Fülpályaudvar

Külsőleg mint egy paksaméta szögvas, de belül röpül. Valami olyasmi. Hét, ha jól számolja, hét éjszakát átmenetelt, alvás csak foltokban, mint a köd, mint nyúl a ködben. S a hetedik után már rendesen trappol a szegycsont, ez a kicsi szódásló, s üzemelni kezd a fülében a pályaudvar.

Ül csak maga elé, hallgatódzik, míg teljesen át nem veszi azt a finom, szemcsés remegést a gép, át nem veszi az asztal. Figyeli, ahogy kivilágosodik és kissé elrajzolódik benne minden, s ahogyan pontos és rajzos marad a maga módján. Egyáltalán: maga lesz a mód. Néhány apró tárgyat elmozdít körülötte a kialvatlanság, kemény, kicsike dolgokat, ceruzahegyezőt, tintaradírt, borotvapengét, rajzszöget. Felvérzik a látásomat, gondolja, s hallja, ahogy pirosodik a szeme. És hallja a lábát lenni, messze lent, valami tüll és ólom, síbakancsba bújik, s hogy ma le merne menni fekete pályán, ezt mondja valakinek.

S nem a zörgést hallja, nem a bozót recsegés-ropogását, mi szőr, sziszegés és rémület, hanem a mondatot, hogy versenykutyák vonszolják a tűzoltószertár kerítését, húzzák át a bozóton, s a buszra váró erdőmunkások mesélik, hogy úgy szakad föl, mint a leukoplaszt, s marad akkor az őszi estében a kopasz, vöröses szántás.

Nyugalom, mondja valaki egy peronon, nyugalom, ha nem is rögtön, de bekötözi a beteget a tél, nem kell félni, s mint egy hadseregnyi víg fehér egér, a hó belepi Budapestet, plüss fel nap.

Nem kell azt elképzelni, hangyalom, mondja valaki a metrón selyemsálban, van az és jön az, olyan egy fehér, olyan egy valóságos, harapni lehet, nevetni, sírni és harapni. S mondja ez a valaki, hogy néha elhúzzák alóla a járdát. Nem ki, csak el, és mintha pengő gumiszálon lépkedne akkor. Külsőleg mint egy paksaméta szögvas, jön föl a mozgólépcsőn, nehezen jön föl, de följön, megígéri. S az arcán lámpapúder, lepkebúgás.

A tél sehol ma még. Ma még ősz van, november másodika, Achilles napja, hétfő. Pláne Achilles. Mintha valami akaratlan és ismeretlen, mindenesetre nyers versmakett fölött ülne az ember, érdeklődve hallgatja a remegést, rakosgat, fölhord, anyagozik, beblöfföl, hátralép, megnézi, kihúzza. Tapad a radírsikálta papírra.

Fehér bot, papírvakolás, avarbőrönd.

Tán úgy vagyok, mint a boldog ólom, mondja valaki egy üres, késődélutáni étkezőkocsiban. Felgyújtottad, mondja, bennem a villanyt, az szivárog az ingem nyakából, és megint le merek menni, még félve, még lazátlanul, de le, szervről szervre, zsigerről zsigerre, nézdegélek, rácsodálkozom, pedig ismerem jól, ajaj, azt a pincét, bejárom megint, önsebész, önturista, s még meg is fogom szeretni veled, ki alighanem fölgyújtottad bennem a villanyt, mondja ott valaki, s viszi a vonat az üres étkezőkocsit, sül a hús.

Elég, ha szivárog. Nem akar semmit, csak röpül földközelben és fáj a haja. Röpül a fáradtságtól, hall ezt-azt, fölírja, továbbírja, és ahogy a papír telik, az lesz a „történet”, a maga módja. Minden szóban az az egy legyen, de azért minden szó maga legyen, minden csukló és kötés oda kössön, de azért ragyogjon magában is a réz, a kóc, az árvanikkel. Az egész remegő papírhajótest. Érintésből legyen, fedésből, az legyen, amit körüljár, körbefog, az maga. Ne szorítsa el, ne fogalmazza ki, legye meg.

A hajfájás, az a gyerekkor. Körben a gangokon vaktatáskás árnyékokat süt a hold, a májbarna, téli hold. Porcelán mosajognak az árnyékok, marionett-kollekció egy avarbőröndben. Csattja, fogantyúja hűvös és hatalmas, egy vulkánfíber este. Nézik a bábok az eget, vagyis azt, ami egy mutatványos-ügynök bőröndjéből égnek látszik s azt mondják: hermesszóda s azt, hogy kanálezüst-borotvakrém. Finom hajszálak bújnak a fákon, fésűzsinórok, s a varjak, mint a kártya. A hajhúzás és a hajfájás egész más. A hajfájás legbelül van, a fogvacogtató öröm, az fáj haj képében, talán az. Nénike víg gumipúpja, mi gyógy, noha tréfás, skandálja az ügynök, s előhúz valami szívortopediumi gumilabdát. Hegedűalakú hadnagy, kiabálja, s hogy gyerekamatőrruha. Bőröndszínpad egy téli gangon.

Nyomja a szegycsontot fél marék ötforintosom, morogja ott valaki, mintha mellékszerepet, egyetlen mondatot egy színdarabból. S hogy akkor viszont a szíve egy tárca volna, ez a sor meg egy ócskácska sláger volna, mely gyógy, noha térfás.

Ma valami sima, puha szépet akart volna írni, ma aztán igazán. Vagy nem is „szép”-et, hiszen mi is az? Talán csak hogy ég a villany, és ennek néhány származékai.

Fülében mozdonyvezetők zongoráznak.

Hét éjszaka után szótárgyak tolatnak, menetelnek egy lassan kiüresedő pályaudvaron. Olykor egy-egy csinosabb szerelvény is összeáll homályos célú mondatokból, nem éppen nemzetközi gyors, legföljebb sebesvonat. Sebbenzin, súgja valaki, meg kell mondjam, több vagon sebbenzin húzott el a gyomrom alatt, hogy beleremegett az egész pályatest. És meg kell mondjam, idővel egyre kevesebb vonat járt be, és egyre több haladt ki onnan, s ha állt, ha egyáltalán állt még valaki a vasúti hídon, hát szorongva és tehetetlenül figyelte, hogy ürülnek ki a fényes, tiszta sínek, hogyan lesznek nyomnak is nyoma, s hogy a szöveg terében lassan nem marad más, mint a reflektorokkal bújócskázó, púpos labdaköd. S a remegés, ahogyan remeg az egész finoman, görcsösen és lazátlanul.