Például Lapos Elemér

„L. E.-t kinagyítani Mondolatból, pl. tárcának: ipari zsír (ráma)? Szélvédő?!”

„Az Újcsakő a proletárok fegyvere.”

„Hangj.: Ischler, hangok, ház, bemikr. Nevek. Aki lakik felettem (éjjel élnek). Ki? Szinopszis, vázlat (elszáll?), nyerselés, fejből céd.”

Ezeket találom az asztalomon fölírva, vagy ezeket találom találni hétfő este. De facto ősz van, nagy, avartinta csönd, a beletűzött szirénákat meg se hallom, szeleteli a redőny a kelletlen, vizes sötétet. Fölteszem, mert föl kell venni egy fikciót, fölteszem, hogy fekszem az ágyamon, magasan, egész a plafonnál, merő csiriz mese nélkül, s bámulom, amit a redőny néznem enged. Küllőről küllőre haladok, s ha eléggé kitartó vagyok s kellően álmatlan, hangokkal telik meg az a száz emelet, mi fölöttem van e fikcióban: könnyű és nehéz, pöhölyen száll és ólom, ólom.

De hogy ki lakik fölöttem, nem tudom. Mikrofonozd be minden ágyát, szobakonyháját és matracát, minden homoki marmonkannáját és hubertusát, mikrofonozd be a duzzadó májat, az olcsó, barna tüdőt, a szív veckelődéseit, vedd úgy, hogy egy száz emeletes, halmozott helyzetű helyzet, mikrofonozd be a falikutat, a baltanézésű Junosztyot, a halas vázát, a gáz üres szemét, a rózsa az rózsa, és hallgasd nagyon, nagyon hallgass ott lent, ott fönt, és akkor az nyersen és megdolgozatlanul egy hangjáték makettje. Ebben a mikrofonos házban laknak a hőseim, Biankóék, Ujcsakőék, de lesz majd jobb nevük, egyelőre nevek lakják ezt a házat.

Például Lapos Elemér.

Hangzagy, éterhalászat, valami gurgulázva kiválik, majd elmerül, előlép, aztán visszahúzódik a lépcső mögé, avagy kiugrik sikoltozva és vissza nem. Egy-egy égő paplan néha elmegy. Tüzes csóvát húz és lehet karácsonyt kiabálni. Szájak és arcok laknak ott. Egy nagy hangarc, legalább. Bemikrofonozni egy hasáb remegő, ropogó Tüzép-Európát. Magasan fekszem, egész a plafonnál. Alatta. Száz emelet beszédet hallok fölöttem s képzelek fölém. Tömöttet, hézagtalanul olcsót, mint a vérsajt, szárnyalót, mint a libatok.

Szleng nem suhan.

Cigaretta van a szájában, nyomorgatja a teddy-mókust, de lehet, hogy nyuszika, beszél hozzá, pofozza. Nagymamája negyven szál Symphoniát ivott meg egyszer, fölfőzte őket a tejeslábosban és úgy. Például Lapos Elemérnek, ötödik bé, egyből bukásra; számtan-jegyet följavítani; alsó mosása; ágybetét; mamám temetése; karateszakkör.

Tejesdunában alszik, térdig süpped, ha fut az ezüst rendőr elől, sikítozva játszik mentőst, hasamban a nagymama, jaj, hasamban, gyorsan! És veri a bőröndöt a nyúllal, netán mókus, de mindegy olyankor már, ami megtörtént, megtörténik.

Rágógumival telefonál, ha föléri.

Mióta ágybavizelő betegségű lett, le kelletett vennünk a gyúródeszkáról, doktor úr. Az ábécé előtt lelte a májat, három piros zacskókát, mint a mesében s futott, mint a nyúl. Zuzás, szíves csirkemáj, doktor úr. Mikrofonozd be a kisfiút, ki laksz, ha laksz fölöttem és beszél majd hozzád, száz emelet kása és törmelék. Bárhol vágod meg, bárhol.

De mert egyre kevesebb az áram, kell egy Sokol. Egy darabka élet, lélegző bakelit, középhullám. Büszke sólyommadár, gumiszalaggal ráfogva a két lapos elem. És innen a név is, a hajdani, alsótagozatos rendőrviccből. Hová mész, kisfiam? Lapos elemér’. Te kis hülye, hát nem a nevedet kérdeztem! Innen van, vékony, mint a nyúl, hegyes, mint a körömreszelők.

Száz emelet májat resztelnek éjjel, dalol a hagyma.

Nemritkán állatkertbe jár, belóg a lábak alatt, dobálja a majmokat, könnyesre nevet a marha tevén, pofákat vág a tigrisre, sziszeg neki, kitartóan vár, s mikor az állat elordítja magát, vele üvölt. Egyszer készített bogárgyűjteményt, megfogta, pohárkában meghalasztotta, itatósban lepréselte, fölragasztotta s aláírta: „lepkécske”, „pókocska”, „legyecske”. „Sváb.”

A mókust Petinek hívják és nyuszi.

Cumiztatja, dünnyög neki, mesét mond, jó disznóst vagy angyalost, szájában cigaretta, lekaratézlak, mondja neki, lekaratézlak, ha megen’ bent mész ki. Huggyozni. És átöleli. Piszokul csíp a hagyma. „Májat se lopok többet.”

Évzárótól évnyitóig levegőn van, halászik a pirosban a volt Marx-téren a híd alatt, ott szélvédőzik Lapos Elemér, s ha a gecibuzi nem akar mosatni, hát egy-kettőre lekenyi neki zsírral, így telik a nyár. Ősszel megméri majd az iskolaorvos, s nem érti, hogy lehet ilyen nehéz, aki ilyen sovány. Ami.

Elemér, te egynyári ólom, te battéria.

Ősszel már elem se kell, se lapos, se más, csak erősen odaszorítja magához, s a vékony, kéknehéz testétől megszólal a rádió. És ezt a közvetítést, azét a rádióét kéne levenned valami mikrofonnal, ki laksz fölöttem, ki éjjel élsz, ha élsz s némább vagy mint a tinta.

Ágybavizel a jövendőnk, doktor úr.

Ezt mondja a kórházfolyosón az Ischler, ez a kevésnyelvű, hirtelenkezű nevelőapa, ez az egérfejű, keserű ingpulóver. Dehát, doktor úr, higgye el, hogy árvaszúnyog, tisztára árvaszúnyog az a felnőtt is, ki cumisüvegből fröccsöz, teszem azt.

De ez már másik kinagyítás, másik mikrofon.