elnöknéje, kilencszeres turulbébi és begyleány.” Ennyi legyen a közlemény meg valami idézet, mondta szárazon Tubica. Utóvégre én ismertem, én tudom, mi passzolt hozzá.

Ez, testvérkém, mostan tényleg nem volt tervbe véve, húzogatta a nyakát az Elnök. Első alkalom, hogy ő jött be az én irodámba. Neki fogalma se volt az akcióról, úgy higgyem el, azt, hogy likvidálás ő, becsszó, a száján ki nem ejtette, mindegy, lesz kire ráfogni bőven, multik mártírja stb., nagy botrányt akar, nagy temetést, könnyeket és lófaszt, mondani se kell, hogy mit, egy hónappal a Tisztabúza éjszakája előtt ez evidens. Szegény, hogy már nem érhette meg a szép napot! Legyen továbbá emléktábla-avatás, mondta, kantáta meg ami kell. Teret fogunk róla elnevezni Budapesten.

A Rákóczi teret, kérdeztem.

Jó vicc, mondta. Egyébiránt megmondhatom, ha én vagyok a háttérben, közös tojó, közös háttér, tulajdonképpen politikailag semmi baj, csak szólhattam volna előre. Nem én vagyok a háttérben, válaszoltam.

Pedig Balatony Lajoska azt mondta, hogy ő világos üzenetet kapott odaföntről, mondta Tubica.

Balatony Lajoska valamit nyilván félreértett, feleltem.

Most ezért meg kellene büntetni, mondta Tubica, de akkor megint csak dühöng. Arról nem is beszélve, hogy már régóta számít erre a munkára. Azt mondja, ez lenne az első kitömése, amelyik rendes múzeumba kerül. Hadd örüljön, nem? Ezért csinálta hurokkal, hogy ne sérüljön a bőr, illetve az egész köpenyanyag. Egyetértek?

Egyetértek, mondtam kedvetlenül, és arra gondoltam, hogy szegény Rencike még jól is járt, hisz ha nincs a Lajoska, a liftaknában végzi ő is. Így legalább ott fog majd állni az ezüst szabadidőjében a hajléktalanok mellett, és együtt énekelhetik a Mimimit.

Kerestem idézetet: „Elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt”. Remélem, elfogadja ez a fajbarom.

Szerdánként nyilvános helyen balneologizálunk Tubica Cézárral. Mint minden hagyománynak, ennek is van egy szép belső felhajtóereje, a röpülések, bevetések, műtétek és beszédek mindennaposak, de fürdő egyszer van egy héten, és már a vakarcs kedd is megfényesedik a gondolattól, hogy szerda fog rá következni.

Egy hónappal a Tisztabúza ünnepség előtt roppant sok a dolog, Vezérünk igen feszült, s ez ránk is ránkragad bizonyos fokig. Tán hibákat is követünk el, nem is keveset. De a fürdőben a fuldokló kacagásig jól érezzük magunkat, kiélvezzük a drága rendőri biztosítás minden cseppjét, az objektum egész környéke le van zárva az adott délelőttre, lent rendőrök, odafent a griffterrierek, nem mintha titkos avagy zártkörű lenne a rendezvény, sőt. Csak nem nyitott.

A palomisták fajvezető elnökének ez minimum jár, egy rezervált gyógyfürdő, arra a néhány privát órára még az alkalmazottakat is lecserélhetné, ha akarná, de nem akarja, kell a tömegkapcsolat, és ebben egyet is értek vele. Mikor beviharzik, és a jelenlévő főemlősök szép, ősi szokásként egysoros vonalban fölsorakoznak, spontán odalép egy-egy vigyázzban álló hím-, illetve nősténykabinoshoz, megcsipkedi, s megkérdi, hogy fészket rakott-e már. Továbbá hány családja van, ilyesmiket. Tud-e szép kotlási nótát? Vagy hogy szeretne-e szárnyat? Ilyen szárnyat, mint ennek, ni, mutat rám ilyenkor Tubica, ezt a viccét elég nehezen viselem, folyton szabadkoznom kell, hogy menj már, Tubica fajtárs, ne dicsekedtessél.

Mindig ilyen jó a hangulat, évődve vonulunk a huhogó folyosókon pártjelvényes bermudanadrágjainkban, lurex törülközőinkben, száll a tollpúder gőze, a meleg tollszag megüli a római szobrok és oszlopok közeit, lebeg a kupolában súlyosan, viaszkosan. Előbb hydrododzsemezünk, utána megyünk a frottírozóba.

