Bujék-tours

Ez az én emberem, mint megtudom, Rásó Dezső Bujék, ki majd az 1992-es év első reggelén ül a Déliben a lépcsőn, ez alig beszél. Motyog és cöcög, csupa egy konfettis a fekete öltözete, rekedt, mintha trombitacsutkát nyelt volna, s csorog a hidegtől a könny az arcán, mossa a kormot. Meggypezsgő a lábánál, a kezében üres póráz. Belőle készítettem ezt a skiccet, se teljes, se hiteles, dehát ha csak motyog, ha csak cöccög! Kéményseprőt írni talán szerencsét jelent.

Lefújni, le kelletett fújni, motyogja a galléromba, s hogy tényleg az a legproblémásabb, pláne lámpánál, elkapni a színt, meg hogy mozog, az is. Elment rá két flakonja, hozzá még az egész cipője, farmerja szára rózsaszín lett. De hagyta? Azt hiszi hagyta, kérdi tőlem, fenét, csak szinkópázta a valagát, és visítozott a kis mocsány. De a száradás végett muszáj volt már este megcsinálni. Épp elég hajnalban a piros mellénnyel veszkődni meg a cilinderrel.

Azon a bolond, bolond utolsó napon, na, azon kezdődött az ő vállalkozása. Kis ötlet, kis haszon, nem mondja, ezrivel a konkurrencia, nincs annyi jókívánság, fémhuszas, boldogbuék, de miért is ne, mégis? Hajnalban még aludt az egész Bujék, egy-két szóból kikapta a hátsó ülést s bélelte hullámpapírral. S csak aztán kelt a nap, pirosan, egészségesen. Adott neki tejet, almát, kalácsot. Nem többet, de egy felest beleburított a tejébe is. Öltözz fel jól, hideget mond, mondta az asszony, bár nagyon nem tetszett neki ez az egész. S hideg is volt, mi alatt a hó csak olyan sárgaforma karácsonyi maradék, kilökött, öreg sütemény. Terv? Hát nagy terv nem kell, uram, belváros, mittudomén, szállodák előtt, ahogy adja magát. Húzta föl aztán a konyhában a ruházatot, nem nagy termetű ember, de jó is, ha bővebb, jobban alá bír öltözni, két kardigán, ilyesmi. Kölcsönbe kapta holnapig, öt liter bor fejében, de rendes, komplett egyenruha, lánccal, golyóskefével, drótkarikával. Megkormolok, súgta, a gyerek föl ne ébredjen, vagy apád, aludjál vissza! Állt az olajkályhánál, és kente föl, mikor csak a szeme világított, akkor volt kész. Várta, hátha legalább nevet a Muci, de nem. Közben rá-ráhúzott a konyakra. Deske, ha berúgsz, haza se gyere. Na jól van, maradjál!

Úgy higgyem el, egész könnyen betuszkolta hátra, jó, a múlt héten csináltak próbát, de akkor is, megtolta farnál és bennvolt. Csak vigyázz, ha baja lesz, meg pláne, ha a kocsinak, apám agyonvág minket. Jól van, csak add ide a volkment. Ne féljél, kicsi ez még, ötven kiló sincs, mint egy kisebb manus. Csak elbírok vele. Ha balhézik, adok neki konyakos kukoricát.

Csurom trombita aznap a város, rikoltozás, selyemsál és édes maskara. Nappal szürketarka kaszáló, éjjel revü és flitter. Kettőt jobbra, kettőt balra, táncoltak az árusok a hideggel, átfogták a derekát, a zúzmarás, hájas, csipkés kombinét. Sose halunk meg. Mint mikor egy irdatlan és ismeretlen torok fölött lassan bemozdul, s forogni kezd a kásás, tülkös, súlyos tarka lé, úgy forgott a város, magasról nézvést, a féltekék törvényei szerint az óramutatóval ellenkezőleg, de közelről azért előre, s digitális amúgy is, forgott, forgott, hogy aztán éjfélkor, az év mélyén aláfolyjon majd mindenestül múltba, jövőbe, ahogy vesszük. Ám addig sok baj van még, vesződség, sürgölődés. Kis, alkalmi szerencseipar.

