Deleatur

Valójában deleatur kezdődik mindegyik, úgy, hogy magam elé húzom a gépet, befűzöm a papírt, üres, süket és hatalmas, aztán ülök előtte bambán, vakaródzom, forgatom a fejem és utálom magam, utálom az irodalmat.

Folytatódni pedig rendre úgy szokott, hogy „vasárnap van”, „hétfő van”, mittudomén mi van, de valami legyen, legyen végre, és mégegyszer valami. Ez a valami általában a semmi, illetve, hogy nem jut az ujjamnak eszébe semmi, úgyhogy gépelhetnék akár boxkesztyűbe is.

Elindulok hát e boxkesztyű irányába, ami többnyire karban, vállban, emberben, ilyenformán névben folytatódik, például Inotai, s ez, az Inotai akkor már egy kiterjedés, egy bőrlufi, Pázmánynál: szarzsák, föl lehet fújni lélekkel, némely mondatokkal, lehet, teszem azt, mondani, hogy Inotai sarmosan verítékezik egy gumimatraccal a szájában, s ez akkor már strandban-balatonban folytatódhat, ami, ugye, nyár, s a nyárról csípőből kell fogalmazni tudni, ama legrosszabb fajta költői rutinból, aminek, mit tagadjam, birtokosa, no jó: bérlője vagyok, e ponton, de tényleg, üvölteni kezd a földszinten egy rádió, hosszú, forró nyár, át kell csupán kölcsönöznöm ezt a slágert arra a strandra, ömlik a Kölcsönzőből, a napolajozó hifijéből, versben itt helyezné az ember hűvös talonba a dió-rádió rímpárt, s innen egy ugrás Inotai meleg, kétségbeesett disznószeme, ahogy el akar pattanni az erőlködéstől, mert Cselesztáné kétszemélyes endéká gumimatracához nincs elég tüdő, főleg behúzott hassal nincs, Apolló-pózban nem lehet gumimatracot fújni, mint amilyen gyámoltalan, villan át Inotai agyán, mikor az enyémen, hogy itt van egy karcolatnyi helyzet, előbbieket dobhatom is ki, deleatur, ne mondhassa a kedvesem megint, hogy neki elege van abból, hogy folyton arról írok, hogy nem tudok miről írni, hát jó, hát tessék, Inotai homorít és képtelen fölfújni a gumimatracot, tartja a szájában, akár egy kutya, a Cselesztánéét, gondolsz-e majd rám, ha eljő az éjjel, hallik a földszinti Kölcsönzőből, de tényleg, és hogy nem szerettél még így senki mást, miközben Cselesztáné lába a matracpumpán, a cső víg ritmusokat pöfög a semmibe, homokkottát a gyér, semmi gazba, s akkor ez groteszk, úgynevezett groteszk, nincs rajta mit ragozni és kibontani, állókép: pöfög a gumipumpa a gondolsz-e majd rám ritmusára a Cselesztáné izmos, lakkszalonnás lábfeje alatt, Inotai meg majd’ megszakad, behúzott hassal, talányosan és lazán mosolyogva, diszkobolosz-pózban, melyik középkorú, eros dohányos bír el egy kétszemélyes gumimatraccal, melyik? az erőst véletlenül írom eros-nak, s ha bennhagynám, valamivel megint megvolnánk, nem is árt, ha a második oldal közepére azért valami megvan, ideje továbbá, hogy felbukkanjon – hm, a boxkesztyűből? – egy úgynevezett „erősebb” mondat, amivel majd fel lehetne ütni az egészet, hogy legyen némi pofája, boxkesztyű és felütés: pimf kis írásvéletlen, aligha lesz a kész írásban használható, s itt mondom el, rezignáltan, hogy ennyit, másfél felkket soha a sedobok során használatlanul és mindenestül ki nem dobtam, vagyis amibe belekényszeredtem, abba vertem bele a saját orromat, azt játszottam meg; kiszórni a táblára egy marék