Basszáj, basszáj, pont olyan ez a szag, mint tökös koromban a kopasztásé, mondta ma Tubica önironikusan, és kruhaházott, és együtt kruháztunk ezen a népes kísérettel, csak úgy zengtek az érintett termek és létesítmények, míg az ablakokon rőten, barnán, csőrsárgán zörögtek be a maradék lombok, e jelmezbáli hullák. Jön a tél, jólesik a meleg, a vizek dundi húsa, a forró homály, hol prímán lehet bizalmasan tanácskozni, szabadidőzni, s ha úgy fordul, netántán el is fenekelni a kisebb politikustársat, ha nem ért egyet valamely részletkérdésben, strandpapuccsal, hogy ne legyen testileg nyoma.

Tubica úgy emleget mostanában, mint eljövendő humánminisztert. Ezzel ugyan nem függ össze, mégis feltűnő, hogy mennyivel gyorsabb és erősebb mostanában, már-már ott tartunk, hogy vízbenfogócskázáskor néha akkor is utolér, ha nem akarom. Persze jobb, ha akarom. Ilyenkor pár méteres üldözés után rácsap a nehezen összetákolt hátamra, a két szárny közé, s azt bömböli, hogy lassú vagy, írókám, csókoltatom hurianyádat. Én pedig széttárom a szárnyamat, hogy talán inkább te vagy szélvészgyors, Tubica fajtárs.

Fasz hízelkedő, fröcskölt le ma Tubica, hát ne légy már ilyen hízelkedő, hanem őszinte! Tudod, hogy ahhoz vagyok szokva, a kendőzetlenhöz, úgyhogy ne kímélj, ha jót akarsz! Szóval akkor, ki a leggyorsabb?

Mire nagyot sóhajtottam, és azt mondtam, hogy Te, Tubica fajtárs, tetszik, nem tetszik Néked, de Te.

Na akkor jó, mondta Tubica, és férfiasan igazgatta belülről a nadrágját, akkor jó, csak jobb szeretem, ha őszintén beszélsz, ha megmondod, mint hím a hímnek, történjék bármi. Pont te, aki tudod, hogy hajlamos vagy a nyalizkodásra. Meg főleg a blablára.

Kíváncsi lenne, rúgott a püspökfalatomba viccesen, hogy még ma is gondolok-e olyan hülyeségeket, hogy kitalálás és hasonlók. Vagy mi jut eszembe, amikor elnézem a Kis Henriettát bikiniben, meg a Balatony Lajoskát, aki nemhogy előkerült, hanem itt kergetőzik velünk, spriccelkedik meg burukkol, mint az őrült. Mindegy, ez a két húsvér-testvér, ő megmondja nekem, akárki találta is ki őket, jól lett sikerülve.

Ilyenkor csak páran vagyunk a medencében, a kíséret és a klientúra a parton áll, tapsol, sütizik, telefonál vagy ólmos pogácsával dobálja az újságírókat. Tubica, mint ma is, előbb-utóbb birkózni kezd, kick-box mozdulatokat tesz, elgáncsol – még jó, hogy a gyermekmedencében vagyunk –, és a sasbojok segítségével lenyom a víz alá. Múltkor majdnem megfulladtam, de megérte.

(Nemsokára reggel lesz. Most, hogy kénytelen-kelletlen újraolvastam ezeket, tényleg nem tudom, hogy mért pont itt lett elegem. Talán pusztán amiatt, hogy a november, amely nekem mindig a legrosszabb hónapom, idén sokszorosan szörnyű volt.

Kezdődött azzal, hogy teljesen váratlanul megjelent az én tavaszi lakásközvetítő emberem, hogy legyek szíves, adjam oda neki a lakás papírjait, mert kis baj van. Hát, bizony, énnálam papírok nincsenek, se tulajdoni lap, se semmi, mondtam. Az nem vitás, hogy az ilyesmiket nekem már rég meg kellett volna kapnom, csakhogy én, jóember, erről az egészről an blokk megfeledkeztem. Ami papír van, az ott van maguknál a közvetítő irodában.

Ottan semmi nincs, mondta a szürke bőrű férfi kelletlen, peremes mosollyal, és az baj, mert pillanatnyilag előadódott egy komplikáció, váratlanul és nagyon agresszíven jelentkezett egy örökös, úgyhogy jó volna, ha sürgősen fogadnánk valami ügyvédet. Bosszankodtam, de konkrétan még mindig nem sejtettem rosszat, noha általában nem voltak illúzióim.

S persze jöttek ezek az undorító e-mailek sorban, kell-e mondanom, mit éreztem miattuk?

