Libabőr Puppentalban

Úgyszólván lehetetlen összefoglalni, mi történt az elmúlt őszön Puppentalban, e félreeső, pókfészek helyen.

Noha a szállodás első telefonjára kiszálltak a nyomozók s szobát, irodát vettek a Diamant-ban, hetek alatt sem jutottak semmire. Tisztázták, hogy holttetem nincs, az eltűnés, elvándorlás formájában, mindennapos, a „sellő” meg, illetőleg víziőz, az nyilván a szegény Kokker doktor agyszüleménye. Jegyzőkönyveztek, kérdeztek, savanyú képpel mártogatták a ködöt, aztán beleuntak s elmentek a kisbusszal, ahogy jöttek. Elegük volt a libabőrből, amit, valami ipari allergia, maguk is megtapasztaltak reggelente.

Errefelé az úgynevezett pirkadat nem füttyöget, nem rúgja be a nedves vaskapukat, hanem ott ücsörög félszegen a ponyva alatt, s várja míg beeresztik a helybéliek. Legfönnebb egy zörgő csokorral végigvág az ablakokon, ha rájön. Mégiscsak én voltam a doktorotok, ordítja, mint azt ketten is vallották eskü alatt, de a nyomozók csak a vállukat vonogatták. Ha aztán lerakhatja az ólombőröndöt s a teleszkópos botjait, meg is nyugszik s kezdődik a nap, kávéval, zabkásával, mint máshol.

A foszlódó éj szivacsa alatt lányok, asszonyok kerekeznek az érintőúton. Csörren a lánc, vacognak a skutellák, cekkerekben a termosz. Orkánkabátjukat púposra fújja a szél. A Tongyó-hegyen, középmagasan a település fölött, süketen terped az üzemi konyha. Ott, hol valaha a nyáribarakkok s a CMGU lejárata. A szögesdrót is akkorról maradt, kifoltozták, futószálat húztak a gyárikutyáknak, s raktár lett a lapos étkezdéből. A kalanderblokkból céklagyár. Hideg minden és túlméretezett. Valaha ilyenkor már hozta a mélylift az első turnust, rengett a rántotta, a marmeládé, az emberszag, valaha.

A velorex mélyen a csipkebokrok közt guggol, a pókhálóban, mint egy sátor. Répabőrből van, ipari kengurucsontból, Csepel-kerékpárból és Trabant-gondolatból. Az orvosnak megállapíthatóan volt velorexe, úgy kapta egy özvegytől, horgászni járt vele a Králi-vízre, de mióta az az eset történt, az istenért bele nem ül többet, s többet van szanatóriumban, mint otthon. Egy pecsenyefőtt sellőt, hájas víziőzet fogott ki az Erőmű fölött, a lamelláknál, ami kimondottan mosolygott rá szőrzettelenül, derűsen. Tán még meg is ölelte volna, ha el nem rohan, de szószerint világgá, úgy beszélik legalábbis, mert nyom nincs, semmi sincs. Most ott lapul a velorex az alsó behajtónál, ahová eredetileg a flekken-centert akarták építeni a turistáknak. Az eset után a bátyja, aki nagy pozícióban volt hajdan, visszaköltözött a hegyre s csak a munkájának él, gyári őr.

Annyit tudni kell, tegnap igen sok Barbie-likőrt megittak s krampampulit, majd kiszedték a Hilda Koch egész szemöldökét. Elmondotta, messziről lesz valakije, ki hamarost érkezik s elviszi. El és el. Erre ittak, amolyan „leánybúcsút”. Előbb csak ott, ahol kormosan összenőtt, aztán szépen, apródján az egészet. Mikor a toalettben észrevette, csak bámult mint egy emlős hal, egy próbababa. Sikított, pecsenyevillával kergette a tettest, egészen eszement. A gyári őr tett rendet nyitott kézifegyverrel. Belelőtt a plafonba, erre nagy csend lett s hazakarikáztak az imbolygó árnyak libasorban.

