Narboia ibocis

Aznap, mikor ez a tárca megjelenik, lesz három éve, hogy ültem egy Balaton-parti kertben s valaminek a címén gondolkodtam, valamién, ami nem volt sehol, illetve ott volt a levegőben, fűben, fában, az írógépemben, benne, ott volt az időben. Nem tudom, tényleg nem tudom, írtam föl kissé frivolan a Mészöly-mondatot, aztán Truffaut segített, meglett a sorozat-cím, s meglett az első tárca. Pár héttel korábban állapodtunk meg az akkori Magyar Naplóval, hogy csinálok nekik valami rendszereset. Ennyit tudtunk: „valami rendszereset”. S hogy négy flekk darabja. Aztán csináltam. Aztán eltelt három év, ideje befejezni.

Most, a búcsú pillanatában, tán épp zavaromat leplezendő se nagyon mondhatok mást, mint hogy nem tudom, tényleg most sem tudom, de mostanra legalább téve van, megíródott hatvanöt tárca, tárca-kiterjedésű dolog, s ülök a hatvanhatodik fölött. Akár bankettolhatnánk, a gépem és én, húznék rá valami jobb inget, pezsgőt bontanánk, megköszönnénk a türelmet, a Naplóét és az Olvasóét, kerülne ropi és sósmogyoró, s míg rágicsálnánk, fecsegnénk ezt-azt a „műhelyről”, ahogy mondani szokták, de hümmgetve csak és szemérmesen, mint órások vagy szenesemberek. És nem írnánk semmit.

Nem írnánk le például azt, hogy itt, a hatvanhatodik elején, először és utoljára meg kell kérnem az olvasót, hogy nézze el, visszamenőleg is, ha ismét olyasmiről beszélek, amihez neki tulajdonképpen semmi köze, ismét arról, amit alighanem legkevésbé szeretetett a sedobokban, szóval nézze el, hogy megint az írásról szól az írás, a tárcáról a tárca, s magamról magam.

Ha van legkevésbé, akkor van jobban is, tehát az olvasó kedvét illető feltételezésem nem nélkülöz bizonyos szerénytelenséget, mely tulajdonságot hiába nem szeretem én az agyammal, ha egyszer ez is téve van, a szerénytelenség, mert mi más, mint beteges magabízás, ha az ember rovatot, sorozatot vállal, már a puszta gesztussal is azt állítván, hogy őneki kétheti rendszerességgel eszébe jut olyasmi – formalom és tartorma –, ami számot tart, illetve tarthat a köz figyelmére? Igen, vethető ellen némi joggal, dehát az írás, emelkedettebben: „a művészet” maga a priori ilyen szerénytelenség és magabízás, kár tehát efölött szenvelegnem, önmagamban fürösztöm, másban megmosom és kész, ez egy ilyen mesterség, s tudvalevő, hogy a legzsigeribb irónia sem csinálhat a nárciszból ibolyát, alighanem a nárbolya a legtöbb, ami elérhető, a narboia ibocis. (lat. bot.)

Volt tehát egyfelől a nárbolya, másfelől a rémület, hatvanhatíziglen. Mert azért más dolog, nagyon más dolog rendszeresen írni és más megírni, készre (?) írni valamit. Sétálni és időre menni valahová nem ugyanaz. A megírás (merthogy le kell adni) ilyen értelemben külső kényszer, mégha van is, bőven van átjárás ama belső, az írás belső kényszere felé, ami igaz, ha nem is úgy, ahogy olykor elképzelik. Igen, az írás belső késztetés, oka van, noha eléggé megmagyarázhatatlan ez az ok. Belém kövesedett életpótlék, kissé romantikusan valami ilyesminek mondható az írás, s mert ez messze vezet, jobb, ha munkának mondom, rendszeres munkának.

Ahogy az ember, egyébként folyamatosan és befejezhetetlenül, felnőttödik, úgy alakul ki valamiféle belső kondíciója, munkamódszere, egy rugalmas, nehezen átlátható rendszer lustaságból és készenlétből, narbolyából és rémületből. Az írás, jó esetben, elsősorban szabadság, s csak azután kötelesség, a megírás épp fordítva. Én ezeken az oldalakon azt csinálhattam, ami jólesett, de jólesnem, aztcsinálnom muszáj volt, elvállaltam magamtól, köteles voltam tehát napra, órára leadni a négy flekket, ha esett, ha fújt.

Persze, mindig vagy esett vagy fújt, mindig hétfő volt már, mint ma is, s holnap, kedden le kellett adni a kész tárcát. Ebből, és csak ebből a szempontból nekem ez a sorozat a végtelen lustaságom elleni külső kényszer volt, stimula, szamárvezető. Alkalom volt, hogy megtanuljak dolgozni, nagyjából úgy és olyan tempóban, ahogy szerintem dolgozni kéne, hogy megtanuljak mondatot s valamelyest történetet írni, megtanuljak epikául, ha prózául nem is igazán, alkalom továbbá, hogy megtanuljam irányítani és szervezni az írásvéletlent. S nem hiszem, tényleg nem hiszem, hogy ezek az írások ne viselnék magukon az alkalmiságot, de ha zömükben elviselik, akkor, azt hiszem, az eredmény felől nézve is megérte.

Érte, nem érte, eltelt három év.

Muszájhat-e szabadni, ez izgatott, s ezért volt az írásról való írás, még akkor is ezért, ha ezen passzusoktól bizonyos rávezető és töltelék-funkciókat meg nem tagadhatok. Míg tárgyra nem találtam, míg a semmiből elő nem bukkant valami, tárgyam nem lehetett más, mint e keresés, tapogatódzás maga. Úgy is mondhatom, meghagytam az állványzatot, hátha összenő az épülettel. S figyeltem, hogyan gabalyodik, szervül, szervetlenül, recseg, ilyesmik. S ilyesmi a hozadék is: neszek, kuszák, kegyelmek.

Ami az „eredményt” illeti, az durván 270 kéziratoldal, elővettem, sorbaraktam, újraolvastam. Ugyanis, eléggé narbolyán, úgy döntöttem, hogy kötetet csinálok a sedobokból. Nem eleve döntöttem el, sőt. Tulajdonképpen csak idén tavasszal.

Korábban, amíg csak gyűltek, gyűltek keservesen – úgy éreztem, egy folyton vékonyodó gumikötéllel gyalogolok –, korábban azt gondoltam, hogy egyszer majd szétszedem ezt az anyagot, s ami belőle akkor fontos lesz „íróilag”, azt megírom, át-, szét- és újra-, könyvnek. Aztán, lassan és nem feltétlen örömmel, rá kellett jönnöm, hogy ezek a tárca kiterjedésű valamik, ezek lényegük szerint szétszedhetetlenek, nem mert olyan jók, hanem mert olyanok. Mert hiába ülnék én és nyüstölném, pucolnám, hol a tégláról derülne ki, hogy habarcs, hol a habarcsról, hogy tégla, s a végén maradna csak a rom, ami különben ígéretes, príma nyersanyag, de a bontási porral épp az időt fújná el belőle a szél, három évemet. Így, ahogy vannak, legalább vannak, porlandóak és törékenyek, tartsa hát össze őket két kötetborító.