Gerberametró

Ez zavaros még egyelőre, de nem baj, legyen csak. S úgy is mondhatom: kásás és homályos. Egyfelől a reggeli öregember valamelyes leírása (kitalálás) a metrón, három megálló elég kéne legyen egy gyorsfényképhez, de hogy mitől és hogyan lesz eleven, ha lesz, azt nem tudom, tényleg nem. Másfelől ez a tárca halottak napján jelenik meg, ez a drótgerbera benne tehát az a gerbera is lehetne ott. És ott, és ott, és ott, volnának napok.

Ez a hónap az ő születésének és halálának hónapja is, egy héttel a harminchetedik születésnapja előtt halt meg, két éve ennek, annak pedig tizenhét, november elsején 17, hogy – és itt csak szerelmünk állhat minden más helyett – a szerelmünk kezdődött. És nyáron volt hat éve, hogy elhagytam. Mintha a számok bármit is, mintha számok nélkül bármi is. S nem mintha a név bármit is, ez az immár végleges tizenhét éves név bármit is, mégis: Dücső Csilla újságíró, élt.

„Nem fogja vers halálod.”

Itt és így tehát az az ember a gerberával csupán fedőkép, munkapauz, mert nem tudom ott és úgy folytatni kint, ahogy az bennem időnként, szeretetként és tartozásként folytatódik. Vannak eleven képek, amik elé folyton másokat rak és teremt az ember, épp a kimondás, vagyis a felejtés ellen, gondoljuk csak meg!

A láthatatlan, belső szerelvény néha meglódul, és bolyong, mint az a reggeli öregember, az alagútban. Ilyenkor időben kel, mosdik, borotválkozik, cipőt tisztít és öltönyt vesz, nyomogatja a gyomrát, elbajlódik a nyakkendővel, vizet iszik a gyógyszerére, más nem is kell, tej néha, keksz, Hóvirág-sajt és kenyér. A kredencen, a mérleg tányérjában tartja a papírjait, a tollbetétet. Üzenetet firkant a gázszámla hátuljára, odatámasztja a bikarbónás-dobozhoz, amolyan „ló”-betűk, de tiszta, világos írás, félig folyó, félig nyomtatott. Lent is, fönt is bezár, próbálgatja a kilincset, ugye, mégse az ábécébe megy, ki tudja, meddig nem lesz otthon senki. És nem is az esztékába. Mindig „egy olyan pirosat” választ ki, és persze mindig abból, már csak a neve miatt is, nevettek ezen eleinte, a gágogós, brummogós nevén.

Aztán csak ül, és jár vele a metró. A gerbera, mint a legtöbb celofánutas merev, művirágszerű virág. A drótozott, kopasz szára, a nyelvgallér a fakópiros, szabályszerű nyelvecskékkel, a hozzáadott tétova aszparágusz, minden mű rajta, az eleven virágon. Ha reggel vagy ha este, hány egyetlen szál utazik Kispest és Újpest között, retikül, reklámszatyor, Tiffany-regény, Szabóné, Kovács Virágok, hány eleven celofán?

Aki virággal megy, az hangsúlyozottan megy valahova. Valakihez, és ez kiül az arcra, az összeszedettség, a feladat halovány viasza a vonásokon. Sárgásbőrű, vékony férfi, kibukkan és elmerül az alagútban, bőrpapír homlok, erős, puha szemüveg. Gondosan illesztett szilvakék svájcisapka, kigombolt, sötét felöltő. Vitték a pakkot a Corvin-áruházból valahányban, dohogott, szinte veszekedett vele a József-körúton, ő meg nem állta meg, hogy ki ne tépje a papírt egy darabon. „Nesze, látod-e, hogy csak majdnem fekete?” „Akkor is. Mi vagy te? Vasutas? Vagy varjú?” Alatta barna öltöny és nyakkendő, rendes, puha fehér ing, az pont négy van, elég is már. És a térde között a celofán, egy virágot fogni kell tudni, mozdulatlanul, mégis könnyedén.

A halála az állókép, hideg és feldolgozhatatlan, ugye a Varázshegy tehozzád került, azt kérdezte, és hogy azt olvasná. Itt most fedés, távolítás és transzponálás helyett el is sírhatnám magam, krizantémillat és Rákoskeresztur, az egész hihetetlen volt és kétszeresen is befejezett, se elsiratni, se feltámasztani, hát miért épp a temetés, miért az ostoba kimerevített temetés most, miért nem az a tizenegy, vagy az a tizenöt év, amit bejártam és bejárok számtalanszor, ülök a kicsi szerelvényeken abban a búgó, lenti fényben, minden pontja az eleje, minden pontja a vége. De mi van a Mőbius-szalag közepén? És mit keres ez a gondozott öregember a reggeli metrón? Mi helyett keres micsodát? Gyorsfénykép és átképzelés gerberával. Ami egyébként: esküvői csokor, 1975, Úri utca, Fehér Galamb, ennyi közünk volt Budához. És az is november.

Masni. Mintha egy kék masni metrózna egész nap. Ül, figyelmesen és közömbösen részt vesz az utazásban, szennyezett vagy szennyezésre alkalmas anyagot nem szállít, bérlete nála van. A félcipőit hol közelébb, hol távolabb helyezi egymáshoz, ennyit mozog, meg néha igazít a nyakán. Csöndes, kifejezetten nyugalmas élet, persze, bajokkal, kis fanyarokkal, állólámpák és lakáscserék, gondolom, egy-egy kisebb kórház, olykor üdülés, aztán munka és munka, előmenetel, még találmány is. Minden meglett, aminek meg kelletett lennie, ami meg több, ami ennél több, az mint a fakósárga, télálló birsek a kredencen: fullasztó illat, zsugorodó szájíz, az csak van, anélkül, hogy valaki is, hogy akár maga is beléharaphatna. Főztek párszor sajtot, úszott a konyhában az édes illat, mint valami gyöngyös díszpárna, úgy úszott és melegített. Lám, mégis ezen lehet most utólag, gondolja, elfilózni.

Nézzük magunkat az üvegen. Én: mintha 2021 októberében, hogy teljes legyen az átképzelés. Sohase állítottunk fenyőt, gondolja, mikor három megálló után leszállok. Ő marad, egész napra jött le, hogy sétáltassa azt a vastagszárú, drótvázas gerberát a celofánban. Nem valahová viszi, nem. Csupán magával. Adós, mint minden élő. Így rója le, amit így is, úgy is lehetetlen.

Már mindig hozzám tartozol, és nincs közelség, se távolság, ilyenkor sincs, mikor majdnem beszélek, illetve beszéltem rólad, csak a vanás van, a kanyargó jelenidő a mőbiusmetróban, birsalmahéj és súlyos, homályos tartozás. Nem, nem fogja vers, még sokáig nem fogja semmi, és ez így van rendjén.

Az öregember, immár hívhatják Gerbernek, késő délután ér haza. Leveti a majdnem fekete felöltőt, villanyt gyújt a konyhában, megint előkeresi a halas vázát, hosszan zörög a síkos, csillogó papírral. Vizet vesz, odaállítja az asztalra, aztán kicsit elrámol körülötte. Hosszan, egyenesen áll a feketekék svájcisapkájában, miután visszarakta a kredencre a papírjai közé a gázcédulát az üzenettel.

„Keresni mentelek.”