Tejbeda Éva

Hogy kicsit ólom, kicsit homokkő.

Először csak azt érezte, hogy nehéz a keze. Nyilván ráfeküdt, és a fejétől. Hogy nehéz, mint halnak tejben úszni, mézben. Se nem zuhant, se nem kergették, lidércnyomásról tehát szó sem volt, s alighanem hajnal is lehetett már, hűvös és takaros, mikor félébredtében parthoz koccan a tejes Duna, kifut a kavicsra, majd visszaiszkol, visszaalszik. Ekkor valami ritkás pagonyban, nyilván az álom ártéri bokrai közül súgtak neki valamit. Nem emlékszik pontosan, olyasmit, hogy lábára lehajtja tehén, persze, nem lehetetlen, hogy mindezt most találja ki, és a rossz emlékezetével csak takaródzik.

Kérem, vonta meg Freud sértetten a vállát, amit Ön az álmaként kitalál, éppoly jellemző, mint amit valójában álmodott, sőt, ez a kitalálás, ez az álma. Na, pláne, morogta az író.

Az író az utcán hevert. Egész pontosan a Duna-korzón. Boglyányi ködök álldogáltak ottan, álmatagok, mint a tejdropsz, és sodródtak le a Vigadó felé, nagy, angyali szénásszekerek. E szellős hajnalból minden átmenet nélkül – hogy ideje sem volt fölállni, rendbeszedni magát – szombat délután lett, épp mikor e napszak zsongással és kanárizenével kitömve estébe hajlik, esté Lauder, mint egy főpincér, és kiadja minden melegét. Zsibbadt a keze a fejétől. Nézte a nyakában lógó kartontáblácskát. „eszembe nemjutás miatt zárva. kiírtam magam.” Csupa kisbetű, nemecsek ernő, és hogy köszöni szépen.

Ugyanakkor nézte magát kívülről. Ezt a pár ripacs és tejfonat bekezdést. Méghogy az utcán hevert!? Ott rögtön, a saját álmában megmondta magának, hogy nem merne. Nem ám! Legföljebb egy teraszon, valami székben. Heverőszékben, ahogy Kosztolányi hívta a nyugágyat, tán mert a sír, az a nyugágy. Hanem heverőszék az jöhet, Budapest – hisz ez volt a hely – amúgyis fürdőváros, és fürödtek is épp az áttetsző, meleg Dunában, villantak a málnapiros fürdőnadrágok föl a Margitszigetig, a tölgyek aláig. Rendes termálvíz folyott ottan, az csinálhatta a hajnali ködöt, gondolta az álomban délután, s hogy balneológusok szénaillata, de ezzel nem tudott leszámolni.

Szóval csak úgy heverni nem, épp mert, úgy emlékszik, veszélyesen jó volna, azért nem. Legföljebb ülni valami teraszon egy kétségbeesett munkaséta végeztével egy ital mellett, és leírni, hogy na, ezt se írta még le soha, hogy „egy ital”, pedig milyen laza ez így, édes lazám, mint egy tévépink selyemöltöny, csúszós és elegáns, nem sör, nem fröccs, vodka, avagy almalé, hanem valami szellős és homályos színesség és könnyűség, pont az, amire a pincérnő húnyt szemmel mondja: Alpesi Opál. Két cent körömlakk, három cent jégkása, Shlush Pupi ízlés szerint, csipet Guyáwa, szájában citrom. Budagyöngyével díszítjük és el tetszik vihetni a napernyőt. És ez a neve, Alpesi Opál.

Az író biccentett, elmorogta a saját nevét, aztán csak ültek ott, ő meg Tejbeda Éva. Mert ez a poén az álomban, a rossz kis, sovánka poen, hogy az író az utcán hevert, mikor jött, bocsánat, a Téma, lehajolt érte, az íróért, hogy meghívhatja-e egy italra, és hogy ő a Tejbeda Éva. Az író egyszerre bólintott és vonta meg a vállát, képzelhetni a blazírtan nevetséges mozdulatot, mint aki legyet fog a nyakával. Aztán csak ültek a teraszon, csak folyt, csak bámulták a vizet, a víz tova húsát, ahogy Tejbeda Éva megjegyezte.

