Biller

A Vág utcában, vagyhát mindegy, de nevezetesen a Vág utcában valami dolgot talál a földön egy télvégi reggel. Nyúzott, félig elégett városi őzet, nyurgakutyát, egy rózsafekete, de facto szerves természetű valamit, ami úgy fekszik ott a pörkölt, tar gyepen végleg abbahagyva és végleg kiesve a világból, mintha a nehéz, tolulásos éjszaka teteme volna, s úgy, mintha kapott volna levegőt végül, de vesztére már és csupán zuhantában. Viszont csukva ott a Vág utcában minden ablak, nyelvalakú falikoromnak, tűzesetnek semmi nyoma.

Esetleg Biller, itt mindenesetre Biller, aki cirka egy kiló dohányt termel ki tisztán a megelőző este során. Szorgos repecsek az ujjai, nem tesz az egész staubokkal sem kivételt, más ember szájatermészetje, megkezdett tüze nem érdekli. Csikk vagy nem csikk, fogja, kimorzsolja. S gyűlik a sötétben revesen, mint a vasforgács, szőkén, mint darált dióbél a dohány. Ültetvény, mondogatja, szép kis ültetvényem, s hogy mért nem gyújt villanyt a Billerné? De az csak néz sötéten, vállgödörrel tartja a rúdzseblámpát, úgy fejti a rejtvényt vagy mit, és sziszeg. Jamaicáról dudorászik, egy trombitásról ott. Kannásbor, az van, kannásbor.

Bujkál a messzehordó hold a viaszkosvásznon, a rabszolgák nyomorúságos szállásán fől a toklé, fől a libagulyás. Biller fölmordul olykor, oda-odacsap a korbáccsal. Tíz sárga négere iparkodik a bálázóban, előbb lecsippenik az üszköt, idegen szájatüzek karamelljét, majd bozótkésük fölhasítja a papirost, hízik a rezgő, fináncnemjárta boglya, végül ökrendezve hajintják a szutykos filtert is az üszökhöz, a „multit”. Döglött vattapipec!

Eleinte az asszony szortírozta, még sodorni is hajlandó volt, szívták aztán kellemkedve a meztéllábas Marlborót, benyomták a tévét, volt tánc, jégkorcsolya, minden. De Billerné egy ideje már csak bámul, csak basztati a rejtvényt fölhúzott vállal, mint a telefontitkárnők, és sziszeg. Biller komolyan fél, hogy egyszer a dohányföld kigyullad a szemétől, le ne vedd a szemüveged, Isaura, legalább amíg be nem bálázom, addig le ne! Te vagy maga a Dzsoki, mondogatja ilyenkor a Billerné, pont olyan gonosz vagy és bandzsa. De a spájz kulcsa Billernél. Össze van rugdosva és késezve az ajtó, de nála a kulcs, azzal is alszik.

Trafikot nyitok ősszel.

Egy ideje már ki se villamosoznak a vágóhídra libatokért, volt, hogy elcsípték pont zárás előtt az osztást, az a nagyszemű, dinisárga libatok, mint a gríz, és alig kell bajmolódni a tollal, de már oda se, mióta külön kannán vannak. Pityóka, pitty, pitty, mondják, de csak a hideg miatt, állhatatlan ez az ültetvényi február. Se gáz, se villany. Hanem jön a tavasz! Bizonyos „Rózsát” előreküldött, az mondta meg a díjszámlálótól: jön a tavasz. És szőke kátrányt vet a Margitsziget, cocognak az őzikék, a teniszezők. Mire a kanna kiürül, éjfél. S akkorra be is bálázza.

Akkorra egyenletesen, a lámpára bukva szuszog Billerné, halovány tócsa a nyaka alatt. Az ültetvényes a szíve szerint kihúzná onnét a zseblámpát, de fél a cirkusztól, hogy beleharap megint az ujjába, aztán hajnalig ordít, hogy okádok a kezedtől, hát kinek kell az? Hadd aludjon. Meg aztán ki is merül hamar az a Bahamák-alakú fény, hét betű, motyorogja az asszony, s vetődik álmában a falhoz, a strandon.

Biller lefekszik, hanyatt fordul a lomtalanítási ágyon, és teste idegen gödréből nézi az égen a kövér Malter vonulását, hallgatja a parazsat, ahogy tücsköl a háziszivar. Kubára gondol, hogy Dzsoki és Fidel kergeti a szegény leányt, aki leizzadtan, libabőrösen bemenekül a trafikba, gyere, te árva, eressz és ne sziszegj! Még félszájjal nevet is, ahogy úszik a gyomra a cukros, kannás savanyúságon.

Ring az ágy és ring az ég. Öleli az összes üszköt, szöszdohányt. Ha meleg lesz, az rendszerint annyit jelent: alszik. Majom, motyogja, pipec majom, és megrándul az orra a csípős, gyökérkeserű szagra. Majom, aki a filterénél gyújtja meg. De nemcsak szag van, meleg is, príma meleg, terjed a lábánál, az ágyékánál. Nohiszen, megjött a tavasszal az a Rózsa, idemenekült neki a gátőrpaplan alá. Csak ne szúrná a mellét, és ne csavarná az a valami!

A szíjas, megposztósodott vattát sokáig nem lobbantja be az égés, csak szivárog benne szét, és eszi föl sziszegve. Még nem tudja, alszik-e, nem-e. Rándul a Biller keze az ültetvényen, csak a keze, tűz van, bokszik, csihajda, és szalajtja a niggereket szívlapátért, kanna után. S csak akkor ugrik fel, amikor meglátja a kövér Malter hátitáskáján azokat a döci, kolbászpiros fényeket, megannyi alattomos lólángoltat a plafonon.

De akkor nyomban felugrik, sikoltozva nyalábolja össze a paplant, bagyulálja be a tátogó, hatalmas parazsat és cibálja, támogatja az ablak felé. Billerné felül, vékony mézéből ocsúdik, visít, üti a falat a Fülessel, mit csináltál, te állat, mit? Biller magához szorítja ballal a rángatódzó, lélegző babát, s nyitja jobbal az ablakot. Hát várjál, várjál, te peepshowa, és táncolnak, tántorognak, hátrahajtott fejjel, magábafeledkezve olvad a vatta, s csak akkor kezd sírni és sisteregni, mikor a Vág utcai huzat, e tompa légbalta bevág.

Billerné ekkor ér az ablakhoz, hát elég, te állat, elég, és üti a fejét a Fülessel, porzik a szikra, hiába már. Súlyos, vad teher, alig lehet aláfogni, emelni lábtól, dönteni rá a párkányra. Vihogva kapaszkodik függönybe, ablakkeresztbe, eressz el, sziszegi, eressz el s röptében, de akkor aztán minden ízében be is lobban, trafikosbélés az égből.

Mint egy utolsó, mutogató angyal, két szárnyát szertecsapja, belebokszol a levegőbe, s hullik le a fal mentén, le a negyedik emeletről. S még föl is térdel, látni, ahogy megáll a térdén, fölpúposodik, oldalt vetődik, akkor adja fel. S végtére nem okoz nagyobb kárt, mint holmi csendháborítás, vagy mint a viaszkosvászonba olvadt egy kilogrammnyi hulladékdohány.