Csók Adorjánné falvédője

Föladják kérdésben, milyen is volna az én falvédőm. Hát, nem tudom. Alighanem kéziratpapírból volna, sok-sok teleákolt papírból, s minél többől, annál kevésbé védene az valamit is, s csak csupaszabb volna a falam, annál csupaszabb s védtelenebb. Így van ez, ha a fal a papírba költözik, de nem okoskodom.

Hanem milyen a másé?

Milyen Csók Adorjánné falvédője?

Egy borús, ólomszóda napon, mikor minden cigányút és lapos pillantás, akkor keresem föl a jóhírű teremtést. Bányásznegyed szélén lakik, földszinten erősen, honnét meddőhányóra s vastelepre látni, s hol szivas kutyák marakszanak vérig-rogyásig a rozsdás elevátorok alatt. S még a nap is a tükörgyárból süt át, időnként.

A kapuban cirkalmagos tábla, hogy „Csók Adorján kézi-munka előnyomó, csak gyűjtőknek”, de az asszony nyit ajtót nagysokára. Homályos szemüvegét rámemeli a tréningruha fölött, s mikor mondom, mi járatban, hát kis híján kidob. Hogy ő nem egyéb, mint az ura szegény, elfaragott ceruzája, Csók Adorján meg üzleti úton.

Tán az apátia az, amiért mégis beenged. Hogy mindegy az már, ha az élet is mindegy. Lakókonyhája rendes és sötét, egyszerű asztalán milliméterpapír, rajzszerszámok, a kredencen hajasbaba, birsalma, kitömött mókus. Épp a konyharuhát főzi ki, attól a szag, mondja. Dianával kínál, olyanformán, hogy kristálycukorra csöpögteti evőkanálban, s nyújtja. Ha nem, nem, őt már csak ez tartja életben valamint a muszájn.

Megjegyzésemre, hogy ezek szerint rosszkor jöttem, csak legyint.

– Azt hiszi maga, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak dalból van a szíve s virágból? Hogy abban mindig lakodalom van és fasírt? Hogy csak fölkel reggel és tearózsa fakad a lehelletéből? Hát egy gyameszt, uram, egy büdös gyameszt – mondja riportalanyném, és lecsapja a kanalat a mókus mellé, hogy beleroppan a szürke zománc, s csönget a vitrin.

– Dehát mégis, asszonyság, ha baját párna mögé gyűrve elméláz nyári délután, s lelke pagonyának aranyporát papírra teszi, hát csak öröm az mégis, béke és nyugovás.

Hogy az meglehet, de ha Csók Adorján haza talál jönni, hát el nem visszük nadrágolás nélkül s szárazon. Neki penzuma van, ő el nem trafikálhat mindenkifélékkel s óraszám. De látom, forr és dagad a szó e nagy, pősze testben, s dobja is le a födőt, mint nehéz konyharuhái a tűzhelyen. S hányja be közben a dianás cukrot, fűtő éteti így lokomotívját.

Hogy annak a sarlatánnak csak a bumfordi a jó, mentül amatőrebb, antul jobb, holott ő másolna finom Magazinokból, Élet és Tudományokból, nem beszélve, hogy fejből is kecsesebb a gondolatja, mint ami a megrendelés, úgy higgyem el. S hogy szív kell ahhoz, ebben igazam van, szív és szorgalom. Meg tűrni. Mert nem lehet ám akármit! De nem ám, ezen a sötét és perfid világon, hol férj van, áfa, nadrágszíj és lábvizesedés, s apró gonoszság annyi, mint sörét a szegény szarvaska oldalában, ha belépdel a tisztásra, mint csabakirályfi, és büszkén bőg a nagy agancsa alatt, mert az kell ám, randa, nagy agancs az Adorjánnak, hogy a konyhaasztalról lelógjon, akkora, és csak hogy kövér legyen és vastag, hát hogy legyen, kérdi ő tisztelettel, hogyan legyen elhájasodva egy hattyú, meg a szekatúra folyton és lepofázás, hogy mi az ott a kecsesen ívelő hidacska alatt, te molyos tehén, Tátracsúcs? merthogy nem hullám, az fix, és akkor ő radíroz, oda bőg rá egyenesen a sorvezetőre, radíroz és rajzol, és láthatom én, hogy egy szegény kézimunka-előrajzolónak sincsen minden kalácsból.

