„Egy őszi levélre”

Zörögve, veckelődve alakul az idő, még nevetgél is hozzá a szájával, ve-ve, ck, ck, zöveve, a beesett szájával sárgán, hecsedlipirosan, mintha göcögne az idő, lefagy róla, aztán göcög újra, monoton. Honnan hová törekszel – ülök a gép előtt, a számban, a fülemben ezzel a régi Petri-verssel (Egy őszi levélre), nem tudom, mit akarok itt vele, de naponta eszembe jut mostanában, áthúz előttem az úton, tizennyolc szó az egész. Vakon ülök, noha ez az ősz megint olyan fényekkel és viszonyokkal van, mint soha máskor. Éles, világos üveghomály, van mi és van min tetsszen át: „Herr: es ist Zeit”. Ezen az égövön ősszel kezdődik minden, évad, iskola, háború. Még a nap nehéz, nagy könnyűségével a tagokban és a szájban. S húzná az ember, minél tovább húzná a napsütést, fényes, meleg gumilepedőt, rá az őszre, túl az egészen. Tudom, nagyon fog kelleni. Úgy hallottam, vicc, ideírom: A Vak és a Süket hermonikáznak a Béke-étterem kerthelyiségében. Te, táncolnak már, kérdi a Vak, mire a Süket visszakérdez: Mért, már játszunk? Harangszóra kapcsolom be a rádiót. Lövik Zadart, harcok az Adria partján, légiriadó Zágrábban, tíz kilométerre a magyar határtól bombáznak, lezuhant harci gépek magyar területen, állítólag, a CNN szerint, a magyar légvédelem lőtte le a jugoszláv felségjelű repülőket, szerencsére nem igaz, az éjjel lezárták a drávaszabolcsi határátkelőt, nem keltem, próbálom nem kelteni magamban a pánikot, nem jósolok, tudomásul veszem, hogy a magyar határ mentén háború van, s hogy bármikor – és nyújtanám a gondolatjelet, de meddig lehet? A napsütés nagyon fog kelleni. Nagyon fog a civilség. Az előbb négy „magyar” egy mondatban. Nem szoktam számolgatni, legföljebb a stílus okán, hogy szót fölösen ne ismételjek, amúgy, hogy ne vegyem, vagy csak ezt vegyem a számra – nem érdekel. Ülök a papír előtt és nem tudok merrefelé továbbmenni. Próbálom szokni, merőn nézem azt a korábbi „bármikor”-t. Nincs világos vonalvezetésem, patent mondandóm, ha kényszer volna is, nincs rugós tárcám, hogy kivágjam belőle frapp – ugyan mit is? a rezet? magamat? Mivel terhes, Uram, ez az ősz? Ne menj vissza, kérleltem pár napja egy barátomat, illetéktelen voltam, persze, és alulinformált, még kibic. Mégis. De akár visszament, akár nem, csak a keserű íz maradt a számban, a lehetetlen szavaké, közös tehetetlenségünké. Hogy nem lehet mit mondani. Mára virradóra részleges mozgósítás a Vajdaságban. Így és innen megyek vissza az őszhöz, nem alkalmazok bekezdéseket, „tagold szabatos mondandódat”, nem tagolom. Néha egész a garázsokig, a kerítésig jön a Napotschkáné nevű marginális, kallódó asszony. Vagyok, gondolja, mint a gyöngélkedő madártej, őszi gyógyszerek szaga a nyomomban, vanília és Halimba-teák. Elgondolja továbbá, hogy van legfönt egy ember, aki utána kiabál a gangról, hogy Liszi, hát legalább e könnyű ballont vigyed magaddal, Liszi, és akkor, gondolja, már röpül is a magosból a savódrapp kabát, himbál, kihasasodik és szusszanva aláfordul, vedd föl, aranyom, utóvégre, mert elborul, átmeneti lesz és főzelékvilágos, s ahogy leér a gyepre, nem döccen nagyobbat, mint ez a mondat. Errefelé kutyaugatta, keszeg parkok terülnek el a házak között, le, egész az Újpesti Béla-rakpartig. Épp mikor, nem igazán szerencsésen, a „keszeg”-et választom a park elé, 13.57-kor elhúz fölöttünk egy vagy több erősen sivító repülőgép. Ezt kéne zárójelbe tennem vagy a többit? Néhány vedlett pad lelhető fel e köztereken, hinta, kutyahomokozó, lábszárig érő vaskerítés. Ismerik Önök azokat a kötélfülű, strapabíró nájlonszatyrokat? Férfiak, asszonyok laknak azokban. Lehelyezik a padra fejhez, a tehetősebbje lábhoz is egyet, és laknak ott a levélbélyegnyi parkokban, többnyire halkan, diszkréten. Telik vélük az idő, kisüt és beballonosodik, s ha majd fagyna is éjjel, hát ott a vastag, kisujjnyi nájlon menedékül. A hold előtt derűs opál. Tejüveg, mésztej. Nagy szatyor ez, igazán minden holmijuk belefér. Ülnek ott, feküsznek, kisebb sétákat tesznek, húzzák a napsütést, gyere, aranyom, vagyjál nyár, olyan vagyjál, mint az almabor. Szatyorősz ez, híreké, harci tevékenységeké és halottaké, és melyik ősz nem ilyen ezen az égövön? Míg és még itt éppen béke van, zörögve, veckelődve, de béke. Béke, te kallódó levélasszony. S nekem most, ha morbid is, ha lidérces is, a békére nézvést mozdul meg Petri hasonlata: mintha egy üvegpatkány vonná vemhes, törékeny hasát az úton át. Így van most béke. Félelmen, agresszión, kiszolgáltatottságon világítva át. Lassan haladok, tanácstalanabbul, mint amennyire talán riadtan. Tudom, nem mindegy, halálosan nem mindegy, mikor melyik kavicsra lépek, s mikor melyikre nem, holott a zizegés maga, amit „keltek”, a kívülálló számára roppant egyforma, távoli és monoton. Ki-ki a maga lába elé, ropog a kavics és vastagszik, törik a mésztej a szatyrok falán. Beborul az ég fóliája, összeöleli hasán a két kezével a tömött ballont, zizeg az orkánkendő a mákos – hát így mondják az őszre, na, hogy mákos – lófarok fölött, míg alant megmozdulnak a piros hermónikazoknik s a zárt, tevekék kismamacipők, elindul az ősz a rakpart felé. Nem tagadhatni meg tőle némi száraz ragyogást, egyfajta gyűrött gráciát, ahogy viszi a szél, sodorja meg-megállva honnan hová, valami felé, ami bármikor. Van, amit nem lehet megszokni. És ebből most sehogyan se tudok, a végére se tudok kijönni. Vége nincs, a kimenetelét pedig, őszintén szólva, nem látom. Egész őszinte meg ki tudna és akarna lenni? Talán csak az van, hogy ma, szeptember tizenhatodikán ide akartam írni ezt a levélbélyegnyi verset, előbb darabokban, majd egészében is, íme: Zörögve, veckelődve / honnan hová törekszel – / mintha egy üvegpatkány / vonná vemhes, törékeny / hasát az úton át, te / kallódó levélasszony?

Már játszunk, aranyom?