Gyantaforgács

Ha azt kapom föladatul, márpedig van-e főredaktora a világnak, ki e ködette, cudar novembervégén ne úgynevezett „karácsonyi színesek” után firtatna és szalajtana? nos, ha azt, hogy írjak a Lapokba valami szeretet-tárgyban, hát jobb, ha nem töprengek rajta hosszan, ha nem mosakodom ki-be hozzá, hanem kapom a papírt, a tollat, s írom össze schlagwort, mi e fekvésben eszembe jut, vagy juthat.

Te csak bízd rá magad, mondom, bízd rá a nyelvre és a papírra, levegőzöm kicsit és meditálok egypárat közben, mondja az ablakom alatt házfelügyelőnk, ahogy hallom, csak önmagának, hisz galambokon, cilámpás macskákon kívül lélek se jár a félsötét udvarban, s tán ezt kéne tényleg, levegőzni, meditálni, megtámaszkodni a lapátomon, s várni a havat, mi bár gond és lucsok és combnyaktörés, felülről nézve mégis befed és kijavítgat mindent, hát támaszkodj a tolladra, mondom, s tarts ellent, de ne félj a porcukortól, lám, lám, máris van „havad”, vannak galambjaid, macskáid, akiknek mákostejet és busabelsőséget visznek le majd akkor este az orkánkendős öregasszonyok, s hiszen vannak, növekvő számban vannak elmúlt karácsonyaid, mondom, amikre emlékezhetsz „a lámpa meleg fénykörében”, ezt még majd tessék pontosabbra húzni, voltak estéid, mikor némán pólyázta az ég ezt az odvas, bádogos, kicsike földet, vigyázz, ez a „kicsike” túl sok, gejl és gurgula, vagy tán épp ez volna az elengedődés? mondani belsőségből, nem húzni feszesre, annyit szöszölni s pólyázni csak rajt amennyi jól esik, lágyponton tartani és édesen, „mi künn ma hó, az itt bent porcukor, / szitál krémesre, »jancsiházra« / ne féltsd a lelked – odvas, torz butor –, / hogy édesség, mi fölcsigázza. // A kelt kalácsban kék mák csavarul, / hadd el, szereted, ki nem állod, / annyi sötétség gyúl rád cudarul / – kapcsolj bévülről ma világot!”, egyébiránt a Kosztolányi sem csak azért szerette, mert mint mondotta, a költőnek sok édességet kell fogyasztania, hanem, hanem? most már be kéne kezdeni s eldönteni lassan, hogy előbbiek csak úgy voltak-e, tollból, papírból, meg lomhaságból, csak úgy volt-e a galamb a tar bokrok szegte, műkölessel fölhintett sétaúton, kis röppökkel és nagy nyilakkal az emlékezetében, avagy valamivégre volt; hogy fölszáll-e végre, legalább az ostorlámpák magasáig, honnét belátni az első emeletekre, csingalózzák majd a fát, rántják a halat, samponozzák az ősz fejüket, és a jó color akváriumokban gyanúsan csillogó szemű, enyhén infantilis laméhalacskák úszkálnak ORF-től RTL-ig, surrognak a körömlakkfontos Hildegardok, hatodik Anettek a kalickafolyosókon, hogy időre előkajtassák a kazettát „a kilencedikkel”, s több nyelven zsibong Európa fölött a kétségbeesett házitelefon, hogy gyerekek, hol az istenbe van megen a Karajan, s volna még életkép-ötletem, ahogy emlékképem is rengeteg az igazán tömérdek szeretetről, mit kaptam és kapok, s amit viszonozni mélységesen reménytelen, még „akarni” is csak görcs és szorongás, hát jobb volna, ha eloldódnék bennük és a magam szeretetében, így adnék vissza, önkéntelenül annyit, amennyi egyáltalán adható, s jobb volna bízni benne, hogy az enyém, az én szeretetem tudniillik, őkjeim számára úgyszintén viszonozhatatlan, s akkor kvittek is volnánk, ha jó ide ez a kemény, sefti szó, annyiban jó, hogy úgynevezett pénz, bizony, nemigen kerül sem erre, sem a jövendő karácsonyokra, s volna zsánerem, kinagyításom, hogy mennyi szívszorítás, elkomorodás, ellopott tárca, tülekvő kis tragédia környezi és árkolja alá „szemünk kék hullahopp karikáit”, mennyi azt a bízvást és ismét csillogó szent estét, mikorra megjön az angyal s rongy van a szemén, milyen rongy? kérdezte valaha egy kisgyerek, állt a törtfehér maskara a konyhaajtóban szárnnyal, fátyollal és főleg puttonnyal, a Jézuskamikulás és a Gyetmaróz elvi küzdelméből akkoriban még nem került ki mindenütt győztesen az áthidaló Télapó, s nyilván az édes, porhanyós félelem mondatta a kimosdatott és beolajozott ötévessel, hogy az meg milyen rongy ott a Jézuska szemén? s mondták neki erre akkor, hogy ugyan, hát rongy? hát a szép csipkefátyolára szabad mondani, hogy rongy, kisfiam? mire a kis perfektualista állítólag úgy korrigált, hogy ohó, de az egy nagyon szép kis rongyocska azért, ezzel az alkattal igazán többre is vihette volna, nem épp ilyenre, de snitt, vagy nitt, nittszögek a lendkerekes mentőautó oldalában, tényleg, hol az a szög, ahonnét úgy nézhetném és fragmentálhatnám, hogy valami be is férjen ide, mert ebbe a műformába, ha túltömöm is, lám, annyi fér csak, hogy támaszkodom a lapátra, s „meditálok egyet” a rózsakormos ég alatt, jöjjön hát végre az a hó, van mit befedni, nyisd ki az újságot, a rádiót, ORF-től RTL-ig a tévét, vagy nyisd ki, bocsánat, reflexből nyisd ki a szád, van mit befödni legalább egyesti fehérrel, de hol van az még, az a csillagsamponos, kékmák este, hol e novemberi „torz butor”-tól, hol a Menny, a Ből és az Angyal, legföljebb hanglemezen, hullámzik az ég mikrokord feketéje, csendes és szent az éjszaka, a lágy és dunnaboldog dombvidék fölött labdahintón járdigál a hold és kisvasútin, mi végül zokni csak s pizsama, és vezet, átvezet a lángoscsillag puha tájba, ölbe és történetbe, jászol és gyantaforgács, anyád, nagyanyád Mária, mi kell még? hát ez, ez kéne, egy karácsony esti, igen, anyázás; édeseim, legyetek nagyon sokáig, s ti mind, férfimáriák, ácsok és nem ácsok, de hol van az még, hol ettől a vizes, redundáns ráfordulástól, ünnep előtti olvadáspróbától a ködette, elasztik lámpafényben, ahol toporogsz, mint a galamb, iszkolsz, mint a garázsi macskák, vagy csak támaszkodol a lapátodon, nézel föl az égre, az ég az, ami a negyedik emelet fölött terül el, nézed, hogy mi jön, mi jöhet, mi fog jönni a rózsakoromból, micsoda fehérség az, ami végül megtapad, netán milyen evangélium?