A szemetelő esőben

Áll abban a szemetelő, cementgríz esőben, veri a téliesített ballont, krombit, műbőrkabátot a március. Szemét, rikkantja el magát próbaképpen, szemét! Idegen a hangja, de ez most jólesik, dühít és melegít. Legyen végre valami! Szemetek! Éjjel megint kelletett a gyógyszer, az a marhadrága gyógyszer. Ezt is ezek intézték így, az esőt, mámára. Ázik a kisuvickolt fekete cipő, legjobb cipője, pacallá ázik az él az öltönynadrágon. Rohadékok! Ázik a smici, a vadászkalap, a tányérsapka, a hajadonfő. És ázik a transzparens, ez a mahomet pappundekli, amit kiosztottak a teherautóknál, emeli föl-föl. Belecsorog a mocsok fösték a puplinmandzsettájába, piszkolja el a kesztyűt. Le, mocskok! Hasogat az egész válla, a nyaka, ez az egész rohadt történelem benne hasogat. De nagyon odavágna ennek a nyaknak, beh nagyon! Mindenért oda, csak odasózni már! Nem, hogy effektív testi sértés történjen, vagy valami, például, mondjuk, rúgni azt nem. Vagy maximum vastaghúsba. Keserű a szája mint a benzin, mint a puskapor.

Áll az élete levert veséjével, rágja a sárga drótot az orra alatt. Szúr és vizes, őrli ezt a rohadt, mocsok világot. Büdös! Ma még leszedi valakinek a fejét, de úgy ám! Le mint a gubót! Görények! Csak elfogni végre kicsikét valakinek a torkát, s harapni, ropítani el! Fizessen meg valaki! Olyan a gyűlölet, mint a hányás, szégyenteljes, csiklándó egy érzés, gyön föl minden egyben, vibrál és billeg a gégefőn, remeg a vasárnapi leves, kisoldalas, krumpli, fehérfröccs. Mélyebbről és beljebbről jön ez, mint a gyomor, onnan, ahonnét hajnalban a fekete pobjeda-lift, és mielőtt még csöngetnének, mielőtt még volnána bármi, ki kell ugrani, ütni, vágni, ledobálni. Csinálni valamit. Ordítani.

Muszáj. Legalább leköpni, ennyi jusson.

Bérencek! Döhöncök! Tolók! Mindenki le! Csinálni itten rendet! Puhanyád nem elpuhul! Libolsik le! Videók, judeók, le! Valakit úgyis elkap ma még, nem tűrhetjük a továbbot. Ledugni a torkán. Le legalább a zászlót, azt a szelíd, megszentelt lukasat. Le a nyelét a torkukon az ülepükig, és majd lesz itt mihez tartács. Gerinc! Morzsolni széjjelfele és lesz. Megüzente reggel az alelnök, menni kell. Éljen Gerinc! Fel görényre! Kikard! Vártára! Most már aztán bárkit, akár önnön saját fejit az önnön torkán át, csak le, le! S jön föl a gyűlölet, mint a hányinger. Mindegy. Odalopózkodik a saját háta mögé, megnézi magának a vékony tarkót és csapja le. Nyúl, idegenanyád, üvölti bele a saját arcába és le. Már restelli ezt a vakdühöt és attól csak mégjobban, hogy mért restelli? Há? Veri be a bitumenbe. Minden fröcsög. Sár van! Rohadtak!

Szépen és spontán takarítanak a kopasz gyerekek. Odasózás esetlegesen talán történt, de verés stb. határozottan nem. Mocskondiázás s köpködés ténye nedves időben nem nyerhető bizonyítást. Le a sajtóval, le!

Áll a szemetelő esőben, azok miatt. Ázik a lába, szívja a zokni a hideget. Azok miatt hasgat a térd! Le a huruttal! Vérágas csővilla a szeme. Jön az Alkotmánybíróság, vágja bele. Szúrja föl, döfi szájon. Minden villanyszámlást agyon. Ledobni csak a tévé tetejéről. Ledurrantani mint a sz…t! Csak a mocsok? Csak a nyimnyám meg a hadova? És a Dallas is csak rövidebb? Várjatok csak, Hadari! És az a kicsi nóta jóebédhöz? Há? Hol ebből a mocsok nyugdíjból egy jó ebéd? Bele a nagyokoskáim szeme közé a fröccsenésig! Nyíjjon mint a rüvös macska, nyíjjon! Ezek miatt nincs békesség és szelíd! Magyar szellemű magyart a magyarnak! Beharaptatni velük a nyelvét seggig. Köpje ki! Megszuttyongattatni, hogy oda buda. Idegenanyád! Rózsadomb? Lazachasé? Tizenegyes, te állat, tizenegyes! Rúgd agyon! Visszerdélyt! Mindent vissza! Ezek miatt van a nincs! Hadari! Minden minden miatt van!

Ordít, föl és előrenézve ordít a makacs esőben és ázik. Tapossa a kavicsot, mintha magnetofon ropogna a talpa alatt. Foga között! Kamera! Rohonc! Studjóanyád! Beleverünk, görény! Beszaratunk fülig! Úgy zsibbasztja a többesszám, mint a rum. Legalább belefejelni valakinek a szemüvegébe! Odasózni! Vagy mondjon le! Akit a mikrofonba mondanak, hogy mondjon le, az mondjon le! Föl! Megvárni a bírót az öltöző előtt! A taxist! Arab! Komenista! Zsidó! Bokszi! Cigány! Román! Firkász! Cekász! Mindenki mondjon le!

Csorog az arcán az eső és összekever mindent. Csorog mindenért. A börtönért. A ruszkikért. Ávósokért. Hogy meghalt az asszony, azért. Hogy rossz a szív, azért. Vizesedik. Az ötezer-hatszáz forintért. Csak. Hogy méltatlanul és vakondmódra. Hogy elment az élet. Bele inkább a földbe mindent. Bele saját magát és az egész keserves, rohadt világot. Hogy ez jutott jóvá- és elégtételül, ez a vasárnapi ordítozás. Áll a pappundekli táblájával és sír a gyűlölettől, nincs már tárgya, iránya, folyik a szél a szeméből összevissza, remeg a csöpp az orrán.

Aztán úgyis otthagyják mind, otthagyják magára. Köszönik a méltóságteljes satöbbit, és pakolják be a hangosítást, be a nemzeti lármát a furgonba, be a színészt, a szónokot. Még kiintegetnek, hogy ez az, ez az, V-betűt formál az ujjuk, vabank. Netán néhányszor viszik még ide-oda teherautón, a hazafiság néha durva munka, fölpántlikázzák, megkoszorúzzák szükség szerint, begyújtják mint a dobkályhát tüzes beszéddel, uszadékfával, még vezényelnek is, „na, akkor bácsi most azt, hogy, három, négy…”

Aztán úgyis otthagyják mind. Még leizennek, csippentve és atyaian, hogyhát értik ők, nanámár, hogy megértik, de tessék szépen! Oszladjunk, emberek, tessék szépen szelíden mostmár hazamenni. A. Királynőt. Megölni. Nem. Kell. Félnetek. És otthagyják szépen magára, a kisnyugdíjjal, a szoba-konyhával, a kisemberséggel, a másnappal, ami eljövendő. Az elordibált méltóságával. A pojácaság szégyenével a szájban.

A Lajta egy nagy, széles folyó.