Nyelvhús, Balatonszelvény

Elromlik a helikopter rádiója, s valami egész különös, gyönyörű és ismerős vakszöveg tölti be akkor az egeket és a földeket, nyelv- és üveghús, s mindez, bizonyisten, gyerekhangon, csengő barack és szóló szőlő valahonnan az első nyárból, úgy értem, a legeslegelsőből, mikor meggyúratott ez a vidék itt alattam, mikor formát kapott és lelket, vagyis elneveztetett.

„Lázisikátor bársonyos, vilonya őskü isztimér, bálványos lulla barnag öcs, s csikvánda sóly, jásd, hánta ez, hántával ez dudar.” Ezt hallom épp a rádióból, illetve az Étherből valahonnan. Akkora helikopter vagyok, mint a mustármag, taposom a pedált a Somogyi Győző térképszelvénye fölött, nézek ki a kabin ablakán. Hurkok, satírok, pontocskák, anyám sárkánymintás pongyolája Szilsárkánytól Bábonmegyerig, Ászártól Fonyódig, fekete-fehérben. Röpködök ott, s ha hallom, hát el is képzelem az úristent, ahogyan hosszan nézegette a szúnyogcsípéses, dinnyemintás köldökét és megmintázta róla ezt a tájat.

Amaz első nyár legmelegebb napján, bizony, elgörbültek a hőmérők, de semmi ez egy kreatív óvodásnak. Lélek sem járt a déli parton, csupán ő, meg az angyalok, egy csapat szolgálati vattacukor. Ez az úristen eléggé nagy termetű volt, s dudácskán kövér, pedig még kiscsoportos. Üldögélt magában, az angyalok az árnyékból lesték, szuszogtatta a hasán a pihés homokot s ha elbámult a túlpart felé, csak a príma anyagot látta, semmi mást. Egyben ezt az egész édeni homokozót. Már szúrt a szépség, már ki akart repedni, s még nem volt neve.

Kezdetben, tízórai táján, volt a rajzlap. Lődörgicsélt fölötte, fűzfői papír, az árkai, a drapp szurdikjai fölött, de rendre az történt a ceruzával, amit az akart, a húszfilléres rajzlap, ahogy akkoriban nevezték. Bizony, vezette az isten kezét ez a táj itt alattam, s kettőn állt a teremtés, ahogy azóta is. Pedig jól fogta a ceruzát, ügyesen. Ó, azok a kitörős, fasuta ceruzák! El is használt egy puttonnyal, nem győztek az angyalok hegyezni. Légyfogta, tűsarkú dél lett lassan, s a csönd mint árvalány. Moccanatlanul állt a meleg, e szúrós napcement és halkan érett a paradicsom. Olykor kirepedt valami a távolban, s látta is, hallotta is az úristen a lágy buggyanást a homokon. Hogyan, hogyan nem, egyszercsak megszólalt a szája: „iharkút, ganna écs romand, szépalma gic, tündérmajor.” Picit meg is lepődött, de az angyalok nevetgéltek vigánt. Tisztára nyelvhús, mondotta a fényes tekintetük. Erre az úristen cuppantott és kidugta.

Hanem elunta ezt a síkban való okoskodást, hamar, el a rajzlapot. A fecskéje rajta volt, egész nyáron fecskében járt az isten, csak a kék dorkót kellett lerúgni, a magasszárú cseh-szlovákot, s irány a Balaton, vagyishát a kisvíz. Ebédig sarazok egy kicsikét, gondolta, s hogy porva zirc nem akali. Azaz, hogy ezennel fölhagy a tagolt beszéddel. Tapicskolt, elkent, fölpocózott, csurgatott. Nem kellett oda se kisvödör, se kislapát. Guggolt a hajójáratban, csupa barnag volt a keze és vászoly, az a hurkapink keze, és csak gyámbászta elő a hegyeket, egyiket a másik után. Badacsony, kiabálta, s térdem gulácsa. Mikor a visszhang, e riadó leány válaszolt, a szája is tátva maradt. „Tagyon csicsó, tagyon csicsó”, kiabálta az úristen, s csak úgy zengett akkor ez a gyönyörű vidék itt alattam. Zengett a névadástól. Mert ami el van nevezve, az van és kabhegy. Legyen meg a te akarattya!

