Vaskúti anzix

Sárga Wartburg bújócskázik a felhők között. Amúgy csönd van, olyan, hogy a katicabogár szívét meghallanám. Olajba mártott csőrrel jön a tavasz.

A vaskúti Krumpl Ányika sváb népviseletben táncol a futbalpályán. Aki csípőre tett kézzel pörgeti, az tán a vőlegénye, nagyorrú fiú rozmaringos kalapban. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy valamilyen Elemér. A duruckos gyepből ítélve augusztus van, elkelne a fűnek a locsolás. De a hangulat húsvéti, ropogós, és kimosakodott. Ha az árát nézem, 3,50, akkor bőven a hetvenes évek. Baskut, narodnaja ogyezsda svabov. Ha a cakkozott szélét. Pörög a lila-fekete szoknya, cikkan a fényes kötény, a gyöngyös párta alatt napsütötte babaarc. Bérelszámoló az Áfésznál. Ötszázhetvenen lesznek a lakodalmon. Megvan a házhely, két gyerekük lesz, Lavotta és Elemér. Föntről vannak levéve, alighanem a tribünről. S föntről látom meg őket én is, a konyhakövön, hajnali négykor.

A hajnali négy február végén elég zárvány időpont. Amúgy csönd van, de például szól a nyitnikék, a kikelet titkos zsanérja. A szemem piros, mint a nyulaké, határeset, de négykor még érdemes lefeküdni. A bejárati ajtó csúnyán nyikorog, hónapok óta meg kéne kennem. Kenni, olajozni, csinálni, üzemeltetni kéne az életemet, mióta nyikorog már? Így viszont jól hallom magamat, minden nyitásnál világosan hallom, hogy jövök haza. A szárnya újságokat söpör el, sápadtprocc meghívókat, néhány prospektust. Az ifjú pár a duruckos gyöppel beszánkázik a mosogatóig. Felkapcsolom a villanyt, a tégelylé ilyen híg és szomorú a Krumpl fagylaltoséknál, a templommal átellenben. Ányika szombat-vasárnap, persze, besegít, kicsit vágja a pofákat, de besegít, lazemké, anyuka, lazemké, morogja, de nincs mit tenni. Nyilván lass mich gehen, és kiönti hátul az udvarban. Vanília, pisztácia, puncs, mindegy az a földnek.

Rohadt csapok! Főleg a forró, ez a betegesen forró víz eszi el a tömítést, meg kéne bőröztetni, hetek óta folyik, hörög, magyaráz nekem mindefélét. Sziszeg, mintha libát tartanék a falban. A fejemben. Teszek alá szivacsot, próbálom levezetni a csöpögést vilédával, viléda és a hattyú, de többnyire ők nyernek, a csapok.

Csöpög. Tényleg csöpög. Na és? Kié nem?

De hajnali négykor minden zaj, mozdulat és cédula kap valami titokzatos többletet, plusz jelentést. Mindig kuporoghat valaki a fürdőszobában, mindig jöhet egy levél, mi több, távirat odaföntről, az égből vagy a föld alól. Üzenet, ami csak reggelre kapja meg a lappadt, savanyú kis magyarázatát. Bár ezt a vaskúti képeslapot, melyet kabátban, a mosogatónak dőlve olvasok el, ezt reggelre se és napok múlva se fogom érteni.

Állok ott, hátamban a füstölgő, hadaró nikkelcsőrrel, és azt olvasom, hogy csináltassam meg azt a rohadt csapot, mert már mindenki arról beszél. Vagy még. Még mindenki arról. Szabályos, felbélyegzett képeslap, postán át. Az írás ismerős, az aláírás ismerős, baráti üzenet a csöpögő vaskútról, hajnali zárvány, novellába való. Mindenkit figyel valaki. Lát és tud rólam mindent. A veríték talán túlzás, de furcsa, hideg érzésem támad ott a konyhában.

