A Teofil-féle gyanta

Egy lábos hó lóg a fenyvesek fölött, nem esik le, alig mozdul, csak lóg a kis, piszkosrózsaszín égen, hol délután kék gázok látszódnak fényleni, aztán az se, semmi se, és lehull a sötét mint a balta, mint egy rongybalta báván és puhán. Fenyveseket látni szabadság, karácsonyfákat látni kötelesség, nem látni semmit: tárcakezdet.

Ez itt, amikor írom, rojtos, szakadozott, sáros évvég. Az ott, mikor megjelenik, friss, ropogós évkezdet, ropogós hó, bankjegy, paplanhuzat. Alighanem ma van az év mélye, mikor fejtől lábig este van, egy önmagába bugyolált, tömzsi, hangyamoly vasárnap. Gyantázkodom, érintgetem a papírt, szólhatna egyszer mindez róla is, a papírról, tartalma: papír, csomagolása: papír. Gyorsan romlik.

Mondjuk, elindítok ezen a papíron egy pár sócipőt, nyomokat hagy a vékony grízhavon, a havon, ami megjön hamarosan, billen, legyint és ráhasal a szélre. Négy flekk sorséta, mérsékelten vízálló bakancs. A bővecske szára fölött beharap a hideg, be majd a hó. Mert be se fűzi, csak jár egyet a gyantacsonkok között, inkább húzgálja a rojtos, szakadozott fűzőket, de öt percért le nem hajol. Lett hát egy pár bakancsom, elég beleléptetni valami embert, menetni vele föl-alá, toporogtatni az alsó kerítésnél, és akkor az már-már alakrajz, kicsi, zöld hidegtű.

Reggel még azt gondoltam, belefúrom magamat az aranyvasárnapba, onnan hozok haza anyagot, girland, olajhomály, Budapest, dühöngés és pulza fény, alkalmi parkok fenyőből, Rétsági úr toporog a narancsélénk svejci síruhájában, Ballantines-t iszik műanyag flakonból, énekel a Kadlott Karcsival, ilyesmik. Gondoltam, sodródom majd csomagok nélkül, zsebredugott kézzel hideg kis mondatok között, Ronaldka, fogd a bundám, mert baromira elkeveredöl, ilyesmik, járkálok egy darabig, aztán délután megírom, hogy a város ideges, lüktető ezmegaz, közben valami majdcsak bemozdul, ahogy illik, kis alkalmi eztörtént. De nem, mert itthon mégis, fázósan és lustán bizonyos fokig, semmi arany, csak vasárnap, lábos, rongybalta, tárcakezdet.

December huszadika, dél van, Teofil napja, akit isten szeret. Bár ezt az én emberem momentán nem nagyon érzi, hosszú, kedélytelen és répapiros, belelép a két bakancsába, de be se fűzi, Törökbálint, Fecske utca 7/b. Míg a lavór megmelegszik a gázon, lejárja nekem a kertet. Sétáljon csak, mondom, sétáljon össze nekem négy flekket, addig meghozom a zselés szalont az ábécéből. „Meg egy vajat.” Hétszáz méter príma fenyőjét vitte el neki tegnap a nagybani árus, mint egy páva, úgy járt föl-alá a kertben a motorosfűrész, hordták a platóra a friss, zöld halottakat, egész délután, szép nap volt, vágás napja, szép szombat.

Egyetlenegy ilyen nap van egy évben, nem lehet megszokni. Ha majd kilép a konyhaajtón, a friss, riadt gyertyacsonkokra lát, az üres, leborotvált kertre. Karácsonyfatarló. Hülye egy látvány, ezt gondolja, nem hogy szomorú, de hülye. Mint egy kiradírozott üdvözlőlap. Mint a Mari hónalja nyáron. Az alsó kerítésnél, pont az utcafronton egy fa megmaradt, a Szemjonova, szegény. „Hát őtet mért nem viszi el a Rétsági úr?” De nem vitte el, persze, hogy nem.

Az égen ott pipál a hószag, lazac, malacbőr és szaloncukor, azt viszek neki az ábécéből, meg egy vajat. Amerre csak ellát, disznót vágnak a hűtőládák, egyszerű ez és iparszerű, három Gorenje rárohan az ólra, s már kapja is szét az élőárut, nem rítus, szükséglet és technológia. Tán csak a füstnek van egy kevés hangulata. Annak, ahogy távoli, szürke karácsonyfák emelkednek az udvarok fölé, ernyedt fátylak zsaludeszkából, zsírszagból és koromból. Hát, szerbusztok fenyők. Szúr a háta. A legtöbb disznóval gyantát nyeletnek, hogy ne sikítozza széjjel nekik a hajnalt, és nem is.

Délutánra hazaígérte magát az egyetemista lánya, nem bánja, kicsit idegen neki, idegenebb mint a vízszámlás, az az igazság. Mint az őzek, olyan. Vad és moziszagú. „Mért nem akarsz te itt kint lakni, Mari? Itt kint az apáddal.” „Mert két éve vagy az apám, azért. Még mindig rossz a boyler?” Kis beképzelt franc, gondolja majd, de nem mond semmit. Meg igaza is van a Marinak. Kilép, ácsorog a verandán, én már a pénztárnál állok az ábécében, csak marcipános volt. „Az mindegy. Ennek az mindegy.”

Kék pufajka a pizsama fölött, bámulja az üres kertet. Akkor a Szemjonova, szegény, feléje fordul, de komolyan, mintha odafordulna és nézne. „Te vagy a legcsúnyább fenyőfa életemben.” Az lesüti a szemét, nevetgél. Tudja, hogy a Teofil földíszíti. Ha tavaly is, az idén is. „Nahát. Olyan vagy mint egy zsiráf. Lomha, görbe és kopaszodó. Nahát.” Kibogozza lassan a villanydrótot, belecsavarja az égőket, azzal telik majd a délután. És fölfűzi a a szaloncukrot is rézhuzalra, tartson. Végül teaszalonnát vagdos a madarak végett, kik a szaloncukrot is szeretik, bár hogy a marcipános ízlik-e, amit hozok, nem tudni.

De most még dél van, szűken, fukarul világos dél, megy egy kört a puszta karácsonyfaföldön. Átnéz a szomszédba. „Ki disznót öl, kérem, ki fenyőfát.” Az jut eszébe, hogy gyantatöpörtyű. S hogy tíz dekás adagokban kiszerelni, szétküldeni a szimfonikus zenekaroknak Tokiótól New Yorkig. „High Quality. Már Béla Bartók is a mi gyantákkal komponált.”

Mikor a Mari a volt Osztyapenkónál buszra száll, Teofil akkor teszi fel a világítást a szegény Szemjonovára. Kicipeli a hosszabítót, bedugja a drótot a konnektorba, a szaloncukrot már a sárga bogyófénynél tekeri rá, s annál aggatja a kis szalonnákat. Szegényes, de csillog valahogy. Ha már jön a lánya. Aki végig áll a hátsó üvegre nyomva és fintorog, az idén megint pizsamát hoz, mert mit is? Ez az ő apja egy zárt, titkos és ismeretlen ember, de pizsamát ötven fölött mindenki hord.