Egy téli nap

Az évszakhoz képest melegszik az idő, egyszer majd ennek a télnek is vége lesz, de a krumpli megfagyott. Kicsi, kék aknákat eszünk tavasszal. Továbbá pirinyót be lesz verve a száj, a sok nagy egérpofa.

Hajnal felé macskával álmodom.

Az enyhe émelygés, amiben tagadhatatlanul van valami édes, mint a fagyott krumpliban, nos, ez az érzés idővel megszokható, volt mínusz eddig is, más se volt, mire hát akkor a finnya s a folytonos nyavalyg? Édes és ragadós, összegyűlik a gyomorban, a szájban, ha lenne értelme nagyobb szavakat használni, bízvást félelemnek is nevezhetném. Mire ideje volna, nincs értelme, mire értelme volna, nem lesz rá idő. Édesedik az egérhús, jön föl a vércukor, s átjár mint a téli nap, e szomorú savó.

Édes hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!

A macska nem rossz ember. Talán lobbanékonyabb a kelleténél, guvadósabb, esetleg szilaj. Dehát ekkorára nőtt, mit csináljon? Ő már nem is szereti ezt a nagy formátumát, csak működik benne egy nagy szolgálati pumpa, ami csak növeli és növeli őtet, hogy már minden nyikhaj szürkegér céltáblája lesz, a senkis rákfenéké a nemzettestén, kik rágják nyüvekként a kibontakozás dugóját.

Mit csináljon, ha ekkora?

Hiszen helyettem, helyettünk is macska ő, helyettem is a helyén van várta, helyettem, aki, hát, nem azért mondja ő, hogy ez baj volna, bár baj, szóval, hogy helyettem, aki azért mégiscsak egér vagyok, no jó, legalábbis egérérzelmű, betolakodottságú és megtévesztettségű macska. Rágcsáloid és kicsi. Hát akkor ő most mit csináljon? Menjen nekem össze? Cincogjon telavivul? Bitangul? És hogy ne farizeáljam, hogy elférünk e bő házban, mert az annyi, hogy én elférünk, ő meg majd biztos nem. A macska.

Nemárhé!

Úgyhogy én, vagyhát nem épp személy szerint én, hanem aki egér ezt magára veszi ingileg, szóval ne mételyezzek én a fondor hangulatgyengítéssel, mert ha odasóz, akkor baj lesz, s ha baj lesz: muszájn odacsapjon. Ő senki nem bántunk, de akar négy olyan évet, amikor macskának macska lesz az ellenzéke. És én, nem úgy értve, hogy per te, de, mondjuk, ha én rendes macska vagyok, akkor én se akarhatok mást, ha meg nem, akkor ne szóljak ebbe bele, örüljek, hogy luk van a sz…men és ez lehet nekem is az anyanyelvem, a hazám, s hogy ő ennek ellenére se bánt.

Holott.

A macska nem rossz ember, csak üldözöm. Ott dorombol magasan fölöttem, akarja nagyon a jót, de már ne haragudjak, nem tudja nem azt hinni, hogy én nem azt hiszem, hogy őneki nincsen helye az alatt a nap alatt, amit én furton és agyafurt eltakarok előle, ezért fagy meg a krumpli, s ha látja, hogy én az ő hatalma és formátuma árnyékában, az általam is belévetett népakarat ellenére, például, már bocsánat, nyirkosodok, hát joggal kell azt hinnie, hogy ő üldözve van és kisebbségben van a sok ellene hangolt egér között a gáton, pláne roskadozó vállán a rögvalóság keresztjével megkoszorúzva tövisig. Mikor amúgy is tele van az út az akadályommal, minek még ez is?

Ez a civilizációs degenerálódás.

S mi az hogy neki farkasmosolya volna, s ha az volna se csoda, mikor ezek láttán még a bárányban is fölmegy a pumpa, s én, már úgy értve, hogy általában én, ne higgyem, hogy ő nem tudja, hogy én azt gondolom, hogy ő bizony ki-kimenne a béketűrésből, ha nem kötné jog és jómodor, s hogy oda is csapna tényleg, nem bosszú vagy ilyesmi végett, bár azonközben hullana a forgács, hajjaj, de hullana.

S nemá, hogy én itt ettől szaladni vagy ideges lenni kezdjek, mert azt ő, értsem meg, nem bírja, s valami olyat tesz, amit meg kéne bánnia s abból megint csak baj lesz, úgyhogy azonnal maradjak nyugton, demokrácia van, ne akarjam fölrúgni.

S ejnye már, micsoda álság-nyikhajság, hogy én, mint nyilván nemzetközi összeesküvés – megengedi: önkéntelen és megtévesztett – szekértolonca, félek, amikor erre egyesegyedül neki van oka és joga, neki és nekünk, persze, az ő nekünk-je nem pont én vagyok, hanem az egész nép, amit majd megmond, hogy ki volna a nép, nem az, hogy név szerint vagy listázás, de hogy ki mégis, pontosan.

Meg hogy ki nem.

Mert azt lehet látni, hogy ki a mi, részben aki tapsol, részben aki nem tapsol, mert ellene van hangolva és félelmében nem meri őt követni az útján. És akkor én ne jöjjek neki a vércukorral, amit nyilván, ha önkéntelenül is, kívülről pénzelnek, mármint talán nem magát az efektív vércukrot pénzelik zsírosan és busásan, ami megkeseríti a nemzet tavát, hanem az egért pénzelik, akibe ez aztán provokatíve felmegy és akkor édes lesz a hús, mitől, jól tudom, ő, a macska, nem áll jót magáért genetikusan.

Hát hogy jövök én őt olyan helyzetbe hozni, hogy azt tegye, netán antidemokratikusan, amit legbelül szeretne? Vérzsigerileg. Mi?

Hát mit csináljon? Őneki is joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, és látomlátom, hogy ő már itten kiabál, mért akarom én ezt, hát kihallatszik, amiből nekünk együtt lesz bajunk, hát ezt akarom én? Ezt? Ezt! Mi? És akkor már üvölt ebben az álomban ez a szegény macska, és futunk egymás elől és lihegünk. Ki tudja, lehet, hogy csak meg akar simogatni. Csattog, kopog a körmünk a padlón, ahol vagyunk. Uramisten, mondogatom, uramisten, micsoda karom!

És akkor, remélem még az utolérés előtt, fölébredek, és arra gondolok, hogy ezt, hogy karom, ezt a korrektúrában külön is meg kell nézni.

 

Sic!