Kis nagykörút

Tegnap, eléggé tompán és általában, a közérzetemet fogalmazgattam, félig már tárcaként, félig csak úgy, egy kerekasztal-beszélgetés kapcsán, aztán eszembe jutott, hogy ez lesz, illetve ez a 25. sedobok, s elkönyveltem magánjubileumként; immár száz flekk, egy „karcsú kis kötet”, ahogy mondani szokták.

S nem is szomorúan, csupán tényként gondoltam, hogy ebben az elmúlt száz oldalban milyen kevés a „valódi” írói anyag, hogy mennyire nyersek és próbák ezek még, s hogy mennyire ízekre kell szedni majd őket ahhoz, hogy végleges helyüket valamikor, valami könyvben megtalálják; s mi munka még, amíg, ha csak a magam számára is, érvényesen és „véglegesen” kiadják ezt a bizonyos közérzetemet, amit fogalmizgatnom meglehetősen reménytelen. S arra gondoltam, hogy ha majd a helyükön lesznek, talán csak nevek lesznek, párbeszédcsonkok, csupaszítások, leírások és fordulatok, s arra, hogy köz lenni és egész lenni csak akkor tudhatnak, ha magán lesznek, nagyon magán és egyszemélyes érzetek. A többi csak dob és csak trombita, szükséges, és – mint e tárca is – romlandó.

Aztán szalagot cseréltem, befűztem egy újabb pamukfeketét, olcsót, fogyóeszközt, ami orsózkodik egy darabig oda-vissza, míg ki nem szürkül a közepén a finom, kopír csík, a sekély, bolyhos, kirabolt ásatási árok. S próbálgattam, első gépelés, az ujjamat.

„Akkor szalagot cserélt a nyúzott pianínóban, s olcsó, iskolás, hangos keringőbe kezdett, s ahogy a hangszer a szekrényhez ért, táncolni kezdtek a vitrinben a koros, szürke poharak, s mint habos, farsangi valóság buggyant ki onnan a muki-pezsgő kacagása; tűzoltóbál és tangólampion. Én egy kiskörömnyi likőrtől is kifordulok, ne kínáljék hát, Dolmányi, ne! Csak azon az egy tűzoltóbálon öt Lord Rothermers volt, s persze, Flórián egy rakással. A lapos cigánybográcsnak úgy kotorták el a havat, a tűznek a szertár mögött, s mint pipafüstre, mint a legprímább pipafüstre, úgy szökdöstek ki hozzá az asszonyok, csak sálban, kiskendőben légszomj ürügyén. Ikrával volt és tejjel gazdagon. Úgy főtt a téli délutánban, mint a haragos nap, s húzott le a pernye a kerteken, akár valami lágyerős, férfias krombi-minta. Már jól benn a hangulatban, két foxtrottal a halvacsora után jött a hír, túl tehát a lábbadáson, ipszilonszálkán, mikor vastagon megül s kétessé tömörödik az az isteni illat, mi foszfor s paprika, paprika, akkor jött a hír, hogy ég a Hajagos-malom, s egyszerre csak futni kezdtek azok a súlyos, mázsagáláns emberek, hányták le a cilindert s a maskarádét káromkodva. Hogy ég a reumás ember malma Ursulafürdőn. Veri a vitrint az iskolás keringő. Hajagosné azután, hogy porig égett mindenük, nem főzött liszttel évekig. S még később is csak erős szívszorulással. Mondotta is a Katzenstein doktornak: én láttam lisztet pirítódni, aranyom. Ha rántást látok, az uram jut eszembe, ahogy szalad gatyában a csendőrökhöz és sír, azóta habarok.”

Ez itt egy betét volt, se előzménye, se folytatása momentán, fragment, amolyan „anyag”, mutatvány. Közérzetem jobbára rossz. Tócsa, tócsább, legtócsább, fokozták volt az elemiben. Fásulok. Azt gondolom, valamennyire értem, ami a hazámban történik, de ettől se nem jobb, se nem megnyugtatóbb. Elnézem az esélyt, s látom, amint nagy elszánásokkal, kulisszahasogatással elszalasztódik. Türelem, szeretném gondolni, s hogy van idő, de ami van, lassan hiába van.

