Esti kréta Édes Ligetről

Fogok, fogni fog egy közepes rajztömböt, használt krétákat egy nyárszagú, nyurgabarna dobozban, s ki a Ligetbe. S onnantól fogva, amit csak a keze lát, az ideges, parampázó keze. Szállong a matt, színes por. Kis, szálkás bekezdések, idei glen-ek, fecseg-fogalmazás. Legföljebb, hogy: átteni alkalmasint rézbe. S ez, ha fontoskodó és mosolyogtató is, hangulatos.

„A Dózsa György s Ajtósi Dürer megett, barátom, a hajdani »Ökördűlő«, bizony, külön világ. Ki ott belépsz a fák közé, Édes Ligetbe az egykori mocsár helyén, hát feledd el, hogy nem tourista vagy e poros világon s nem utazó. Hol a csordultig telt estvéli nap, akár piros troli csuszamlik a platánok alá. S búvik kutyába, tóba, vonzabronzba. Fakótagok a flóra ezen óriásai, mégis. S ott elfeledd, hogy más is van, mint e blúzlevegőző, lopott és közönséges könnyűség! S hogy bár olyképp zsugorított s kigyártott természet ez, mint Vajdahunyad öszvér vára, azért a láb valódi, a jó tüdő szárnyal s dolgozik, s az alkony: alkony.”

Szelíd, elagott gépemet sétálni viszem a Ligetbe. Nehezen bátorodik föl e zöld szabadban, s ha elfut s megszagol valami kacér és ifjú leptopot hát kocog is vissza hozzám. Kevés van neki hátra, tudja jól. Hol ezt nem üti, hol azt, a legegyszerűbb művelethez is elkél neki a kézi segítség, legszívesebben csak csönget s kószál céltalan. Zárt lábbal, szürke anonymus-kabátban ül egy padon, s nézi az égből, amit kékleni s csillanni enged a fák ragyás tollazata. Minden nyomorult ő-betűnél bocsánatkérően rámnéz, széttárja szemét. S ha elhaladunk a Horváth Jakab ügyvéd úr keskeny és barátságos sírja mellett, „min virág friss lenni meg nem szűnik”, egészen közel húzódik hozzám. Ott ne hagyjam, mondja a mozdulata. „Fuit.” De hogy hagynám ott?! Klottpántlikám, íróvasam, krétásdobozom. S ráérősen lejegyzünk ezt-azt.

Hogy Pósa bácsi bronzcipőjénél úgy remegnek s iparkodnak a szúnyogok, mint valami kitartó, örökre lekötelezett lüszterözvegy. Ül karszékében a hatalmas kisöreg, öléből füzetkönyve lelóg. Bronzszervei, mint az öreg Aranyéi; ugyanaz a köszvény, hátfájás, netán prosztata, ugyanaz a tompa, kérlelhetetlen fájdalom a bronz mögött, harapósság és érzelmesség, hogy meg kell halni. Egyformán. S itt akár el is kanyarodhatni: Pósa Lajos és Arany János, így utólag, diskurálnak a Margit-hídon. A Jászai Mária téren „pirholagosan fésülködik az ablakokban az a nagy, kilobbanó húsfekete asszony, aki alkonyat.” S akkor nagyon szép van. Két öreg kőérc. A többi innen nézve s így utólag mindegy, a többi irodalom.

Lejegyzünk ezt-azt. Hogy Leo-jégkrém végtelen vadszaga úszik az Édes Liget fölött a lomha, égi szavannán, hogy nyit a cirkusz, zár a Zoo.

Hogy szatyor, kutya, teniszütő, madár, troli, pecsa…

Sétáló drapp, ahogy bevág. Vörös lány piros ebével. „Trixi, te geci, hova bánatba csavarogtál el?” Szafarinadrág, a homloktőn folyóka gyöngysor, csilló bosszúság. S persze, a túl erős, megbánt szavak. Este májat ad neki majd, s túrórudit. Nézik a Dallast, ölben öl.

Hogy pakolnak az árusok. Árusné élettársa megjön a furgonnal. Most kell jönni? morog Árusné, de nem szól, csak a lányával üvölt, hogy el ne ejtsd azt a vázát, te teve, a lány persze elejti. Alacsony, nagy mellű kamasz, ki egyszerre álmodik késsel és királyfival. Azonnal idejössz, a kurva anyád! De én nem akartam, anyuka! Akkor Árusné, szegény, lenyomja a lányát a pultra és verni kezdi a fenekét. Gyamesz, gyamesz, gyamesz, ezt kiabálja és veri szárazon. Amíg az élettárs, e párduc, csizmás lábát Árusné keze és a kislány feneke közé nem helyezi, rá a vágásra szelíden. Maradjatok már, baszki, és mosolyog. S akkor ezt az élettársat mindkét nő meg tudná ölni. Spicc és gyűlöletbalett a templomhajónyi platánok alatt, jelenet vérpirosban, kimerevítve, levett hanggal.

Aztán drappal, némi üvegkrétával, visszafogva a thermál-oldal, estefelé. Egy kismondén víziszínház üres folyosói. Hol kihallik a próbatermekből a spinakkerhasú masszőrök hegedűje. A kádszobákban köszvényillat, százados testhomály, elszáradt krémek avasa. Köpenyes asszony, ahogy mélyre hajolva mossa a ragyogó követ. Fád a háta. S hogy köpenye alá puhán benyúl az a kentaur, vörös nap. S hogy akkor meg kell rándulni, ezt gondolja, hozzá kell vágni a vödröt, Édes Piros, hát a gyerekem lehetnél, Trolika, te állat, megmondom, ne félj, anyádnak, ezt képzeli el érintőleg. S hogy a merénylő, ki ínyből van és óvatlanságból, a merénylő száján akkor szivárog a vér, ahogy a veder, az a vohadt vedev fölsértette. S hogy be kell vinni egy üres masszírozóba, ínyét fölszárítani, kis hülyém, te, ne görcsölj! Ez fut rajta át, s az, hogy micsoda marhaság. „De ki csókolja ki a keserűsót egy iksz éves, egyszerű és tisztességes asszony köldökéből?”

Elhallgat túlnan a medence-oldal is. Brókerek és brókernék ejtőznek dobozos sörrel. Fejükön arany úszósapka, ezüst halánték. Fehér, tőzsdei vitorláik megeresztve. Hallgatják egymás állán a szusszanásnyi borostát. Nézik szemben a műrom kerti-fal zöld szakállát, s hogy mint tajvani, ömlesztett nyakkendőtűk csillannak meg abban a gyémánt legyek.

Zsaru-magazinnal csapdossa apró ablakát az állatkert pénztárosa, s mikor észreveszi, hogy a lassan kiskörömnyi krétáimmal, vasárnapi piktor, megörökíteni igyekszem, vörös lesz és hallgatag. Egy mondata sincs. De lángoló fülét majd átlopom a Körönd fáira, mikor a gépem és én föllépcsőzünk a puha, meleg föld alól. Aztán még nagyon sokáig sötétedik.