A távirdász

„Vörösmarty látcsövön izeni a tekintetes úrnak, hogy regényt ír, mit átal is küld suo tempore messzilátón.” Lelke fölfelé beteg. Ez maradt, s mindkét vállamban-karomban a hasgatás, ahogy csak veckelődtem rajtuk hajnalig. Ha fölriadtam, menten visszavont, s ott folytattam, hol félvehagytam. Ez maradt, e „végleges-forma” vázlat. Hogy gatyás, rongyos siheder vagyok, lábom a maga természetes kordovánján kívül cipőt nem ösmer, piszkos és kéreges, Toldi-biciklim odalent a bárkakikötőnél. Reves, pudvás hajtányok tokjukban, az éjben.

Teli fénybeszéddel az éjszaka: békától eszterágig, paraszttól dragonyosig, avagy morkolábtól távirdászig mindnek megvan a magok nyelve, lángja, tükre, gukkervillanása. S ezenképpen megvan a csillagnak, bányagödörnek, s alant a tónak, hol feketén seggelnek a Gazda urak csolnakjai. Tele szikra-nyüvekkel az éther, s nagyon iparkodnám tudni, mi hivatalos közleny, netán mi szól személyleg nekem, mi szól csak úgy magának, s mi az, ami csak alság, élvsóhaj, párafény, villő piszok. Ha elvélem, Dédi Gergely leveri azt rajtam bikalánccal, s nem ereszt a Frigyes-lányokhoz hetekig.

Nimánd Mihálynak hínak, s hogy olvasni tudok az éjszakában, azt egy cseh üvegesnek köszönthetem, ki híres pálinkánkból igyekeze tükröt jegecíteni, s ki e távirati fénylövellőt is hasgó vállamon föltalálta. Legvégre belepottyantotta ábrázatát a meleg foncsorba, s jajgattában nekiszaladt a levegőnek e vak csillag, s bár elébb fölrepült, csak elcsattant az, s azonmód széjjelvágta magát háti tükrein s titkos csehkövein. Ilyképpen önnön találmánya ütötte fényre, akár láthatnám is innét, hol boldogult meg pontosan, de nincs merszem odafordulni a maschinámmal, továbbá Dédi Gergely se engedi, ki utóbb magához vett, nadrágot varratott a görhesemre pukovai posztóból, kosztot adott, biciklit s csattos bőriszákot.

Dédi Gergely akár egy fehér pátriárka, inge süt, a bőre cserlé-barna, haja-bajusza pemétre vágott, s diót lehet törni homlokán. Az őszi hold szürke világa még túl is neveli termetét: ha a tornácon fölemeli meszelyes kanalát, akárha a kikötő bakator vizéből merítene a nyulakra fövőlét. A felsőházban, mely mulatóház nyoszolyatoronnyal s hánytószobával, gyűlnek a Gazda urak, készül a duska.

Dédi Gergely délestétől: nyulat főzött. Nem cifrázta, megpukkantotta tarkójoknál, s repítette ki a szürkankójukból, hogy nyíttak még mikor belezett s darabolt. Nem kell, csak üst és égerfakanál, más készség nem is kell a főzéshöz. Még vereshajma, magyarpaprika, só. Ahogy habzott véresen, pirholagosan, úgy meringette rá a kese bort kanálból, lavorból. Én, a postás és távirdász lestem ottan és borzongtam, töltöttem épp’ a maschinámat elegy cetolajjal s gyúpálinkával.

A mulatság rendesen mint a lobbos paprikás, kepesszenek akárhogy, mindmegannyiszor széjjelfőlnek benne a Gazda urak, a csontosa és feketője lassan, ifja és zabosa hamarébb, de mindenik szaft lesz az éjfélre, eves-kása nyúlból, trágyából, fakó borból és pálinkából. Hozzá még dajnákat cepeltetnek ki Fehérvárról lámpás fogaton, a Frigyes-fényképész dülledt, birkaszemű luvnyájait, gyapjokért. Az öltenyben is mind pucér, uccura reped rajtok a tapasztalt selem. Hamarost a Gazda úr is mind födözetlen, épp csak a fringiájok el nem hányják, úgy nőszik a fennvalót, s házát az eget, e siralmatost és bakacsint.