Elvtársak, alapjaiban nem ég a ház, mondotta egy ideológiai középkáder hajdan, az évtizedközépen (80-as). S a nyelvi tényt illető nosztalgiával kell idéznem egy másik mondását is, miszerint „negatív emlőről nem lehet pozitív csecsemőt szoptatni”, ami színtiszta költészet, „anyag”, tessék csak képileg elképzelni azt a patent és konkáv becsatlakozást. Ami mindörökre már azé az egypárti múlté, ugye, noha nagyjából ugyanannak az izgága értelmiségnek volt szánva és üzenve, mint ama stilárisan szürke és indifferens fordulat a mából, hogy „ez” (Charta? Ellenzéki nyavalygás en bloc? Satöbbi?) a nagykörúton kívül senkit sem érdekel. A budapesti nagykörútról van szó, ahol a barbievillamos jár. Ilyen nagy város ez. Ízlelgetem, hogy eszerint a nagykörúton kívül nincsen számomra hely, s ha így, ilyen apásan rámpirítanak, hát pironkodom, noha e magas szájból való megállapítást csupán egy kevéssé ízes és ízléses fordulatnak gondolom, s hallatán se pánik, se hisztéria nem fog el, csak valami rossz és kínos analóg érzet, s még csak azt se mondom, hogy ez köz- volna. Bárcsak ez lenne itt, továbbá, a legélesebb hang, nem mindama útszéli, vérnősző és toporzék, amitől tényleg van félni ok, ha megijedni azért még csak nyomokban, s persze, félek, de azért ennél tágabban és mélyebbről.

Mondhatnám, hogy amíg írhatom ezt, addig nincs semmi baj, s mondhatnám, hogy épp mert ezt írom az írhatásról, hát eléggé baj van. Kardkikardként vicsorog a szekértáborok fogainak fehérje. De legalább annyira viszolygok magamtól is, ha észreveszem, hogy óvatlanságból, tehetetlenségből, egyébként mindegy miből, kirekesztő többesben, ugyanúgy Mi-ben és azok-ban kezdek gondolkodni, már-már, uramisten, beszélni is. Ez a közös csattogtatás bennem is kikezdi az egy főre jutó jószándékot, megértést és toleranciát. Maradva a szájnál, nagyon kéne valami morálgenetikai alapszabály, mondjuk, hogy aki amint kirekesztőzni, mizni és azokozni kezd, az azonnal jó nagyot harapjon a saját nyelvébe, de mindenki, ne csak a másik, mert akkor megint csak mutogatás, netán odasózás jönne a más színű és más formájú ajakakra, szóval mindenki, és akkor átmenetileg eléggé csönd támadna, erős sziszegés, majd lassan, behegedvén, elkezdődhetne valami dialógus – nem mondom, hogy csók. S akkor az se botrányos nem volna, se zajos nem volna, hanem nyugodt és folyamatos volna, és egy idő múltán tényleg csak annyi embert érdekelne körúton innen és túl, amennyit normális helyeken és helyzetekben az – úgymond – politika érdekel.

Én mostanában rémülten fedezem fel a közérzetemet, azt, hogy legszívesebben ugyanúgy hátat fordítanék itt és most, mint ama másik egypárt, egymikutyánk idején. S a kérdés, hogy dehát hova hátat?, lassan ez a kérdés az egyetlen illúzióm. Holott nem igaz, hogy itt semmi nem történik, csupán az nem történt meg, szolidaritás és elemi, civil érdekszövetség, amire bármi történetet alapozni kéne és lehetne. És rémülten fedezem föl, hogy nem alapjaiban, de megint leégni látszik valami a fejem fölött.