Hernyóselyem és vakcina

Hetek óta van belül egy szavam, talán még nem is szó az, csupán valami finom, puha képzet, forgatom, fölírom és kihúzom, hagyom gubózkodni, lenni és meglenni, nem kezdek vele semmit. Mintha egy vastag, hivatalos dosszié vignettája volna, egy érett, szennyesszürke iratgyűjtőé, mely egy nyugat-német illetőségű amatőrfilm-tekercset tartalmaz valamint egy jegyzőkönyv lila másolatát, s ezen van rajta vignettaként ez az én egyszerű, száraz és síkos szavam: selyemgyár.

Kuna Józsefné és Straubinger Ferencné a jegyzőkönyv tanúsága szerint „szabotázst” nem gondoltak fennforogni, továbbá fájlalták, de nem nehezményezték az azonnali elbocsátást, és maradandóan megtanulták, hogy a dolgozó osztályok egyes tréfája az ellenség kezén egyenesen tragédiába is torkollhat.

Kamasz módra birkózik az idő, festetlen zászlókkal tömi ki a lelkünk, nyers tavasszal. A köd az időjárás hernyóselyme. Beláthatja ezt akárki, ha kinéz az ablakán, és fényes semmibe akad a szeme. Ha elmerül abban, belátja. Olyan az idő, mint valami eljövendő limonádé, tudhatni, hogy ott van, ott guggol mögötte a nap, e citrom parányi húsa, ott vár és ott mosolyog diadalmasan.

A selyemgyári harmonikazenekart teherautón hordozták megyeszerte. Vitték az eperúton, nőttek és tapsoltak a fák. Aki nem tartott otthon hernyót, az semmibe se számított. Ha párat is, ha képletesen is, de illett. Értékesebb volt, mint az arany. Az a barna-fehér csodaféreg.

Játszik és integet a platón a zenekar, nagyokat reccsen a hangszóró, lehet íratni hernyót, hozzá okos kis füzettel, tartása és gondozása. Bandy Sándor tenorját viszi a kócos, laposhomlokú szél a templom előtt, tölcsért csavar belőle, csákót: „Mi nem kombinénak és nyakkendőnek termelünk, a cifraság nem kenyerünk, gyerünk, gyerünk, gyerünk!” S viszi rá a szél a kórus válaszát, pukkad a vidámság, mint a vitorla: „Jer’ hát hernyó, jer’ hát selyem, ebből lesz a hernyóselyem, restségeddel meg ne gátold, fellobogózzuk a béketábort, sej!!”

Úszik a Gödör-vendéglő a fényes, nyers ködön vasárnap délelőtt. Sóskifli az asztalon, kukoricabor. A pisszoár mögött szakad a part, s lenn, a frissen ruházkodó bokrok alatt csillan az okos, zöld víz. Bevárják egymást az udvaron, két fiatal férfi. Épp elsőt dudál a selyemgyár.

– Te megruháztad?

– Mér? Te meg?

– Én nem.

– Na, én se, az anyjuk vihovári szentségit.

Rázkódnak, sápadtan nevetnek, mint az akácfa. Tudja a fekete rendőr is, tudja jól, hogy min, de nem szól, megböki a sapkáját és elmegy hátra. Selyami lobogónkat.

– Hová lesz a szúrás helye, elvtársnő?

De a nagymellű, kontyos barisnya csak hallgat és siet át a csarnokon a penge szájával, mintha rajta múlana a béketábor. Fényes, zárt vastepsit tart a karján s viszi be az irodába. Elterjedt, hogy van valami lehetséges betegség, vakság vagy rosszullátás a selyemportól, persze, ki tudja, tapasztalni egyik assszony se tapasztalt semmit a könnyezésen kívül, viszont a műszakváltásra kiszállt az oltóbrigád.

