A gomb kabátja

Érdekelne, hogy mi lesz a Szépirodalmi Könyvkiadóval. Merthogy mindenféle hírlik. Az például, hogy komoly vevő volna rá, egy tengerentúli magyar könyvkiadó. Bár, hogy egészen őszinte legyek, maga a kiadó, a hajdani Szépirodalmi kevéssé érdekel, nagy kiadó volt, fontos kiadó, főhajtással tartozik neki a magyar irodalom és tisztelettel. Igazán tiszteletreméltó hivatását, úgy tűnik, betöltötte, oly sokat emlegetett „szellemi tőkéjének”, hogy úgy mondjam, régi dicsőségének letéteményesei, szerzők és szerkesztők jórészt elhagyták, nem önszántukból és nem örömmel.

Sajnálom, mint minden megszűnő intézményét a szakmámnak, de szerencsére szerepét átvették azok az utóbbi pár évben kialakult kiskiadók, akik rossz körülmények között is eredményesen, gyorsan adnak ki jó irodalmat, mai magyart és klasszikust egyaránt. Elég megnézni az idei könyvheti listát. Szóval van a patinás név, a Szépirodalmi, kár lenne, ha eltűnne, van azután néhány alkalmazott, van a tetemes adósság, a csőd és a csődbiztos. S van még valami: az Írók Boltja.

És ez az, a bolt, ami jobban érdekel, merthogy egyetlenegy van belőle, merthogy intézmény és szellemi kávéház a hajdani Japán helyén, mert egy hely, ahol még valóban vagyunk és lehetünk, informálisan és formálisan, teával és programokkal. De ami a legfontosabb: a folyóiratainkkal és a könyveinkkel. Mai magyar írók által írt könyvekkel. S nem azért érdekel ez a bolt, mert nyolcadmagammal, egyébként igen előkelő és megtisztelő társaságban, tavasz óta „szellemi védnöke” vagyok, hanem azért, mert arányos részben felelősnek érzem magam a mesterségemért, a mesterségem működő és jól működő intézményeiért, amíg vannak egyáltalán. Bár szívesen tenném, nem sorolom fel védnöktársaim nevét, hiszen azt gondolom, hogy ennek a boltnak, az írók boltjának valójában több százan vagyunk és leszünk szellemi védnökei.

S félek, hogy ezen az őszön, mire majd tényleg elkél a kabát, ezt a gazdaságilag szolídan nyereséges, kulturálisan pedig ezidőszerint pótolhatatlan irodalmi centrumot akarva-akaratlanul magával rántja a csődbe ment és biankóvá soványodott Szépirodalmi Könyvkiadó. Ugyanis a boltot működtető Parnasszus Kft-ben e kiadónak meghatározó, nyolcvanvalahány százalékos tulajdonrésze van. Kapta ő ezt az ÁKV-től, 91-ben, egyik zseb a másiktól, állami az államitól. Jó kis szó: tulajdonrész. Ahogy most kinéz, a gomb tulajdonrésze a kabátban.

Tavasszal, mikor a Szépirodalmi csődje nyilvánvalóvá vált, néhány a fenti kiskiadók közül, valamint néhány folyóirat és a boltot működtető könyves szakemberek ajánlatot tettek a minisztériumnak, hogy ők netán megvennék a kiadó tulajdonrészét, s lennének közösen sok kistulajdonos, hisz maguk is értékőrzők és teremtők volnának, s több szem több pluralizmus és garancia. S különben is, miért lenne egy kézben – bárkiében, ha egyben – egy ilyen intézmény? Laza másfél hónap után megérkezett Andrásfalvy miniszter úr válasza, melyben megértését és becsülését fejezte ki a javaslattevők iránt, és közölte, hogy az üggyel korai volna még érdemben foglalkozni, de ha majd nem lesz korai, akkor sem ő foglalkozik majd ezzel, hanem a miniszteri biztos úr.

S jött aztán néhány kelletlen, rossz ízű tárgyalás. Érdemben semmi. Érdemben a nyár jött és a csődeljárás jött. S hírlett mindenféle. Ama tavaszi ajánlat azóta sem évült és avult el, s ha elfelejtődött, nyilván nem szándékkal, s nyilván csupán véletlenül és átmenetileg, hisz arra gondolni sem merek, hogy valahol valakik azt komolytalannak találták, aminthogy arra sem, hogy az ajánlattévőkkel, nevezetesen a Cserépfalvi, a Jelenkor, az Orpheusz, a Park, a Pesti Szalon kiadóval, illetve a folyóiratokkal, úgymint Győri Műhely, Holmi, 2000, Liget, Magyar Lettre, Magyar Napló, Nappali Ház, szóval, hogy velük lett volna a kívánatos pluralizmus és rongyossá hangoztatott értékőrzés jegyében bármi baj. S azt sem föltételezhetem, hogy a kultúrát fölügyelő minisztériumban bárki is pusztán gazdasági meggondolások felől közeledne egy ilyen döntéshez. S nyilván a szakma, az érintett írók és műhelyek megkérdezése is csupán véletlenül, a hosszú nyár miatt késik.

Úgy hírlik, ama tengerentúli kiadót főleg a patinás Szépirodalmi érdekli, de ha már adják vele, ha már egyszer jár vele, hát jó, megveszi a boltot is. Ha már kabátostul adják a gombot, hát legyen. Ezek meg, ezek az itthoni kicsi kiadók, hát igen, főleg kabátot vennének tisztelettel, mert hideg lesz. Gombjuk nekik is van.

De nem akarok ironizálni, miért is tenném, hisz a döntés, függetlenül attól, hogy kié, nyilván meggondolt és felelős lesz, s nyilván a magyar kultúra, a magyar irodalom érdekei szerint születik majd meg, annak tudatában, de szégyellem is leírni, hogy az Írók Boltja nem sörgyár és nem vaskohó.

Reménykedem tehát, abban legalább, hogy fölöslegesen sejtek rosszat, hogy a köd és homály, amit látni vélek, nem köd és nem homály, hanem a döntéshozó munka párája a felelős, néma szájak és homlokok körül. De éppen ezért érdekel egyre jobban, hogy mi lesz a volt Szépirodalmi Könyvkiadóval.

Merthogy mindenféle hírlik.