Az Új Keleti Express

Nem robog, de jámboran suhan K. E.-vel a vonat az amerikai éjszakában, miben a hold is kétakkora, mint itt, Budapesten. Álmában Chicagóba tart ez a K. E., az 1926. évi eucharisztikus világkongresszusra, hol csak az ostyát a szentáldozáshoz 3 és fél métermázsa gabonából készítették, s hol külön osztály feladata volt gondoskodni, hogy a 3 nap alatt az alkoholtiltó törvények dacára az 5000 papnak misebora meglegyen.

Egyszer sasszemű gépészünk, harcedzett katonánk kukkant be hozzá, másszor a fehér borbély, kit személyes kedvesség s teljes gyakorlottság jellemez, majd puha lépteivel és mosolyával a színesbőrű pullmann-portás lép elé, ki „képünkön” éppen a papírzacskót adja át, melyet a vonat minden női utasának a rendelkezésére bocsát, hogy kalapját portól és koromtól megvédje. S itt K. E., ha nő, bizonyos hiúsággal hajához nyúl, megigazítandó álmában azt a tollas, kicsi csodát, s ezen elpirul, mit szerencsére nem vesz észre a Szent László telep Sask. magyar plébánosa, ki „egy este hóviharban kocsiját az ottani szokás szerint állva hajtva (a kanadai baxiban nincs ülés) reggelig ment negyven fokos hidegben, hogy egy haldokló öregasszonyt a szentségekkel ellásson.”

Hogy ki volt K. E., nem tudom. Azt se, hogy Ede vagy Emma, hogy cselédlány vagy tisztviselő. Annyi bizonyos csupán, hogy nehézkes és nyomtatott betűivel 1927 után írta be monogramját a könyvbe, melyről itt, pünkösd második éjszakáján beszélendő vagyok. Keményfedelű, csúnya kis jószág, girhes, szegényzöld s tán szegénybarna. Anyaga mint a papírkofferoké, mikben legvégül rendre irrigátort tartanak, egércsapdát, törött karácsonyfadíszt, s helye a speiz mélyes mélye. Múltnak kútja egy ilyen bőrönd – ne mondjuk inkább feneketlennek? Szóval nem egy album, nem. Szerzője egy kedves és névtelen nővér, ki a zárószó szerint úti jegyzeteit Budapesten, 1927 decemberében rendezte sajtó alá.

K. Ede vagy Emma rapszodikus, kevéssé gyakorlott olvasó, az érintettség jele tehát, hogy valamikor, mondjuk 1928-ban ceruzát keres, s eljegyzi magát e kis munkával, K. E., írja a szennycímlapra, úgyszólván a szemérmes Nővér helyett, ki az Unió hitéletét oly feledhetetlenül volt szerencsés megtapasztalhatni.

K. E. holtáig egyedül él, vágyai szépen szürkék, kedveli a török fagylatot, avagy ha mégis Ede, a spriccert, otthonában idő és pézsmaillat elegyedik és lesz egyre nehezebb. Nem tartozik az élet napos oldalához tartozókhoz, mondogatja tárgyilagosan, s kicsiny, savas mosolyát úgy rejti ilyenkor a tenyere mögé, mint ki fogát tisztítja, szolíd kifőzdében, ebéd után. Nem keresi a könyvet, a kikapcsolódás és szórakozás eme formájától olykor úgy megfájdul a feje, hogy kifejezetten port kell magához vennie, de ha éppen, s mondhatni csoda folytán a kezébe kerül, mint ez, A szolgálattevő család című is, hát telik benne bizonyos kedve. Hiszen megbocsátható az, hogy szívesen olvas távoli tájakról, kalandos sorsú emberekről az ember.

Hát hogyne! Ki ne szeretné és tisztelné a távoli Amerikát, s ki ne vágyná keresztülszelni azt az Északi Nagy Vasút, a Great Northern Railway felülmúlhatatlan vonatán, az Új Keleti Expressen?

Nehéz, kulturális napom volt, reggeltől estig könyveket trógeroltam, létramászásban s szoros betűrendben gyakoroltam magamat, a könyv nyűg volt, súly, por, papír, kemény borító, mely ravaszul csípi be a könyökhajlati bőrt, mire az ember felszisszen, megbillen a létrán, s a nyomban aláhulló kupac fölött sűrűül káromkodik, szidja a könyvek anyját, szegényt. Hát így találkoztam én ma alkonyatkor K. Ede vagy Emma könyvével, mely szinte az égből pottyant a padlómra, s nyílott ki a 88. oldalán a böjti eledelek menüjénél a Great Northern vonatán, miket szakácsunk éppoly kifogástalanul készít, mint a nagyszerű és étvágygerjesztő csirkepitét.

Tán K. E. is így járt, tán egyenest az égből pottyant az éjjeli szekrénykéjére ez a kis munka, mindenesetre ott volt, nyitva volt egy olyan takaros, cirmosra sepert tavaszi estén, mikor a Várpalota lázbeteg fényei épp megadják megukat a villanyok modern csillagainak. Sose láttam korábban, esküszöm, sose, gondoltam, s gondolhatta K. Ede vagy Emma, miután leküzdötte csodálkozással elegyes borzongását, mit a magassággal és a messziséggel való ilyetén találkozás okoz. Egyébként a böjti időszak 1926-ban február 17-től április 4-ig tart.

K. E. hitélete leginkább átlagosnak volt mondható, s az égi jelekkel sem akadt különösebb dolga életében. Kezébe vette e könyvecskét, száraz és kínosan tiszta ujjai nyomát szinte érzem, s visszalapozott az elejére. Úgy tett, mint én ma alkonyatkor a padlón, köztünk hatvanöt év, két vagy több „rendszer”, egy háború. Így ismerkedett meg K. Ede vagy Emma az Új Keleti Express odaadó kis munkáscsapatával, ezzel a csupa mosoly és csupa odaadás személyzettel, kiknek figyelmes és udvarias szolgálata kiérdemelte ezen vonat részére a találó jelzőt: „Nagyszerű, mint az ország, amelyet szolgál.”

S így ismerkedtem én meg K. E.-vel, kiről mit se tudtam és tudok, mindenesetre véle töltöttem el pünkösd második tárcaéjszakáját, azzal, hogy e furcsa, szívszorongatóan és megnyugtatóan érdektelen könyvecskét az ő emlékére végiglapoztam. S ha nyugovóra térve a vízesések festői vidékein robogó, mi több, jámborul suhanó vonatról álmodom, nem pedig polcról, létráról, mulasztott kötelességről, hát akkor ez valamiféle K. E.-emlékálmodás lesz, Chicago felé tartva épp zuhanyfürdőt veszünk a mély és nagyszerű amerikai éjszakában, majd hozatunk a pullmann-portással egy pohár mineral-t, megisszuk, könnyű szóda vagyunk, miriádnyi névtelen buborék, „s bár mindegyik – fejezi be nővérünk dolgozatát – úgy ragyoghatna ott a magyar élet egén, ahogy az a lélek titokzatos belső világában megszületett!”