Buda, halaksejtelem

A Dagályt hivatalosan „Szabadság gyógy- és strandfürdőnek” nevezik, de soha senki nem hívta így. A neveknek megvan a saját akaratuk. Egyébként Gyékényesi néha visszajön.

Legjobbak a téli hajnalok, amikor ott, a vízben ér a reggel. Nem, nem is a reggel, csak a reggel alaksejtelme. Az alacsony, lefokozott tábornok halkan és zárkózottan gyalogol a rakpartok között. Megrántja a vállát. Belerúg a hídlábba. A parlament előtt elfordítja a fejét. És leszegi egy pihenőnap hajnalán. Ez a Duna folyik el a Dagály alatt.

Mér’ én fürdősapkázzak az isten helyett is, morogja a Mihály kabinos, de mégis előkotor egy kinyúlt, teasárga gumisapkát Gyékényesinek, ki társadalmi értelemben hallá vált szeptember elején, ha néha hajnalban megjelenik.

Némely alaksejtelemről szeretnék írni itt, jó szó, Arany kifejezése egész más összefüggésben, Réz Pál emlegeti múlt éjszaka, miközben vodkát iszunk, mikrofonba beszélünk s nézzük a várost az ablakából. A várost az említett folyó fölött. Épp a Margit-hídra látni és a szigetre, lásd Arany. Följebb a Rózsadomb.

A vízben gondolok erre, mikor a reggel még csak sejtelem, tejes tinta, gomoly és erőlködés. Még a víznek van leginkább alakja, s a reflektoroknak a sarkokon. Fluoreszkálnak a ködben, műszál és selyemfű a testük, hangyal-fészkek az elkerített Duna-parton. Még a víznek s tán a szónak van leginkább alakja: medence. Jó úszni. Jó nézni a vízimotorosszemüvegben magam elé, nyugtázni, hogy van tüdőm, maroknyi fényes buborék. Minden tempóval elharapok egy lázmérőt, ezt gondolom ott.

Lent, a medence alján csönd van és galaktikus sötét. A levelek, miket a parkból sodor a vízre a szél, sokáig és szívósan lebegnek a felszínen, rátapadnak, szabályosan rákapaszkodnak a kezemre, épp azt nem mondják: segítség. Éjfél és hajnali három között költöznek alá, előbb nyilván szégyellenék. S fölvesznek ott lent mindenféle alakzatot. Főleg bölcs és valószerűtlen halakét, kik nem moccannak napokig, legföljebb odacsúsznak a rozsdás lefolyókhoz vashydrocarbonátért. S belesúgni pár szót, mert üzenni kell és lehet.

Később a gyógypárából, a strandi fák reszelős gabalyából föltolja gyér fejét a nap. Lassan a víz kikékül, mint a lanyha, téli reggel a Trieszti öbölben. „Élek”, gondolom minden fordulónál. Gyékényesi pállott sapkáján klott-betűkkel áll a következő: „…női és szívgyógyfürdő Buda…”. A pest és az évszám vissza van hajtva az öreglyuk fölött. Már ha Gyékényesi egyáltalán megjelenik ezen a novemberi korareggelen.

Az első őszi és a két első téli hónap ügyesen és nyilvánvalóan rejti az „ember” szót. Szeptnovdec, s aztán a szó, ami volnánk, ami szeretnénk. Tán mert egyre inkább a tél búvik meg az emberben, s az, hogy előbb-utóbb beüvegezik, rászögezik a koordinátáit. De mért épp azt, hogy tólig, mért nem, hogy szerette a parmezánsajtot, a villamosok sárgáját s a búvó hangyalbőrt a nők álla alatt? S van még az angol remember, ami azért magyar szónak is elég pontos. Meg a lemberjack, persze, úgyhogy nem kell annyira oda lenni. Jó úszni, ezernél reggel lesz, felkönyököl a nap a Váci úton.

„Mi kétezerben nem élünk, szegénykém” – mutatja Réz Pali tegnap éjjel a Jékely-sort, mikor alaksejtelemről s versindításról beszélünk, s hogy épp ez milyen pazar versindítás. S hogy persze, a „szegénykém” csinálja meg a sort, a bulvárócska szegénykém, s tán a „nem élünk”-ben bujkáló remélünk – csupa alpári kellék, masztix és szívpúder, viszont a kétezer, a triplanullás, büszke 2000 elég súlyosan közel van, úgyhogy gyönyörű, úgyhogy endecasillabo, de azért jóslat ne legyen, ha lehetne.

Én nyolc év múlva élnék még, szegénykém, feleltem magamban a Jékely-kötetnek, miközben kint, a Duna és a tűpárna-város fölött leesett az első hanyag és laza hó, akár ha egy vizes zakóból hullanak apró, vizes cédulák. De azért hó az mégis, meg lehet nézni az esését, nagyúri zakó. Víz hozta, víz is vitte el. Ő ugyan nem is látta, mondta a taxis hajnalban. S most már nem látom én se, a vízgyógyintézet parkjában nyoma sincs, vígan, kékesen meredeznek a félkopasz bokrok, megannyi tüskés Jékely-bajusz. Ezernél reggel lesz, mért ne úsznék hát el kétezerig Gyékényesi oldalvizén, aki néha és aki hallá.

Hm. Avagy: „Tyű, az anyja krausz.”

Némely alaksejtelem jár a fejemben, tehát hasznos pontatlanság, ember, remember, december, s hogy mi lehet a közhelyből, ha kigyullad, ha szegénykém. S akkor eszembe jut (Now just remember!), hogy ma muszáj megírnom ezt a tárcát. Meg eszembe jut Ottlik. Hogy éjjel idéztem volna Ottlik egyik nagy mondatát az Iskolából, persze csak alaksejtelemként jutott eszembe, olyasmit dadoghattam tehát, hogy „tudod, amiben annyira szeret menetgyakorlatozni.” Agyam mint a pengés malac. Tudta mire gondolok, de azért megígértem, mára megkeresem.

Fél egy tájban, tán még a nyomtalan hóesés alatt, Réz Pali Ottlik haláláról kezdett beszélni, egyáltalán: Ottlikról. Hogy még ’84 nyarán azt mondta Réznek: a halottak, a kedvesek nem halnak meg, csak nem tudjuk, milyen alakban élnek tovább és hogyan lehet közlekedni velük. A legvalószínűbb, magyarázta Ottlik, hogy valami galaktikában élnek, esetleg galaktika-szerűen, egyszer majd odakerülünk mi is, és közlekedünk velük. Ezt mesélte Réz Pali, aztán már csak hallgattunk, túl sok lett a halál a történetekben, az alaksejtelem, ha szépen és természetesen is.

Az a bizonyos Iskola-mondat pedig így hangzik: „Ma már tudom, hogy a művészet sajnos nem kávéház, hanem akkor már inkább hasonlít egy keddi vagy szombati menetgyakorlatra, ami igazán keserves és homályos célú mesterség volt, mégis, ha keresztülvonultunk a városka utcáin, örömünket leltük benne, hogy valami fegyelmezett és egyben hetyke dolgot mutassunk a civileknek, bárha belegebedünk is.”

Szóval necessze. Úszni jó. Írni jó. Élni jó, hangyalom. A dagályt meg nem jó elnevezni szabadságnak.