Bonita Bananas

Egész teste finoman, szakadatlanul, tetten nem érhetően remegett. Fa, vas, réz, kóc, barna bőrönd, sípzsinór, göngyöleg. Testem. Producto de Ecuador. Nekiszaladok majd, mint a struccok, lapos kifutó a tatfedélzeten, alant a hab, a fönti gesztenyék.

Ikrásodás?

Majd megállok a sötét lámpa alatt, önspeditőr, teátrálisan éjfél lesz talán, mint a tojást, beszeleteli a holdat a redőny, tán zsebek nyílnak a bőrömön, minden pórusom zseb, láda, fiók, mindenem hullámpapír. Bizonyára a makacs, kicsi tárgyakat szedem le legelőször, mik körbenőttek, körbenőtték a bordáit, a palánkjait, kagylóréteg a hajó oldalán. Bontom a színpadomat, egymásra borítok két asztalt, az írót és az ebédlőt, közéjük fér az életem. Holnap megint megbontok egy lakást, Bonita Bananas.

A búcsú munka, ha nem én, a mirigyeim.

Holott, lám, firkálnék inkább. Banánillat a csillagos, nyári éjszakában, holmi takarékos dohányzás, kis fikciók, írógéprajzok messzi és unalmas hajóútról, májusi nyárról, ilyesmik. Firkálnék bármiről, mi laza, könnyű, tiszta és levegős, csecsfelhőkről és sirályokról, „kik fehér gumitéglaként csapnak le dallamos kacagásunkra, a kacagásunkba csomagolt mandulássüteményre.” A szám ízéből dolgozom, szájig érő, homályos reminiszcenciákból. A májusi nyár, a májusok mindenek ellenére jók, májusban, úgy-ahogy, de vagyok. Vagyok. „Zölden zsúrnak a gesztenyék.”

Noha nem úszhatom meg szárazon.

„Megsüti a nap, ez a fiatalka nap, ki máris tudja barnáit is, titkos szürkéit is a nyárnak. Matt és derűs hátán a drapp kabát, hunyorog a gesztenyékre. Egész pontosan: drapp zakó, az a melegre szítt, állaza és növényien rugalmas.”

Ilyesmik.

„Majd száraz indigóban hempereg, élhet bárhogy, folyton másolja magát. Vászoncipője eszi a nápolyit az allén le-fel. Puha, kavicsos járatok a tenger alatt. Egy apró kioszk, fűrészelő zenészek, sportkocsik. Apró, piros darázshalak úsznak ki-be a trombitákon. Odébb egy völgynyi tintás, illatos kuvasz: orgonák.”

Nem víz alatt és mégsem szárazon.

Idén is megint május elsején tört rám, hogy nem úszhatom meg. Ami volt, szívedhez nő, ha vadhús, ha nem. A búcsú akaratomtól független, nem tudhatom elspórolni, s nem intézhető el egyenes mondatokkal. A mondatok csak jobb híján s a csönd helyett. Azután beesteledik utolsóformán, „horpad, titkos szürkéit tudja már.”

A kérgét rágom, mint apró nyulak.

Délután vendégségben a Budakeszi úton, ott, ahol Ságvári járt, lávakő, kerthelyiség, ötvennyolcas villamos, majd áttetsző és kidolgozott konyakot iszom, s nézem egy ablakból a tengert. A gyertyákat a lusta zöldben. Mennyi tajték és mennyi száj, a gesztenyék példaszerűen levegőznek. Jó lenne matt és derűs.

„Más utazó fogkeféjét is nyúzton cipeli, néki hajóbőröndjei se fájnak. Szemünk alá kis híján vihart kapunk, bolondot és bocsánatkérőt, vacsorára hajónk lerázza. S könnyű, fahéjszerű szél vonul át a szalonon. Poggyásza lázmérő és luftballon. Fogják, uraim? Ohó! Merő bélszínből lenni, semmi ín, csont, indiszkrét fájdalom, s ha vér, hát színpad a vér is, vadászmosoly. Állani kontraposzt a fehér hajókémény alatt, zizgő kameráján megcsillanni az alkonyatnak, üveglángost vetni a sirályok elé, falatnyi sálat, mely szárazon lobog. Tarkóban homlokig, mi rózsagyökér, s panamakalapban örökké.”

Nézni a tengert. Sárga hajóbőröndök alant a remízben. Csengetni egy picit. Fogják, uraim! Nem csomagolni és nem cipelni semmit.

Nem én, a mirigyeim.

Holnap megint megbontok egy lakást. Hogy ez, a megbontás, micsoda is, nehéz megmondanom. Alighanem egy értelmetlen, ám irrereverzibilis mozdulat, valami, amivel fölsértem és megrepesztem a burkát. Az egyszerűség kedvéért buroknak nevezem el ezt a merőben anyagszerű, holott megfoghatatlan bevonatot, ami mindenekelőtt időből áll. Eltelt időmből, belakottságból, emlékből, de ez messze vezetne, ahogyan az „otthon” is, jobb hát, ha munkahelyet mondok álságosan és szikáran és munkatárgyakat, tárgyak halmazát, fogható, dobozolható, törhető és törölhető tárgyakét, melyeket átjár és bébarnít az idő. Amint megrepesztem, világos lesz és süketség. Az életem tere, mely munkahely. És fordítva.

A búcsú munka, kihajózni.

Nem úszhatom meg szárazon, az íze por, nyál, szívcukor. A pillanatban, mikor elhagyom, holnap, tudok-e hideg lenni, szakszerű és praktikus? Székre állok majd, komoly és jelentős mozdulattal kihajtok (szakszó) egy facsavart, de semmi. Kicsavarok egy villanykörtét – réz, kóc, Pécs, pöttyös festék –, a lámpa messze vezet. S messze a pozdorjára ítélt galéria, térdelek a plafon alatt, a fedélközben megszorul a május, szelíden lerángatok egy függönyt, és nem történik semmi.

Az első tárgyakat, angyal, bohóc, kisezüst versenyautó, dobozba helyezem, göngyölegbe, szakszó, Bonita Bananas, producto de Ecuador. „Testem.” Akkor reped meg. Világos, siket kör marad a helyén és levegő. A burok onnantól tényleg szálló por csupán, gumipor, filmpor, kosz, takarítás, vesződség. S lélegzem ott, mint elszánt porszívó.

Lám, firkálnék inkább, pozdorjává minden összeilleszthető.

Úszott majd velünk a hajó a csillagos, nyári éjszakában, velünk, balneológusokkal. Kameráink rátapadnak a holdra, közelről sajt és szahara, mégis. Meleg, fehér kéménynél állunk, messze, a szemhatár helyén Portoviejo porka fényei. Ilyesmik.

A gesztenyékben tinta alszik, papaya lóg a tengeren, dús, érett és hatalmas, betölti a Váci utat, ragyog az Élmunkás-hajóhíd. S odébb a Szív, a fogszabályozótlan erkély. „Darabra mindent elviszek, egésze mégis itt marad.”

De kicsomagolt bőrönd – leszek-e?