Csók Adorjánné fakanállal gyömöszköli konyharuháit, és mondja, mondja a selyp, kicsi szájával, hogy ő kijön ide éjjel, vizet merít, süti a talpát a hold, mikor már üres a tévé, és akkor csak nézdegéli a kutyákat a vastelepen, amúgy se tud aludni az Adorján szuszmákjától, hogy az álmában miket kiabál, hát förtelem, de egyszer úgyis rányomja a szputnyikos subaszőnyeget az ordinári szájára, és hogy ő legtöbbször, így, a kutyák után szabadon rajzolja meg a szarvaskák tüzekedését, ugye, erdőbe, állatkertbe el nem jut a sorsától, pedig szeretné természet után, dehát tilos, őneki az tilos, mert csak bumfordin szabad, mégis így pótolja a fogyatékot, megfigyeléssel, vagy ha történetesen vadász kell és nem győzi már a fájós fejéből, hát megkért egyszer egy ilyen polgári őrt, álljon néki alakot nyájas vadászmesterhöz, ki rózsabokorból lesi kandin a menyecskét, és az, igaz, borért, rá is állt, és azzal még a pechére hazajövő ura se mert ujjat húzni a fegyver miatt, csak morgott, hanem az arcot, azt már az ő esküvői fényképükről kelletett rázsírpapírozni a vadászra, az uráét, hogy szakadt volna le a pap keze, s hogy most se kér-e az úr dianát.

Most kérek, jobbnak látom, s számban a jókora vendégkanállal bökök a mókus felé, hogy ez a kis jószág is valami modell volna-e.

Az, hogy nyivesedne meg, aki hozta, az is, ő már rég a Dallasból akart volna valami komolyabb szériát, Samantha fürdik fekete tóban és efélék, de az Adorján üvöltött, hogy mi a te kacska kezed a filmnyomókéhoz, és hogy pont ez a te bájod, a régiség és a kézi munka, s hogy tessék, itt van e a mókuska, tessék áttenni szőlővel, dióval, mogyoróval és aláírni, hogy „az én uram olyan szelid, lehet mint a vajat keni”, különben baj lesz, nem lesz Népművészet Mestere-ség, mert ez az Adorján már csak ilyen kiraffinált gyűjtőknek szállít, „hát Gagarinos-Tyereskovás van-e a professzor úrnak, mert én tudok egy asszonyt, aki mindmáig ilyet csinál?”, és kacsintgat és gazsulál, és akkor ő, Csók Adorjánné, rajzolhatja a csárdásozó Gagarint fejből, máma, uram, máma, s hogy tudom-e én, hogy milyen szputnyikot rajzolni egy egész téli délután, míg bele nem dagad a lába a hokedlibe, hogy úgy kell lefűrészelni, tudom én azt? nem tudom, meg hogy kis lakáj a nagy Duna mentében és csupa nefelejcsből a füstöt, hát van erre mintának gyárkémény elég, az már igaz.

S hogy mire vagyok még kíváncsi, mert van egy soronkívüli várkastélya ebédig.

– Én már ezekután semmire, asszonyság – mondom az ajtóban –, legfeljebb, hogy mért nem láttam egyet se falvédőt a konyhájában?

– Hát azért. Mert beleeszi magát abba minden, én csak tudom, a toros káposzta, a madártej, a hurkaleves. Úgy a könny, mint a Vegeta, az a poharas jugoszláv. Van szomorúság anélkül is épp elég, inkább az olajláb vagy a csempe – mondja Csók Adorjánné s majd’ meggyúl a levélláda a sósborszeszes lehelletétől.

Az én falvédőm a Vadászó Diána.