Kokker Lajos szobafülkéjében mint a vízcsap zubog a tévé. A bakasztalon meredezik az éjszakai pótlék, a virsli mint az eternit, a mustár mint a macskaszar. Fekete főhadnagyi zubbonya a széken, s ahogy Sunny Melles csoportvezető szakácsné bepillant az ablakon, két csizmatalpat észlel a pokróc alól kilógni, erre meg is esküszik a nyomozóknak, de a vörös tarbőrt nem hiszik el neki, hiába jajveszékel s csókolgatja majd a bibliát. Semmit nem szól, csak kocogtatja egy darabig az üveget, végül maguk töltik ki a belépőket s tolják be biciklijük a tárolóba. Nemá’, tegnap a Hilda gyalog ment haza, kérdi egy szeplős, nagyfogú lány.

Lompos, apró sörét, esik az eső, dobol a ponyván. Amint a szociális blokkban kigyúl a villany, a velorex leoltott lámpákkal, csigalassan kicsúszik a bokrok alól s völgymenetbe fordul.

A bisztrós Klumpetné kéretlenül elfecsegi, hogy ő látta azt a „jövendőbelit” leszállni alkonyattájt a magasvasútról. Tyúkmellű, kreol ember, disznóbőrönddel haladt a Fekete Gyémánt felé. Olyasforma, mint egy kitömött denevér, pedig szépen köszönt s kérdte, a Hotel erre-e. Ach Ja, Lenin úton, Szenháromságnál balra. S még azt, hogy porcellán babafejeket ki ád el esetleg errefelé?

„0.30, fürdés, tisztálk., hajnyírás, beretv.” Kokker mindent előre feljegyez a naplófőkönyvbe, mi ott van kinyitva azóta is, mellette a tintaceruza. S egy mondat a margón, benyilazva a rubrikába: „Őzikék a galvanizálóban. Jav. K. L. s. k.” S ezt majd hosszan vizsgálják a járási nyomozók.

A szeplős kézilány, bizonyos Sragyi Aranka, ahogy testére húzza szakadt köpenyét, s lenéz a Puppen-völgybe a drótablakon, esküdni merne, hogy egy nagyon nagy egeret, nem tud rá jobb szót, egeret lát szaladni a Králi-víz felé. Nem meri mondani, kimegy a toalettre, ott várja meg, míg elmúlik az allergiás rosszullét.

Neonfénynél pucolják a céklát, veres és sáros minden. Tessetek dalolni, asszonyok, sziszegi a Mellesné, de hiába, másnaposak, riadtak, a volt doktorasszisztens, Hilda Koch kerékpárját mindannyian látták a tárolóban. A csoportvezető szakácsné maga kezd bele a „Megjöttek a fehérvári huszárok”-ba, aztán dühösen lecsapja a hántolókést s bemegy az üstökhöz. Hol tegnap óta nem múlott el a holdfény. Csend volna, csak a lezárt hatos üst murrogat. S rég pirosban a mutatója. Megint árammal fürdött a Kokker hadnagy, gondolja, de hogy mitől hátrál kimeredt szemmel a telefonhoz, nem tudhatni.

Azonnal, azonnal, sikítja a kagylóba, és a szállodás nem is kérdez semmit, hívja a járást. S már majd azok nyittatják ki a törvényszéki lakatossal az üstöt, a nyomozók, de nem találnak semmit. Habos, nehéz vizet, semmi mást. A szakácsné meg sem várja a mintavételt, rosszul lesz, a falikúthoz rohan, hol egy csokor száraz krizantémot talál s rátűzve Sragyi Aranka szemöldökcsipeszét.

Aztán hetek múlnak el a szekatúrával, s mikor elmennek a járási nyomozók, a szállodás úgy rángatja el onnan Sunny Melest, nehogy rácsukják a tésztás, vértelen ujjaira a mikrobusz ajtaját.