Augusztus 19dike, hétfő

Nem is én, az ösztöneim tudják, hogy ma, 1991. augusztus tizenkilencedikén délután képtelenség bármi másról írni. Az összeugró gyomrom tudja, a nyers félelmem, ez a tömör és hánytató valami, ami lassan majd nyúlni kezd, átláthatóvá vékonyodik, mint a gumi, végül borzongássá foszlik, a hírfogyasztó kibic rutinjává, majdcsakleszvalahogygyá.

A tényleges rettegés csak pár perc, az a pár perc, mikor az ember egyedül van a nyirokkal, mielőtt megindulnak a hírek, hogy fölszedjék, elsodorják ezt az intim, zsigeri érzést, hogy, akár a lavina, összegyúrják, sokszorosára növeljék, s hogy végül az ismerős forma révén meg is szabadítsanak tőle: a félelem átrendeződik hírműsorrá és megszokássá. Személytelen lesz. Mikorra ez a tárca megjelenik, gondolom, szétbeszélődik a gyomorremegés, Jugoszláviát is megszokta a világ, és akkor, szeptember első hetében már nem is fogom igazán érteni ezt, a pánikomat, talán már ma estére sem fogom érteni, de most muszáj ezzel töltenem négyflekknyi időt, az első képek és hírek zavaros idejét, mikor még csak gyámoltalanság van, emberi hidegség van, magyarázat helyett tátogás, nyirkos, világvégi hideg a stúdiólámpák ellenére.

Későn kelek ezen a vasárnapi hétfőn, már misézik a pápa Szombathelyen, akkortájt. Félszájjal, szórakozottan süt a nap, kis esők söprögetnek, legyen nálam matrica, mondják, hideg élelem és nájlon esőkabátka, mert esernyővel nem mehetek a közelébe. Közelről semmit se látok, közelről csak ott vagyok. Épp írni kezdenék valamit, mikor II. János Pál beszáll a pápamobilba – micsoda groteszk, ezredvégi jelkép ez a keresztényi üvegtank –, és a püspöki palotához hajtat. Budapesten számos elterelések, takarítják az oltárt a Hősök terén, a Balaton 23 fokos, keresik a nyíregyházi postarablókat (minden idők legnagyobb magyar), befejeződött a tisztavatás, fél egy van. Véletlenül akadok bele a Déli Krónikába, itt hallom először. Azóta kapcsolgatom a tévécsatornákat, a rádiót, minden szól, de csak a nyirkos, bogármászta csöndet hallom és félek.

Az éjjel úgy buktatták meg a szomszédos nagyhatalom első emberét, mint egy latin-amerikai főhadnagyot. Háziőrizet a Krímben, ha. Rendkívüli állapot Moszkvában. A katonák megszállták a televíziót és hazazavarták az ott dolgozókat. Az adók hazafias filmeket sugároznak, Hattyúk tavát. A tábornokok a század legnagyobb zenerajongói, imádnak Wágnerra és Csajkovszkijra masírozni. Belügy, hadügy, kágébé – megannyi szelíd partitúrakedvelő. Ocsirov konzervatórista kijelenti, hogy a hadsereg harci morálja magas, a vérontás nem kizárható, s még ma bevezetik a kijárási tilalmat.

Írok, nyerselem a döbbenetet, holott valójában nem csodálkozom. Régóta nincs min, de ettől nem félek kevésbé. Gorbacsov egészségi állapota megromlott, mondják. Nyilatkozik a Szentszék egy képviselője, s reméli, hogy Gorbacsov úr mihamarébb felépül. Libben a nyájas irónia, tank elé a lepke, és a tankisták mosolyognak. Mensáros mondja a Kossuthon A vén cigányt. Háború van most a nagyvilágban. Dehogy, dehogy, csupán ezer tank strabancol Moszkva utcáin. Én meg ülök, írnám ami van, hogy ez a hétfő megint egy történelmi nap, félek történelmibb, mint az utóbbi évek nem is akármilyen dátumai. Tévedjek, csak ezt szeretném, hogy mire ez a tárca megjelenik tévedés legyen, elsietett és buta. Ne egyék olyan forrón! Magyarország nagyon közel van. Európa nagyon közel van, minden keservesen közel van. De mi jön közelebb? Ne legyen igaz, hogy mára virradóra valami rettenetes kezdődött el, valami beláthatatlan és megállíthatatlan szörnyűség! Legalább ez a jeges félelem legyen alaptalan! S ha ezt a napot nem is, ezt a beijedt írást felejthessem el!

Négy órakor, magyar idő szerint, még nem lőnek. A Sky News ugyanazokat a moszkvai képeket sugározza egész délután. Lehetnének archívak is, 56-ból, 68-ból, avagy Pekingből, Bukarestből, Belgrádból, a kommunizmus bármelyik eszement, üres kirakatú fővárosából – ugyanaz a könyörgés, barátkozás, iszony és hitetlenség. A tömeg tudja, de nem hiszi, sose hiszi, hogy itt is, hogy ezek is lőhetnek. Háziasszonyok a kezükhöz, a lelkükhöz nőtt üres cekkert szorongatva taszigálják a tankokat. Azok visszatolatnak és megállnak. Így szokott lenni. Éljenzés, édesedik a tömeg húsa. Egyforma képek, Szuez ezúttal Moszkvába költözött. Nyomorult, riadt, szigorú arcú katonák. Megéri-e a reggelt a fehér trikós lány, aki ágál, kiabál az egyik harckocsin? És a többi megéri-e? És milyen reggelt, milyen komolyzenét? Fél öt van, kétpercenként látom a fiatalembert, ahogy kirángat a tankból egy katonát, cibálja, veri a fejét a vashoz. A tankista alig tud visszabújni, nem látom az arcát, de ő, ha parancsot kap, lőni fog, a szégyentől és a félelemtől fog lőni. Így magasodik a harci morál. És felmásznak, a civilek először mindig felmásznak a harckocsikra. Ahogy Jelcin is, a populista, felsegítik, kezet fog a személyzettel, minyá závut Borisz, minyá závut Abdullah. Két volt szovjet ember. Jelcin szónokol, azt mondják az orosz parlamentben, hogy a Szovjetunió megszállta Oroszországot. De hol van, a tankokon és a zeneimádó tábornokokon kívül hol van helyileg a Szovjetunió? És hol akar helyileg lenni holnap? És hova dől, ha összedől? Kire? Igen, ilyen dramatizáltan, ilyen bután és vegetatíve.

Én most elsietve reagálok, és szeretném ezt megbánni.

Öt óra, nézem a Sky News-t, és hallgatom a Mátyás-templomból a vesperást, groteszk az ezredvégen. Éneklik a Miatyánkot, a fiatalember nyolcadszor tépi ki a tankból a katonát. Ekkortájban tér magához a világ, megrázza magát a kommunikáció, nem eszik olyan forrón, és bejátsszák az első csokoládéreklámot, aztán megint a katona, de már csak mint a szenzáció leitmotívja. Egy szőke lány, talán amerikai, fényképezteti magát egy páncélautó mellett. Ami utána jött, azt ma, szeptember hatodikán fásultan, jól értesülten és borzongva tudjuk. Megszerkesztjük, bekockázzuk magunknak. De én akkor vegetatíve féltem, és az a délután nem is szólhatott másról.