Az Eraclea di Mare-i cápa

Jövet a reggeli fürdésből, mikor még csönd van a Főtéren és locsolás-szag, odaáll bámészkodni a titokzatos kamionhoz, akár gyerekkorában: szag után; s innentől, onnan, hogy ingerült párbeszédet, fojtott olaszt hall a jármű belsejéből – minden további merő fikció. Egy nyári emlék, azaz kettő, egyik sem úgy volt, ahogy itt lesz, ez roppant mód megkönnyíti a felidézést, a transzponálást, hogy finom legyen, az igazságmagv rovására is.

Fürdés, nyaralás ágyúlövésnyire a Piave torkolatától, akkor kezdődik a háború Szlovéniában. Lobogó nyugágyak, mosolyba szúrt napernyők szemellátig. Magyarok, olaszok, németek – a sorrend számszerű.

A cápa egy péntek éjjel úszik ki a plázsra hosszan, foltosan és halkan, mint a hold. Előbb a fekete szike a tenger bőrén, majd a fodros, néma csurgás, végül a szuszogó elefántballon a hasig érő vízben. Bemondják rádión, hogy aki teheti, éjjel kettő és négy között a partra ki ne menjen, cápaszerelés miatt. Így is teli a part, lépni alig lehet.

– Tessenek arrébb menni, emberek! Értsék meg, ez nem a látvány, holnap lesz a nyittás, Giuseppének pihennie kell, beszerezni a papírokat a Köjáltól, egyre nehezebb, vacakol a szagelszívó is, tessék nem ide nézni! Harap!

A cápamunkások betolják a trélert a kisvízbe, fölcsatolják a hasahevedereket, – na gyere, Dinó! – Giuseppe rácsúszik – most kapaszkodj! –, és a kamion kihúzza a példányt a partra. Ragyog a turisták szeme, surrog a taps a tányérfenyők alatt, siklik az irdatlan test a Főtér felé.

Kaposváry, a bálna büdösebb volt, érettebb és reszelősebb, igazi levitézlett globetrotter hatvanegynéhányból, sátrat vert a vásártéren, összeszagozta a virágos várost. Rádagadt a platóra, az eleven húsából álltak ki a kerekek, ha nem abból voltak maguk is: gumirádlik húsból-hasból. Korán elhasználódott, balkáni bálna volt, pótlás pótlást ért a testén, gipsz, traktorbelső, vízüveg és bitumen. Nem győzték klórozni belül, dögkút és uszodaszag, a Helmut reggel-este bemászott a hátsó ajtón és meszelte dühösen, telifolyt könnyel a gázálarc, nyúlott az arca. Lengtek a légyfogók a gyönge, zöld fényben, megannyi tengeri ustor. És lappadt, zsugorodott. – Hol vagy már picike, a kilenc métertől, elfogysz, mint a tintaradír – mondta neki Karin bolgárul, de azért bejárták vele Európát Várnáig, Brailáig bezárólag. Ott is dobták el, valahol a Duna-deltában, épp csak föl nem röppent erjedtében, egy őszi hajnalon belefordították az ártérbe és jöttek haza vonaton. A Karin sírt, hogy hát ha úgy a szívünkhöz nőtt ez a büdös, de muszáj volt. Így is hónapokig szaglottak utána, jártak fürdőről fürdőre sikálni, sokáig semmi, aztán a balneológia csak segített.

Benne jár a korban az Eraclea di Mare-i cápa is, szíjjas és hisztériás. Fekszik a tréleren, csattogtatja a papucsát, csak a helyzetjelzői égnek, neonfekete útiruhájából kimerednek a rémes uszonyok, a szája csukva, eléggé nem szívesen hordja a fogát, nyom valahogy. Zárt ajakkal sziszerész a Trubadurból, kacag a potya közönség, míg a cserzett arcú, féllábú ember oldalba nem vágja, mondván, ha el nem hallgat, levonja a gázsijából. Neki, a féllábú embernek ez a kenyere. Ahogy a csonk alig térd fölött begyógyult, kéz alatt megvette az egész instrumentet, s noha a vasúttársaság elismerte a felelősséget, ráment az egész biztosítási pénz. Talált a vezetőfülkében egy búvárruhát, belebújt, föltűzte a bal szárát, odacsatolta az egyik uszonyt, térdből.

– Sűrű, viharos éjszakán keltem át az Indiai-óceánon. Hajóm törést szenvedett, s én a habokban napokig. Akkor jött ő, Giuseppe. Csak egy villámló fájdalmat éreztem, s hogy lábom helyét elborítja a vérem. Utolsó erőmmel még kivonszoltam a fenevadat Ceylon fűszerillatú szigetére, na Giuseppe, mondottam ott aléltomban, örök harisnyája leszel odalett lábszáromnak. Úgy is lett, jártuk a világot, testem része a végzetem, vasúti tolatóból azért elég szép karrier, házat vettem Trieste-ben, ott telelünk, szerelem, komfortosítom hónapszám, bevittem neki a sztereót, be a villanyt. De sose viszlek többé nosztalgiafürdésre, Giuseppe.

Mindegy is hogyan, mikor napkeltekor e sorok írója jön föl a plázsról, az Eraclea di Mare-i cápa már ott áll a Főtéren a néma hangszóróival és füzérlámpáival, fotók és rangos újságkivágások az oldalán, függesztett (!) pénztárfülke, a két végén három-három lépcső, Ein- és Ausgang. Ott áll a murvás, poros parkolóban, akkora település, mint Szabadi, s nem is elegánsabb, legföljebb az olasz viszonylattal, meg, persze, a tenger. Ahogy tízezer fehér kuvasz rohan a partnak hajnalonta, s bukik föl morgolódva a homokon, ahogy nevetnek s kezdik előről. Nevet a húsos, zöld üveg, bicegő halász- és hadihajókkal a látóhatáron.

Giuseppe kinéz a kerek ablakon, a Hotel Neptun kávézójában porszívózzák az agavémintás kárpitot („Bélus nézzed e, tök le van szállítva a morzsaporszívó!”) Rossz álomból ébred, kutyák kergették meg Celebesz közelében, bömbölt, hisztizett és kimenekült a partra szégyentelen. De ez a szigonynézésű ember se jobb.

– Gyöngélkedem, na.

– Én csináltam belőled embert, Giuseppe, hát akkor tartsd a szád, tényleg, tartsad is, muszáj megszoknod az új fogadat! – Giuseppe sziszeg, a féllábú ember szájában koccannak a nitt-szögek, selypít mind a kettő, ez hallatszik ki a kamionból, ez az az „ingerült párbeszéd”, a sós-selymes pöszögés, amin a fikció ring és alapul.

– Eladlak a Cinecittának csontáron, istenemre el. Ha tegnap jó volt – köpködi a szavakat a férfi, akinek ez a kenyere –, akkor most mért nem jó ez a fogsor? Porco di bacco! Hová zsugorodik a fejed Giuseppe, hová?

Mikor a Duna-deltát betonozván a vidám kényszermunkások irdatlan, napszítta csontokat találtak, már csak hazafias kötelességből is, hívták a régészeket. A tudós bizottság hümmgetett, fölmért, gyanúsan nézett, végül beszállíttatta vasúton a jó állapotban lévő leletegyüttest. Kaposváry, a bálna A bucuresti mammut néven vált ismertté.