De ezzel együtt sem tudom, hogy mért pont ekkor, november közepén, napokig tartó tépelődés után döntöttem úgy, hogy veszély és veszélyeztetés ide vagy oda, az illető, ha úgy tetszik, a hősöm egy cégéres gazember, és ezt a tudomására kell hoznom akkor is, ha ezzel a vesztét okozom, sőt, annál inkább. Tehát írtam és drótpostán elküldtem neki egy válaszlevelet, megszegve az általa rám kényszerített szabályokat.

Őszintén szólva kevéssé reméltem, hogy egy ilyen lépéssel tényleg megölhetem, ezzel rég elkéstem, nagyobb pozícióban volt már ennél, néha a mozgalom hivatalos kommünikéin is felismertem a cinikus fordulatait. Csupán el akartam mondani a véleményemet.

Nem hittem tehát, hogy árthatok neki, de hitegettem magam, legalább azzal, hogy én igenis próbálkozom, s ha ráadásul sikerül megöletnem, akkor megmentem tőle a… Mit is? Az emberiséget? Amelyiknek nagyobbik része fél, kisebbik, aktív része pedig karomkeresztes indulókat énekel, galambtrikót próbálgat, és bulikul tanul?

Mindegy, ez is mindegy már egy ilyen téli hajnalon.

Négy óra múlt, lassan főzök egy újabb kávét. A következőt lehet, hogy már nem egyedül iszom meg. Kár, hogy óvatosságból kitöröltem azt a bizonyos e-mailt, amit küldtem neki. Olyasmiket írtam, hogy akárki volna is ő, semmi közöm nincsen hozzá, viszont arra kell kérnem, hogy a nevemben még a saját fikciómban se intézkedjék, felejtsen el, vegye tudomásul, hogy vele ezentúl semmilyen azonosságot nem vállalok, ennek oka, ha nem tudná, az ő átlátszó és gusztustalan kokettálása, önigazoló gerinctelensége satöbbi. Dühöngtem, füstölögtem, lebérenceztem. Nevetséges voltam és nevetséges maradtam. A levél pedig szó nélkül visszajött.)

Tudod, mi vagy te? Egy hülye cinikus takony vagy, az ilyent igenis ki kell tömni guanóval, és kiállítani a fajdodóság múzeumában. Nagyon felhúztál, basszáj, alig bírok gondolkodni. Mi az, hogy a nevedben? Mi az, hogy a te neved? Eddig nem merültél fel, de az utóbbi időben nagyon aggasztóakat gondolunk rólad, ez az e-mail pedig minden határon túlment. De mindegy, ne lelkizzünk.

Hanem mért kevertél bele egy ilyen helyzetbe, mondjad, fajmajomkám, mért?

Ha te találtál ki, ami még mindig a fixa ideád, akkor mért ilyennek, megmondva őszintén, ilyen kis gecinek találtál ki? Ha pedig nem te, akkor meg takarodjál az utamból, ahova akarsz, amíg egyáltalán mehetsz! Különben is, ha jól emlékszem, a tavasszal nem te, hanem személy szerint én műttettem meg magam a tulajdon fürdőszobánkban többször is, és elég kisipari körülmények között, ha nem tévedek. És akkoriban te mit csináltál, mi? Még csupán rettegtél és totyogtál, és költözésbe menekültél, de nem tudtad eldönteni, hogy Tubica fajtársunk egy kontár tömeggyilkos, vagy egy zseniális génszobrász és húsnemesítő.

Ami már magában is elég bajod neked. De mostanra tökmindegy, hála istennek, ez a dolog azóta pozitíve eldőlt. Begyógyult, feldolgozódott, nem nedvedzek többet, se ezeknek, se másoknak. Nem volt egy könnyű időszak.

Aztán mondjad, fucky-mucky, ki szenvedte meg a repülőórákat, s kicsoda eme nagyszabású fajhím exfeleségének kikapósságait, melyekkel egy házasságot, egy komplett fészekközösséget, ha tudod még egyáltalán, hogy mi a család, egy fundamentumot aknázott alá, na ki?

Továbbá nem te sínylődtél hosszú, rossz irányú beszédek fölött, nem te játszottál szuszogó Columba palumbusokkal és liviákkal szafarisat a nappaliban, s nem te kefélted a kamerás Gizike, az általad lázálmodott Gizike szőrét, hanem én, míg végre ide eljutottam a magam erejéből, ahol most tartok, a közös gyerekmedencézésig, és, kimondom, a megragadás közvetlen közelébe. És addig örülj az idegenszívűségeddel, míg én leszek ott, azon a nagyon fenti helyen, nem esetleg más.

