Mindent az Erdért

Összeszorított foggal jár, mint a szikla. Övszíjban, bakancsban, jégerpizsamában. Kőszálan ül a hokedlin, csak a szeme sugára világít, kivési az a falat is, nem kell a puskájára gukker.

– Lazuljál mán, Tashuba, lazuljál – könyörög a felesége, hogy akkor beleöntene talán egy kanál galamblevest, nyúltápoldatot, valamit. De enni és elpihenni: majd! Kinéz a zúgva hullámzó erdőre, zsibong és sunyít a vadnép, röhög és kijátsz, eleve kijátsz, nem vesz tudomást és belátást, mocorg, összevisszál, hálátlankodik.

– Levegetni? Őzleni? Átmentegetni? Hétköznapni? Mikor Dübörög Az Idő Szava? – sziszegi és hurkot csomagol, tőrt, reszelttöltényt a pizsamazsebbe. – Na de várjál te csak, Nemulasch – üvölti ki a gangra. – A fülinél fogva lövöm szitává! Fölgöngyölítem! Bokorból kiugratom!!!

– Egy kanál levest Tashuba!

– Majd, Kumilla, majd, ha itt hozom az övemen, ha orra az utcát sepri, és vall és bevall és nem lesz mesehadova.

És ugrik által a korláton, spriccelnek a muskátlik, csörög sisak, láncmellény, ismétlőpuska. Bele a jeepbe s négyesbe’ át piroson, galagonyán, facsmetén, kicsire ő nem néz, és be az ellenséges sűrűbe. Hegyre föl, völgybe le, nyomja a dudát, hogy hallják, nagyban jár: szeme az egészen függ s az egész rajta. Füle az ellenszélben a szájába akad, káromkodja, köpködi, csak nyúl ne volna az ember, ez fáj neki, ha rágondol, ha emlékeztetik. „Hát egyszer nem-e te is hétköznapi nyúl voltál, Tashuba?” „Kumilla, Kumilla, ezt tetőled elviselem, mert egybordámsző vagy, de hajh az ne volnál, pofádba érvelnék a szolgálatimmal.”

Szökell és fújtat, nem a szerelvény nehéz, de az ügy. Négyszer betonoztatta le a magaslesi tisztást, és csak megen föltörik, füvek, fák, piszkok. De most már elég, el fogja Őtet kapni. Hamar és hamar! Mert addig munkál és bomlaszt, míg már nem is fog látszódni. Forduljon bármerre, mindig zsibong a beton a háta mögött. Míg egyszer csak megpördül és odapörköll. A szép szó meghosszabbítása más eszközökkel. De folyton csak hangokat hall, nevetést, szaros kis őzek, szarvasok. Rajtam, gondolja, rajtam, szekértoloncok? Nemáhé? Hát van az én humorom is olyan! Nahajdenénaná, hogy van! Gyere, Nemulasch, gyere, érveljünk, kartács a vártán! Hasraveti magát és drumm, bele a sok csúsztatás közepébe. Hullik falevél és madárka, hej, szegény kis ártatlankájaim, de ennek is az a rohadt elefánt az oka. Drumm és újra drumm.

De így se lesz csönd. Csak fötöri a betont egy nyizge vakondok, csak töri feszt. Fölpattan a vadász, kurjant és csőretölt.

– Ki vagy? Elefánt vagy?

Megint egy őrült, gondolja a vakond, s bizony nyikhaj tréfát eszel sáncai mögül. – Az vagyok, Nemulasch, az elefánt, gát és rákfene –, mondja vékony bűnözőhangon. Bennakad a nyúl szava, forró lesz a torka, mint a puskacső. – Megvagy –, suttogja lőporittán és krákog. – Bizony lebuktam –, siránkozik a vakond, – lebuktam én, a legnagyobb földalatti elefánt. – Föhöldalatti? – hebegi a szakaszvezető s felüvölt. – Hát nem megmondtam, hogy illegális is? Hát nem mondtam én? Hazaviszem tenéked, Kumilla, majd akkor jer’ a nyúltáppal meg az üldözési mániával! – S mereszti a rettenetes szemeit, hogy hol is van az a sötétben bujkáló?

– Na gyere elő, mer’ lelőlek, mint egy kutyát!

– Igenis, kérem, itt vagyok, elő vagyok jőve…

– Hogyhahogyne lennél te előjőve, hé?

– Én, kérem, a méreteimnél fogva… nem is látszom.