sakkfigurát, ahogy esik, s onnantól már a játék szabályai szerint, abból fejezni be a játszmát, ami van, kihozni döntetlenre akárhogy is, vagy legalább elegánsan kapni mattot, azért a boxkesztyű lehetőleg süljön el, a felvonás végén bejön a „Szobalány: (bejön) Mérnök úr, a Cseleszta Dixi méltóságos úr küldi ezt a fertelmességet és izeni, hogy… hogy lehet pisztollyal is, de az a mérnök úrnak (megbicsaklik a hangja) …régen rossz… (sírni kezd) Inotai: (feláll a sakkasztaltól, levegőért kapkod, megtántorodik)”, ajjaj fekete vonat, elvitted a páromat, énekli a Kölcsönző hifijéből Pór Péter, mikor Inotai megtántorodik, két ujjal befogja a ráncos matracon a Csutorát, és veszi a nagy levegőket, porig ég, csak a füstje marad, a pumpa kicsi füstje a gazban, a harmadik oldal tetején már és még illendő eldönteni, hogy Inotai valóban rosszul legyen-e „a melegtől, Évike”, ennyit ér a szerelem, nem érdekel, egyáltalán nem érdekel ez az Inotai, akinek nincs elég levegője, az ne akarjon kéthetente gumimatracozni, s most, hogy visszaolvasom, a szöveg épülését sok-sok visszaolvasás helyettesíti, szóval visszaolvasva nem értem, ki az a Csutora, nyilván valami bankigazgató a második fölvonásból, vagy jószág-, nos, ilyen ellenszenves és snassz, ha kifogy a szusz, nem marad más, mint egy gutaütött strandi karikatúra a Ludasból 1970-ben, szöveg nélkül, istenem, redundance makabre, ebből a közepes szójátékból a helyén bármi lehetne, a helyén, nem pont itt, úgyhogy legjobb lenne félretennem, ha nem épp azt akarnám illusztrálni kínomban, hogy még deleatur se, s hogy elfáradt, elfáradt, elfáradt ez a sorozat vagy mi, kihívás volt, létezési sport, kéthetente cérnát fűzni a levegőbe akár van varrni valóm, akár nincs, amíg a nap mint hegyes és gonosz aranytű nem reszket a levegőben, hát most nem reszket, kedves Cselesztáné, kedves Tejbeda Éva, most a Szív utcában (ez nem a Szív Ernő-féle utca, sajna, nem) a domboldalon áll egy régi kunyhó, de bizonyisten, ezt játssza a napolajozó, s Inotainak csak a szeme, a rémült szeme látszik a matrac fölött, amikor a zene a pókhálónál megszakad, hát szinte tudja, mi fog következni, igen, egy közlemény fog következni, hogy Cselesztánét sürgősen várja férje a bejáratnál, férje, a sportlövő, mire az asszony halálsápadtan fölpattan s személyi holmiját gondosan összeszedve elrohan a táncos lábain, mert ez már az utolsó oldal, és Inotai úgy néz az elárvult pumpára, mint a fuldokló, most le kéne ülni a francba, gondolja, és akkor is mi volna, ülve és pumpálkodva is mi, gondolja, és lenyeli a sűrű, gumis nyálát, mert hát kinek puskázzon ő ezzel a nyomorult pumpával, avagy minek eressze ki a levegőt a kétharmadánál, minek és kinek, gondolja, és szépen, tempósan, ugyan lassabban mint az isten véled édes Piroskám, de fölfújja a kétszemélyes endéká gumimatracot, és nem holmi tanulságból, nem is dafke, dehogy, hanem mert nincs fölösleges levegője, s ez a dologban a legszomorúbb, s az, hogy elírtam magam elől kínomban a következő, az utolsó, a végre búcsútárcát, Inotai letép a pumpa mellől egy hangaszálat, rágicsálja, köpködi, s nézi az erecs-kék túlpartot, mely este majd újból egy karnyújtásnyira.