Szemközt vele

Csorba Győző könyve „valahogy” elkerülte a könyvhetet, elkerülte tehát még azt a kevés hírverést is, ami egy könyvnek, ha szerencsés, jut és kijár – folytathatnám, kanyarodhatnék az állapotok és satöbbik felé, de minek? Tényleg minek. Bontogatom a saját kezűleg címzett postacsomagot, könyvet kapni jó, spárga, barna papír, zöld filctoll, kissé szögletes betűk. Vékonyabb, mint a korábbiak, s éppúgy tiszta, elegáns, mint azok, a Bezur Györgyisek mind. Ezúttal zöld, fekete és arany a borító, kevés arany. És kemény táblák, klasszikusan, szépen, ahogyan az meg van írva.

Aztán ülök a megtisztelő dedikáció fölött, csak lapozgatnám most, kinyitogatnám: szellőzzön az utazás után, különben is dél van, ragacsos, plasztikbomba-nyár, nem épp vers-idő. Mégis olvasás lesz belőle, mintha valaki vagy valami megszabná a tempót, észre sem veszem, ahogy húz és marasztal, fölemel magam fölé, és végigvisz a könyvön. És nem tudom, mi, tényleg nem, de történik velem akkor valami. Valami ritka és természetes. Talán csak fehérebb lesz a fehér, zöldebb a zöld, feketébb a fekete. Talán csak visszavonul a ragacs, kis ügyek, kis rutinok izgága lepedéke. Világos lesz. Nem vakít el és nem derít föl, úgy lesz világos, mint egy pontosan vállravetett, magától értetődő vászonzakótól, ó, nem a puszta anyagától, hanem attól, aki és ahogyan viseli, ahogyan épp az, éppen rajta összetéveszthetetlenül van. Ettől lesz világos, noha nappal van és verőfény. És ez már, persze, anyag is.

Úgy olvasom, mint a gyerek, önkéntelen és akaratlan: megáll a lóbáló lába, megáll a kezében a vajaskenyér, megáll a déli krónika a levegőben, s ezekre a megállásokra utóbb nem is emlékezik. Mintha valami szelíd ellenőr lépne az asztalomhoz, szeretettel, ami a legnagyobb szigor, s hogy odalép – noha utóbb erre sem emlékezem majd –, egyenesebben kezdek ülni, egyenesebben és egyszerűbben. Lábujjhegyen, de ez nem görcs, nem kényszer, inkább el- és megengedettség. Összehúzzák magukat a díszítményeim, mennyi fölösleges cakk és fodor ebben a világosságban, zavartan és szeppenten mosolyognak, megmoccan továbbá a beszáradt írógépszalag, nagyot nyel és nagyot nyelek, hogy ez elég pontos-e így? Más persze mégse leszek, nem tudok más lenni, a szelíd ellenőr nem bíró, érzem a szemét, késztet és nem kényszerít – van és nem vár el semmit cserébe.

Ha tárgyszerű akarnék lenni, most válthatnék modort, és mondhatnám, hogy Csorba Győző kivételes öregkori lírájának újabb darabjait „tartalmazza” a Szemközt vele című kötet (Magvető), és mondhatnám, hogy szerves, természetes folytatása A szavak bolyhainak (1988), mondhatnám továbbá, hogy a tőle megszokott magas színvonalon, hogy gazdagodás és csupaszodás, és idézhetnék, csoportosíthatnék, összevethetnék – de nem akarok tárgyszerű lenni, fontosabb, hogy kibontottam a barna csomagolópapírt, és szemközt vele, noha utólag nehéz rekonstruálnom, megállt a kezemben az a ragacsos, negyven fokos nyári hétköznap.

Olyan ez a könyv, mint a kavicsok. Épp olyan. Alakjuk, formájuk ugyan összevethető, de nem kifogásolható és nem dícsérhető, hiszen a nyom, a munka amit viselnek magukon – az időé? az istené? –, vajon méricskélhető-e az? S mondható-e róluk bármi is, e versekről bármi is azon túl, hogy költészet, egyszeri közös tudás, tapasztalat és emlékezet? S ha azt mondom egy gyors köszönőlevél modorában, hogy nagyon szép könyv, fontos könyv, használati műtárgy, szívszorító és nyugalmas, hát ezt is csak a néma bólintás helyett mondom, az önkéntelen lap-alji mozdulat helyett, mely mozdulat ugyanúgy nem, alig vagy csak fogyatékosan tehető át más jelrendszerbe, mint a vers, ami szinte „vegetatíve” kiváltotta. Helyett tehát, hiszen ezt az egészet is csak helyett tudom mondani – nincs szó a szóra, holott van rá ezernyi.

A kavics, maga a kavics, persze hogy egyszerű. Csupán az a bonyolult, amíg és ahogy (munka és idő) épp ilyenné meglevődött. Ez az, ami jószerint kifürkészhetetlen. S most igazán nem a verscsinálásra gondolok, azon a hétköznapon egyáltalán nem gondolok a verscsinálásra. S ha módra és modorra gondolok, arra is úgy, ahogy túl lesz modoron és módon kötetről kötetre. Arra, ahogy egy nagy költészet meghaladja a költészetet, nem mint becsvágy, nem mint mutatvány, hanem mint egyszerű kényszer, emberi kötelesség – szemközt vele. Persze az, amivel és ahogyan „meghalad”, az ugyanakkor mintaszerű és bőven tanítható, ha meg nem is.

Mert – Csorba Győzőtől tudom, s tőlük mind, magamon legföljebb tapasztalom lassan – azért ez a valami ez csinálás is, maché is, hatásvadászás és csepürágás is, józan mesterség is, keserves és gyönyörűséges, értelmetlen de föladhatatlan, pont olyan, mint ez az egész, az életünk, tudniillik. Ebben a könyvben valaki teszi a dolgát, becsaphatatlanul és esendően, egy közülünk, kik mind ama végsők közelében, valaki eme végsők tudásával és léptékével a verseiben.

„Gondolni” most gondolom ezt, akkor csak valami ünnepélyességet éreztem, mintha magam fölött és magam előtt lennék; valami hirtelen és nemcsak mű-vien nagyon közel volt és nyugtalanító és szívszorító volt, nyugalmas mégis, szóval most, utólag gondolom, hogy amilyen ritka, olyan végtelenül egyszerű „dolog” a katharzis. Mikor végigértem, a Kinek már című vershez lapozódott vissza a könyv, azt többször kellett elolvasnom, előbb versként, majd dehogyis versként, dehogyis vers végül a vers, dehogyis, ha addig íródik és olvasódik, „mígnem melegség leng feléje / maga se tudja honnan is // Aztán lassan konyul feje / mintha egy ölbe hajtaná / ott hálásan elfészkelődik / érzi jól hogy javára van / érzi az öl angyalfehér / selymét gyűrődni homlokán.”

Aztán megírtam a magánlevelet, hogy nagyon köszönöm a könyvet, amúgy is és a dedikáció miatt is, és köszönöm, hogy rajtam a szeme. És ezt a befejezést abban a világosságban sem fellengzősnek nem találtam, sem érzelmesnek vagy aránytalannak.