Dróteső az Operánál

Ismeretlenül megaláznám, s minden bizonnyal félreérteném, ha itt most sorsot, figurát szépírnék neki, előzményt, vagy folytatást, ha elképzelném, milyen életből és élettel lépett merő véletlenségből éppen elém; így nem is tudhatom az alábbi esetet színesen és ábrázolatíve elbeszélni, valójában nincs is történet, érdemleges váz, öntőforma, amibe a szégyent beleformázhatnám, ezt a súlyos, szappanízű és szétoszthatatlan valamit, a magamét és az övét, azét az ismeretlenét, akiről itt most szó lesz, noha a szégyen van, csak az van, nyomatékként, tényleg mint egy habzatlan, kávaszürke mosószappan, melyet se megragadni, se odébbcsúsztatni nem tudok, melyet nem ver és nem mos el, csak áztat és fűrészel a vékony, éles dróteső az Opera előtt.

A földalattiból jövök föl, mikor elébem toppan hangtalanul, hogy lenne egy kérése. Kérés tehát, a gyakorítás üres alázkodása és tompa rutinja nélkül, s ezzel inkább lehetőséget ad, mintsem kikényszeríti azt, hogy együtt szégyelljük magunkat, s lelkem rajta, ha nem veszem észre, hogy már a néma testtartásával, a puszta ottlétével tudatja, hogy bár e pillanatban, sajnos, státusaink közt mérhetetlen a különbség, azért ugyanazon az oldalon volnánk, s hogy nincs se kettő, se több oldal, nincs, drága uram, nincs.

Fekete műbőr dossziét szorít a drapp velúrkabáthoz, kockás, elnyúzott téli szoknyát visel, lehetne harminc és lehetne ötven. Meg se szólal, máris jobban ért engem, mint én őt, mi több: megért, tudja, hogy sem túl kegyes, sem túl alantas nem lehetek, már csak azért sem, mert mélységesen betartja a formát, amit a dolog rapid volta miatt ugyanakkor felrúgni kényszerül, s tudja, hogy a dolog képtelen egyszerűsége folytán kérését, épp mert majd nehezen értem meg, nem, vagy csak elvben utasíthatom el.

Mégsem épít, közli némán, e tagadhatatlanul működő csapdára, csupán bekalkulálja azt, remélvén, hogy meg fogom érteni, s ha nem, hát értsem meg, a kurva életbe, hogy aktivitása, majdhogynem polgártársi modora éppoly nyomort és kétségbeesést takar, mint a lent, a föld alatt ülők katatóniája, ha nem nagyobbat. Továbbá vegyem tudomásul, hogy mikor odalép – nem személy szerint, de – hozzám, hát nem, vagy csupán pro forma célozza meg az én hajlandóságomat, netán ellenkezésemet, nem azt akarja legyőzni, hanem és elsősorban a sajátját, igen, az elméletben rég leküzdött szégyenérzetét a gyakorlatban, tessék hát betudnom és megértenem, hogy itt, és talán most először, önmagát próbálja ki, nem engem, én csak statiszta vagyok, eleven tárgy, már megbocsássak, tőlem sokkal kevesebb függ, mint tőle, amikor végre közömbösen, tompán, mint a bádog megszólít, hogy „uram, lenne egy kérésem.”

Ezzel az intonációval azt is kérdezhetné, hogy hol az Opera Hajós utcai bejárata, az Írók Boltja vagy a fogászati szakbolt hol, s nyilván ilyesmire is számítok, mikor rávágom, hogy „parancsoljon”, s nézek rá készségesen és közönyösen. Arcán a pozsga éppúgy lehet kezdődő alkoholpárna, mint vidám szabadtéri fagynyom, esetleg túlhajtott szolarizálás emléke, mindenesetre így maradunk jó darabig, egymás arcába nézve. S talán nem is ez zavarja össze, ez a hétköznapi, kellően semleges tekintet, hanem a bámulásom egyáltalán, hogy mire föl nézem én, ha képtelen vagyok magamtól rájönni arra, amit ő akarni fogna tőlem, holott ezt nekem tudnom kéne empát, s ha nem, hát legalább látnom kéne rajta, s akkor ő megspórolhatná azt a nyomorult és egyszerű mondatot, a kérést magát, ami majd eldönti és egyértelműsíti viszonyunkat, s ha ez így történne, hát nem kéne, hogy még a sírás is megmocogassa torkában a gombócot, s akkor nem lenne kásás és, lám, érthetetlen, amit kinyög végül: „ruakromulok”.

Bocsásson meg, nem értem, mondom, s rázom a fejem, mire pirosodni kezd a nedves, vékony avar az arcán, a tanácstalan düh tárgylemeze, hogy itt áll rajtakapva, s hiába darálta anyaszült meztelenné azt a rohadt mondatot, kezdheti újra: „gragruakromulok”. Látom is, érzem is, ahogy, mint valami pontatlan és tapintatlan vicc után, mindketten vörösödünk, s még mindig azt hiszem, hogy ez valami pimf kis kommunikációs félreértés csupán, s látom, hogy látja, hogy ezt hiszem, és pánikba esik, hogy e számára, mint később megértem, szörnyűséges helyzet a számomra is kínossá válva elhúzódik s így rosszra fordul. Talán már föladná s menekülne, mikor eszembe jut, hogy hátha a pontos időre kíváncsi, arra, hogy „hány óra?” s nézném is az órámat, mely mozdulatra, épp mert számára is természetes válasz egy természetes kérdésre, a mozdulatomra a lenőtt hajáig, a füléig lángvörös lesz, s ha jó itt a szó: durcás; elönti a pulykaméreg, hogy én itt mit hülyéskedek és szórakozok vele, s ezzel tán vissza is találna eltervezett szerepe mögé, ha nem látná ugyanakkor, hogy én valóban nem értem, hiába mondja harmadjára is, hogy gragruakromulok. De mostantól úgy néz rám, mintha nem engem nézne, mintha egyrészt kímélne, másrészt így vélheti, muszáj vélnie, hogy én se nézem őt, mi több, nem is neki mondom, amit ismét mondanom kell, hogy most sem értem, s ne haragudjon.

Ekkor, mert ez már sokkal több közöttünk a zavarnál, ekkor zártan és szűken bocsánatkérő pofát vágok, jelezvén s kissé minősítvén is lassú felfogásomat, mire ő is visszafintorogja a torkába a sírást, s majdnem nevetünk, s e pillanatban szinte fontosabb a számára, hogy végre megértsem, mint az, amit voltaképp mondani akar, s amitől az a szcéna a szemetelő esőben ilyen oldhatatlan és szégyenletes lesz, majdnem nevetünk hát, mikor beleszótagolja a homlokomba lassan és kislányosan, hogy kol-du-lok, s miután fúj egyet a megkönnyebbüléstől, megismétli hadarva, magyarázólag, mint aki célt ért, kitárt kabátban leért a kilencedikről, megismétli, hogy „drága uram, de facto koldulok.”

Nem ekkor, ekkorra leszek ugyanolyan vörös, mint ő. Bocsánat, mondom, és nyúlok a zsebembe apróért. Belekapaszkodom az apróimba. Szakad rólunk a víz. S innentől végképp nem nézünk egymásra. Nincs miért, amiért meg volna, az nincs. Köszönöm, mondja, mintha tényleg azt tudakolta volna, hogy negyed tizenegy. Aztán elsietünk mind a ketten, járókelők az Opera előtt. De mondhatom úgy is: elfutunk.