Nemzeti Éter

Hiába nem eszik olyan forrón, ha ég a szám.

Sziszegek, személyes, elfogult és érintett vagyok, elég kicsi arányban képviselem tehát a nép, a nemzet, a magyarság objektív érdekeit; továbbá nem vagyok, nem tudok vagyni tíz, mi több tizenötmillió ember-, nyelv-, sors- és honfitársam szószólója, sámán, nemzeti főadó, közszolgálat. Nézőpontom körülbelül az, hogy nem hiszek a szememnek, míg ülök rosszkedvűen, kétségbeesetten a tárgyam fölött, mi gombóc a torkomban. Meghagyom ezt a képzavart, s hogy fokozzam is: ez a gombóc a kályha, ahonnan el tudok indulni a lépcsőház felé.

A Mindenes és a 168 óra között éppen megszólal a Kossuth-rádió szignálja, tudom a szövegét is, nem írom ide, pedig van benne most valami szomorú és csúfondáros, s kezdhetném éppen ezzel is. Hogy mi éljen. Január 23dika van, szombat délután, kinn véraláfutnak a felhők, tolakodóan, ellentmondást nem tűrően fúj a pretavaszi szél, cibálja a fák fülét, lásd képzavar, mit állnak itt az útba’, nem látni tőlük az erdőt.

Kicsivel később azt hallom (nyilván összefüggéseiből kiragadva, meghamisítva és satöbbizve), hogy az ismét és joggal pártelnöknek választott miniszterelnök azt üzeni a magyar médiának, hogy ne ültessenek ki minden éjjel néhány bánatos képű, értelmiséginek nevezett mikiegeret (sic!) a nép elé, amely nép akkor már szerencsére alszik a munka végett. Én, ha az érintett nép lennék en bloc, ezen az üzeneten nem nagyon gondolkodnék, hisz teljes és hamisítatlan kontextusában aligha ezt jelenti, csak így, elszázhatvannyolcórázva jelenti ezt, s ha mégis, hát sürgősen le kell váltani – a rádiót. Ez történik, egyébként. Nem a tűz csinálja a pánikot, hanem a sziréna.

Mindazonáltal ülök kétségbeesetten, és csak nől a torkomban a gombóc. És ilyenkor többnyire megnémulok, sötét lesz az arcom, magánügy, s csak tátogok, vagy hülyeségeket beszélek. Mondandómat legföljebb majd a lépcsőházban tudom rendszerezni, aki pedig nem beszél tisztán és világosan, az gondolkodni sem így gondolkodik, s ha félek, márpedig félek, hát ettől is, ettől az elképedt állapotomtól, bénaságomtól és tehetetlenségemtől is félek. Ezért sem tudok első indulatból megszólalni, holott választott és kényszerű tárgyamról úgy és csak úgy kellett és lehetett volna, tétovázás és mérlegelés nélkül; nem pedig így, post festa és umusz.

Bamba képet vágok tehát, hallgatok itt a papír fölött, s legalább a gombóccal a torkomban, azzal próbálok valamit kezdeni. Hogy ne hányjam el magam. S ha megírom, mert kötelességem, civil kötelességem sokadikként is megírni, hát akkor se nyugszom meg, legföljebb kicsivel jobban tudom, mi ér a torkomig. Mire ez a tárca február elején megjelenik, addigra minden lényegeset elmondtak és elmondanak tárgyamról, mely tárgyon ez aligha fog segíteni.

Azon, hogy az uralkodó rezsim hosszas és fogcsikorgató babaruházás (demokrácia) után, 1993 első hónapjaiban annektálja a magyar rádiót.

Nem fog vér hullani, ó, nem. S nem fognak fejek sem. Legföljebb meghajolni vagy elfordulni. Nem lesz ott csepp kirúgás, elbocsátás, pártállami csúnyaság. Ellenben egység lesz, melyben a nyugodt erő. Átstrukturálás lesz. Korszerűsítés előre, vissza. Csupán mások kerülnek helyzetbe, nem egyesek. Másoknak lesz műsoruk, nem egyeseknek. S megmondják fönt, ki egyes, ki más. Nemzeti főadó lesz. Nemzeti éter. Közszolgálat. Nem ezé a közé, hanem azé. Szemük közé, nyakuk közé. S végre visszakapja méltó helyét a Szabó-család. A Miska bácsi levelesládája. Ismét hosszabb lesz a vízállásjelentés. A Duna Štupidónál árad, máshol apad. Meg lesz mondva, hogy Ki nyer ma. S nem „politikacsinálás” lesz ottan, hanem kiszolgálás. Hajtsák végre a pluralizmust, ahogy az való. Nem cincognak éjjelente a nevezett Mikiegerek. Aczél György meg elismerően csettintget a sírjában, ügyes, morogja, igazán ügyes. S akkor aztán vissza lehet támasztani a söprűt a sarokba. Szovjet megszállók kiűzve, Gombár és – amonnan a Szabadság térről – Hankiss kiűzve. Ezidáig a két legnagyobb fegyvertény, mondja az egyik miniszter. A többi, látjuk majd, már megy magától. Ki erre, ki arra.

Ki veszít ma? Mi? Ki? Dadogok csak, keltem a pánikot itten, holott az új vezető személyes utasítására a főrendész beengedheti a lemondott elnököt a rádió épületébe. S ez egy jó, toleráns jel. Lehet számítani.

Január 23dikán, szombaton ennyi mondható, már és még. S annyi, hogy volt egyszer egy rádió. Nem a rádió volt az, hiszen ahogy kevéssé van anép, anemzet, asatöbbi, úgy arádió se nagyon van, hanem emberek voltvannak ott, szuverén avagy szuterén gondolkodók, kicsik és nagyok, tehetségesek és tehetségtelenek, csapatok voltak és vonzalmak, szerkesztőségek. Munka. Egyszóval, mint egy normális hely, olyan volt. Arcok voltak ott, markáns hangok és figurák, viták és ellentétek. Ilyen egy szétesett hely volt az. Szétesett azokra, akik megszállottan csinálták és megszólaltak benne. Akik azt hitték, hogy amit külön-külön gondolnak, mondanak, pláne kérdeznek, az együtt valahogy mégis közszolgálat. Azt tartották ugyanis, hogy sokféle köz van. Hogy a köz szintúgy egyénekből áll, épeszű állampolgárokból, akik így-úgy, de gondolkodnak, s képesek választani, ha parlamentet, akkor talán műsort és adót is, sőt, képesek a csendet is választani. A rádión ugyanis van gomb. Nem egy, amire most rá van téve a kéz, hanem annyi, ahány készülék van e hazában. És ezt a rádiót lehetett hallgatni, de nem volt kötelező.

Nem, most se lesz az, csak lehet-e majd?

S végül, nem mellesleg, de nagyon személyesen, volt egy irodalmi főszerkesztőség, az élő irodalom egyik legfontosabb műhelye. Nem volt mindenható és nem volt hibátlan, csupán normális hely volt. Ember- és irodalomszabású. Velük, közöttük én otthon és jól éreztem magam. Illő, hogy megköszönjem nekik az elmúlt két évet, a levegőt, a munkát, a közeget. Nevük és címük a szívemben.