Inak cukra

Első színházi élményemkor én vagyok a legkövérebb magyar iskolás. Mostanában gyakran álmodom vele, ezzel a kisgyerekkel, s nemegyszer ébredek föl izzadtan, verejtékben úszva. Viszont az emlékből anyag lesz lassan, valódi szag, íz, és sírhatnék, igaziból fájó nyak és lábujjhegyek.

És anyaggá válik ama kis megalázottság is, lötyögős, keszeg és fényes posztóüleppé – s annak a szegény vasutasnak a szája jelenik meg, valahányszor azt álmodom, hogy föl akar falni egy homályos, rivaldás, aranyfekete száj. De ez már menthetetlenül fikció. Ami tény, hogy első színházi élményemkor nem látok semmit, csak ha negyedóránként fölemelnek egy kezet, azt. A többit kitalálom magamtól, hisz tulajdonképpen ott vagyok, nagyon közel, egészen a villámló lábikráknál. S mi volna más a színház, mint ez, erős és vaskos képzelet, tele fájással és ínnal. Semmi sem úgy van, igaz tud lenni mégis.

Nevezett iskolásomnak mindazonáltal ez a legférfiasabb korszaka, 10-11 évesen. Fényes és kerek töltényhüvely a világ, nem akarom lemosni a pállott kesztyűszagot a kezemről, és Liston törődött fényképét hordozom a tornazsákban. A csont miatt, csak hogy teljesen puha legyen és porcogós, úgyis be kell majd törni az én orromat is, mondom akkortájt az édesanyámnak, aki erre sírni kezd, de szerencsére elköltözünk. Sok verset írok, főleg Petőfiről, Leninről és a kurucokról. Mindben tavasz van, népek tavasza. S alighanem tavasz van ebben a kicsapódó emlékben is, vasárnap, matinéidő, mackónadrágok kora.

Ragyog a Csiky Gergely Színház a napsütésben.

Az iskolások kivételesen megtekinthetik a gyúrást. Tornasorban megyünk Sóhay főhadnagy után egy folyosón, ami már nincs aranyból. Félhomály van, de a fal belülről világít, nagyjából mint a karamella, úgy. Inak cukra, lábikráké. Mikor a balettszag kővé válik és fluoreszkál. Már messziről halljuk azt a szívszorító, finom duhogást. A mieinké a női öltöző.

Megilletődve ácsorgunk a kabátjainkkal, nyolc hátrafésült szódásüveg. Apuskám, fehér kesztyűk, súgjuk egymásnak, tisztára klafák, és ragyog a szemünk. Vibrál a női öltöző, a kerek ablakot megüli a pára, ezüstös testhomályon süt át a nap. Lebegyinoje ozero. A széparcú Suhajda kikotor egy tüllszoknyát valamelyik tükör alól, abban jár föl-alá. Két befáslizott öklét a trikójába dugja, pipiskedik. Nevet a keret, gőzölögnek, csapkodják a fenekét combgumival. Titi a Hopp Juliskát énekli, s ahogy mérlegállást csinál, kint van mindene. A sérült Jancsi Pál elcsánkázza, s tréfás enyelgésbe fogna bele, de Sóhay főhadnagy megálljt int. Határozottan kéri a lepkesúlyú elvtársat, hogy majd a jelenése után legyen ilyen vidámmajom, s a többi elvtársakat is, hogy tartsák be a kultúra normáit s a hely szellemét. Aki pedig azt a szót rákúrta rúzzsal a tükörre, az sürgősen dörgölje le, mert baj lesz. Elég erős szó, tudunk olvasni, bár csak egyikünk jótanuló. Ez színház, nem istálló. Egyebekben pedig szép helytállást kíván s sikert, mely hazai pályán kötelező.

A gyúrás, amit időhiány miatt csak félig tekinthetünk meg, elég érdekes és gusztustalan. Béla bácsi ráengedi a gőzt, meglazítja, majd szabályosan szétszedi Ciha II-t. Túrja szét a veres húsokat és inakat. A feje meg, a B-válogatott Ciha II feje addig oldalra van pakolva, mint a disznóé, és mókásan jajgat. Behúzott nyakkal, hátrafelé megyünk ki a kórista-öltözőből.