– Mit? – Kattog és száguld a vadászi agy csúsztatások kásáján át, hogy hol is a farba. – Hogy akkora vagy, hogy nem is… Hát akkor én most látlak vagy nem látlak?

– Hogyne tetszene látni, hiszen tetszik szemének lenni, nem?

Nyeldekel a vadász, bámul körbe, tarkóbőre is egy merő pupilla, de csak a kék ég, a fák, az úgynevezett élet folyása, sehol semmi, azazhogy mindenhol. – Nekem szemem? De van ám! Azért vagyok ideállítva a sorstól, hogy lássak, tehát látok. Jobban látlak, mint a szülőanyád. – És felugat a vita parazsa, ratata, istenem, mint az emháeszben, írmagja se maradjon a levegőnek.

– Jaj –, kiáltja a vakondok a föld alól. – Jaj-jaj, végem.

És csend üli meg az erdőt, pukkadó, erős csend, csak a nyúl ugrál és koccintgat. – Lelőttem! Lelőttem az abszolut elefántot! Magát az elefantiázist, Kumilla, most oknyeleskedj!

– Jaj –, mondja a vakond megint.

– Hajdahöjdehő! Mit pofázik a halott elefánt? Halott elefánt nem pofázik, mert fejbe b…szom.

Zörög a haraszt, ahogy előmászik a vakond, húzgálja a ballonkabátját, hunyorog. Hát ez meg ki? gondolja a vadász, mindenesetre csőre tölt s véknya mint a laprugó.

– Maga kicsoda? Igazolja magát! – A személy előveszi a papírjait, nyújtja a szakaszvezetőnek. Az megenyhül, rágyújt, na, legalább ez a rigác tanúsítja majd, hogy mit is lőtt ő.

– No, barátom, hát mit lát itten, ha széjjelnéz?

– Ó, hát nézzük csak, tisztelettel! … Jézusmária, őrmester úr, igazat látok? A Nemulasch… Hát én még ekkora elefántot soha a büdös életbe…

– Ja? Erre gondol? – bök az ég felé flegmán a nyúl, de forró a melle s hőlégballon. – Magam ejtettem el az imént.

– Hát akkor mégis maga az… aki a tévében? Engedje meg, hogy megszorítsam…

– Nahajdenemár – rántja vissza lánckesztyűcskéjét a főhadnagy –, csak semmi nyálzás és hála, Önért tettem, barátom. De most nyomás, most az egyszer még elmehetsz, de vigyázni!!! – és csippent a gukkerjával nyájasan.

Hamar eltűnik a vakond, csak a beton, csak az ne rázkódna folyton. Sajnos, mintha röhögnének alant. Sajnos. Nem sokáig.

– Hálátalanok. Kis hülyék –, hümteti bajuszát az őrnagy. Hanem most hogy vigyen haza egy ekkorát? Van baj a világelefánttal. Hanemháhé, jár az agya mint a dugattyú, ha ez a dög olyan hatalmas, hogy nem is látni, hát akkor cipelleni se kell. Itt is van, meg ott is van. Vagyhát volt. Látom? Nem látom. Van? Van. Na, vigyük akkor, emberek! Fejét csóválva bólogat. Tashuba, Tashuba, ki hitte volna, magunk között, hogy te már egy abszolút vadász vagy. Kigyössz, célzol, lősz és kész. Hazamész, körbemutatsz a gangról, ezt lőttem, e, és jól van. Mondja valaki, hogy nem, ha meri. Na?

– Na? – ordítja, míg összeszed pár madárlátta hüvelyt a nyúlfiaknak, leszel egy jókora virágot Kumillának s beszáll a tábornoki dzsipbe súlyosan, komótosan. S nyargal haza, mint az isten. Az alkonyat bő és vörös mint az elefánt vére. Epe az, gondolja, epe, egyrészben megalvad, másrészben fölszívja az út, föl a sötét. Leplasztikáztatom a fülemet, gondolja. Csináltatok egy elefántbőr-öltönyt. Spriccelnek a facsmeték az irtáson, s hamar a betonút, majd a kapu, a diadalkapu, alig fér át alatta a nagy terhével. Megáll az udvaron, nehéz és átláthatatlan az este, berúgja a dzsipet a garázsba, kitrombitálja háza népét, nézz föl, Kumilla, mereszd apró szemeid a négy égtájra, ezt mind én lőttem itten.

S van öröm, taps, pezsgőcicázás, s az lesz a nyúlvacsora is, a nagy, szürke ég.