Mint az eszkimók

„Ez egy nyúlbunda, de úgy higgye el, nyúl. Vastag, meleg, nem szőrehull. És csak jól vigyázzon a nézésére! Sokat elképzelem én, hogy verekszek. Hogy kiesik belőlem a jóság, mint a protkóm, és annyi. Hogy csak kiabálok éjjel, suhogtatom, mint egy fűrészt, és nem tudom visszagyömöszölni. Fölébredek, hogy verekednem kell, arra. Odavágni. Rúgni. Kitépni a baba haját. De mégis, egy idős, gyönge személy, hogy néz az ki? Nyúlbundában pláne. Akkor elsétálok ide a konyakomért. Ha húsz perc kilenc előtt, hát húsz perc. Várok. Levegőzök. Szabad, nem?”

Ott áll a böllérzöld vasajtó előtt, palackozott, olcsó italok, kirakatszekrény hangsúlyozottan üres üvegekkel. Egy hörcsög felemelt arca. Lassan és lukacsosan puffadt, nem kövér. Egy gőgös, májfunkciós arc, kicsi, szabályszerűen barna szemek, fényük élénk, víznek, hályognak semmi nyoma. Sárgásszürke haj, nyomottmintás, olajzöld asszonynadrág, rózsaszín hótaposócsizma, cseh-szlovák. Ott áll, várjuk a nyitást.

„Magában is ott a hörcsög, ne hazudjon. Hogy tömni csak be mindent, szerezni be, lekukázni az életet. Minden jó valamire. Azt viszont érzem, hogy gonoszodok. Hogy csak gonoszodok egyfolytában el. Nem akarok én, de így jön mégis. Mint a savanyú kő, úgyhogy csak vigyázzon! Ki lett számítva, ez a két decis konyak, ez a tours olcsóbb, mint a gáz. És prímául lebontja a zsírt. Zsírt eszek, mint az eszkimók, hidegre, melegre. Ugye, hogy ott van magában is a kíváncsiság! Hogy elfordulni, de azért bele-beleturkálni, mi van belül? Valami mindenből lehet. De ez a méltóságom még, ez ami főleg gonoszít. Ájtatos manó, maga is rá foghat még szokni a kukázásra, hallja? Mert nem ám a szükség a legnagyobb úr, úgy higgye el. Az meg lett szokval, az csak kikezd és elergyál, és jól van. Az csak van, mint a levegő. Mint a számlás ember. Hanem a kényszer, hogy belekotorni, fötörni. Hogy mi van abban, ami már senkié se.

Első időben csak néztem, stíröltem, mint egy vőlegényt. Nem nyúlsz bele, Elvira! Az a sok büdös fertőzésveszély! Elmész innét haza szépen, megfőzöl, besötétedsz, nem vagy te rászorulva. Fejted a rejtvényt. Sírsz, nevetsz. Rugdalod a lavórt, ha úgy fordul. A szép kis lakásodba. Szóval csak néztem azokat a kukákat. Hanem nem jön akkor egy bajszos, erős fiatalember? De. Tipp-topp, mint egy technikus. És csak úgy belekotor nekem, óne zsenánt. Fölözi le nekem. Hát azt meg tudnám fojtani. Kitépni a tüdejét a bajuszosának. Őutána én abba bele nem nyúlok! Nem kell a más kukája. Hanem a méreg! Pfuj, mondom, ilyen erős fiatalember, oszt mit csinál? Az meg elsápad, dadog, mér, mi maga? Házmester? És ha az, kiabálom, és ha az? És táguljon, mert rögvest hívom a páromat, meg a Wolfit. A rossebb az ilyenekbe nekem!

