Szende

Meg van beszélve apróra. Holnap napszálltakor fekete sapkát húzok, és kitolom őtet a kövesútra kézikocsin. Amint meghallom a motorzajt, lebillentem, elbújok az árokba, a többi megy magától. Bukizik és föleszmél, erre ők megcsókolják, és irány Letenye.

„Küldünk kártyát Riminiből, te csak vigyázz a házra, Szende!”

Máma, vagyishogy utoljára a Kuka a soros. Megyünk haza a bányából és ő vezet, ül a Tudor nyakában és úgy. Kilátsz? riad föl a Szundi, valahányszor beleveri a fejét a szélvédőbe. Ki hát, mondja a Tudor, és nyomogatja odalent a pedálokat. Hol a gázon, hol a féken orgonázza az érzelmes, szaggatott melódiát, ma gyászunk lesz, nyúlott orcánk padlóig ér. Kukának szavát se venni, némán bazmegzik a rémülettől, cibálja a dudát, kerülgeti a kamionokat. Nem mehetünk át alattuk, mint máskor, létfontosságú bútort viszünk. A Morgó üvölt itt hátul, hogy most az egyszer tényleg vigyázzunk, össze fog törni, és akkor megnézhetjük, maradunk mind bányásztörpe, kisteknőc. Meg hogy féléve erre az üvegkoporsóra spórolunk. Ménkű gyors ez a Trabant, ha fölborulunk, nincs mese. Mert sokat borulunk föl.

Hajdan csak pöfögtünk libasorban, hét vászonteknőc a hét hegyen által, szép hajdan. Hejhó, kurjantottuk, törpének lenni jó. Jó volt. A baj is, a szerelem is azután kezdődött. Történt, hogy egy őszi este bementünk a barakkba, és más volt a szagállás. Egy nagy, fehér mosónő. Összetolta a hét sezlonyunk és feküdt rajt. Akár a világsonka kövérje. Piros körömcipő, fehér jogging és fekete kávé. Cigizgetett kislányosan. Megkérdeztük, mégis, ki volna az, aki az ágyunkban dohányozna. Hóf Egérke, mondta, de hívjuk nyugodtan Cicának. Ha felfogadjuk, meglesz mindenünk. Valami vadászról motyogott még, bizonyos romlott májról a mamuskának, és hogy a tükör haver, azzal elaludt. Mi meg a nagylavorban heten. Becsusszant a hold és szappanozta, szappanozta.

Kezdődni másnap este kezdődött. Hajat nyírattunk a bányashopban, pedikürt. Ki-ki mosott egy zoknit. Hajdehó, mondtuk, és pöfögtünk haza. Úgy fogadott, mint a Marylin Monroe, hajába tűzte a szíveinket. Térült-fordult, és megfőzte a hét velorexet teknősbékalevesnek. Ez legalább nem konzerv, mondta, és nevetett a koronája. Oly kezesek voltak, mondta, oly szelídek, csöppet sem szaladtak el. De nem bántuk, nevettünk, nyalogattuk a szánkat, szerelmesek voltunk, mint a rúzs. Gyönyörű este volt, néztük videón a Gullivert. Beszélgettünk szépen, kikérdeztük apróra. Félő, mondta, hogy a mostohája, vagy kije itt is zaklatni fogja. Ó, sose féljen, mondtuk, és összeütöttük a csákányainkat. Én kimentem őrködni. Ők egymás vállára álltak és gyöngéden megcsókolták. Épp hatnál volt a szája. Úgy aludtak el.

Harmadnap Vidor kivette a Bányatakarékból a pénzünket, vettünk egy trabantot, CA-sat, de extrákkal. Ezt itt, amivel most, a nagy nap előtt semmiképp sem szabadna fölborulnunk. Remélem, beengedte, sóhajtja a Hapci mellettem. Naná, hogy be, mondjuk neki, tuti, pont harmadszorra mért ne?

