Halotti beszéd

Itt csapkod az őszi eső, és trágyává gyalázza, mik alatt hűsöltünk és rejtekeztünk, lélegző leveleinket, de Gyékényesi hangtalanul lebeg a maga beüvegezett éjszakájában. Nem mozdul, néha megráng a bőre. Őt már, mint suttogás, hínáron és kátránykéken át, őt már elérik a csillagok. És nincs ebben semmi különös. Nem tudhatjuk, gondol-e valamire, Önre, kedves asszonyom, rátok, Lacika és Teri, Önökre, munkatársai, Cementgyáriak. Nem tudhatják, bár váltig törik a fejüket sík porban és vizes avarban csúszkálva, mindhiába.

Ön, asszonyom, egyszerű asszony létére szakkönyvtárba iratkozik, pszichiátert fontolgat s ügyvédnőt fogad. Órák hosszat méláz némely horgász-boltok kirakata előtt, s gyalog kel át este a Szabadság-hídon. Méláz és nézi a hangtalan kátrányt maga alatt. Gyékényesi pedig lebeg az éjszakában, itt vagy, tudom, mondja Ön, ha hallgatsz, hát hallgatsz, s gyakorta ott, a hídon hull az Ön homlokába a hajnal kesécske, háromágú rongya.

Persze sír, egyszer rohamokban, másszor hosszan, vékonyan, s riadtan tapasztalja, hogy vizesen minden egyszerűbb, hogy jobb az arcának, ha csúszik, s ha nincs már könnye, utánamos flakonból. De még el-eljár emberek közé, s olyankor fölrak száraz krémeket.

Hogy érti az ügyvédnő, hogy „előzmény”, kérdi Ön az Üemkában egy ilyen alkalommal. Mert mi az, hogy előzmény, ha nem igazán követi eset, illetőleg borzalom, csak a csönd követi és a semmi. Bár éppen jeleket mondhat, furcsa, kis szokásokat. Hogy első időben, például, nyomta a víz, nem is fürdött kádban, úgy értve, persze, hogy csak tusolt. Mikor voltak beutalni Aligán, bele se ment a Balatonba. Sörözött, keszeget evett, egy szálka majdnem végzett vele. Hét éve telt el ebben, nem mondja, mondja Ön, hogy boldogok, mert mi is az, de rendesen elvoltak, jöttek a gyerekek, jött a lakás. Ez év tavaszán azt közölte Önnel, hogy fáj a dereka, fürdőjegyet írt az orvos. Nem is tudtam, hogy tud úszni, fürdőgatyája se volt, doktornő, úgy higgye el. Én se tudtam, mondta a férje az első ilyen este Önnek a liftben, én se tudtam, hogy tudok. És járt aztán a Dagályba. Menet Vácra az esett útba, ott volt a Cementnél elszívó-üzemmérnök.

Aztán egy este teleeresztette a kádat. Jólesett neki, doktornő, dehát kinek nem, ez egy teljesen normális dolog, nem? És akkor ezt megszokták, ezt a kádazást. Lassan már nem éltek jól, de ezt is szépen csinálták, egyszerűen elfogyott a meleg vér, mondja Ön, és megrebben a szeme. S hogy ne beszélj, ha mosod a hátam, hogy ezt mondta egyszer Önnek, de kedvesen, csöndesen. Emberbe még több szeretet nem szorult! Továbbá egy nyári napon úgy jött haza Vácról, hogy kint hagyta az autót. És akkor mivel jöttél be? Völgymenettel, mondta, mondja Ön az üemkában, és maga is elcsodálkozik, hogy mire gondol hirtelen. Később, legalábbis, amíg volt neki, már mindig vizes volt a haja. Zöldes és vizes.

Mondta néha, utcán, állatkertben, hogy elég nehezen viszi magát. Terézke, nincs tüdő, mondta. De nem, hogy beteg lett volna, sőt! Meg járt fürdőjegyért rendszeresen, láthatta orvos eleget. Tudja maga, kérdezi Ön, hogy van olyan lap, hogy „Balneológia”? Na, arra fizetett elő, de csalódott, azt mondta, mást várt. Úgyhogy sem nem olvasott, sem nem fütyörészett, csak nézett rezzenetlen. Az biztos, nagyon akart gyöngyházszínű csempét, járt is Romhányban emiatt, feküdt a vízben, mindig hidegben, doktornő, és méregette a falat a szemével. Lefürdették a gyerekeket és utána. De már eléggé türelmetlen volt, kiabált velük szinte, hogy gyorsan, gyorsan fürdeni és ágyba. Dehát ki nem ideges, doktornő, nem? Akkor aztán teleresztette és belecsúszott.

Ha ön benyitott hozzá, akkor csak intett, dobott néha nullás puszit és halványan mosolyogva alámerült. Alá? Alá, doktornő, bólint Ön az Üemká félhomályában. Jól bírta. Nincs tüdő, mondta, és nézett el valahova szürkén, szelíden. Önnek volt, mondja Ön, olyan gyanúja, hogy az egész éjszakákat ott tölti el, hason és loccsanatlan. S szinte egyenesen a kádból ment Vácra vagy hova. Borotválkoznia se kellett a vége felé, nem nőtt neki már, vagy mi.

De timsózni azt szeretett. Zselézni. Egyáltalán, a síkos anyagokat, doktornő, előbb rajtam is, utóbb már csak saját magán, ha tetszik érteni. Csak ne szégyellené, venne pár selyemöltönyt, mondta. S ha szárazon van, azt simogatná. De ezt is olyan szelíden, doktornő. Tetszik tudni, mikor a lassúság gyorsaság, olyan lett, egyszerre lomha és fürge, ólom is és higany is.

Egyszer, mondja Ön, az utolsó időben elbuszozott utána a Dagályhoz, hogy jár-e ide ilyen és ilyen ember. Jár, mondták, egész nap itt van. Egész nap? Igen, mondták, úszik, de egy kicsit sajnos, mert félnek tőle a nyugdíjasok. Akkor az nem ő, mondta Ön, ember őtőle nem fél, doktornő. De azért akkor este megkérdezte, jár-e még Vácra. Járni nem jár, mondta, mondja Ön, mert hosszú szabadságot vett ki. És nem lehetett, már csak profilból lehetett elfogni a tekintetét.

Nem, más nem volt, mondja Ön, és gyöngyözni kezd a homloka. Illetve. Mondott néha furcsákat. Hogy minden akvarista gazember. Vagy hogy verekedett a Feneketlen-tónál, ilyesmiket. Nemsokra rá, mondja Ön, hallotta, hogy fürdőjegyeket rendel telefonon. De egyszer se tárcsáz, doktornő! Tetszik gondolni, hogy már onnan, és fölfelé int Ön az Üemkában, hogy már odaföntről? És hogy van egy előzmény még, ha ez még az egyáltalán, hogy a nyomaveszése előtti este a Lacika megkérdte tőle, hogy apuci, mi az a tátogás a nyakadon, de csak hallgatott, dobta a nullás puszit és ment a kádba.

Reggel meg, hát nem az, hogy ő nem volt, hanem hogy minden ruhája ott maradt a mosógépen, de alsó is, doktornő, cipő is, szegénynek. S akkor, asszonyom, ott az Üemkában elpattan az Ön remegő száján a sírás, s csak tátog, mikor kérdezi, hogy mért, dehát mért pont azzá, doktornő, hát nem inkább repülni akarna halálában az ember?