Copyright

Kérem, engedjék meg, hogy vázlatosan és dadogvást elmondjam egy, csak részben és másodsorban „írói” ötletemet, tervemet, rögeszmémet arról, miként szabadulok meg végre egy káros és már örömöt nem, csak bűntudatot termelő.

Kérem, ne, Hölgyem, Uram, ne akadjon fönn előbbi mondatomon, mely bennszakadt! Majd ott, abban a szükségképp terjedelmes álműben, melyről itt beszélendő vagyok, ott majd megérti a kezem privát rándulását, mint folytatást, a majdani „műből”, aminek e kapkodó nyúlfikarc még csak glosszája sem, még csak dossziéfedele sem – noha annak magam állította fő játékszabályát megtartja maradéktalan. Sajnos és hál’ isten, hol így, hol úgy.

Továbbá kérem Önt, Önöket, hogy sem titkot, sem csodát ne várjanak e négy flekktől, persze a többitől se, semmitől se, de ettől végképp ne. Igazán röstellem, de kénytelen vagyok utalni rá, hogy ezeregy okból kiszaladt alólam az idő, s ez az egy, rövid és átlátszó hétfő estém van elkészíteni, igen ez a helyes kifejezés, elkészíteni ezt. S ha előbbiek indoklásául egy privát utalást megengedhetek, nos, úgy be kell vallanom, ez itt az első írásmű, egyáltalán: a szó legtágabb értelmében vett iromány 17 éves korom óta, amit anélkül írtam, hogy.

Amit anélkül írok.

Aki ismeri az itt, a harmadik bekezdés táján újfent megránduló bal avagy jobb kezet, amint – még ujjaiban a mondattal – lefut a klaviatúráról, s ezt szinte észre sem veszi, nos, az pontosan tudja, miről beszélek, anélkül, hogy itt megnevezném. S tán a majdani iromány is így tesz, nem nevezi néven, csak leírja. És át- és szét- és körbe-, nem tudom még.

Egyébiránt itt és most édesmindegy, hogy megnevezem-e avagy nem, tán ama terjedelmes és bizonnyal keserves „műnek” e probléma lehet sarokpontja, itt csupán fogás, sunyi homály, bepróbálás. A tény, hogy e sorok csupán holmi előkészületet, legföljebb a copyright bejelentését szolgálják, nos, ez föl is menthetne, nem kéne már itt, hogy úgy mondjam, szenvednem, mégsem árt kipróbálni, milyen is lesz az majd élesben, milyen lesz, ha a mostaninál ezerszer jobban tenni szeretném, s épp mert tárgyam, valamint a készülő szöveg nem engedi, nem tehetem. Az, kérem, rossz lesz. Rossz. Jó. Jó levegős.

Persze, cselekvés-e az egyáltalán? Nem inkább történés az, mikor az emberrel megtörténik a lélegzete? Ugyanis az a mű, bizonyos szűrők ki- és beiktatásával a levegőről szólna. (Copyright.) Amit veszek, veszek, veszek, de nem részletezem. Helyette inkább azt jegyezném meg, hogy ha most, sajnos hamarosan, aludni térek, s ha reggel fölkelek, hát akkor a széthajigált tavaszi napnak, annak a friss, ózongazdag reggelnek elmondhatom, hogy immár teljes harminc óra telt el azóta, hogy.

S e ponton feltétlenül bocsánatukat kell kérnem titkolódzásomért, bár aki ismeri a kéz föntebb említett s még majd milliószor említendő pavloviánus rándulását gépelés közben, nos, az úgyis tudja, mit titkolok ily átlátszó és gyerekes módon. Igen, tán babonából nem nevezem meg, hisz egyébként kifejezett érdekem nem hagyni kétséget afelől, hogy miben áll és mifajta ez a „sajnálatos szenvedély”, tehát, hogy melyik az emberi szenvedélyek közül, függetlenül attól, hogy e tervezett mű azért, reményeim szerint, metafora volna, ha fogalmazhatok így, egy praktikus metafora, részint kálváriajárás, részint szecesszió „a” függőségből, s hogy mi még, hogy például a szabadság nehézsége és akarása, illetve más univerzáliák és satöbbik, nos, az majd kiderül. Úgy értem, hogy mi célból vonulok ki, az „derül ki” majd, hogy mi okból, azt tudom.