Kaphatnék száz ilyet naponta. Lenne apropó, ha van, aki figyel, bőven lenne. Barátom, kinek a nevét nem tudom kiolvasni – s ha igen? mi van, ha igen? – figyelmeztet, ahogy mondani szokták, egy apróbb mulasztásomra. Képeslapot ír e tárgyban. De apró-e, ha már „mindenki arról beszél”. Postán át megfogja a vállam, mögém lép és megfogja, figyelj, öreg, kínos, de meg kell mondanom. Onnan is hallani. Szóval csinálj már valamit, öreg. Vagy még?

Jó leszek, mondom. De mért vizes kabáton át az ingem?

Kimegyek, hallgatózom a lépcsőházban, hogy ajtón át hallom-e, de nem. Még szipogást se, semmit. „Ne szívd az orrod”, ezt is írhatta volna. Mert hát ki nem? Ki soha nem? Ki mondhatja el, hogy minden rendben van körülötte? Mikor nem marad el semmi? Ki mondhatja el, hogy megírva, megválaszolva, hogy letudva minden? Soha semmi nincs letudva, Vaskúti úr! Aki nem csöpög, nem él. Mi hallatszik ki belőlem, uramisten? Állok az ajtón kívül a folyosói csöndben, rajtakapva és bőrözetlen.

Ma ontják?

Jó leszek, motyogja az ember hajnali négykor, ha reccsen a szekrény, ha nyílik a hűtő ajtaja, vagy ha biciklis köszörűst lát az íróasztalán. S reggel megnézi az ollót, élesebb-e? Megírom. Annyi legalább, hogy megírom, gondolja az ember, s mosolyog, mint a talpbőr. Jó és fontos képeslap, megírom a vaskúti Krumpl Ányikát és Elemért, hátán az üzenettel. Amiről más beszél, arról én hallgatok, mondja bizonyos Jochum Bodor Ádám egy novellájában. Vagy épp ez, tán épp ez a megfejtés, hogy nem kell mindig mindent megírni. Hogy folyni nem. Hogy csinálj már valamit azzal a rohadt csappal. Hogy bőrözd meg a mondataidat. Hallgass. Hordd ki az életedet, te garzon, egytálcás mosogató. Jó leszek, motyogja az ember Krumpl Ányikának, vizes az inge, áll a csap a hátában, hajnali négykor helybenfutástól is lobog a haja.

Itt járt, ő, én, te, valaki itt járt, volt nála egy felbélyegzett vaskúti képeslap, mondjuk, 1974-ből, körülnézett, komoran csóválta a fejét, aztán megírta a szekrényajtón, s lerakta a kőre a posta közé, majd kisurrant a levélrésen. Jókor jött, mindig jókor jön. Azért óvatosan nyitok be a szobába. Akaratlanul is fluoreszkáló, kénszagú cédulát keresek, köszörűst az íróasztalon. Hajnali négykor minden lehet, vagy ötkor már, most. De nincsen semmi, Krumpl Ányika tipeg a gyöpön. Jön a Húsvét. Olajba mártott csőrrel jön a tavasz. Novellásodik, vizesedik, világosodik. Szakad föl a reggel, henye tépőzár egy Tisza-cipőn. Vaskúton nyitják a tejbegyűjtőt. Itt színüresek a gangok, tiszta, sötétre mosott horgany, üldögélek egy kanna belsejében. Nem vagyok egyedül, mégis. Soha, még akkor, a legvégén se lesz letudva semmi.

Egyszer majd Babrinyák vízszerelő két pattanásos angyalát Wartburgba pakolja és eljön hozzám. Kénszalagot hoz a hermonikatáskájában. Szipognak a szerelvények, uram, igen, ez a helyes kifejezés, szipognak. Lavotta és Elemér szelíden bólogat majd a kád szélén ülve, és adogatja a kócot. Wolframszőkék, uram, ne fáradjon a villannyal! Ugranak, ha falat kell bontani, de nem kell. Hajnal lesz és csöndrendelet. És a szipogás csupán tüneti.