Egy szép mondat születése

„Olly nagy volt a hőség, hogy előbb pállásom, majd hasi ájulásom támadt, s hogy ozsonna-tájt enyhület jött suhamó víz képiben, hát az már-már életem menté, noha megsirat.”

Minthogy a mondat is gyakorta születik tárgyatlan motozásból és surrogásból, az esőből a legkönnyebb kiindulni. Tán mert síkos, tán mert fényes, ilyenkor a legnyomorultabb esettgrau is fényes. S málott, ecetfás, földszintes gyöngyház. S talán mert a nyíltszíni sírás szemérmetlen nyugalma benne, az üveghámé az orr hegyén, a telt és üres csöppé.

„Mert lágy, fiam, azért. Szálára mos mindent, lebegősre sikál, és ülve elröpülni.”

S tán mert csak érzet, homályos mosodamámor, mely fölpuhít.

Pedikürlavort készít esőből, karlsbadi sóból, gyűdi fiolából, és szombat délután ölbe veszi, dédelgeti. Tollkéssel vakargatja a sarkát, reves pogácsák, s még este is, mindennek utána is két szakállka bizeg a holdon: szárnya nő a posztócipőben. Talán ez a finom, ezüstfekete motozás, e közömbös, alázatos foglalatosság fűvel, fával, földdel.

Ez a monokronosz.

Kalapok bújnak elő a Fonál-ligetben, duzzadt szájak és ujjak. Szereti az esőt egyszóval, siratja noha. A párkányon írógépel, a redőnyön. Tíz ujj, ahogy ezer ujjacskát csinál, babányi őzkörmöt, lila tulkot és repecset. Annyi az ujjam, mint a tengernek, gondolja az esettgrau kisasszony, s ahogy barhent lábát összeszorítja, maga ezer év. Léándert nevel kuktában, hordozza a nyelénél ide-oda, ne nőj meg, szentem, mondja, ne nőj meg, nincsen rád nagyobb edényem!

Apikáék a tükörbe tűzve Herkulesfürdőn, erős has, cseppnyi lordózis, durumb fürdőnadrágok.

Ha az esőn hajózol, száliránt, úgy messze jutsz. Függélyes, tágas folyó, nagy, sportos hamukat visz a szél a forrásvidéken, gombászkosár és mézesőkabát, dagad az égi sár, cidázik a tornacipővel.

Befűzi a filmet a gépész a gyér moziban.

Egy nyári kád, kék torpedó a pince oldalánál, a mama és Varánus Jenő pingpongoznak a lugasban, Hajagosnét majd’ rányomják a szilva-fellegek az asztalra, de csak üti, kacag és kancsalit vízizgalmában. Hagyjuk, Aranyka, abba, itt a rossz idő, ő, ő, ő, beragad, jobbról a harmadik karocska beragad, az ő. Hajat mosok hát, raktárosbáró úr, állva akarok röpülni. Míg csak bele nem veri az ágyásba a kaucsuklabdát a zivatar, addig. S még akkor is kuncognak, törülközni menet, hajbókolnak az ütővel.

Talán mert az eső fogja a hangot, egykedvűen belekottázza a földbe, ki-ki értse, ahogy. Sírás-nevetés, kutyaszar a fizetés. Beissza a föld. S talán mert az esőnek nincs látható története, nem tanít, nem felkavar; menete van, iránya, ami esés, in satu nascendi. Kis-Tur, Duna, Mississippi – elfordítja kilencven fokkal s belelép akárhányszor.

Szomjas, mondták apikáék Herkulesfürdőn, Ferike, szomjas a menyhal!

S tán mert az eső nehezen viseli a papirost. Varánus Jenő kint hagyta a cementeszsákokat Gödön, elég volt négy nap Medárd, s már szobor voltak, mezteleny szobor. S tán mert úgy surrog, gummérozottan, mintha becsíkoznák a világot Toldi-kerékpárral. Megtelt a csengője esővel, kikapta a pantallójából a csíptetőt, beadott, mondta, beadott az idő a fürdőszobának. Szóval letolták, kiscsókolom, a kombinéjüket és úgy múlottak ki, állva. A cementbucik, mondta Varánus Jenő, a kis büdös, ötvenkilós cementbucik. Később a pakfonezüst nevetése Canberrából, hol a fürdővíz ellenirányban távozik a lefolyón.

Talán mert az eső tud valami cirókát a kitámasztott nappali redőnnyel. Finoman bánik véle, úriember, hiába raktáros a Serneválnál, húnyja csak le a szemét, Aranyka, mondja az eső, és mossa, mossa. S tán épp ez a fás, legyezős kacagás, ez az eső.

Mint vízben a síkos csecsemő, mint síkos csecsemőben a víz.

Talán mert az egyetlen kerti kádban hívja elő azokat a néma, lassú filmeket, nincs tekintete, de egész testével néz és hallgat. Kimossa őket a levegőből, fekete, zöld, fehér. Vizeshordó, aszparágusz, pingponglabda. És úgy mossa a hajat, mint az angyalok, semmi dauergörcs és csavaróhalál, muszáj elszállni akkor, és ottmarad az összeszorított elefántláb, mint amazoké Medárdkor, Gödön.

Az esettgrau kisasszony tejdropszot eszeget a gyöngyhomályban, és a mondat, aminek nekifut megannyiszor és hiába, az a szép mondat nem tűri a papirost. A hengerre ír, a kezes és fényes gumihengerre évek óta, ne látsszon, ami múlik! És ne, ami születik! Címzettjét és tartalmát, írja, földi fül ne ösmerje, morzéját földi fül ki ne bogozza! Ujjaim regénye, írja, egy megélt élet gimnasztikája, alcím. Néha csak ő-betűket csinál egész nap, míg végképp be nem ragad, s akkor ül, nézi jobbról a harmadik karocskát, úgy is hagyja reggelig, ráborulva a regényre, s úgy is ébred föl: ő, ő – szájából a klaviatúrára csúszva a tejdropsz, de ennek nincs kitüntetett jelentősége.

Hanem ezer pingponglabda nőtt Fonál-ligeten. Talán mert az eső igen szereti a lopvanőszőket, kiknek legjobb tápja s legbolondabb húzóereje. S tán mert nem tesz kivételt, egy halálos demokrata.

A mama pirosbabos ruhában, ezüsttel terít, a raktáros szájhermonikája gyöngyház és mogyoró, apikáék Herkulesfürdőn. S tán mert az esőnek oka van és nem célja, sárról, galócáról nem tehet. Hogy Varánus Jenőt meg lehetett menteni, azt a hangszalag is bizonyítja. A mama elment. Tán mert az eső túl nagy, feneketlenül nagy sarat csinált a taxinak, de nem bántja ő, nem. Angyalt csinált a mamából az eső, s ha olykor fáj a haja a távolságtól, hát jó az is, az a húzós libabőr, noha megsirat.

„De vajjon, kedves Varánus, ha, mint állítólag kórházi ágyán mondotta, ha annyit se feketedett meg az ezüstkanál, mint az angyalok tekintete, vajjon akkor a gyereklányt, aki voltam, mi más, mint a sivó szerelemféltés és irigység parancsolta el a gombapaprikástól? Vagy úgy volna az, barátom, Popper Leó szavával mondva, hogy egy szép mondat születése egyben egy szép igazság halála is?”