Pontosan tudom, hogy teneked, illetve, már megbocsáss, a gazdáidnak, mi a bajuk. Minden a bajuk, és minden minden miatt van, akár egy halom hasított fa. Azokkal, akik a szánalmas nemzetközi pórázukon rángatnak, azokkal én nem beszélek, de azt üzenem nekik, hogy könnyű a más belátásával a csalánt verni. És, már megbocsáss, de milyen alapon kéred számon rajtam, hogy igenis szívesebben csinálok „karriert”, mint nem, és ezzel csak a te aberrált, karvalytőkés fogalmaidat használtam, mert ez nekem nem „karrier”, hanem maga a fajalapú élethivatás, ami megtalált engem, mint egy nagyszabású véres fény, ha a cinikus agyaddal ilyent még el tudsz képzelni.

Hiszed vagy nem, én hónapokig gondolkoztam, és rájöttem, hogy Tubica Cézár igenis egy kiválasztott, igenis egy rendkívüli jelenség, ki a sorsát el nem kerülheti. Egy karizma, és nagyon közel a nap, mikor az ajakára fagy minden jogdodónak a gúnykacaj, és a nem komolyan vevés, meg fogod látni. Ha meg fogod!

Vedd tudomásul, hogy a mozgalmi és politikai munkatárssággal töltött hónapok énfölöttem nem múltak el nyomtalanul, hanem ezáltal megértem a feladatra, mely kiválasztott engem, és igenis megtapasztaltam a sürgetést, hogy gyerünk, gyerünk, vár a top, vár a top, és azt éreztem, hogy a topon a helyem, basszáj. Jár amivel jár. Az erő megragadása párosul a megragadás erejével, és kész.

És még valami, ha már kimondtam, ami a begyemet nyomja. Én most már sivítva okádok ettől az értelmiségi nyavalygástól, és a zúzám kivan a nem egyértelműségtől, és én ezentúl nem fogok mást gondolni, mint amit a helyzetemből fakadóan mondani kell, sőt, azt fogom gondolni pontosan, méghozzá belülről, amit mondok, és bájbáj, tojok rád a megfulladásig, úgyhogy jobban teszed, ha kussolsz, ha nem akarod, hogy idő előtt zabolátlan látogatóid legyenek. Az a szerencséd, hogy nincs liftakna.

Remélem, tudod, hogy egy hajszálon múlott a koszos, primitív leveled. Mindent, de mindent kockára tettél ezzel a szemétséggel, a közös ügyünket, a jövőnket. Egyedül ezért a merényletért rád küldhetném a Tornavércséimet.

De legalábbis a végrehajtót, ha még nem vetted volna észre, hol laksz.

III.

További intézkedésig winchestert zárolni! Reggel 8-kor ellenőrzöm.

Csak a rend kedvéért: ez volt az illető utolsó e-mailje, most teljes a kép, ha nem is hiánytalan. Nyugodtan bekészíthetem a kávét. Bizonyára elfelejtettem néhány fontos körülményt, de arra több idő kéne, hogy mindent és mindenfelől végiggondoljak. A televíziót különben egész éjjel nem kapcsoltam ki, de semmi se történt, csak a zöld drapéria látszott a karomkereszttel. Embernagyságú, ha ez még jelent valamit.

Meg persze az üres karosszéket mutatták rendületlenül, nem volt kétségem felőle, hogy ki fog beleülni. És szünet nélkül szólt a zene, a Mimimi kórusműként és instrumentálisan aztán Csajkovszkij, Beethoven, Wagner, és újra elölről, ahogy az a művelt világban lenni szokott, műsorzárásig.

Nagyjából tizenkét óra telt el, este nyolc után kezdtem írni, illetve összeállítani ezt az iratcsomót. Terjedelmesebb küldemény, mint tegnap gondoltam. Jobb lesz, ha felosztom három részre, s úgy csatolom a rövid üzenetem mellé.

Az előbb erőt vettem magamon, s fölemeltem a kagylót, működik-e a telefon. Működik. Akár föl is hívhatnék valakit. Akár meg is szökhetnék. Ha ügyes vagyok, eljutnék az újságosig, az aranyinges fényképemig a napilapok címlapján. Hova mehetnék rajta kívül, aki amúgyis eljön értem?

Ülök a képernyő előtt, a bőröndöm összecsomagolva. Mindaz, ami kell egy börtönben, egy kórházban. Mindaz, ami kell. Folyik a kávé. Ha kitettem a pontot, megnyomok néhány gombot és kész. Utána tíz percem marad, hogy kitöröljem a winchesterből a nyomát is ennek az éjszakának. A nyomomat. És akkor nézhetem a párás ablakot, mikor jelenik meg rajta egy testes, imbolygó árnyék.