Lónyai foszlány

Utolsó pillanatra hagyom, aztán reggel, most, a hajnal első lónyainál átírom. Betűz a nap, jó fehér minden, egy fehér raktár, írom tehát, hogy: immár föntről hallgatom az utcát, még mindig meleg, kólameleg május, nyitott ablakok, az az ernyedt, fodros, este tíz előtti szellőzködés, világít a hentesáru kis és nagyker a szalámispiroska utca sarkán, csíkos napernyője északolaszosan behúzva, ha nekem külön szobám volna, panaszolkodik egy széles asszony alant, hallom a hangján az erős hazait, beszél befelé egy földszinti ablakon, be a zöldek és virágok között, s eteti a nagy, lusta macskákat az autók kerekeinél, ezt írom, kezdem írni este, ahogy van, most aztán van külön szobám, estém, tárt ablakom, borom is van, nem tudnak egész idegennek, ha végig, olykor elhúz egy autó a Körönd felé, nyomában öt másik fölvinnyog, fölcsicsereg, éji hiéna- s madárdal, egy elmegy és a szele öt másik riasztóját kapcsolja be, vadítóan friss és fehér a fal, majd ideszoknak az utca szárnyas, apró és részeges bogarai, noha ez nem egy flórás környék, nem egy kimondottan növényi, ha ki mernék hajolni derékig a pudvás, csipkerozsda erkélyről, akkor balra is, jobbra is fákra látnék, az ember tekeredjen ki a fákért?, a falnál, a falaknál halomban állnak a polcok, mindenem, mindenünk, nem a hangot avagy a témát, de a gépemet és a géppapírt se találom egész délután, tornyokat rakok és bontok le újra, diszperzit, festékszag, selyemfehér, remélem és megígérem magamnak, hogy ez lesz az utolsó költözködős tárca, s próbálok úgy ülni itt, mint aki már mindig itt fog, s csak mosolyog irreverzibilis riadalmán, nem kérdezi, hogy „akkor ez már mindig így lesz?”, így lesz, legalább így legyen, hát asszimilatíve hallgatom odalent az utcát, ahogyan szuszog a szív, szuszog a szívem, mondja egy női hang abból a növényes földszinti ablakból, összefüggéstelen mondatok haladnak, járnak-kelnek az utcán, nem hallok mindent a gépkopogástól, ha írok nem hallom, ha hallgatom nem írok, vágom, kiegészítem s kitalálom hangcéduláim az esti melegben, idehallgasson, hát persze nem akarták, hogy kiderüljön, de ahogyan elhaladtak, csak úgy spriccellett belőlük a trágár beszédstílus, a sárga hajú meg ténylegesen röfögött, de úgy képzelje, röf, röf, szabályosan, menyasszonyöltözékben, ez tetszik, hogy röfögő menyasszony, netán Csécsi Ambipur, mellette a vőlegény lakkban, szmokingban, nyersselyem zokniban, ahogyan a csuklós, fekete limuzin bekanyarodik a Majakovszkij utcából, nem akartam, mondja az asszony dohányhangon, nem akartam hinni a szemeimnek, de egy komplett hajasbaba volt reácelluxozva a motorháztetőre, s tülkölve suhantak el, még táncoltak is valamelyik hátsó ülésen, tán még medence is be volt fölszerelve, nem tudja eztet pontosan, de az biztos, hogy nem akarták, hogy kiderüljön, nem tudom meg, hogy mi ne derüljön ki, szokom a közeget, színét, szagát, hosszú köhögéseit, a puha és kemény neszeket, hátamban körfolyosó, hová tízóraizni jár a hajnal, a hajnal első lónyai, ezt a valamit forgatom és formálgatom pár napja éjjel háromkor budán, amolyan vers-zárvány, vagy mi, mi is az, hogy lónyai, ha nem utca, meg kell-e fejtenem, nyilván valami fontos és világos foszlány egy álomból, s erős véletlen, hogy megmarad, akkor is, azóta is összevissza alszom, mint egy papagáj, az alvás is batyukba, dobozokba, Limuzinék a solymári Kokas-Night-ban tartják a lakodalmat, mit herepörköltje tett híressé, akkora torta van ott rendelve, hogy a közepére fér egy zongoraszék, ott forog rajt éjfélkor Csécsi Ambipur, a nő, aki a röfögést mesélte, becsukja az ablakot, a másik, a külön szobátlan hazaindul, csönd lesz egészen, lónyai foszlány, gondoltam, azt írom meg, azt az üveghomályos, hidegecske, náthagyáros budai hajnalt, de nincs, nincs most fülem visszafelé, csak az utcára hallok, csak az van, a ragyogó hentesportál, várom, hogy jöjjenek még valakik, beszéljenek, Agur, hallom később, Agur, gyere vissza, s ahogy Agur körme kopog a járdán, karcsú és szekrénybarna, írom, ami van, ami vanna, „szemben velünk az ezüsthajú gyöngyvarróné papagájt tart, akkora szürke jószágot, mint egy bakfis-ernyő, mit cselédlányok karján láthatni záporgyanús vasárnapokon, szomorú, szürke tollmamlaszt, melynek nagynéha van egy homályos szava, amit aztán ez a gyöngyvarróné ujjongva följegyez a zsebkönyvébe, hurrikán? azt mondottad, Pityuka, hurrikán? s a gyöngyvarróné ilyenkor boldog, órákig nevet, s kérdezgeti a papagájt, na, Pityuka, hát milyen idő lesz vasárnap, na? hur? hurr?, de nincs válasz, napokig, néha hónapokig nincs, Gyöngyvarróéknál az egész élet egy lapos zsebkönyvbe belefér, addig, hogy Pityukánk 1923 május 17dikén csendesen elment, tizenhárom nehéz szavakat hagyott hátra, úgymint…”, mit írsz, nyit be a kedvesem, ő hozta délelőtt a szalámispiroskát, szavakat, mondom, hogy miket mondhatott 1923-ban egy papagáj, na de tényleg, kérdezi újra, az előbb, mondom, valószínűleg elment itt egy csuklós limuzin, mely huszonhét litert fogyaszt, csíkos napernyője északolaszosan van lehúzva, s azt írom, hogyan röfögött benne a menyasszony, hülyéskedsz, mondja, tényleg mit? s ez a tény-leg, ez jó kérdés, azt írom, hogy holnapra le kell adnom ezt, és azt írom nagyjából, ami van, legföljebb, ami vanna, bólogat, aztán keres magának valami hozzáférhető ágybetétet s lefekszik, én meg becsukom az ablakot, csak a csönd van és a fáradtság, mintha virslivel ütném a gépet, virsli hatásfokkal és pontossággal, Hentesy Lirica, ágyat szereltem egész nap, bújtam alá, fűrészeltem, szögeltem, facsavaroztam, s estére éppúgy nyikorgott, röhögött rajtam a furnér, s itt, hogy furnér, itt foszlik végképp a semmibe ez a tegnap esti szöveg, ez a lámpaoltás előtti muszáj-tréning, most, hogy gépelem át, nézem, hogy mi volt még, volt még, amolyan díszsorként a hajnal első lónyai, s az még, hogy „húzom magamat mint a só”, más nem volt, nincs, kedd van, süt a nap, hogynemondjam betűz, a többi rajtam múlik.