Lasu Vegasu

Lemegy a nap, halottat hoznak. Bár a mondat második fele így nem igaz. De miért ne tenném föl, nyitókép, hogy a halk és csepp-alakú Mercedes furgon egyszercsak feltűnik a távoli kanyarban? A kocsisor végén – számolj minden autóra öt métert, és fél hatkor szorozd meg százharminccal, ekkora sor – kicsit téblábol, majd ünnepélyesen elhúz nyugatnak, jól látni az üvegezett, fekete lovacskákat, Hófehérke istállóját. Benzin, tömörgumi és xilofon, így vonul el a lassú gyászzene mellettünk, vagyunk vagy hatszázan, de legyen nyolcszáz, plusz a személyzet közönyösen és jobbára láthatatlanul.

Igyekvő és nagyon maszatos virágméz: költőileg közelítve ilyesmi a naplemente. Ha sietsz, és ki civil nem siet egy határig – s ki nem mondja rá, hogy Európáé? –, s ha eközben akaratod ellenére feltartanak, előbb ingerült leszel, elropogtatsz néhány káromkodást, kicsellózást emlegetsz durva fekvésben és kázust, mígnem, hogy őszinte legyek, elég gyorsan, leülepszik benned horgany és civilizáció, s nem előre, de körbe- és hátranézel. Nyakad és orrod nem lóg, mondod, de ellazul.

Nem vagy otthon, s ahogy kinéz, sokáig nem is leszel, de itthon vagy, fölfüggesztesz és alkalmazkodol. Anyag, mondod, príma reália az országút mentén, ártatlan, törpe szalonnatűz emeli szür, s ami egy másik világban meglehetős képtelenség, itt vetített kép lesz, a masszív benzingőzre vetített kép, nem új, csupán újólagos tapasztalat, estibáb. Ezért, hogy ez az irodalom, ezen a tájon, ha fejre áll is, realista. Mexikó tüze és szárazsága remeg Bihar fölött, és meg sem lepődsz a kaktuszokon. És lesz azért haladás, füstölve, bőgve araszol majd az autósmozi az alkonyatban, ne félj.

Elrágsz néhány kétszersültet, s mintha csak az üzbég Disneylandban volna egy ajándék koraestéd, sétálni indulsz. Hogy földeríts, hogy informálódj, hogy megbizonyosodj, mondod, de igazából csak sétálni. „Megnézem”, mondod a társaidnak. Először visszamész, van időd alaposnak lenni, vissza a kanyarig, ahonnét a fiktív halottasfurgont hívta elő a mézpiszkos naplemente, és csak azután előre, hogy mindent láss, kívülállóként és szenvtelenül. Laza akarok menni, ezt fütyörészed a lábad elé.

Öt, pro forma külföldi író egy meleg, sárga Skodában. Fáradtságból vannak és még mindig könnyen fölkelthető kíváncsiságból. Előbb értelmezik a helyzetet, mi több, numerizálják: ha egy autó öt perc turkálás és tapogatás, akkor százötven autó hány perc, mindez mennyi két perccel és mennyi tízzel. Így tanakodnak egy darabig, később csak bámulják a prémes televényt; szorzásból, osztásból, egyéb bizonytalansági tényezőkből egyetlen értelmes kérdésre telik: hány éves a kapitány? S akkor már megint itthon vannak, a határon. Nézdegélnek a lemenő nap után. Ahol speciel a Berettyó papírvékony szalagja kúszik és lapul, arra van a hazájuk, nyugatnak.

A határ, kedvesem, minékünk, ne higgy az Utinformnak, nem átkelőhely, nem objektum és ellenőrző pont, nem. Tán a jogging párducoknak, bermuda tigriseknek, kik settenkedve és européer húznak el a mi sorunk mellett, nos, nekik tán az. Sájszevircsaft és strapa, balkán és bosszúság, Bucupest, lehet csóválni a fejet, túl a Lajtán.

Minékünk a határ nagy, kékreborotvált nevelőtiszt. Szája sarkában gyufaszerként rágicsálja a karabélyát, megroppantja, nyálazza s köpi ki báván. Dehogyis lövet, ugyanmá! Még kacsint is papásan, mikor végignéz lomha, tiritarka birodalmán, a matchboxokon alant, s apró, öntudatlan gengszterein, ahogy táncolnak, bukfenceznek a sorompónál, hisz váltás készül, fájront, és ez jó. Ezek a csávókatonák az ő terepszínű, babráló ujja, és ez is jó. És az is jó, hogy hosszú a sor, lehet lassítani, formázni, bögyörészni a civilmasszát. „Kicsike félés édesni husu.” Mégsem az élet a legnagyobb moderátor! Egyszer tán építtet ezeknek reterátot, zöld Európa-házat, de most még nagyon szereti nézni, ahogy lekucorodnak s hessegetik a patkányokat.

És mennyi bodega, elfűrészelt Ikarus, mennyi buffet a meredt, macskasűrű csatorna partján! Kebabhús sül, szőke kóla böfög, flipper csilingel, taxik cikáznak. Életrevaló népek ez, a bőrük alatt is csencs, mehetnék, izgágaság. Ezért kell nagy tömbökbe préselni a tolerenciát, gondolja a nevelőtiszt, s hogy tulajdonképpen teljesen le kéne zárni a határt, hadd fejlődjön a bódéváros, Lasu Vegasu. Másfél, két órát szemlélődik így, majd kihúzza a dugót, összehajtogatja magát, ezt nem nagyon szereti, és bele a Daciába. Tűz haza. Ahogy elhalad melletted, láthatod, kicsi balta-arca van a tányérsapka alatt, kötőhártyája piros, a sorunk viszont megindul. Van, hogy öt métert is, van remény.

Mint egy összenőtt szemöldök, úgy esteledik. A csatorna partján, hová ekkor érkezel meg sétáltodban, pohos, gyanúsan harapós rókák a szagok. S itt ácsorog a világ legszomorúbb kutyája, spirituszt, üveget, egyetemi szertárat képzelsz köré, leírni nem tudod. Legyen elég, hogy dél-amerikai törpelóból van, világítós gyerekdömperből és rozsdás teddyberből, körülbelül. Ha, mondjuk, a sorompón túl van a Hősök-tere, akkor ez az Oktogon. Itt Novhét. A patkányok följönnek a betonig, puha, ciccegő prém az árok, májkonzerv, libresse, bébéalma és hullámpapír. Ez a mutáció már ismeri a konzervnyitót, ha nagyon éhes, elbánik egy trabanttal, s túlél minket, tán még a kapitányt is, aki negyven sincs, láthattad a siltes sombréró alatt. Negyven autó sincs előtted a sorompóig. Laza, laza akarok, mondogatod a lábadnak s valamennyi rögnek, s hol már nem is látnál, váratlanul ostorlámpák csördítenek közéd, megérkezel tehát a sorompóig, s ha utad nem is, sétád véget ért.

Itt csatlakozol a meleg, sárga Skodához, pro forma külföldi írók, öt perc alatt átjutunk. Nyitva a Shop az átkelőhelyen, csönd van, ünnepély. A vámszerv benéz a csomagtartóba, szállítunk-e törököt, pakisztánit, melanézt, de nem. S akkor int: usgyi gördülni villám! Túl, vagyis innen kamasz katonafiatal haverkodik, hogy pestre mentek-e fiúk, s ott melyik utcába, s hogy az milyen fasza. Aki vezet közülünk, nyel egyet, nem szól vissza. Tíz óra van, s a fiúcska kezében a világútlevelünk. Különben is, hazaértünk, s a haza letegez.