Mert senkit nem engedett be, de azt a Hófnét valahogy mindig. Összekeverte, hogy azt most igen, vagy azt pont most nem? Így szemevilágom, úgy aranyom, és meg is volt a baj. Előszörre egy cikláment ővvel fojtotta meg, derékban. Mikor betoppantunk, feküdt csak ott, mint egy nagy, padlizsán homokóra. Egész este lélegeztettük mesterségesen, ők fuvatták szájon át, én meg hordtam be a príma, erdei levegőt. Föl is ocsúdott tőle, királyfi, királyfi, rebegte, mi meg álltunk meghatottan. De én láttam, hogy csalódott. Meg is mondtam éjjel a lavórban, hogy énszerintem ez egy trükk, és hogy a Hófné a királyfi embere. Túrót, mondták, hallhattam, mi vagyunk a királyfi. Hát, most majd tényleg ők lesznek. Feltéve, hogy a Kuka kikerüli ezt a kamiont.

Másodszorra a Hófné leütötte egy teknősbékafésűvel, és úgy bedauerolta, hogy majdnem meghalt. Győztük kiszedni a hajcsavarókat! Mondták, gyorsan ássam el a mérgezett eszcájgot a barakk mögött, addig ők megsaumázzák, bedédétézik, végigkenik lanolinnal. Úgy ült föl később, mint egy madártej. Te, te koronás csodaszarvas, pihegte és csücsörített. Integettünk, de ránk se nézett, se a cowboynadrágunk nem tetszett se a pumacipőnk. Gyanús ez, mondtuk éjjel, de mi se vagyunk hallisztből. Akkor határoztuk el, hogy cselekednünk kell.

Aztán sokáig nem történt semmi. Idege van, azt mondta, és feküdt, mint egy hűtőláda, naphosszat. Főztünk rá, mostunk, takarítottunk. Esténként őrködtem, varrtam a bébidollját, vártam csákánnyal a királyfit. De semmi. Ma reggel viszont azt mondta, kifejezetten almát enne. Ebből tudtuk, hogy eljött a nap. Műszak után elmentünk az üzemorvoshoz, hogy volna egy kis műtét. Hogy operáljon össze belőlünk egy nagy, kisportolt királyfit. Méricskélt az orvos, beszorozta a hengerűrtartalmat, és azt mondta, lehet, jöjjünk holnap nyitásra, de csak hatan, nagyobbat nem bír, így is kölcsön kell kérnie Pápáról a hússatut.

Bekászálódtunk a Trabantba, csönd volt, meleg, ünnepélyes csönd. Néztek rám szeretettel. Nem, Szende, mondták egymás szavába vágva, nem. Szó sem lehet róla, hogy tégedet egy ilyen procedúrának kitegyünk. Ennél többet érdemelsz tőlünk, kamerád. És hogy igen, igen, a Szendére itt van szükségünk, nem a bizonytalan idegenben. A te identitásod szent minékünk, százszor szent, mondták, és köhécseltünk, piszokul kaparta a torkunk a szemérmes férfijóság.

Aztán útközben mindent megbeszéltünk apróra. Hogyha a Kuka nem kormányoz bele a szakadékba és hazaérünk, megütögetjük némileg a Hóf Egérke hátát, de ha nem, hát nem, és elsiratjuk, ahogy illik, sóval, kenyérrel. Holnap pedig leparolázunk, ők elmennek az üzemorvoshoz, én meg szortírozzam el a testet, díszítsem föl, és toljam ki a kövesútig óvatosan. Ott várjam a királyfit, ki jön majd napszálltakor, frissen műtve és hatalmasan. Akkor borítsam ki az árokszélre, a többi megy magától.

Már látjuk is a barakkot a szürkületben. A Tudor rátapos a gázra és a fékre, s ahogy szoktunk, lefulladva becsúszunk a petúniák közé. Aztán reggel lesz hamar. No, te csak vigyázz a közös házra, Szende, mondják, ahogy megerősödünk, küldünk Riminiből egy spéci velorexet, istenem, de szép is az, kamerád, de adekvát, pöfögni a hét hegyen által vászonteknőc.

Nindzsa teremtésben vesztes, csak én.