Egy galambéla-kávé

Inotai majd.

S majd halkan elcsillognak a csillagok. Majd alant a Szív, hol keservesen nénózik egy Opel Astra. Maga a bánat. Köréje gyűlnek szelíden. Galamb lenni jó, rózsa begye, cementpihe hasa, hajagos csőre. Halkan totyognak körülötte, szánják. „Sír a nagy állat.”

Fölkapja zöld cukrászdát a szél. Lórongyok a sápadt hajnal felett, zebraálom. Elcsillognak, mint a tűreszelő. A rozsda halk, és folyton dolgozik.

„Kééék frdőköpenyében ááállt, szelte a homááályt.”

Inotai. Vizet vesz a negyedgömb falikútról, hosszan szuszognak. Motoz a csőkonyhában, még homállyal teli. Akvárium a víz fenekén. Aktatáskában a szeme, pont a disznófejű Velúr. Hol vagy Kis Akna, hol vagy? Megleli, megfogja a csőrénél, lecsavarja az alumíniumsisakot. A fautánzó linóleum s az aljbeton között készül a reggel. S bár nincs még magánál, lenni jó.

„Esküszöm, Galamb Béla. Vagy pont olyan. A zebrán.”

Tizennégy évesen már jelentős bajusza volt, az a puhafajta, kolbászos, selyemlágy. Lángolt a kék homloka, mint a gálic, s a zöld kardigánja mérges lobogó. Nem bírta a gimnáziumot, nótaénekes. Elegánsan bukni meg hatból. Az éneknégyes dacára. Bár doktor Uzsba megengedi, hogy ne cirill betűkkel írja a leckét. S még a pattanása is szamócányi.

„Dalos ajkú kismadárka, száááj az apám fejfájára.”

Hány köbcenti tojáslikőr fér egy ifivezetőbe?

Inotai majd nyúlott, kék fürdőköpenyében áll, apró pohárral, szeméből kiáll a kanál. Jobbja alatt ciripel majd a korlát. Alant a zebrán egy kazal aranyeső között cigerettázik a szél. Esettgrau, szálkás férfi s a hozzá illő nejloning, az a pürépiros, a pikényakkendővel. Fájós, éjjeli rádió a szeme, szárazlámpa. Repedt csőrében macska ül. Alpakkazakó Halimbáról, locsolóvers. Leginkább átölelné a Szekfű utcát.

Húsvét hétfőn egy karbantartó lakatos.

Galamb lenni. Mindig három ujjal boka fölött a magában nyomott nadrág, az a lengő trapéz. „Mamám szombatonként hiába leereszti, nem győz lépést tartani bokám után. Növekszök, mint a bab.” Jelentős bajsza volt, húsos bőrrel bevont, nagy tagjait a vakvéletlen koordinálta. Szabadidőben nyulat tenyésztett. „Apám, hasig állni meleg nyúlban, s hiába hull a hó.”

Inotai ólombúváran álldogál. Gyufa után kotorászik, kormos, nyeles csillagok, egy skatulya selymes vakláng. Köréje gyűlnek szelíden. Hideg talpát süti a holdkő. Mi az, amit egyszer földob az ember, aztán sose lát többé?

Gáz Rózsa.

Énekóra, első bé. Üdv rád és házad népére, három négy. A Galamb hallgat sötéten. Bajszát szünetben gyufázza. Hát akkor mit tudsz, Béla? Előlép, olajban a szeme, föl-le jár nyakán a hegyes lift, sír a száraz fa a képzeletében. „Nótáskedvű volt az apám, átmulatott sok éjszakán, az lett a sok nóta vége, kivitték a temetőbe.” Leégeti a falat a röhögés.

Tárkonyban Csikós Ildikó.

Inotai a tenyerébe ütögeti a zaccpogácsát, egy száraz érzés. Merülni. Talán merülni, lemenni oda, hová kefe nem, emberi kéz nem, hol lankadatlan nől a vízkő. Lerakódni, mint a guanó. A Keleti égen bútorozott napcement a hajnal, odabillen a város. „Nyíregyháza kicsi táján napkeltibe’ sül a bárány.”

Pont mint a Galamb Béla, ott a zebrán. Félévkor kimarad, idővel katonaság, ideggyengeség, ezredkultúr, Lenti. Majd nótaénekes, járási Ki Mit Tud, dicsérő oklevél. Néha fellép, klubdélután a Gázgyárban, Tesla-magnón a zenei alap. Könnyű sikerek, kalbászos szendvics, üdítő, Népművelő Rózsi. Szerenád a pedagógusszállón, olajban a szemük, aztán mégse. Az eljegyzésük délelőttjén hagyja ott, összakarmolja, rúzzsal, száraz ciklámenrúzzsal köpdösi. „Hiába dugod el a szemüvegem, pislogva, egy bugyiba’ is elmegyek.”

Hosszan, üresen ég a gáz. Inotai vacakol, két ujjal kotorász a porban, keresi a kiskanalat. „Púposra, hátha.” Rózsika hatkerületbe költözik, csak minél messzebb! Galamb Bélának házrész Cegléden, beviszi a vizet, a gázt. Hanem egy karbantartó lakatos egyedül? „Munkatársaimnak szórakoztatásukra énekelek.”

Alant a Szívben vinnyog az Opel Astra. Egy férfi aranyesőben a zebrán. Szél kapja föl a galambok zöld cukrászdáját. Bicegés: elcsillognak a csillagok.

Húsvét hétfő, évre év, millió zöld csücsök. Mennyi izgága zsebkendő akármely kicsi fában! Sodorva, bújva. Nyitva van az aranykapu. Kocsival locsol, már előtte nap odaadja a büntetést a körzeti megbízottnak. „Itt a pénz, Feri, mert ma még józan vagy, azért.” Az élő fa is unokatestvér. Galamb Béla robog a szálkásra sepert Damjanich utcán. Wartburg Andrea. Intim-spray a szíve fölött, ezer kacsintás.

Locsolóversverseny.

Az az esettgrau férfi, aki pont olyan, dünnyög a zebrán. Kiéjszakázott zakója sárga virágpor, fehér sáljával veszekszik. Inotai könyököl majd az erkélyen az apró pohárral és nézi. A rozsda halk és folyton dolgozik.

Lenni jó, Galamb?

Átellenben a harmadikon ablakot nyit egy kreol, fókavállú nő. Kifordult, ezüst rádió a szeme, mint akit összeharapdáltak fogszabályzóval. „Haló, maga ott lent, üssön mán rá, légyszi’, nem tudok ilyen hajcsavarva lemenni. Piszok érzékeny, már pardon, de egy galambszartól is begerjed.” A férfi a zebrán előszörre nem is érti. „Arra a pirosra?” „Arra hát, az Opel Astrára.”

Galamb Béla az első béből odalép és gyöngéden, nyitott tenyérrel rácsap, rásimít egy pofont a piros autó tetejére. Néma csönd lesz. Maga a bánat. „Na, várjon, ledobok egy ötvenest sztaniolban.” Térül-fordul, aztán ahogy kihajol az ezüstpapírral, majdnem leejti a szemüvegét.

Gáz Rózsa.

Hörög a csőkonyhában a kávéfőző. Inotai majd nyúlott kék köpenyben egy Szív utcai erkélyen. Majd Húsvét hétfő van. S majd halkan elcsillognak a csillagok.

„Ha Egberts is imádlak én.”