A Szederkényi utca

Elképzelnék egyszer egy utcát időből és folyóiratpapírból, talán éppen abból a szívsárga napkartonból, egy utcát, ahol írók beszéde lakna és mindentudó telefonok, uszoda, pingpongasztal, oxigénpalack. Lenne ott egy homályos, faborítású szoba, s lenne egy másik, ahová dől és dől be a déli fény, megfürdet egy karton Metropolt, szipkákat, gyógyfiltereket rakosgat, s könyököl a füstön örökiglen. Ebben lakna, hisz ebben lakik, minden és mindenki, aki fontos a számomra. Ott lakna hét év az életemből.

Sok feketéje volna annak a fénynek, korma és homálya, de zuhogna be folyton és napszaktalan. Zuhogna a kéziratokra, arra az aranyfüst papírhalomra, ami erősebb az acélnál, dossziék laknának ott, érett, szolgálati spirálfüzetek, klárikakávék, csordásfonákok, drapp levonatok, fehér imprimatúrák, s ott lakna a deleatur, ez a titkos korrektúra-jel és szerkesztői szabadkőműves-jelvény. S lenne ott egy filiálé az úristen szalagtárából, ott sorakozna az összes telefonbeszélgetés, ami huszonkét év alatt e szobákban megesett, és eleven történetté, anyaggá összeállt. Egy utca volna az, noha labirintus, világos szövevény. És azt az utcát Szederkényi Ervinről nevezném el.

Február 21-én volt, van, lesz öt éve, hogy meghalt.

Négy és fél méter papír, kétszázvalahány folyóiratszám szegélyezné, lapszámok, melyeket az isten se lapoz föl többé, minek, hisz ami fontos, meglett és megvan könyvben. Minden megvan. Van-e hálátlanabb, mint mások életművét hagyni hátra? S van-e mégis kikezdhetetlenebb? Úgy van, hogy nincs. Ha jégbalett félsötétben – mi marad meg? Mi marad meg olvadás után? Talán a mozdulat, a kirakósdi. A választás, az igen és a nem. Az, ahogy a néma interpretátor valamit valami mellé próbál és rendel, ahogy kirakja mások műveiből magát. A nagy szerkesztő van és nem látszik. A nagy szerkesztő türelem, alázat, megszállottság és hosszútáv. A szolgálattal meg handabandázzanak mások.

Ebben az utcában lenne egy láthatatlan szobor, ami az övé volna. A napos szobában meg, a nagypályányi parketten, volna egy fluidumlagos emléktábla: „Itt nem akart mást Szederkényi Ervin, mint másokat megmutatni.” És ha ezen naponta átsétálnánk hálátlanul, maga a séta akkor is gondolna rá.

„Mától legenda”, találom egy gépiratban, négy napra rá írtam, a haláláról, nem róla. Nem lett legenda mégsem, hanem valami más, légcement, különös kötőanyag, vibráló, mágneses tér művek és ügyek, írók és írók között. Konstelláció. Szellem. Az lett, ami volt, az maradt. Nem beszélek róla, nem adomázok, mégcsak „eszembe jutni” se jut naponta, csak jár-kel az álmaimban máig, mond ezt-azt, beavat vagy nem avat be, rezzenetlenül derűs, csak a szeme iszonyú fáradt. Huszonkét éven át egyensúlyoz egy folyóirattal a föld fölött, olykor valószínűtlenül magasan. Kikezd a gravitációval, a legfőbb törvénnyel, amit ismer. És nem száll el, holott az volna a könnyebb mutatvány, hanem megmarad földközelben végig, ahol csapdák, pébék, vébék és kaszák, ahol pocsékká olvad a talaj, hogy aztán – akkor még – minden lehessen. A Szederkényi utcán egy picit másképp volna a mágnesesség.

Jár-kel ezekben az álmokban, mintha az a hét év tartana most is, amikor vele töltöm el a legtöbb időmet, legfontosabb hét évem legtöbb idejét. Utálta a leg-eket. Nem mesterem volt és nem főnököm. Nem tudom, mim volt, de minden praktikus tudásom a literátorságról tőle való. A súly volt, ami alatt palma-text nőni lehettünk. Rettentő súly és fényes árnyék. A barátom volt, de ezt csak később tudom hangosan kimondani.

Ötvenhárom évesen végez vele a tüdőrák. Egy fehérre meszelt, vörös téglás pavilonban szenved ki – borzalmasan pontos a szó. Olyan az az épület, mint egy altiszt, egy fázós, gacsos, kozák szanitéc, Pécs, Árnyas út, 1987. február 21., hajnali háromnegyed hat. Korábban fönt fekszik a város fölött a szanatóriumban, de mintha itt lent valósabban lehetne meghalni, „ott erdők fölé, emeletekre jön érted a halál, itt, földközelben, csak becsoszog az avaron” – ez áll abban az ötéves gépiratban s homályos beszédtöredékek még, tárgyak, leírások.

Hogy egy héttel korábban, akkor már minden látogatás utolsó, várom a folyosón. Telefonál a főszerkesztő úr, mondják, és erre sírom el magam, és látom is nagyon messziről, ahogy egy tolókocsis, vesszőnyi ember az orvosi szobában visszaadja a főorvosnak a telefonkagylót, élete legfontosabb munkaeszközét. Aztán – mikor aztán? – ülök az ágyánál, mintha párbeszédesíteni lehetne azt a pokoli magányt ott az oxigénpalackkal és az Istennel, ülök, zöld, vörös és fehér zsebkendőcsücsök az a februári vasárnap. Menj most el, mondja, tudod, ez olyan roham-féle, ismerem a lefolyását. „Nincs más választásom, mint hogy javuljak.” – ezt köhögi még ki, olvasom a gépiratban, s ez a szőke és kőfekete mondat is oda lenne írva valahová a Szederkényi utcában, márcsak azért is, hogy előtte kelljen elmennem nap mint nap, mielőtt leülök dolgozni az asztalomhoz. A balkezét szorítom meg utoljára, a külsőt, a másik az irdatlan messze, bent a falnál hever, a jobb kéz már befejezte. Ha arra nézett, túl azon a karon, a csengőgombokat látta, a kis babafigurát a neonlámpán.

Akkor, szombaton hajnalban sötét volt, nem volt napszak. Nem megfulladt, a szíve állt meg. Emlékszem másnap délelőtt az üres, matractalan ágyra, az ácsorgásra, mert kell, hogy valaki mondja is, mondja ki, ami nyilvánvaló. Hozzátartozó – kérdezi a nővér, s hogy nem viszem-e vissza az üres üvegeket.

„A barátja”, mondom.

Március negyedikén, tegnap öt éve a temetés. Zavarodottság, koszos kis ügyek, a minisztérium hajlandó-e együtt temetni az Írószövetséggel? Uramisten! Állunk a koporsónál, talán az évszázad leghidegebb márciusa. Kék a szánk, zörög a só a szemünkben. Arra gondolok ott, hogy pár fok még, pár gonosz fokocska, és kifagyunk innen szó nélkül, mint a bakelit. De aztán mégse fagytunk ki, Ervin. Oda, a Szederkényi utcába azért dőlni fog a fény. De legalább világos kell maradjon. Merthogy nincs más választás.