A lábmunkát, mindig csak a lábmunkát figyukázzátok, kisapáim, az mindennek az alapja, mondja Sóhay főhadnagy a foajéban, és ránk kacsint. Nyolc kis papplaci, elvtársnő, úgy tessék őket a helyükre vezetni! Az idős asszonynak, aki átveszi az iskolásokat, citromfeje van. Ellenségesen néz, látni rajta, hogy mit gondol, kis vadállatok, ezt, de nem szól semmit. Meggyújtja az elemlámpáját, piros kontyát a szőnyegre szegezi és levisz minket egy kanyargós, sötét alagútba. Szorosan megyünk, kicsit félünk. Halkan, majd egyre erősebben, mintha a hurrát hallanám a Berlin elestéből, úgy morajlik alattunk és fölöttünk valami. Ez akkor is színház, katonagyerek se csoszog – ennyit azért mond a klottegyenruhás asszony. Aztán kinyit egy rejtekajtót.

Nem adnám semmiért, első színházi élményemkor erős, mandulakivevős fényeket látok, táncol benne a por, és rengeteg aranyat. Látom a kupolát, a tömött erkélyeket, az egész dupla, tripla lélegző karéjt fölöttem. Homályos aranyfogakkal fújtat a szája, kiköp és beszippant. A feljutás a tét. Morajlik, forr a színház, egy tartálykocsi fölzavart sör, egy tartály oroszlán; Gorkij viharmadara zúghat így, vagy ha zúg szép tengerünk, a Bajkál.

Tömve a zenekari árok, rendőrök, vasutasok, bőrkabátos civilek. Mi, iskolások, fölállhatunk a padokra leghátul, van, akin ez segít, van, akin nem. A legkövérebb magyar iskolás elég kicsi. Fúvószene veszi kezdetét. Vastaps és hajrázás keretében megy fel a függöny, súlyos és hajlékony, mint a meggylekvár. Nem látom a színpadot.

Lajos, tényleg kék a kéksarok, kérdezem jóval később a Nyikust. Mi? Nem kék, drapp, mondja, és vörös arccal, kifehérült ököllel ordít tovább. Egy fejjel magasabb nálam, ami pont elég. Minden por, vér, ordítás és verejték, minden nyögés és sóhaj itt folyik alá, ácsorgok ebben a lefolyóban, s csak akkor kapok levegőt, ha ordítok én is. Hát ordítok, azt, hogy „bal, Titi, bal”, meg azt, hogy „Ciha, puha vagy”. Együtt a tömeggel, száj a szájukból, vér a vérükből. Varázsos dolog a színház. Akkor hátrafordul egy vasutas és rámvigyorog, hogy mit ordétozol, kisöcsi, ’iszen csak a valagamat látod. Ellhallgatok, dühös, otromba sírhatnékom támad. Hiába népek tavasza. S hiába látok föl a címerig.

A Nyikus meg azért bőg és azért káromkodik félhangosan, mert ez a vasutas erőszakkal elveszi tőle a Suhajda Sándor fogvédőjét, amely egyenesen ide röpül le, a zenekari árokba. Egyszerűen kitépi a kezéből és zsebre rakja. Látom az egészet, ott dudorodik a farzsebje az orrom előtt. A fésű meg a Titi fogvédője, akit sajnos a salgótarjáni Rajcsúr Mihály padlóra küld. Tenyeres, kiabálok magamban, tenyeres! Még percek múlva is alig akarunk lecsillapodni.

A többi fiúk, azok hozták, amit kell, mondja a végén a Sóhay főhadnagy a büfében. És ez a fontos, a numerikus eredmény. Állunk körülötte, isszuk a kismálnát. Jó is, meg nem is, legférfiasabb korszakunk. Másodosztályú felnőtt csapatbajnokság, Kaposvári Dózsa – Salgótarjáni Bányász 12 : 8.