Kis levitáció

Nem kezdhettem, nem is végezhetem hát oly hirtelen, hogy kissé meg ne billenjek, mint a búgócsiga, kissé extatikus és rapszodikus ne legyek majd, széttartó és fegyelmezetlen, mielőtt eldől ez a szöveg, visszanyugszik és laza képzavarral földet ér.

Csuromegy fáradt vagyok, tágas és összepréselt, zúg a fejem, száz órányi magnószalag lebeg és surrog benne, száz órányi fényes hang, beszéd, csönd és gubanc, anélkül, hogy akár egyetlen mondatot is rekonstruálni tudnék, visszaadni. Még ízben, illatban és mozdulatban megidézni is alig, s ha igen, akkor is jószerivel csak magamnak, szem, száj, arc, kéz, lámpa, sötétség, nyelv. Nyelv, lucidus, zúzott dara, s ha történet, hát csak önmagáé, az eltelt, és megengedem, mesterségesen fölpörgetett időé, száz órányi zizegő, bonyolultan egybehangzó magnószalagé.

Egy hete nem klavíroztam ezen a gépen (ujjé?), ráadásul a bal mutató sebes is, ráültem székestül e maratoni héten, puff, rá erre az ujjamra, s most, ha félreütök, ha nem, fáj. És félreütök. Aztán maga a gép is! Fáradt és furcsa maga a gép is, nem hajlandó hosszú ő-ket produkálni, nem mondok, én sem mondok hát konkrétan ő-ket, ha é-ket se ütne (egyelőre üt), azt se mondanám: én, csak hogy en, en, en, ilyennnformán milyen rengeteg „n” egy flekk ilyenkor. Nem voltam itthon egy hete, s otthon mégis, egy régtől ismerős külső-belső tájban és helyen, s ha ezt itt csupán magamnak írnám, hát tényleg csak titokzatos n-eket írnék, ám leadás előtti délután van, munka van, meleg és testfilm lebegés, így mégis köréjük csoportosítom az ábécét, különféle betűket e megnyugtató és sugárzó n-ek köré, kik mindennek ellenére zieht uns hinan. És viszont.

Ama lucidus egy hétben s külső-belső tájban minden ismerősen sűrűbb, többesszámúbb és személyesebb, minden drámább és komikusabb, szerepebb és természetesebb, minden nagyobb és kisebb, a csillagok ma, mondjátok, miért nagyobbak, szóval dichtung, maskara, vetkezés, gyomorremegés, játék, sírás, ezüstpapírgombóc. Pro forma nem szakmázás, noha mégis az, hisz pro forma van, s mert abban a tájban minden az, és semmi sem az. Arról szól az az egy hét, kis levitáció, ahogyan talán élni kéne, bár nem lehet, és ahogyan mégsem kellene, holott, lám, lehet, csak éppen bírni nehezen, kibírni és feldolgozni nehezen. Vagy élek, vagy írok? Baromság? Ami ott, abban a hétben és tájban történik, az nem külön, pláne nem program szerint „irodalom”, hanem mindezzel, a levéssel együtt az: mesterség, tét és testmeleg, noha nem akol.

Ott, abban a külső-belső tájban, mágneses térben mondatok, közmagánbeszédek lebegnek, kályhaezüst, árvaszúnyog és vasreszelék, s különféle, tényleg különféle én-ek, gerjesztők és gerjesztettek. Jól tudom, nem, éppen nem szóból és mondatból vannak és vagyunk azon a helyen, de utólag – és mi nem utólag lesz? – minden csupán nyelvben és nyelv által mondható, utólag a mondhatatlan is csak úgy, az arcbeszéd, a testmeleg is csak nyelv által, s csak nyelvben, hogy szájsarok, kézpont, félmosoly, satöbbi. Avagy volna még – meggondolandó – a hallgatás. Betűzzem? Há, mint hajolaj, a, mint almalé, látszat, lávapálinka, gödör, arcvíz, tata, árkádia, satöbbi. És akkor ez megint nyelv, noha nem rekonstrukciója semminek.

Ott, abban a külső-belső tájban rét, harmat, tótükör, kecske, pacal, póniló, vízitraktor, zöldhajnal, de főleg kivilágított éjszakák és csillagos, szabad tér, kicsit cirkusz, kicsit esztrád, előadás utáni előadás, és rengeteg, tán fölösleges, tán elpazarolt sugárzás, s mégis ez, ez az ewigweibliche mozgat kint-bent mindent, ez adható és kapható és félreérthető, ez maga az erőtér, melyben és mely által számtalan helyi értékű mondat zizeg, tapad, konstellál, talál avagy lepattan.

Ennyi, ami mondható, holott több történt mondatnál, mondatoknál, lucidus törmeléknél, és nyelv által történt, s ott is maradt levitante a kivilágított porond fölött, mint okosság, közhely, giccs, patent, ami ugyanakkor hold és szív és csillag, mert mindent lehet, de nem szabad mindent, lévén nagyon nem mindegy, hogy hogyan, igen, az a bizonyos modus, noha – az élet? az irodalom? – többről szól, ha van ugyan több, de ennyi mondható.

Ott tehát, abban a külső-belső térben, amire ráismersz, hisz régtől fogva ismerős, szóval ott, mint megannyi ezüstnyár, immár magnószalagból van a kupola, pimf és okos, matt és fényes fonadékból. Megányi kisebb-nagyobb el-, át- és félreértés, kivédhetetlen magány állt össze dialógussá, megannyi szakmázás létezés-mesterséggé és viszont. Ott, azokon a kivilágított augusztusi éjszakákon nem egy fröccsöspohár és nem egy posztmodern, nem egy olvasat és nem egy ajakfény állt össze szeretetszaunává – még ha, tudjuk jól, mindegyik mást akar is, és ez így van jól –, összeállt testmeleggé mért ne mondjam, hogy szeretetté, barátsággá, megengedéssé, szóval, végül és valahogy összeveckelődött nem egyet-, de megértéssé, s ez utóbbi, jajámbizony: ügy (ha úgy tetszik, magyar és nemzeti, és így és csak így tetszik, ha közellét és érintés, de nem dörgölődzés, rakk és ditirambó), egész egyszerűen valami önkéntes és természetes meleg, s mért ne mondjam, hogy „nagy-nagy tűz”, aminthogy azt is mért ne, hogy ami abban a külső-belső ismerős tájban sugárzásból és sokszemű beszédből kis levitációvá összeállt, s most itt zúg, morzsál és zizeg a fejemben, hogy az bizony eléggé segít élni és eléggé lendkerék az őszre, isten áldja a képzavart, mért ne?