A persely, testvér, motyorogja ez az én emberem a Déliben, és így igaz, azt nehéz is lehetett kigondolni, pláne kivitelezni szépen, bádogból, azt a csinos nyereg-alakot, hogy jól is mutasson esztétikailag. Egy tízliteres persely, legalább, testvérkém, szépen rágombolva a Kucura, alul a piros bársonykabátka lóherével, patkókkal. Nahát akkor táncolj, Kucu, de az csak röffintett, bokázott, kunkorította a farkát, de jól volt úgy is. Rásó Dezső hegyesen sétált a malaccal a Váci utcán. Csak néztek a szendvicsemberek és vietnámok. Hogy ez másnak nem jutott eszébe! Sok maflának. S hogy ő erre igenis, akkor is büszke. Ha fázott, meghúzta az üveget. S telt a nap, a kedv, s igen, a persely.

Amerre csak elhaladt, fogták a gombját, nyálazták, szemüveges öreget kerestek, szerencsére volt elég, és főleg nevettek, meg se kellett nagyon szólalni, csak cserélni a kazettát, ott volt a volkmen a zsebbe a mellénykén, épp meg kellett fordítani, ha lejárt. Mit röhögtek az otthoniak, mikor rámondta, hát az ötlet is onnét van, hogy rámondta a gyerek ajándékára ilyen röfögős disznóhangon, kucogva, hogy eredményekben gazdag, boldog Buék-ot kíván Rásó Dezső szabad magyar kéményseprő és családja. S németül is, meg angolul. Pont, mint egy nyelvtanár. Szóval csak sétált és alig győzött fényképezkedni. Az az igazság, filmezték is, majdnem a tévé is, alighanem. Köszöni, mondta, de az állat nem ihat pezsgőt, hát, a gazda az egy kortyot, hogy ne legyen sértődés. Svédek, amerikaiak, németek, mindenfélék. S hullt a márka, a danke, a fémhúszas, de még papír is, istenbizony. Leu, de papír. S eljött az este hamar, eljött a nagy fény, a pompa, a kavargás, szólt a csimboraszó, tezsvérem, úgy higgyed el.

Csak aztán Elba. Hogy nehéz kezdett lenni a persely, meg vághatta is annak a kis rüfkének a hátát, megmondta az asszonynak, hogy jól bélelje alá, hát, eszerint mégse elég jól, a Muci, mégse. Ki ezenkívül legjobb asszony s anya. Meg akkor már a szalag is nyávogni kezdett, merült az elem le, és hiába vakargatta a Kucu fületövét, az csak egyre dilisebb lett. Mint az íj. Mint a bomba.

Meggárgyult, úgy higyged el, motyogja az én szomorú emberem, tisztára megháborította a máni a hátán, s hogy tíz után már alig bírta tartani. Húzta, vonta, visított, mégis csak ötven kiló, meg a fém, ugye. Ő már ment volna a francba haza, de a Trabanttal meg elkeveredtek egymástól. S ha nem jött volna kapóra az ittassága, hát egész kétségbe lett volna esve. S akkor meg pláne jött az éjfél, az évforduló, mintha lőtték volna a várost petárdából, trombitából, és akkor a Kucu, pont még a Himnusz előtt őtet egyszercsak elrántotta, s mint a nyíl, az egész keresettel, mindennel, hát, elszaladott.

Valahol a Gerbaud-nál, ha jól veszem ki a szipogásból, s hogy akkor ott mindenki énekelt, nem nagyon lehetett kiabálni, hogy fogják meg vagy ilyesmi, az ének alatt. Hát őtet jól megáldotta, az biztos. Később meg már hiába kérdezgette ottan a pestiektől, hogy nem láttak-e egy rózsaszín süldőt ilyen perselyformával a hátán, vagy pláne egy CB-s Trabantot, ugye egy részeg kéményseprőt ki vesz komolyan, csak ölelgették, itatták, s ha nem téved, akkor evégből van, hogy újév reggelén itt ül a Déli lépcsőjén, mint egy hajléktalan, és mossa a könny az arcán a kormot a hidegtől, és hogy adok-e buékért vonatra egy százast, megküldi.