Az elefántcsonttoronyból-ról

Nyár lévén előre dolgozom kicsit penzumálisan, legyen egy kis laufom, nem mintha unnám ezeket, bár a „leadás” szót azért nem sorolnám a szűz, az anya és a fülolaj szavak mellé. Ez a tárcírozás túlságosan is fölkelti a teljesítés, a bevégzett munka illúzióját: már-már hajlamos volnék megfeledkezni arról, hogy más dolgom is lenne, mint ezek, persze az is írás volna, meg ez is az, mégis.

Az nagyonis rendjén van, hogy „e hasábokon” szót ejtek Esterházy Péter ezek-jeiről, az egyszerűség kedvéért: tárcáiról – feuilleton alud átusz –. (Kedves) kutyakötelességem ez nekem, mert ez a, mondhatni, rovat ha lenne is, nem így és nem ilyen lenne ama elefántok nélkül, ami nem jelenti azt, hogy itt valami utánzás folyott volna, s még ha így is lett volna sem szégyen volna az, legföljebb snassz. Azt viszont jelenti, hogy után-zás mégiscsak folyt és folyik, annyiban, hogy egyrészt EP kiváló sorozata e sorozatot de facto megelőzte, nagyrabecsült kollégám körülbelül akkor hagyta abba a Hitelben elelfántjait, mikor ezek itt, azaz ott, a másik Magyar Naplóban elkezdődtek; másrészt után-zás folyt/folyik, mert az Esterházy-féle hang, mód és szemlélet nemcsak, hogy igen kedvemre való, de meggyőződésem is, hogy valahogy így érdemes e tájon tárcát vagy mit írni. Legyen elég itt (anélkül, hogy e hatás mélyebb összetevőit taglalnám – volna mit!): ha netán valami hülyeséget – hát szellemességet, na – kitaláltam, jópárszor utánanéztem EP-nél, hogy nem ő lelte-e föl előbb, volt hogy igen, és volt hogy nem, így van ez, és jól van ez így, ha nem vallanám be volna rosszul. Egyébként fentiek egy valamit nem jelentenek, az összemérés, hasonlítgatózás sunyi és oktalan megkísérlését nem jelentik. Szóval nagyon is rendjén és kedvemre való szót ejteni Esterházy Péter új kötetéről, Az elefántcsonttoronyból-ról.

Vagyishát szavakat, tisztelgőket és dícsérőket. S irigylőeket is persze, mivelhogy ezeket a szelíd, frivolver írásműveket én nagyon szerettem és szeretem. Mikor Esterházy hosszas és türelemmel viselt ingerültség után háromflekkjeit berekesztette, mondhatni farukra vert a djungelben, azt azért sejteni lehetett, hogy a könyvhétre csak összetereli őket a Magvető Könyvkiadó (1991, 188 p.). S tette ezt méltán, merthogy e csorda elefánt, e porcelán állatkert igen finom és jó olvasmány, nagyon együtt van benne tartva a múló idő, hogy úgymondjam.

Alighanem – tán eltekintve egy rutinból való, könnyű és efemer sértődéstől – Esterházy se bánná, íróként se, állampolgárként se bánná, ha ezen alkalmi írásait mára elavultnak, idejétmúltnak mondhatnám, s fel-felröhöghetnék tirabjai, hogy hát micsoda idők is voltanak azok ott a rendszerváltás vagy mi hőskorában, s hogy miket is kellett az írónak, az írónak szóvá és nevetségessé, valamint világossá tennie, noha mégse lett reggel, Rilke; s nem bánná, ha azt mondhatnám, hogy bár e háromflekkek „íróilag” jók, kiválóak, nemegyszer brilliánsak (ezt mondom), a bennük foglalt anomáliákon (anno) úgy átszáguldott izmosodó demokráciánk vasfoga, mint a pinty. Ezt, gondolom, nem bánná. Csakhogy ez, a vasfog, nem nagyon van így. Vagyis az átszáguldás nem, vasfog az van.

Az elefántok nagyon is itt vannak, sőt, még vanabbak, mint tollhegyre tűzésük idején (’88. október 13-tól ’90. szeptember 25-ig), mely tollhegyen egyébként garantáltan ténta volt és van. Ha azt írom tehát, hogy aktualitásukból az ezek mit sem vesztettek, akkor, és ebben a speciális esetben, nemcsak az ön- és irodalmi értékre gondolok, és így értem, hogy talán EP se bánná, ha ez a nemcsak nem lenne, de van. Gerincezés van, zsidózás van, összevissza hisztéria van. Persze azért a „változások” főiránya változatlan, s változatlan az irányon belüli nyomzavar is. És az is van, hogy EP bízvást újraközölhetné e tárcáit „a lapokban”, hisz az apropók közöttünk vannak, bennünk. Ha valamelyik elefántját kidobná az ablakon, néhány Apropót biztosan eltalálna, s nemcsak, mert jól és elegánsan céloz.

Ám mielőtt e hosszas nemcsakozás – nemcsak ernő – az író érdemeit a kor és a helyzet nyakába varrná, sietek megjegyezni, hogy ama laza háromflekkeket oda is kellett tenni, nemcsak (hm) okosan, világosan és toleránsan, hanem jól is. (Azért bajban lennék, ha most slágvortolnom kéne, mi is ez a jó. Az a jó, ahogy ezek az elefántok ebben a könyvben oda vannak téve. Na, ez se egy szakkritika, bocsánat.) Ezeket a tárcákat olvasva, most más EP művekről nem is beszélve, az embernek, itt speciel nekem, nemcsak kényszere, kedve is támad írni, valamint hinni is kezd abban, hogy lehet, és ha lehet, akkor már értelme is van, noha nem az az értelme, hogy: lehet. Kedve támad, írtam, ami épp nem jelenti azt, hogy jó kedve, a fel-felröhögések, -kiáltójelezések, aláhúzkodások ellenére sem azt.

Mert pillanatnyilag – noha jó, hogy van, noha „örül az ember szíve” – azért ez az elefántsereglet egy eléggé szomorkás könyv. Ahogy maga írja az Elő- vagy utószó-ban: „A kimondás lehetőségének a mámorától a kimondottak és kimondók fölötti rezignáltságig” ível, igaz, EP rögtön hozzáteszi, hogy „ez így nem volna igaz, noha volna benne valami”. Bizony, volna, olyannyira volna, hogy – a számomra legalábbis –: igaz. Amiről, a rezignáltságról és nyomós okairól, nem Esterházy Péter tehet. Talán az idő. Hogy minden olyan közel van, a hetven év is, a tavaly nyár is. Ezért, ezért is lesz „biztos nagyon érdekes” évek múlva, mondjuk 2009. június 9-én újraolvasni ezeket az írásokat. Távlatból újraolvasni. És akkor ez a pispeklila könyv biztos ugyanilyen okos lesz és maradéktalanul esterházys lesz, de akkor talán már „vidám” is lesz, és fodrosan mosolygunk majd, hogyhát micsoda idők voltanak azok, ott a „rendszerváltás”, vagyis a magyar demokrácia hőskorában. És ha nem így lesz, ami nagyon nagy baj lenne, hát „elvileg az is érdekes lesz”.