Aki pedig e motorikus, bűntudatos, s bizony, csak kielégíthetetlenségében elkülöníthető és tanulmányozható rándulást – jószerencséjére – nem ismeri, nos, annak elegendő ujjam sárga zászlaját fölmutatni, hogy bosszúsan, nevetve és fejcsóválva így szóljon: ejnye, kérem, hát minek az a nagy és körülményes fenék, miért nem mondja meg kardkikard és férfimód, hogy úgy döntött, mától, március 29-étől, stb.

Pardon, pardon, Hölgyeim és Uraim. Kénytelen vagyok pironkodva bár, de pontosítani Önöket: nem döntöttem úgy. Úgy fogok dönteni, hogy úgy döntök, satöbbi, és ennek keserves dokumentációját mesterségem szerint közre is bocsátom, de még nem döntöttem úgy. S ha félő is, hogy ezek után Önök nem vesznek komolyan, akkor sem mondhatok mást, mint hogy egyelőre üzekedem a gondolattal, ha úgy tetszik, játszom az irreverzibilissel, s bizony a majdani művet mint művet tervezgetem egyelőre, noha annak e halogatott „végleges” elhatározás alfája és omegája, hiszen (túl a magánrinyán s önterápián) „több”, illetve mű csak aszerint és annak arányában lehet, ahogy és amennyi idő alatt valóban szabadulni tudok attól, mi tárgyam lesz, s hosszantartó állapotom.

S elárulhatom, e mustra sem egyéb, mint hogy bírom-e anélkül. Bírok-e írni anélkül, hogy. Igen, kérem, bírok, bírok, bírok, s alighanem ott, „a műben” lesz majd nap, mikor ezt a bírok-ot írom le tízezerszer, mert mindegy lesz, hogy mit, csak nélküle legyen, csak kibírjam, hogy írok és nélküle. Gépelek majd megállás nélkül, kezem a gépről le se vehetem, kivéve persze az alvás és a tisztálkodás rövid időszakait, az a biztos, ha foglalt a kéz, ha lekötve mindkettő, az írógép, mint bokszkesztyű, gipsz, kaloda, kényszerzubbony, ha tetszik érteni. S ha úgy telik majd a munkanapom, hogy a papíron estére kelve csak nyafi lesz, önsajnálat és nyüszítés, viszont megállom, nos akkor az a nap már megérte.

Az ötlet egyszerű, hogy ne mondjam banális. Az ember (rutint, penzumot és kurvaságot félretéve, persze) valójában csak arról tud írni, ami mélyen és személyesen izgatja. Ha tehát majd végleg megvonom magamtól, ez lesz a mély, a személyes, a gondolás. S ha elterelni botorság, márpedig az, nincs más, mint szembenézni. Hiányában írni meg, s nem a hiányát csupán, ó, nem. Hanem hogy mi volt. Hogy micsoda. A természetét. A „kultúrtörténetét”, ha mondható ez így.

Hogy összefoglaljam, két egyszerű szabályt kell csupán betartanom. Egyrészt, hogy éjjel-nappal azt tegyem, amit a hiányában – elvben és megfigyelések szerint – nem vagy alig tehetnék, vagyis, mint utaltam rá, dolgozzam; másrészt, hogy mindeközben ne tegyem azt, amiről mániákusan és mazochisztikusan írok és gondolkozom. Ennyi az egész. Megírom azt a három hónapot. Azt mondják, három. Amíg ki nem cserélődöm, míg fehér nem leszek, habos, könnyű, kék. Míg köhögésem emlék nem lesz, súgó, boldog selyem.

Ennyit tudok róla most, illetve valahogy így képzelem, Hölgyeim és Uraim, a termékeny szabadulást egy alapvetően káros és mára csupán csak frusztrációt termelő.