– Csak görcsöl, csak betonúszik, ahelyett hogy nézné a víz tova husát. Vagy nem?

– Nem. Illetőleg deigen – mondta az író, és lehajtotta a levélnehezék fejét. Ültek a fehér, öntöttvas nádszékeken, martinászbambusz, mondta később az író, hogy mondjon valami egynyárit és fanyarat. Kipiszkálta a csöpp napernyőt a jégkásából, hogy ne szúrja a szemét, és hozzáférjen a szájával. Kanállal tudott inni gyerekkora óta, de egy ernyő azért más.

– Nincsen kas? – Halkan, szinte súgva kérdezte ezt Tejbeda Éva.

– Nincs. – Az író rázta a fejét, kavargatta az ernyőnyéllel a zöld dagonyát. – Rég nincs. Pedig oly jól indult ez a munkaséta. Már maga a szó. Maga kimondta valaha is, hogy munkaséta? Mert az rendben, hogy munkaköpeny, munkakényszer, mittudomén, Munkačevo, de hogy munkaséta?

Továbbra is nehéz volt a keze, ezért csak lassan, csóválva gesztikulált, úgy mesélte, hogy elindult, hogy valami majdcsak lesz közben, valamit kigondol, holmi magot, legalább, hogy úgy mondja, ami köré – de hiszen érti. Hogy például felütésképpen alkalmaz egy érzékeny tájleírást, nem szén, nem réz és nem olaj, semmi földmélyi és bányászati, éppencsak fölrak bizonyos színeket. Lopakodó, fakócska kötény-kékek, aztán a dinnyeszezon neonpirosai, némi késezüst, de egy kanál meleg, egynyári tükre is megteszi, érett, napfürdőző falak és ablakok macskával, muskátlival, s azokkal a kiszítt vászonrolókkal, mik irigy és salétrom zászlók, hogy eliromlik az élet, dehát maga azt jól tudja, maga onnét van, majd még kapualjak idült barnái és feketéi, egy lépcső puha márványa, reve és rózsaszínje.

– S ekkor, barátom, nemdebár leszáll az est. Mint a füst, de hogy ez ne legyen elég, mint egy eltévedt benzinangyal. Ugye? – Tejbeda Éva szörcsögött a szívószállal, hegyesen, gonoszul beszélt most. – Ugye? Noha a nap még mint valami aranytű reszket a levegőben. Stimt? És a heverőszék nyúlt árnyékán csokorra kötjük a kezünk. De ezt még kidolgozni. Nemdebár?

– Valahogy így – bólintott az író kedvetlenül. – Ilyesformán.

– És azután? Jó, beesteledik. És?

– Azután sehogyan – dünnyögte az író. – Nincs tovább. Kiírtam.

Azután lötybölte csak a jégkását a martinászkezével, bámulta a hegyek tűpárnáját odatúl, a kettes villamos drabális, hosszú piskótáját idetúl, amint lebukik a Lánchíd alá, mint a nap, isten áldja a képzavart, és hosszú, sárga fények rezegnek a Dunán, fakó vízilángok. Flambírozzák a tovahúst, gondolta az író.

– Nem akarna valami bölcsességet idelopni a végére – kérdezte Tejbeda Éva. – Hogy, teszem azt, szúrt a szépség. Hogy a boldogság tán nem egyéb, mint a szenvedés hiánya, ilyesmit.

– Bánomisén – morogta az író. – Bánomisén!?

Hétfő reggelre kelve talált egy füst- és tollszagú kéziratot az asztalán, ezt. De ahogy Önök sem, úgyő sem deríti ki már soha, hogy ki is ez a Tejbeda Éva.