Előkerül egy mozsárágyú s egy cimbalom.

Magam a zárt rönkfolyosón közlekedem, le az alsóházhoz s vissza, szükség szerint. Már ott ülök a fémlesen, mikor a léptem még bőven duhog a cölöpök között. Ezek a hangot se engedik megdögleni, mondogatja ilyenkor Dédi Gergely, s utánam vágja a bögréjét. Csoda-e, ha félek?

Hegybirtokunk elődi a vidéken, s aligha nem tekintélye okán van magosabban a többinél. Térképésznek, csillagásznak az ilyen locus aranyat ér. Ellátni egész a nyéki dombokig, belátni pórházba, udvarházba, nyoszolyától temetőig le van vetkezve az emberiség, rózsa és hullafekete, mint hatnapos nyúl a himbán.

Forró és ütődött ez az ’55-ös ősz.

Ahogy regula szerint leadom körben a jeleimet, szemre veszem az apró, tiltott sütőkohókat a mélyekben, s a morkolábokat, kik üstökbe törik, reszelik a hold magyar ezüstjét. Mi reggelre kiforr és megmered. Százak és százak óta táblás pálinkájáról híres ez a vidék, mondja Dédi Gergely, de nevezik lávapálinkának is. Ülök, figyelek, hasgat mind’ a karom. Lustos, bársonybútt sikkantásokat hoz az alszél a mulatóház felől, a Gazda urak, jól tudom, karddal, nyállal, konya bajusszal furkásznak a Frigyes-lányok micsodájiban, dessertnek falják a selyemharisnyát a zsíros nyúl után.

Dörmeheősz alambu csorgan.

Így, üldögélvést is húzza a vállam a permetezőből szerkesztett cetolajos távíróm. Páros cső imbolyog a fejem fölött, a vékonyabbjában kukla mécses ég, az öregebbik, ha lenyomom a kart, kipriccöli a gyúnaftát, s akkor föllobban a morseláng, hosszabban, kurtábban, a kezem akaratja, illetve a táti-nyelv szerint, mit e vidéken használunk. Ami reá viszontüzenet, azt szemmel fogom, s jegyzem a nótakönyvbe. Félre nem nézhetek, szemet nem hunyhatok, minden áldott reggel tartozom e salabakterrel Dédi Gergely ágyánál állani, s átadni neki, amint megébred. Nem úgy, ha valami rendkívülit észlelek, s fogok meg: akkor bejárásom van alvóházába bármi órán, mulasson ott bárkivel.

Úgy sejdítem, ezen az éjszakán is fölveszek valamit, ami nem várhat. Rövid, páros csillárra leszek figyelmes a nyéki halmok felöl, mintha egy lélek beteg szemvillanására fölfelé, s hunytával, ha félek is, inalok a felsőházba, hol üszkösödik a mulatság, sziszeg és nedvedzik az indulat. A Gazda urakat már egész az ájulásig bántá a kacajdüh, túl már hazán és bukott revolutión, s csórébbak a kágyillónál, ínyen és vatrantyún át sérves szívökig látni, hol nem ketyeg más, mint a haladékony idő.

Szalutálok s mondom légszakadva: Tekintetes úr, Vörösmarty látcsövön izeni a Tekintetes úrnak, hogy regényt ír, mit átal is küld suo tempore, messzilátón… Tekintetes úr! Dédi Gergely nagysokára fölpislant a békaguggból, szalutál ottan és int nekem, hogy el, paraszt, el, de látom a szemén, a lilabogos, batyuba gyűrt szemén, hogy a bikaláncot, hogy azt legalább holnap elkerülhetem.