Eljő a jeges

Csak ez van meg, ez a szép, lopott cím, s ez is a jeges rémületből van, ami elfog a papíron, a papír fölött. És ez van még, ez a kétségbeejtően üres, gyönyörű mező, hogy aztán majd lábnyomok. Lóé, madáré, emberé. A kubikgödrökön túl semmi nincs, ott a varjak laknak, a függőleges erdő és az ártér. S nyilván minden féllábú ember.

A magasszárú, fehér gyerekcipőt szidollal? gipsztejjel? valami meszes, érdes pasztával kenik, talán gólyafesték, akkor nem üt ki rajta a só. Fehér a fehéren ki nem üt. Továbbá a kócos gyújtózsinórkák nem kis gond, nem kis idő. Mire befűzi, mire összepödri nyállal. Később lakkal kell bekenni s hegyes marad. Körömlakkpedretek a hóban. Fütyüli a „Dominó”-t a világ végén, fújva-szíva, mint a tangóharmonika. A csöpp, homályos takony gyöngyház az orra alatt.

A vásártér végében szilvamély. Lovakon fuvarozzák oda a sötétséget, már délutántól, mikor még a libák is külön látszanak és a hó is külön, a sárgás, tollzsír melegük és a fejükben a sziszegő, érdes répakanál. Hordják a baltafejű, pokróc muraköziek, hordják a kormot szakadatlan, és félelmetes elképzelni is, hogy túl a messzeségen is lakik valaki, Mözsön, hogy a föld kerek, nem négy fala van, egy selyemgyára, egy vasútállomása.

Magára marad, a nagyobbak messzebbre mentek, meredekebb lejtőre, hát csúszkál egyedül a rozsdás, kásás vájataikban, újra és újra. Még a vasszánkóik is inasok, nyurgák, s még a lehelletük is több, megáll a szájuk előtt, mint a borotvahab, belefenik az arcukat és rekedten, mostohán nevetnek. Öreg, szögletes gombokat hordanak a kabátjukon, durrogatnak a pincekulccsal, és mint karéj kenyeret, úgy eszik a svártlit.

A Duráber már felnőtt ember, három éve negyedikes, töltényt zabrál a Rajcsurban az oroszoktól, légpuskája van varjúsöréttel, fölrobban a homokbányában, kimegy a bal szeme U-szögtől, meghal az anyja, a Duráber már felnőtt ember. Vastag disznószíja belejeged a bőrbe, s a talp, rétegesen, harapósan nyílik meg a talp, e vizes, mázas bőrpala, s ha kell, kihúzza az a szöget magamagából.

Alig dudált a selyemgyár, s már este van. Orral előre, hason csúszik le. De mi van, ha nem áll meg a szánkó? Mi van, ha körbemegy, ha begyorsul, lejt és lejt és még tovább lejt, hogy nincs már megállás, s egyszer, valamikor, oda ér vissza, föl, a buszmegálló bódéjához, s fagyos, öreg ránc van az arcán, egy alvadt, szürke árok. Kulcsos korcsolyát hoz a karácsony. Lassul a szánkó, lassul, de valami húzza a szilvamély felé, úgy kell róla lehengeredni, már épp a szélén. S állni ott, besüppedve térdig. A Durábertől lehet félni s várni rá.

Ami fölöslegesség, öregség, nyomorúság, az a kubikgödrökbe költözik, s hiába födi be a hó, szekérnyi sebek fakadnak ott, horzsolások, meleg törések és tályogok. És tovább sziszeg a döglött liba. A Duráber megfogott egyszer egyet, sírt és birkózott és a duplájára nőtt, egy fehér párnaciha, amely csupa vér, csupa tok és csupa kétségbeesés. Ordított. A hártyás lábaival kalapált a száján, és a Duráber maradt ott megtépve és nevetve, kezében egy darab szárny. Jó lesz tollkenőcsnek, dadogta, és fekete lett a jó szeme a rémülettől. Ezért nehéz a tündéreket elképzelni.

Áll a hóban, a fagyott kabátja tartja fönn és a ródli, ahogy markolja a madzagját. Hát ide hordják. A lovak mind ide. Sose látni kocsikat, csak a nyikorgást, nyerítést, kapálást hallani a fekete púpok alól. A gumiló nehezen halt meg, beleszúrta a kisollót a nyakánál, halkan folyott ki a levegő, ő sikított helyette. Ráfeküdt, mint a böllér. Diónyi, kék poharakból ittak pálinkát az éjszaka végén, posztók és rogyatós csizmák, és szőrszaga volt a jégnek. Piros jéggel reggeledett. Elrakta a kisollót, és nem sikított tovább. Lógott a gumifej, és szépen elfeküdt oldalt, 1960-ban, szerdai napon. Meg volt ígérve, hogy foghatja hajnalban a malac farkát, persze, csak késő délelőtt adták a kezébe, meleg csont volt benne s a végén almányi zsírkolonc a farból. A messzeségen túl dögkútból főzik a szappant. S lovak hordják a kéksötét, reves habot.

Nagy hökkentség van a gödrök között, átjár a hó a májzöld nadrágon. Maga elé húzza a ródlit, úgy akar kikecmeregni, hogy rádől, kihúzza a lábait, s löki, kapálja magát visszafelé. Ha az eséstől szétreped egy zsák korom, puffan és sötétet csinál. A liba szárnyával pucolják a kéményt. Van, hogy eleve így hozzák, zsákban.

Dominó, dominó, a szíved szárnyán suhanunk ketten.

A kertek lenyúlnak a libaúsztatóig, és belógnak a jégbe. Addig ugrálok, míg beszakad, mondta a Duráber, lukat fúrt, arra ugrált, s úgy recsegett, mint reggelre a kint felejtett mackófölső, de elzavarták a vasboltosok, hogy hokizzanak munka után, ha luk van a jégen? A púpos asszony kerítése mellett van a visszaút. Az ura meleg szöggel lövi a varjakat, pirítja a sütőben és úgy. Cikáznak, mint a szikra, bolondok, bolondok. Ott félni kell, de most senki nincs az udvaron, csak egy disznóhólyagot lóbál a szél a konyhaajtón.

A domb aljától fölfelé ki van taposva a hó. Olyan sárga és durum lépcsők, mint a ló foga. Kapkodja a lábát, és fázik a megkönnyebbüléstől. Fönt a buszmegállónál visszafordul, meglesi odaát a csillagokat. Hetet számol meg, ezek célt tévesztettek, a többi mind varjút talált. A púpos asszony ura Pancsova alatt robbant, éjjelente sikoltozik, szöget melegít, hogy ne legyen sötét. Akitől még a Duráber is fél. Suhognak a kéményseprő libái Bogyiszló fölött.

A kövesút annyi, hogy hazaér. Tejfölpiros márvány az arca s figyelmes, mint a süket angyaloké. Kulcsos korcsolyát hoz a karácsony. Húzza át a ródlit a kocsiúton, sivog és karcog a talpvas. Hordják és teregetik a meleg hamut az asszonyok, s ez marad meg, kimerevedve, ez a szürke, barhent mozdulat a félig égett tojásszenekkel, s talán még a sírköves lámpája, az az ideges, nevetős lámpa a Schumacher-keresztnél.

Milyen jeges, kérdezném tőle rekedten, de ekkorra már tényleg hazaér.