A fürdőző leány

Aranyka vérdobbanó szívében bezsírozottan forgatta meg kulcsát a settenkedő szerelem. Midőn a paplany baldachinja alatt kissé felocsútt, más még az igazak álmának hódolt alván. Csak az egy Aranyka nem!

A veres kockás abroszon, bizonyos Mantin Lajos Tasziló előtt legyalázott, összeroskadt papírlapok hevernek, számszerint hetedfél tucat, szomorú stószban. Amolyan tárcaműfaj, „genre” és románc, mind szívvel, vérrel írva. Azután két fullasztóan rózsaszín csomag, s az öreg gróf szivar-ládikója kéregpapírban, pakknak. Meg sör, meg étkezés utáni kacabajka, s a hunyász, üres ökle.

1912-ben Pávabányán rekkenő meleg a nyár, s Aranka bizonyosan úgy piheg a holdas sejemháj alatt, mint egy égi test. Körben kénesen párállnak a híres fürdők, s mindegyre lehallszik a hegyekbül az úri osztály cselengélő lavinája, mert Fürdőn, írja később a házitanító, fürdőn az emberi közönség közelébb van az éghöz, azon okból, hogy közelébb vagyon egymáshoz bőrrel és pórussal, mik szinte szíjják a szerelmet, mint a nadály vagy a csillagok.

A Hansli-nál múlatja idejét ez a szomorú ember, muskátlik alatt, várván az impertiens Pferdman-t, a hucul fuvarost, ki fölviszi Ursulafürdőre, vissza gr. Hayagosékhoz, hol a tanító szolgál s szenved. „Aranka reggel táncol szeretőinek ellenző alatt. A fürdőkádban ül és locsogja a vizet. Nem hallja, hogy locsog a víz? Így igazgatja őket.” De efféle illetlenség nem való papirosra, noha tényigaz.

Aki gyereklányba szeret, elsorvad mint a hold.

Tekintetét hol a tehénpörköltre veti, mi mint a bőrzaft, hol az elbuzált paksamétájára. S tessék, még az a denevér is a szószban, az is így mereget vissza néki: hiába, semmivaló vagy, kamerád. És hagyjuk a volnákat! Éj-napot utazott tour, éj-napot retour, kupéban hált, szárazkoszton törődött – negyed óráért. Annyavalagát az ilyennek, s majd a fülét veszi a kriglinek, úgy szorítja.

Ténta s porszagú volt az a magosemeleti lyuk, száraz kisasszony cicélte az író-gépet a mukiasztalnál, s naná, hogy oda-odabandzsétott őrájuk. Hát hogyan lehetne akkor az előtt a flór-keksz előtt? Pláne A fürdőző leányról! Mantin halkan, hadarva beszélt abban a redakcióban. Ha ezáltal, kérem, klapposabb, s goutírozni tetszik, úgy ne „kulcsát”, de kését forgassa meg a szerelem… S ha a szerkesztő úr megtisztelné, hogy hol van elhibázva úgy compositio, mint tematika. A lelki rész, meri reményleni, gilt, mert ő pont az ártatlanság percét szerette volna, amint a habokbul, ő, alássan, tiszta életű egyén, mit hőseitől is megkövetel, tetszett látni, A Montenegrói vésnök-ben is: nemhogy elbukna Dezső a Klotildné ármányától, hanem bemén a kápolnába s kiveti szívéből az ördög nyergét, a rosszéletű Ferike kasszírnőt, ki cédulákat csúsztat be néki éjtszaka orcalobogtató felvetésekkel, ha tetszett olvasni… Mantin Lajos Tasziló, Ursulafürdő, Zita-főhercegnő-sétány, Royal Litton penzió, Hayagos grófék. S hogy postával küldötte el a Fürdőző leány-t tavasz derekán, itt a blanketta, svarcaufveisz.

De az a szerkesztő csak nyakazott idegesen, baglyos hajú denevér, erőst dohányzott, úgy hírlik „modern” költő, talán még adysta is, táskásfillér a szeme, el se olvasta a Fürdőző leány-t, el se. Mit tud ez a bigyege a zaffir hajnalról, mellyet át- meg átdöfnek a kelő binbóként sugárkévéje, mit? Ennek mázsás lues a hajnal, el se olvasta, de lepofáz, húrideg költőnékkel casinózik, ő meg – igenis: Tasziló, néki ha az Isten ilyen nevet adott, volt vele célja, persze, nem az Istent híjják Taszilónak –, ő meg forró kanállal sütött behem-tincset a hajába havasi gyertyánál. Ennek!? Kéri alássan, ha nem rémlik, mert ő egy éjt-napot fapadosozott evégből saját contóra, ő, ha szabad, igenis kifejezetten fölolvasná!!!

Ezzel a rossz tonusú ajánlattal aztán egy-két szóból kint is találta magát a Szenháromság téren, hóna alatt a mezteleny kézirata, még most is megvan rajta a setét folt, egy nap után is, A fürdőző leány-on. Új sert hoz a fiú, kutya bánja. Das ewig Weibliche zieht uns hinan.

Hymen, hymen, be’ hatalmas vagy!

A hajnal egy rósás ujját már bédugá az ablakon, ellenben a többi még ökölbeszorítva hevert édesbátyja, az éjszaka ölében. Kis, findzsányi csillagok szikráza fakón a kastélykert fölött, s gőzlöttek a kénfördők, e gyógyhatású sárkánygyíkai a Naturának. Ágy-holmijába már beléette magát a tiszta nőiség, mint levendula édes anyja bundájazsebjébe törten és illattelten, kis zacskóban tartva gondosan. Aranykában pesegni kezdett az ártatlanság, melyet csak tiszta patakvíz ver el gesund’. És így szépen tovább, annyavalagát a lapoknak. Aranyka ruganyón magára lopta fürdő-kosztümét s lesiklott a lépcsőn mint egy Szent. S már a két párnázott lányboka egymás nyomában szökellt a kert gyöpének pásitján. Hanem egy „svihák” Kentaur a rósa-lugas mámor-fedezékéből kileste s vártatva osont a Sandálját megoldó Nimpha után lólábain dobogva és höpögve, stb. Potyog a méreg, a keserűség bele a kemény habba a Hansli-nál, mint a pötty. Aranyka suhanva belegázolt a sásba, s a lábát felvérező növény legott pirosra föstötte meze szárát, az égboltot. Épp fölbukott a tótükör lágyan ringó habiból, mikor megzörrent a baljós élősövény, s nagy murván belépett Pferdman, a hucul fuvaros, zsíros kalapját éppaligan megbökte, hogy ne tökerésszen mán az úrnak, várgya az öreg gróf a pakli szivart, a kisasszonykák a piperéjüket, s hogy megfúlnak a lovak a gutától, pattanjék!

Hade nem úgy van az, hékám! Brudered néked a faggyas medve, ordított volna föl ez a házitanító, s pofozta volna le a paksamétájával a hucult, minden patás sofőrbitangnak csak nem volna lábakapcája ő, he!? De hagyjuk a volnákat, fölpattant az tényigaz, s ment hamun a gazember után a szekérhöz.

S hogy némá, mi a lófüttyöt sütött a frizurájába a tanító úr, kuglófot?