A színtévesztő zöldje

Zúzott tükör és üvegzöld, tudom, péntek van, megint május elseje. S megvan bennem a pontos íze: műméz és mézmű, gyógyíz és kishalál. Mint az unicum, ha, mondjuk, eltilt tőle az orvos, épp a gyógylikőrtől, vagy magad tiltod el tőle magad – nem lehet aranyalmával a szájban beszélni, galambom. Leírva ez itt még ilyen egyszerű.

Reggel úsztam, feszített kék volt, már-már garden, és csípett a klór. Ha fölálltam a medence sekély oldalán – és miért is ne? –, uszályok fehér tetejét láthattam a zöld növény és a partoldal fölött, kint a vízen. A Dunán. Én itt úszkálok, az meg ott a víz, a Regensburg-Brăila-járat. Jó és savanykás volt tudni ezt, mielőtt ismét lecsuktam a szemem, és indultam a „mély” felé. Hogy tehát mi és hogyan mély.

Kirobbanó nyár nem ígérkezett, nyár, amivel el kell röpülni, amibe a haj belefájdul, olyan nem. De reggel volt, és napsütés. Gyanítom, olajból, tojásból és konzervhúsból melegítették reggelijüket az alkalmazottak, s később ez a szag is ott ült a gyógymedencében, ott ázott ki, nehéz volt, kellemetlen és gumírozott. Valami fenyőféléken sütött épp át a nap, zölden áztam, mint a bádog, negyed kilenc volt, s mondom, május elseje. S nem volt, a gyógyvíz és a kabinosreggeli közösében sem volt több különös, mint abban, hogy a nyúlalvást követő hosszú és cvider ébredés helyett, úgyszólván helyette az ember korareggel úszni megy.

Tartalmát és állagát tekintve vasárnap van, s lényegében pihenten, vegyszerszagúan ülök le az asztalomhoz, mint a felcserek. Délelőtt úgy kellene fogalmazni, úgy szabadna elindítani bármit, akárha a tubusból nyomnék ki üvegpasztát, simán, áttetszően és könnyedén. Hogy később mi történik, mi mivé lesz, más dolog. Estére minden úgyis vakota, s bár összeáll, csillagok és lukak ragasztják össze, de most még délelőtt van, korai örülni, félni.

Kései és korai, vagyis nem lehet arról beszélnem, galambom, amiről valójában beszélnék. „Ez a hazugság azonban az őszinteségnek egy válfaja volt”, jegyzi meg Bébé a Hajnali háztetők-ben, melyet leginkább a címe, tán a szaga miatt készítek ide mellém, s mert jó, ha Ottlik kéznél van. Az ember hajlamosabb kitenni a pontot. Hajlamosabb tudni, mi mennyi. Hát így értve hazugság most, ha tárgyamul egy bizonyos reggelt választok, a legkevésbé sem az iménti uszodait, bár kétségtelenül csepp alakút. Épp mikor fölgyújtja, s mielőtt még szétporlasztaná a korán jött hőség. Tárgyam vízből van és üvegből, s túl már a hajnalon. Egyfelől tehát vége a részegségnek, a bálnak az égben, másfelől Halász Petár pala- és bádogtetőit is összegummizta már a nap, e lopott, bár kiérdemelt Nádler-féle radír.

Egy reggel, de többes szám és személy. Ami, amely, aki. És valós, noha nem konkrét. Ha véle, akkor abból a mákos, szódás, fénykormos állagból „dolgozom”, amit az összeszorított, majd hirtelenül kinyíló szem észlel, látvány és káprázat harmadosztályú, utánjátszó mozijából, mely nem fantázia és mégsem emlékezet. Tán maga a szem a tárgyam, e tűpárna s zöld bogáncsgömb. A tavasz nekem, az évek óta nyilvántartott zöld-színtévesztőnek mindenekelőtt: zöld. Horzs, kidörzsölt és problémás. Nadir egy Zenit-fényképezőgép lencséjében, már bocsánat. Május elseje van, jól tudom.

Az ilyen nyilvántartott színtévesztőben nagy ipar van és elszántság, hogy eleve, azértis mindent szervesnek, csurom klorofillnak lásson. Fogyatékában külön, belső szemet növeszt a zöldre. Nagyon szeret és nem tud élni. Belül hordja ledarált pápaszemét. Hát így és ezért zúzott tükör és üvegzöld az a reggel, mintha átszitálnák a világot, s megtöltenék önmagával, hibátlanul és hiánytalanul. Ha klorofillnak hazudja a kormot, ez az őszinteségnek egy válfaja csupán: lát elég feketét, már-már csak azt. S bár szeretné hinni, hogy az ő zöldje szebb és gazdagabb, nem hiszi; s nem szeret bele ebbe az extatikus tévedésbe, noha minden gesztusa elragadtatás és félelem az elragadtatástól. S ha ama bizonyos reggelen hirtelen, váratlanul és félelmetesen minden megvan, hát ez mind van meg együtt a sétatéri gesztenyelombban, a mocskos körúti tetők zöld patináján. S hogy Pécsig jár a hatos villamos, s hogy ekkora karéjból már meg lehetne látni a tengert. Ritka béke a színtévesztőé, tévedések lucidus egyensúlya. Hogy minden éj és fénykorom, gyógyíz és kishalál, minden vesztett és visszahozhatatlan emlékezet fölött hibátlan és hiánytalan az az öt perc, ameddig.

Ameddig egy valós, noha nem konkrét városban csepp alakú a reggel, amíg egy félszárny üvegablak zárványában, mint anyaghiba, otthon vagyok. Épp mikor elveszve, fölötte lebegve és alája kucorodva, akkor otthon. Hogy akkor van meg minden, amikor úgyszólván semmi sincs, mikor a semmi történik meg, cseppje telt és üres. Mikor a nincs: üveggomb. Amikor átláthatna rajta, benne van. Vakon repül és botorog a színtévesztő a napsütötte zöld tintában azon a reggelen, s bár lényegtelen, ott és akkor „értelmet” kap a kusza éjszakai krétaírás, amit a zakója ujjáról porol le: „mi műméz volt, ma mézmű” és, Nota Bene, „ki lát a lélek fásliján át?” Ott értelmet kap, ami estére csak krétapor, likacskötés, szöveghelyettes.

S tényleg: ki lát?

Fesd le, amit láttál, biztatja Bébé Halász Petárt a könyvben a könyökömnél. Mert szép. Ha ez szép, akkor minden szép, feleli Petár, és hogy neki elég, hogy látta. S hogy miért kellene valamit „csak” csinálni az embernek az életben? De erre Bébé sem tud válaszolni. Tárgyam hát ilyenképpen is leírhatatlan, de mint anyaghiba ott gunnyaszt a vakotásodó májusi ablaküvegen. És nem tudom, mondatja velem a téveteg színtévesztő, nem tudom, hogy bár az a bizonyos reggel volt, van-e? Ha csarnokvíz, ha tengerszem, megvan-e vízből, koromból, zöldből és napsütésből? De a pontos íze azért megvan bennem: gyógyíz és kishalál.