Délelőttös, délutános mind ott toporgott a nagyszövőben, beterelve. S elég idegesen, hogyhát hova lesz a szúrás helye? Mert ki szereti az ilyesmit? Azok meg, két mentőautónyi doktor meg szanitéc a meós-irodában, bezárkózva, csörömpölve. „Vakcinát fogunk kapni, úgy higgyétek el.” S ez aztán hamar elterjed, százvalahány asszony suttogja körbe, hogy vakcina. S mind beleborzong, egyenesen belevörösödik a szégyenbe. S próbálkoznak ezzel-azzal. Hogy például az időseknek is kell-e? Kell, mindenkinek kell. De hogy, például, aki még lány, annak is? Annak is, nincs mentség s kibúvó.

Akár egy oktatófilmen, párosával engedik be a dolgozókat, vagyishát az asszonyokat a kicsi irodába. Legelsőnek Kuna Józsefnét és Straubinger Ferencnét, édes testvéreket, két vihogós, vékony fiatalasszonyt. Medvetekintetű, idős ember a tisztiorvos, feltűreti a köpeny ujját, egyéb vagy intim vetkezésre nincs szükség, benzinezés, aztán szúrás, mint a bolhacsípés, annyi, kis vatta, tartsa rajta csöppött, aranyom, és mehetnek is.

„Nem kaptunk mink, Bandy elvtárs, senkitől se megbizatást, csak hirtelen nagyon megkönnyebbültünk, és azért.”

Azért támad Kuna Józsefnének tréfás ötlete. Bevárja az ajtóban Straubinger Ferencnét, és azt súgja neki, hogy amikor kimennek, csináljon úgy, mint aki menten el akarna ájulni, valamint szorítsa a két szemére mindkettejük vattáját a pötty vérrel kifelé. Kint pedig, megbeszélésük értelmében, Kuna Józsefné sopánkodni és fojtottan jajgatni kezd, és a jegyzőkönyv tanúsága szerint azt mondja a kint várakozó dolgozóknak, hogy asszonyok, asszonyok, menjenek innen, ez a szegény Bözsi mind a két szemébe kapott egyet. Méghozzá vakcinát, láthatják, hogy vakcinát. Straubinger Ferencné meg ezalatt tréfásan támolyog és rogyadozik ott. S majd’ megpukkad, majd’ bepisil a belső nevetéstől.

A két testvér később arra hivatkozik, hogy mire elárulták volna, hogy tréfa az egész, sőt, hogy egy csöppöt se kell félni, Bandy eltárs, addigra már üres is volt a nagyszövő. Még a rendészek sem tudták ott tartani a megtévesztett dolgozókat, tolongott ki mindenki, s menekült, amerre látott. Egyébként elsőnek a zenekar, a híres harmonikazenekar. Igaz, ami igaz, egyes brigádvezetők sem álltak a helyzet magaslatán, valamint sztahanovistánéink egyike-másika is megtévedt az ellenséges propaganda hatására. S ki itt bújt el, ki ott. Ágy alatt, nyúlólban, pincelépcsőn. S csak akkor jöttek elő nagy nehezen, mikor a két dühös mentőautó s egy pobjeda elkanyarodott a Schumacher-keresztnél a megyeszékhely felé. Ahol jelentették a szabotázst.

Édes és rugékony a tavaszi köd, s ha meg is köhögtet, bársonyát és illatát nem lehet hasonlítani. Olyan, de nem lehet. Leginkább tán moziselyem, ügyetlen kis filmkockák azon, mákos a napfény, fekete karikák pattannak az eperfákon; ferde templomtorony, vidám, klerikálisan integető plébános demizsonnal; szivattyúház-objektum; rendőrsapka egy ladikdeszkán; Straubinger Ferencné gríznevetése fülessapkában, míg Kuna Józsefné biciklijével kunsztozik; egyik fiatal pár kergeti a másikát, bukfencezik és beleinteget, majd nyúlvadászat, s nem a nyúl, de a szántás ugrál a nyúl alatt. S valaki megfeni kését egy lépcsőn. Alighanem női kéz, lágy, fehér, anyás.