De az ötletet ő adta. Hogyhát a házmester vagyok-e? Azóta csak megyek a söprűmmel, ahol megtetszik megállok, söprögetek, belekotrok. Házmesternek kötelessége belenézni, nem? A hivatalos személynek muszáj. Ha meg kijön egy olyan erős, prosztó asszony, vagy kikiabál, hogy mit csinálok ottan, akkor az a házmester. És akkor elfutok. Jól van, nem kell hívni senkit. Se embert, se a Wolfit. Szopjál le, krétaképű, nem? Ami kell, megvan úgyis. Van egy nagy zsebfélém a kabát alá varrva, orkánból, hogy ne koszozzam össze magam. Több nem is kell. Legtöbbször csak megtekintem, ki mit szemetel. Alapdolgokat el se viszek, úgy higgye el. Ami nekem kell, az megvan. Én nem úgy vagyok hátrányos. A szegényt én lenézem. Aki zaklat vagy kéreget. Féllábbal visszaél. Én tudok étkezni, hálni, tisztálkodni. Tévém van.

Csak gyorsnak kell tudni lenni, és akkor megvan az étkezésem. Például vegye a Nyugati-ábécét. Bemegyek, rakok a kosárba két kiflit, sétálok és dühösödök. Egyszer csak oda, a Casino-tojásokhoz. Csak fürgének kell lenni. Körülnézni és gyorsnak. Le a doboztetőt, és két hamra le is nyomom. Csak már a szájamban legyen, és akkor jöhet az isten is. Vagy dettó, a sonkás rolád. Érti, akkor már jöhet. Mert mit mond? Mit tud mondani? Lenyelem és kikérem magamnak. Érti? Nyúlbunda! Kiabálok, sírok, türülöm a szemem zsebkendővel, meg persze mindjárt a szám is. Dehát itt a doboz, néni, mondja a kislány. Doboz? Milyen doboz? Milyen boltvezető? De meg tudnám gyilkolni, belefujtani a tejek közé, szegényt. Ebből gondolom, lássa, hogy gonoszodok. És úgy áll ez bennem, mint a sárgája, szárazon. Kólát hol iszok én? Hát elenged a kontyos asszony, mit csináljon? De amúgy bolti lopást viszont nem, dohányt és italárut se, semmit. Nekem még mindig meg lehetett nézni az orkánzsebemet a pénztárnál. Tessék! Tessék, hol lop a Napotschkáné, hol? Csak úgy sütik le a szemüket a kis patyolatribancok! Legföljebb van, hogy aztán nem engednek be, akkor rugdalom kicsit a kirakatot, nyújtom rájuk a nyelvemet és szégyelljük magunkat. Van bolt elég, de ez nem a rászorulás, úgy higgye el.

Egy narancssárga mellény, az volna jó a legjobban. Tudja, egy olyan utcaseprőkardigán, abban ellennék. Járnék, belekutatnék, akár ki is rámolnám, a házmesternék meg kinyalhatnák. Ha köztisztasági, akkor minden lenne. Társaság. De ha jönnek azok négyen lapáttal? Most verekedjek? Azt kéne. Az egyikről leszerezni egy olyan világítós pulóvert, akkor volna. De hát az egy kaszt, ha csak meglátnak, már trágárul ciccegnek, meg minden. Oda se engednek. Meg tudnám gyilkolni, ebből érzem.

Majd meg fogja látni, a legtöbbje már nem is vödrözik, hanem hozza le nejlonzacskóban. Csupa jó kis takaros szemétbabák, csak bedobja és jól van, viszonlátásra. Én meg csak kiemelem, semmi mocsok, sétálok tovább, jónapot. A sarkon leülök a kerítésre, kikotorászom, ez kell, ez nem kell, ez meg jé, Suhajda Jajda. Ha kijön egy asszony és firtat, azt mondom, a macskáknak lesz, a galamboknak. De nemigen kérdezik. Mostmár nem is vörösödök. Ahogy a szemérem kopik, úgy nem. Vörösödjön a többi. De ebből gondolom főleg, hogy gonoszodok, hogy nem vörösödök. Ami meg nem kell, mert szinte semmi nem kell, lássa, nyúlbunda, azt visszamegyek és beburítom. Peckes áll, ringó valag, könnyű mozdulat, piha te. Nekem is lehet babás, saját szemetem. Mint egy boltvezetőné, nem?”