Csatkázott és tenyózott az úristen, szórta az ábécét kétmarokkal. Gurgulázott a sárral, mi nyelv és lélek. Csurom szápár lettek az angyalok, lulla és ecseny, ahogy jegyezték gondosan az ő beszédét, s futottak szerte a kis céulákkal. Ahová egyet is kitűztek, ott füst szállt fel, gólya, kapálógép, villanydaráló. Tollas lábuk nyomán dülöngék és kunkorok, titkos ákomok rajzolódtak ki a völgyekben, s ez volt a paradicsomi zsinórírás, holott ez az óvodás se írni nem tudott még, se olvasni. De tudta azt az isteni halandzsát, amit aztán soha később. Az úristen.

„Talián! Dörögd zalahaláp: magyarpolány vigánt kapolcs, baláca, nyim, hegyesd diszel nagyesztergár padragkutad, s halimba ajkadrendekén se band, ha nagytevel pula!” Az angyalok sikítoztak a gyönyörűségtől, hát folytatta. „Tomajd a bőség kosarából adásztevel és nem szepezd, tomajd nemeshany mencshelyén nem zsörk a csót s pápanyögér, s nem szerecseny kajarpecol a várkesző torvaj fokán, henyére gyűl a Szentkirály, s iszkáznak nemzet noszlopi. Salföldiekkel játszó berhida, nána, hogy cseszneked nyirád, s káll a világ bús dörgicse, Lőrin, te, dabrony, nyalka kúp, s ti mind, ti lelkes szentbékk állatok!” Azok akkor köréje gyűltek és hallgatták. A lókút, a bakonysárkány, a szépalma és a többi mind.

S hódoltak őnéki ilyen beszéddel: „Nemes Görzsöny! Tapolcafő! Kisbér nekünk adásztevel. Belé ne törjön vanyolád, kéttornyúlak koromlani nehogy nyögér, nehogy vaszar, haláp a tét, ászár, ete, s rábacsanak mindannyian.” Mire az úristen imígyen válaszolt: „Dudar nem homokbödöge!” S látván tanácstalanságukat, hozzáfűzte: „Lovászpatona nem kisörs, ugod paloznak kereki, sokorónk alsószalmavár, s örvényes minden szabadi. Szárszónak is farkasgyepű; gyulafi rátót s vág a tés.”

Ennek utána fölzendült az angyali kórus, mint a visszhang, ezen igyekvő és simulékony bocitehénke aláhúzott és fölerősített: „Vid nagyveleg, ha aliga, szólád, de eplény hány daka? Rábasebes és vére hull, Herend litér? Szólád litér? S lell-e a sáska pálkövén békás-diós bábonmegyert? Koromla sur, csesznek dolasd, döbrönte ganna miske béb, s óbudavár borszörcsökén tenyó, kisdem, nagyalasony.” Ezen egy picikét azért elgondolkodott az úristen, babrálgatott még egy kicsit a félszigettel, Tichon és Szántód között kikaparta a hajójáratot, aztán fölállt. Egészen elmacskásodott a lába. Na, mely nyelv merne versenyezni véled, kérdezte szemmel az angyaloktól. Ó, egyetlenegy sem, intettek vissza az angyalok, egyetlenegy sem, és apró tapsuk úgy ropogott, mint a cukornád.

„Kajarpec néktek s gyömöre”, mondotta az úristen kilábalván a partra. Sáros volt, mint egy kismalac. S bár az igazat megvallva tetszett neki ez a táj itt alattam, azért igyekezett szigorú képet vágni, mert azért a teremtés óvodáskorban sem csicsó, vagy vilonya.